Egyed Emese: A Lélek Tájain Vándorló Lírai Utazás
Egyed Emese, a Kolozsváron élő, József Attila-díjas költő, író, egyetemi tanár és neves irodalomtörténész, akit 2021. március 15-én Áder János köztársasági elnöktől vehette át a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetést, életművével a magyar irodalom és tudomány kiemelkedő alakja. A laudáció írója, Tar Gabriella-Nóra, első lábjegyzetében is hangsúlyozza, hogy az erdélyi magyar tudományos és kulturális élet kimagasló egyénisége a tudományos kutatói és oktatói skálának pontosan arra a helyére került, melyet már régóta megérdemelt. Mindazonáltal a pályakép megrajzolását a költőként való jelenlétével kezdi, ezzel is sugallva, hogy az emberi értékek megőrzésére nevelő pedagógus rendkívül sokrétű tudományos és oktatói tevékenysége nem választható el költészetétől.
Műveinek kritikai olvasata és recepciója során mindenkor helyet kap az a gondolat, hogy a költő szívesen ötvözi a szépet a hasznossal. Az interpretációk szövedékéből fel-felsejlik az az esztétikai és etikai vezérfonal, amely a képzelet és valóság összehangolására szolgál Egyed Emese verseiben, ezeknek harmonikus olvasási lehetőséget kölcsönözve. Hegedűs Imre János szerint a költő „áthallásos versei” lélekgyógyító erővel bírnak; megállapítását a Paian és a Daphne ideje című verseskötetekről írt kritikákra, valamint saját meglátásaira alapozza, recenziójában többek között tartalom és forma viszonyát fejtegetve Egyed lírai univerzumában.
A költőnő műveinek befogadásán elmélkedve egyre világosabb körvonalakat nyer az a bizonyos vezérfonal, amely a versekkel való dialogicitást megkönnyíti, továbbá e fonal konzisztenciája gyarapodik is azáltal, hogy a versek néhány méltatója írójukat az égi és földi világ közötti közvetítőként ábrázolja. A Paian kötetet méltatva Varga Melinda a poéta hermészi hivatásán gondolkodik, arra is felhívja a figyelmet, hogy a költő verseiben megszólít klasszikus költőket, művészeket, tudósokat, kiknek soraira évtizedek, netán egy évszázad múltán is szívesen emlékezne az olvasó. Demeter Zsuzsa „skófiumszálnak” nevezi a szerző költői világát körbefonó és az olvasó világába is finoman, szinte észrevétlenül belefonódó fonalat, mely értékek összességét közvetíti mindenkinek, aki végighalad a Szabadító versek című köteten.
A "Három dió" és a lírai utazás
A Három dió nem egy hagyományos regény, hanem egy lírai utazás, ahol az események a lélek belső tájain zajlanak. A mű szereplői nem csupán hús-vér alakok, hanem hangulatok, felbukkanó ősök, erdélyi tájak és a mindennapok apró csodái. Egyed Emese verseiben és prózaverseiben megelevenedik a kolozsvári polgári világ, a családi asztal melege és az idő múlásának melankóliája. A Három dió egy olyan könyv, amelyet nem elég egyszer elolvasni - újra és újra kézbe kell venni. Ajándékozza meg magát vagy szeretteit az erdélyi költészet legjavával!
A Természet Metaforikus Világa Egyed Emese Művészetében
Egyed Emese közönséggel való dialógusa nevelési célokat felvállaló költészetének elemi követelménye. A felvilágosodás eszmerendszere alapján alkotó szerző azonban a lelkiállapot olyan tökéletes reprezentációival hat az olvasóra, hogy az már-már úgy érzi, önmagát rajzoló világba érkezett, melynek nyitott rendszerében talán nincs is szükség az értelmezésre. Szerző és olvasó közti harmóniát elképzelve ne gondoljunk azonban egy rózsaszínű, mázzal bevont világ illúziójára - figyelmeztet Ayhan Gökhan a Vasárnap méltatásában. A kötet nagyrészt alkalmi ihletésű szövegei „csöndlabdára írt álmok” ugyan, de olyan álmok, melyeknek valóságbeli lenyomata a felnőtt olvasót is mélyen elgondolkodtatja az emberi lét mulandóságáról, látszatszerűségéről, egyúttal arra ösztönzi, hogy a külső poétai szépség belső kivitelezését, tartalmát is észrevegye és értékelje.
Egyed Emese köteteit lapozgatva, szövegeinek olvasati lehetőségeit és kritikai reflexiókat mérlegelve fogalmazódott meg az ötlet, hogy a poéta műveinek értelmezésében helyet kell adni egy olyan interpretációs kísérletnek, mely azon a megállapításon nyugszik, hogy Flóra és Fauna univerzuma jelentős, ha nem éppenséggel kiemelkedő fontosságú helyet foglal el a költő embereszményének kialakításában, formálásában. Nem túlzás azt állítani, hogy a növény- és állatvilágról festett képek nem csupán alkalmi irományok, hanem annyira összefonódnak a szerző tudatos költői szándékával, hogy Egyed Emese metaforákban bővelkedő költészetének egyik tartópillérévé válnak az idők folyamán.
A növények és állatok az olvasó számára látszólag egyszerű és szerény lények, élete sokszor buzdít a mélyebb értelem kutatására a versekben, néha pedig egy-egy állati vagy növényi metafora éppen az ars poetica megfogalmazásában nyújt döntő segítséget, mint például a páva a Csönd című kötetének Cantio című versében. Alkalmi versek tehát ezek a növényekről, állatokról szóló képek, vagy speciális metaforikus jellegük nem csupán a szöveg olvasmányosságát szolgálja? - kérdezhetné az olvasó, míg a Csönd kötet további versén, a Tetőn töpreng. A vers helyzetképének szürkegémei nem csupán állati minőségükben szolgálnak a kép kialakítására, hanem tipikus népköltészeti kellékként segítenek a szerző érzelmeinek kifejezésében. Állat és növény szöveggel való viszonya gyakran érzelmeket, vívódó, bizonytalankodó, de néha diadalmas érzelmeket tükröz, mint ahogyan azt a Szabadító versek című kötet több helyén is láthatjuk.
A Vizek hangulata borongós, hínárja titkokkal kínzó, az arany pázsitot iszap árasztja el, de a Színek mandarinrécéjének vidám energiája már a játékosság megkönnyebbült érzetét kelti az olvasóban. Van ebben a kötetben nehezen értelmezhető állatmetafora is jócskán, melynek költői üzenete talán maga a természet titokzatossága. A Felirat című versből megtudjuk, hogy „Fénymacska jár a szélben”. Egyed Emese verseinek kedvenc állata a macska, mely az A felirat kontextusában a természet déltáji fényének mozgalmas szépségét hivatott kifejezni; a víz fölött néha, főként a déli napsütésben jól látható a szél hatására hullámzóan rezgő meleg levegő, a „fénymacska”.
A felvilágosodás korának, irodalmának ismerője másként tervez, ír, mint a modern idők átlagos költője. Egyed Emese korai köteteiben még többnyire a lelkiállapot reprezentációi az állatmetaforák, később azonban a poéta személyes élményeinek középpontjává válnak azok az állatok és növények, melyeknek néha a költő személyes életében is kiemelkedő helyük van. Madarak, macskák és a növények végtelen sora. Mert ha alaposan végigolvassuk a köteteket, azonnal megtaláljuk azokat az állatfajokat, növényeket, melyek a költőt a leggyakrabban foglalkoztatják, melyekről szívesen ír az idők folyamán egyre gyarapodó állat- és növénytani ismereteivel tarkított szövegeket.
Elsősorban a macskáról. Néha illékony, megfoghatatlan fénymacska táncol az olvasó orra előtt, de legtöbbször hús-vér valójában sétál be a sorok közé, és valódi territoriális macskaként követeli magának a figyelmet. A Csönd, a Szabadító versek, a Vasárnap, a Daphne ideje, a Válogatott versek és a további kötetek elmaradhatatlan része az a képzeletbeli macska, amelynek a költő életében sok évig valós megtestesítője volt Lázár, a vízbefojtástól megmentett kiscica és utána majdnem húsz éven keresztül háziállat. A kalandos sorsú cica, amely az egyetlen szerencsés volt a négy testvér közül, kiemelkedő helyet kap nemcsak a Daphne ideje kötetben, hanem a Válogatott versekben is.
„Jár három macska feketében. / Más úton jár a hamvas macska” - tudósítja az olvasót a Szürke árny című vers. Szomorú hír, egyben vigasztalás ez a két sor: legalább egynek más a sorsa, legalább egy megmaradhatott abban a földi világban, ahol az állatok egyre inkább a lét perifériájára szorulnak. Nehéz megszokni az állatnak a lakás magányát, zártságát, még akkor is, ha idővel megtűrt élőlényből szeretett kedvenccé válik. A gazda jól ismeri a macska belső világát, átérzi az állat lelkének rezdüléseit, tudja, hogy azok az „emlékfoszlányok”, amelyeket Lázár „szellőzéskor” érez, a szabadságát vesztett ragadozó egyedüli kapcsolatát jelentik a külvilággal. A vers két zárósora a macska életútját egyetemes, emberi perspektívából is az olvasó elé tárja, ezzel kihangsúlyozva, hogy ember és állat sorsa talán nem is különbözik annyira egymástól. „Eszközei vagyunk az Úrnak: / feketék, hamvasak, gyalultak” - vallja a költő, felvállalván a sorsközösséget azzal az élőlénnyel, amelynek életét megmentette, és jólétét annyi éven át biztosította.
A kedves háziállatot az idő múlásával minden rokon és barát megismeri, mindenki, aki a poéta életének valamely mozzanatához tartozik. A Szabadító versekben Nagy Katához szól a Delle Gatti vers, melynek humoros első két verssora nemcsak a macska, hanem gazdájának jó hangulatáról is árulkodik. De nemcsak Lázár kap helyet ebben a kötetben, hanem az Intermezzo vers Boriska nevű tarka cirmosa és a Vale alkalmi vers féltüdejű kedves tarka macskája is. Egyed Emese, bár ezekben a versekben nem szándékozik rejtett metaforák szófűzésével játszani, mégsem állja meg, hogy az olvasónak egyetemes emberi értékekről ne üzenjen az Intermezzo Boriskája által. „…mancsunk s a szívünk tiszta: / dorombolhatunk immár” - mondja a szerző, és az olvasó egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy e sorok az állat nyugodt lelkiismeretének ábrázolásával nem éppen görbe tükröt állítottak emberi mivolta elé.
A talált macska motívuma a Vasárnap kötetben is feltűnik; a költő a gyermeki lélek rejtelmeit nagyon jól ismerve így zárja a Macskaidő című kis alkalmi gyermekverset: „(Vasárnap! Bevalljuk, hogy / vágyakozunk utánad!)”
De nemcsak macskák után, hanem madarak után is vágyakozik a poéta, legalábbis erről tanúskodik számos verse. A Válogatott versekből nemcsak Cirmos, a magára hagyott macska, hanem Promethea, a békászó sas eltűnéséről is olvashatunk. Míg a Cirmos eltűnik vers tanulsága, a „Gazdátlan lehetsz bármely pillanatban” sor csak sejteti a tragikumot, a Promethea záró gondolataiból ez a tragikum már egyértelműen kiolvasható: „Drága madaram, aludj csendes álmot. / Rövid életed tudásnak világolt.”
A költő francia nyelvre is lefordított verse magyarul megjelenik mind a Paian című kötetben, mind a Válogatott versekben. Ismét gondos szeretettel és figyelemmel megírt verset olvasunk. Valós alapja van ennek a mitológiai utalásokkal át- meg átszőtt, klasszikus megformáltságú költeménynek: Adél, az Erdélyben meggyűrűzött, fiókaként a fészekből kimentett békászó sas túl korán indul el vándorútjára, és négyezer-kilencszáztizenkét kilométer berepülése után Afrika partjainál leli halálát. Míg a Promethea átvitt értelmű megnevezés könnyen megfejthető az olvasó számára, kissé bizonytalanul áll azonban a Hórusz névadás előtt, hiszen az egyiptomi isten madárfeje a mitológiában nem sas, hanem sólyom. „Hórusszá lettél / jelben, / jelentésben” - írja a költő, és az olvasó elgondolkodik rajta, vajon hiba csúszott-e a biológia terén megbízható ismeretekkel rendelkező szerző eszköztárába? Pedig nem hibáról van itt szó, hanem általánosításról. Hóruszt egyetemes értékében a versben madárként kell felfogni, ragadozó madárként, mely kategóriába a békászó sas is tartozik.
Az egyiptomi mitológiáról szóló szakirodalmat lapozgatva érdekes összefüggésekre bukkanhat az olvasó. Hórusz tulajdonképpen napisten, a figura ragadozó madár feje ezt hivatott kifejezni. Érdekes megállapításra jut azonban Lesley Jackson író és archeológus, aki szerint a napistent az ókori Egyiptomban oroszlán fejével is ábrázolták, és Horem-akhet-nek, a kelő napnak nevezték. Ez volt Hórusz oroszlánfejű változata. Az angol nyelvű szakkönyv szerzője azonban még ennél is tovább megy, és arról ír, hogy a macskákat az Új Királyság idején az egyiptomiak éppúgy a Napot megtestesítő állatnak könyvelték el, mint az oroszlánt. Ha mindezt figyelembe veszi a Promethea olvasója, csak ámulhat azon, micsoda mitológiai ismeretekkel rendelkezhet a poéta, milyen titokzatos módon fűzi össze a madarak és macskák alakját költészetében.
Persze többnyire mégsem a nagy vagy kis formátumú ragadozó, a hóbagoly vagy a jégmadár (Békéltető/ Három dió), hanem az énekesmadarak színes népe jelentkezik a versekben, főként a Vasárnap meg a Három dió című kötetekben. Rigók, harkályok (Képeslap), pintyek (Ceruzák, Harmadik az igazi), cinegék (Harmadik az igazi), fecskék (Békéltető) jutnak fontos szerephez a könyvlapokon, de a Lábadozás című versben még Bertának, a kóbor kutyának is helyet szorít a szerző, Étrendek című versében pedig hangyáék és pontyék életébe is betekintést nyerünk, de csak madárék után.
Egyed Emese verseinek állattani, botanikai vonatkozású utalásai vagy a versben éppen fő helyen pompázó képei az idők folyamán egyre gyarapodó és pontosabbá váló biológiai ismeretekről vallanak. Nyilván a növények szerepe sem egyértelmű ezekben a már-már interdiszciplinárisnak nevezhető alkotásokban. Míg a gyermekek számára írt Vasárnap kötetnek olyan versét is olvashatjuk Képeslap címmel, mely a madarak idilli világából zökkent ki két utolsó sorával „(A kisvilágon, mint a mánus, / valaki jár.)”, addig a Csönd Júliusi ballada című versének Ajánlás része már a termékeny vetés képével próbálja feldolgozni a szerző érzelmi állapotának rezdüléseit. A Képeslap tehát még csak Kányádi-módra figyelmeztet a lét mulandóságáról, az Ajánlásban azonban már megbékülhet mind szerző, mind olvasó ezzel a gondolattal, és az olvasó kihámozhatja a versből, hogy a szerző ahelyett, hogy másik magyar klasszikusunk „homokos, szomorú, vizes síkjára érne”, végül a kreatív létformát választja sorsául.
Nem egyszer ez a lét elviselhetőségének egyetlen megoldása a poéta számára. A Sarjasztó című vers kegyetlenül elpusztított mogyoróbokra fölött nem bánkódik, hanem imádkozik érte, és a vers végén mágikus ráolvasásként mondja ki: „Sarjadj, / mogyorófám.” A növényvilág óriásai, fenyőerdők (Táj hegedűvel/ Válogatott versek), diófa, hársfa, gyümölcsösök (Évforduló/ Daphne ideje) mellett bátran csodálkoznak rá a világra a vízi liliomok (A mikroszkóp/ Válogatott versek), a mákvirág (Pillangó/ Három dió) vagy a fehér orgonák (Bodos felé, Bodosban/ Válogatott versek), az igazi, biológiai adatokkal gazdagított alkalmi vers azonban mégiscsak a Hóvirág a Vasárnap kötetből. A galanthus nivalis tudományos megnevezés strukturálisan két részre osztja a verset; a poéta előbb „gáláns kis csodának” nevezi a virágot, hogy később „hóban lakozó” erős, titokzatos lényként ismertesse őt meg az olvasóval.
Flóra és Fauna vitathatatlanul sokrétű és sokféle ábrázolásával találkozhat az olvasó, ha Egyed Emese köteteiben útra kel, a természet nyomai után kutatva. Az interpretációs kísérlet eredményeinek, felismeréseinek rögzítése nem könnyű dolog, mégis két síkon halad ez a felismerés. A poéta egyrészt a tökéletes embereszmény kialakítására törekszik, ahogyan azt a Három dió kötet Harmadik az igazi verséből egészen pontosan kivehetjük. Három gyerek vetekszik ebben a versben, hárman mesélik el, kit látnak igaz barátnak, és míg az első kettő az erőt („Az én barátom a legizmosabb”) és a csalóka retorikát („Az én barátom szépen hazudik”) tartja megbecsülendőnek, a harmadik értékítélete magáért beszél: „Az én barátom madarak barátja: / faházacskákat akaszt föl a fákra, / ott lakmároznak pintyek, cinegék… / Cserébe adják a füttyöt, zenét.”
Az évek folyamán azonban egyre inkább kikristályosodik a szerző verseiből, hogy a jóra nevelés, a tökéletesség kialakítása földi világunkban nemcsak, hogy igen nehéz, hanem nem is erőltethető. A költő nevelő, oktató céllal írt szövegei az egyetemes bölcsesség útját választják, a poeta doctus szinte minden emberi, gyarló szándékáról lemond, még akkor is, ha e szándék nemes célt szolgál, amikor a Könyvjegyek ciklus (Könyvjegyek) című versében kimond…
tags: #harom #dio #egyed #emese