Az Utolsó Vacsora: Leonardo da Vinci és Jeges Ernő Művészeti Interpretációi
Az Utolsó Vacsora, mint bibliai esemény, az emberiség egyik legmélyebb és leggyakrabban megörökített drámája. Teológiai-metafizikai jelentősége folytán nem véletlenül lett ez a vacsora a keresztény művészet egyik leggyakrabban megörökített jelenete. Az Újszövetség egyik kulcsfontosságú pillanata, amely Jézus Krisztus keresztre feszítését megelőző utolsó étkezését örökíti meg tanítványaival, különleges helyet foglal el a művészettörténetben és a hitvilágban egyaránt. Ez a szócikk Leonardo da Vinci világhírű, milánói falfestményét, valamint egy kevésbé ismert, de annál inspirálóbb magyar alkotást, Jeges Ernő pomázi freskóját mutatja be, összehasonlítva azok művészi megvalósítását, ikonográfiáját és a bennük rejlő üzeneteket.
Leonardo da Vinci: A Milánói Mester Remekműve
Az Utolsó vacsora (olasz: Il Cenacolo) az itáliai reneszánsz művészet kiemelkedő alkotása, a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának falfestménye. Leonardo da Vinci 1498-ra elkészült műve a Jézus keresztre feszítését megelőző utolsó vacsora újszövetségi eseményét eleveníti fel. Ezen monumentális freskó a festészet történetének egyik legmeghatározóbb alkotása, amely nem csupán művészi technikájával, hanem mély pszichológiai ábrázolásmódjával is forradalmi volt.
Leonardo egyéniségként és lélektanilag elemezve ábrázolta az apostolokat. A festményen ábrázolt drámai pillanat az, amikor Jézus bejelenti, hogy egyikük el fogja árulni őt. E szavak hatására az apostolok reakciói sokszínűek: döbbenet, gyanakvás, tiltakozás és kétségbeesés tükröződik arcukon és testtartásukon. Az árulót, Júdást, a gesztusok eszközeivel kirekesztették a közösségből, de ő mégis ellenpontja Jézus méltóságteljes alakjának. Egyes elméletek szerint Leonardo da Vinci falfestménye többszörös háromszög-kompozícióba rendezi a jelenetet, kiemelve Jézus központi szerepét. A Jézus jobbján ülő alakot, aki eltávolodik tőle, a teológusok János apostolnak, az összeesküvés-hívők a feleségének tartják. A hozzá hajoló alak jobb kezében kés van, a másik kezével a nyaktájékon mutat egy agresszív jelet. Azonban az előzmények ismeretében és a restaurálást követően biztosan tudható, hogy az Péter apostol, és hogy a kés nem az ő, hanem valaki más kezében van.
Technikai szempontból Leonardo a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor ebédlőjének falán száraz vakolatra vitte fel a festéket, tehát seccót készített. Ez a technika új és élénk színek használatát tette lehetővé, ám a festék nem tapadt tartósan, és sérülékennyé tette a remekművet, amely így rendszeresen restaurálásra szorul. Leonardo befejezetlenül hagyta Jézus arcát. Egyesek szerint a festő Júdást nem ruházta fel attribútummal, s alakját betette a többi apostol közé, így nem tudni, melyik alak is ő. Ha viszont elfogadjuk, hogy a festő az alakokat család szerint rendezi, akkor érthető, hogy Péter mögött testvére András, előtte pedig a fia (János ev.: „Simon fia, Júdás”) ül. Furcsább, hogy Jézus szívére most nem János hajol, mert balján a karjait valami miatt rémülten széttáró testvérbátyja, Jakab ül! Glória egyébként a többi alakon sem látható, mert Leonardo mindegyiküket az általa még ifjan kitalált, és következetesen alkalmazott megoldással egyfajta „szellemi” világba helyezte, ahol szentségük magától értetődő. Ezt a szellemi világot a valóstól a teremben körbefutó virágfüzérek határolják, ami felett Boldog Margit ugyancsak általa festett tondója látható. Ezzel szemben a keresztre feszítés (amit Montorfano készített) a valós világban került elhelyezésre, ahol a szentek glóriával láthatók. Ez a megoldás látható a Sziklás Madonna-képeken is: a párizsi változaton az alakok a szellemi világ részei, a londonira pedig saját kezűleg festett glóriákat. Ott a nőalak azért nem mutathat Istenre, mert az a valós világban számára nem látható.
A kép kompozícióját tekintve jól látható, és vonalzóval is ellenőrizhető, hogy a festmény minden perspektívavonala - a tartógerendák, díszítések stb. - Jézus alakja felé mutat, így ő válik a mű középpontjává és legfontosabb figurájává. A festmény keletkezéséről, majdnem pusztulásáról, újjászületéséről számos kutatás és elmélet született. Feltárnak néhány titkot, szimbólumot, kevéssé ismert tényt, és nyomába erednek Leonardo elgondolásának, hogy mit szeretett volna kifejezni az alakok elhelyezésével és Jézushoz való viszonyukkal.
Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festményének titka
Jeges Ernő: A Pomázi Freskó és a Magyar Identitás
A teológiai-metafizikai jelentőség folytán nem véletlenül lett ez a vacsora a keresztény művészet egyik leggyakrabban megörökített jelenete. Ehhez a témához kapcsolódva szeretnénk egy jóval későbbi, mindeddig ismeretlenségben rejtőző magyar művészi alkotást bemutatni: Jeges Ernő (1898-1956) festőművész Az utolsó vacsora című freskóját. Jeges Ernő a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben, 1951-52-ben kapott megbízást a pomázi templom kifestésére. Ez a koncepciós perek és a kitelepítések ideje volt, amikor Magyarországon lábbal tiporták az emberi jogokat, és napirenden volt a hívők és egyházi vezetők zaklatása. Rákosiék a festőművész Jeges Ernőre is gyanakvással néztek, ő ugyanis a két világháború között a Római Iskola tehetséges alkotójaként és a szentendrei művésztelep egyik alapítójaként a magyar történelmi és vallási tárgyú festészet megújításán, a magyar identitástudat helyreállításán fáradozott, s szálka volt a sztálinista hatalom szemében. Jeges ezekben az években, életének utolsó éveiben egyházi megbízásokból tartotta fenn magát, ezek jóvoltából került el családjával együtt az éhezést.
Az egyik legjelentősebb egyházi megbízása a 18. században épült pomázi barokk templom kifestésére szólt. A helyi plébánossal, Tölgyes Kálmánnal együtt dolgozták ki az ikonográfiai programot. Jeges a csehsüveg-boltozatra kevesebb, mint két év leforgása alatt öt nagyszabású, drámaian mozgalmas, az olasz reneszánsz élő színeiben ragyogó freskót festett, melyek szinte egy 20. századi modern műalkotásként hatnak. A pomázi freskórendszer egy 360°-ban körbenézhető, összetett műalkotás, amelynek középpontjában, a boltozat tetején is található egy jelentős kép.
A freskósorozat bal oldalról indulva a következő jeleneteket mutatja be: Úrnapja (Corpus Christi) ünnepének alapítása; a kép felső részén: Gyermekek elsőáldozása; a jobb oldalon: Mátyás király és Beatrix királyné hódolata az Oltáriszentség előtt; középen fent pedig az Angyalok dicsőítik az Oltáriszentséget.
Jeges ábrázolása Leonardo da Vinci világhírű alkotását idézi. Jézus együtt vacsorázik tanítványaival a zsidó húsvét ünnepén valahol Jeruzsálemben. Tudja, hogy ez az utolsó vacsora, tudja, hogy itt az idő, el fogják árulni és a következő nap a szenvedésének és a halálának a napja lesz. Ez a tudás mindkét művésznél a képek feszültségének a forrása. A megjelenítés módja is hasonló: mindkét festményen egy hosszú, fehér terítővel borított asztalt látunk, mögötte ülnek a tanítványok, hármas csoportokba tömörülve. Jézus középen ül, jobbján János apostol, bal oldalán Tamás, a háttérben kitágul a tér és az égbolt egy részlete tűnik fel.
Technikai jellegű különbség, hogy Da Vinci a secco technikát alkalmazta, míg Jeges Pomázon nedves vakolattal dolgozott. Ez azt jelenti, hogy Jegesnek gyorsan kellett festenie, és nem volt lehetősége javításra. Fia elmondása szerint esténként otthon csomagolópapírra rajzolta fel elképzeléseit, és ezt vitte fel másnap a boltozatokra. A freskótechnika eredményeként Pomázon időtálló festmények készültek, amelyeket mindeddig csak egy alkalommal kellett restaurálni.
A technikai különbségnél lényegesebb azonban a két festmény közötti tartalmi különbség. Da Vinci képén azt a drámai pillanatot örökítette meg óriási művészi erővel, amikor Jézus elmondja a jelenlévőknek, hogy már nem lesz sokáig velük: „Egyikőtök el fog árulni engem” - mondja nekik, megjósolva Júdás árulását. Szavai zűrzavart és felbolydulást keltenek a vacsorázók között. A tanítványok arckifejezése és testtartása szkepticizmust, döbbenetet, gyanakvást és tiltakozást tükröz. Jeges Ernő képén is felbolydulás látható, bár az érzelmek megjelenítése nem mérhető a nagy reneszánsz mester kifinomultságához. Két méltatlankodó tanítványt látunk álló helyzetben, Jézustól jobbra Pétert, balra pedig, (Tamás előtt) Júdást, amint tiltakoznak az árulás és a gyengeség gyanúja ellen. Júdás bal kezével pénzeszsákot takar el az asztalon, ami egyértelműen azonosítja őt. Jeges freskóján azonban, Leonardo képéhez viszonyítva néhány pillanattal később vagyunk az evangéliumi történetben.
A pomázi kép középpontjában az utolsó vacsora legjelentősebb eseménye, az Oltáriszentség (Eucharisztia) megalapítása áll. A festő Nagycsütörtök liturgikus színének, a fehérnek a hangsúlyozásával jeleníti meg a pillanatot, amikor Jézus Krisztus elmondja, hogy a kenyér és a bor színében saját testét és vérét adja tanítványainak és mindenkinek, aki emlékezni fog rá és hisz benne. A fehér asztalterítő bárányos szegélyét a festő a korabeli pomázi oltárterítőről mintázta. Krisztus ábrázolása, mint Isten báránya János evangéliumának ismert részletére utal („Ecce Agnus Dei, qui tollit peccata mundi” / „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit” - János 1,29) és már a kora keresztény ikonográfiában népszerű motívum volt. Jeges Ernő azzal, hogy a pomázi oltárterítőt festette fel a freskóra, közel hozta Nagycsütörtök bibliai üzenetét a pomázi hívekhez.
A közelmúltban Jeges Ernő pomázi műve és a pomázi katolikus templom címmel komoly helytörténeti kutatás kezdődött, amelyet a Pomáz Barátai Társaság tagjai végeznek. A kutatás célja, hogy kiemelje az ismeretlenségből Jeges Ernő pomázi freskóit, amelyeknek nem csupán helyi jelentőségük van, hanem közös magyar művészi örökségünk részét képezik.
Összehasonlítás és Jelentőség
Mind Leonardo da Vinci, mind Jeges Ernő alkotása az Utolsó Vacsora témáját dolgozza fel, azonban eltérő történelmi és művészeti kontextusban. Leonardo a reneszánsz emberközpontú szemléletét, az emberi érzelmek és pszichológia mélyreható vizsgálatát tükrözi. Műve a drámai pillanat megragadásával, az apostolok egyéni reakcióinak ábrázolásával tűnik ki. Jeges Ernő, a 20. századi magyar művész, a történelmi és vallási témák iránti elkötelezettségével, a magyar identitás és örökség megőrzésének szándékával alkotta meg pomázi freskóit. Míg Leonardo a pillanat drámájára fókuszál, Jeges az Oltáriszentség alapításának teológiai jelentőségét helyezi előtérbe, összekapcsolva azt a helyi közösséggel és a magyar hagyományokkal.
Mindkét művész alkotása bizonyítja, hogy az Utolsó Vacsora témája örökérvényű, és képes inspirálni a művészeket generációkon át. A két festmény közötti különbségek - a technika, a kompozíció, az érzelmek ábrázolásának módja és a hangsúlyok eltolódása - egyaránt értékes betekintést nyújtanak a művészek korának gondolkodásmódjába és művészeti törekvéseibe. Leonardo mesterműve a világirodalom és művészettörténet része, míg Jeges Ernő pomázi freskói a magyar kulturális örökség értékes, eddig kevésbé ismert darabjai, amelyek méltán érdemelnek figyelmet és elismerést.
tags: #bibliai #festmeny #utolso #vacsora