A mézeskalács és a mézes puszedli sokszínű világa: Történelem, hagyományok és receptek
A mézeskalács, ez a sok ezer éves múltra visszatekintő édesség, nem csupán ízletes csemege, hanem a kultúránk, a hagyományaink és a gasztronómiai fejlődésünk szerves része is. Története szorosan összefonódik az emberiség édesség iránti vágyával, a méz felhasználásának fejlődésével, valamint a sütési technikák és formák változásával. A mézeskalács és közeli rokona, a mézes puszedli, sokféle formában és ízben jelenik meg a világ konyháiban, különösen az ünnepi időszakokban. Ez a cikk mélyre merül a mézeskalács és a puszedli történetében, felfedezve eredetüket, fejlődésüket, kulturális jelentőségüket, és bemutatva néhány jellegzetes receptet.
Az ókori eredetektől a mesterség kialakulásáig
A mézeskalácsosság gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza, feltételezhetően egyidős a méz használatával. Már az egyiptomi piramisokban nemcsak mézet, hanem mézes tészta maradékot is találtak, ami arra utal, hogy az édes tészták már akkoriban is ismertek voltak. Amikor az ókorban kenyérnek nevezett lepénybe mézet kevertek, az édes kaláccsá változott. A fűszeres mézeskalács nem hiányzott az ínyenc rómaiak asztaláról sem. Az i. e. 180-170 körül rendezett bacchanáliákon, amelyeket titkos szexpartiknak is neveztek, gyakran fogyasztottak libuimot, ahogyan a mézből és lisztből készített, izgatóan fűszerezett süteményeket nevezték.
Rómában szokás volt mézesbábokat készíteni valamely családtag születésnapjára. Ezeket a bábokat nem fogyasztották el, hanem a házi istennek ajánlották fel. A mézeskalács készítés mestersége együtt említhető a mézsör- és a gyertyakészítéssel. Már az egyiptomiak is lisztet kevertek a mézsörbe, így nem kellett kelesztő anyagról gondoskodniuk, és süthették az édes kenyeret. A melegebb országokban élők különben a kovásztalan kenyérhez szoktak, mivel a kovászolt könnyebben megsavanyodott, megromlott.
A mézeskalács-készítés feltehetőleg eleinte, mint az édességkészítés egyik formája virágzott. Akik mézből cukorkát készítettek, és mézben főtt birsalmát varázsoltak asztalaikra, valószínűleg mézeskalácsot is készítettek, attól függetlenül, hogy cukrászoknak vagy esetleg dulciáriusoknak nevezték őket. Marcus Valerius Marcialis így ír róluk az i. sz. 1. században: „Édességművész, ezer alakú édes tárgyat készít számodra a keze.” A mézeskalácsosnak szorosan együtt kellett működnie a méztermelővel, akinek két lényeges termékét, a mézet és a viaszt feldolgozta.
A cukrászok dolgát sokáig a szakácsok végezték. A mézeskalácsosok inkább a sütőkkel éreztek rokonságot, a céhek idején előbb velük alkottak társaságot, később kiváltak és önállósodtak. A 20. században pedig a cukrászokhoz álltak közel. Ezt részben azért tették, mert számuk sohasem vetekedhetett a más mesterségbeliek számával.
Az első mézeskalács feltehetően mézből, lisztből és vízből kevert kása volt, amelyet forró kövön szárítottak. Az i. e. három évezreddel az Indus folyó völgyében, kör alakú kemencében, agyagformában mézes kalácsot is sütöttek már. Erről a mahenjo-darói ásatások leletei árulkodnak. Mezopotámiában ekkortájt a sumérok henger alakú, görgethető pecséteket használtak, melyekkel agyagtáblákat jelöltek. Elképzelhető, hogy hasonló módon díszíthették süteményeiket is. Az Eufráteszhez közeli Mári város feltárásakor, egy háromszáz helyiségből álló palotában ugyanolyan sütödét találtak, mint az Indus völgyében. Az agyag sütőformák is - Máriban 47 ilyet találtak - hasonlatosak. A két kultúra között nyilvánvaló a kapcsolat.
Egyiptomban ekkor már ismerték a négyszögű sütőkemencét, amelynek külső falán is lehetett lepényt sütni, tehát mézeskalácsot is. Az i. e. 150-ben eltemetett Ramoszé és hat Nufer sírjában datolyás és szőlős ember formájú pogácsákat találtak egy 1936-ban végzett ásatás során. II. Ramszesz fáraó uralkodása idejéből is fennmaradtak süteményformák. A Biblia szerint Melkisédek zsidó pap kiváló mézes süteményt tudott készíteni.
A görögök az egyiptomiaktól, sok egyéb mellett, a sütőformákat is átvették. A philadelphiai múzeumban ezekből négy darabot őriznek, amelyek az i. e. 4. századból valók. Feljegyezték, hogy Püthagorász nem élő állatot, hanem állatformájú mézeskalácsot áldozott az isteneknek. Az ókori irodalomban számos helyen említik a mézespogácsát. Arisztophanész a „Felhők” című művében az alvilági isteneknek, a „Lüzisztraté”-ban pedig Cerberusnak, a pokol kutyájának kedveskedik vele. A „Lovagok” című játékában mézeskalács-díjat kap az, aki legjobban bírja az italt. Az idősebb Cato felsorolja egy helyen a római süteményboltok i. e. 171-ben kapható választékát. Martialis, Plinius és Varro a császárság idejében rendezett híres lakomákról tudósítanak, ahol a második tálalóasztalon sok volt a lépes méz, a mézzel készült kalács és a mézzel tartósított gyümölcs. Marcus Aurelius és Lucius Verus társcsászárok korából származnak a 2. századi lepénysütő égetett agyagminták. A hagyomány szerint a Pallas Athéné templomát őrző sárkánykígyót is mézeskaláccsal táplálták, s ha érintetlenül hagyta, azt a szerencsétlenség jelének tartották.
Apicius i. sz. 1. századi szakácskönyvében is található recept, például a „Liba sigillariata”: pecsét alakú, cserépformába nyomott sütemény, amelyet 45 dkg méz és 55 dkg liszt, kanálnyi citromlé és némi vízzel oldott hamuzsír összedolgozásából készítettek. Napi pihentetés után kinyújtották, a forma alakjára kivágva, jól lisztezett formába belenyomva, onnan szépen kivéve, kemencében kisütötték. Hasonló módon készítette mesterem a különböző nagyságú késpenge vékony debrecenit, melyet lassú tűznél zsemlesárgára sütött. Nem cserép, hanem mesterien faragott faformákba nyomta a mézes tésztát. Sütés után a debreceni majdnem átlátszó, könnyen törhető, kiváló, ropogatható süteménnyé változott. Azt hiszem, ma is nagy sikere lenne, ha pohár konyak, bor, illetve pezsgő mellé ilyen sütemény szolgálnának fel. Debreceni tésztából, ennek jó merevíthető tulajdonságát kihasználva, készült még egyfajta, dúsan díszített bölcső, amelybe színes mézesbábot fektettek. Nyilvánvaló, hogy ilyen vásárfiát fiatalasszonynak illett adni. Ecitus vagy globus: ropogós mézes fánk. Savillum: liszt, méz, mogyoró és mazsola jól összekeverve, nagy darabokban kisütve.
A rómaiak süteménykedvelését az is bizonyítja, hogy a Róma kikötőjében i. sz. 200 körüli időkből mintegy 400 különféle süteményformát tártak fel az ásatások során. A római kori Pannónia fővárosában, Aquincumban vagyis Óbudán művészien kidolgozott szürke és piros negatív cserépformákat találtak, melyek segítségével egykor mézeskalácsot sütöttek. Ezek a cserépformák a koson lovagló Mauritiust, Danaét különleges pozitúrában, a részeg Pánt kecskével, Marcus Aurelius diadalmenetét, a lovon ülő Marcus Aureliust és kézfogását Lucius Verus-szal, Herkulest a krétai bikával ábrázolják. Érdekes, hogy Erdélyben ilyen és hasonló cserépmintákról nincs hozzáférhető adat. Talán, mert az egykori katonai támaszpontokon nem bontakozhatott ki a rómaiak sajátos fényűző élete. Vagy mert az erdélyi római városok fejlettsége nem érte el a máshol vízvezetékekkel, fürdőkkel, padlófűtéssel, arénával, no meg a mézeskalácssütésre is alkalmas sütödékkel felszerelt gazdag és népes településeik szintjét? Vagy a méztermelés és mézfeldolgozás kezdetlegessége akadályozta volna e mesterség virágzását?
A mézeskalács Európában: Középkor és reneszánsz
A skandinávok és a germánok vaddisznó alakú Honigbrod-ot sütöttek a téli napforduló ünnepére, később kerek mézeskalácsot készítettek Odin napistennek, akit némelykor lovon ábrázoltak. Feltételezhető, hogy innen ered a mézeskalacshuszár is. Az angolok nagypénteken kereszt formájú zsemlét sütöttek. A gingerbread pedig olyan gyömbéres kenyerük volt, amely valamely szent alakjára formázva, vallásos ünnepek vásári portékája volt.
Az egyház nemcsak támogatta, hanem volt, amikor és ahol tiltotta is az erősen fűszerezett, éppen ezért izgató mézeskalácsok forgalmazását. Ehhez tudni kell - a régi erdélyi konyha receptjeiben is gyakran szerepel -, hogy akkoriban a mézeskalácsot többféle vadas szósz készítéséhez használták, ezért minden nagyobb konyhán volt nagy darabokban sütött, reszelnivaló mézeskalács. Állítólag ilyen reszelnivaló mézeskalácsot még a két világháború közt is rendeltek Magyarországról az angolok.
Egy 1008-ból való nürnbergi feljegyzésben említik először a mézeskalácsot. Ez a tartomány kedvező földrajzi és éghajlati viszonyai miatt igen alkalmas volt a méhtenyésztésre, minden bizonnyal nem véletlenül nevezték a környéket a "méhek kertjé"-nek. Ugyanakkor több kereskedelmi út keresztezte itt egymást, s ez kedvezően befolyásolta számos foglalkozás gyors fejlődését. 1276-ban a nürnbergi mézeskalácsosoknak még közös céhük volt a pékekkel. A sziléziai Schweinitzben, Bázelben, Ulmban, Münchenben még korábban dolgoztak mézeskalácsosok. Számuk fokozatosan, olykor ugrásszerűen nőtt. 1393-ban, Bázelben 34 céhtagot jegyeztek fel. Bécsben 1413 és 1453 között a mézeskalácsosok egész utcát vagy utcarészt alkottak. Ebből az időből valók az első vallásos tárgyú rajzolatú mézeskalácsos ütőformák.
Bázelben az 1431. évi zsinat idején mézeskalácsot osztogattak az utca népének. A nagy emberek, császárok arcképével díszített mézeskalács-osztogatás bizonyára nagyon régi propagandaötlet. Mindenesetre följegyezték, hogy 1487-ben III. Ausztriai Frigyes császár a nürnbergi országgyűlésen rengeteg gyermeket látott a vásárokban játszani, és nekik kedveskedett a saját arcképére formált mézespogácsákkal. Ugyanitt 1530-ban önállósodott a mézeskalácsos céh.
A piaci konkurencia nemegyszer tragikus eseményekhez vezetett. Ilyen véres történetből származik a Grimm testvérek által gyűjtött és a német szájhagyományokban fennmaradt Jancsi és Juliska meséje, amely az erdei mézeskalácsházban lakó gonosz boszorkányról szól. 1978-ban, miután egy Hans Taxler nevű tanító alaposan utánajárt a dolognak, könyvet írt „Az igazság Jancsiról és Juliskáról” címmel. A Frankfurtban lévő Wernigerodéban felfedezte Katherina Shrader egykori mézeskalácsos asszony házát a spessarti erdőben. Kinyomozta, hogy a mézeskalácsos asszony 1647-ben vásárolta volt ezt a házat, melyben jól menő mézeskalács-sütödét rendezett be. Találmánya: a töltött mézeskalács. (Ehhez hasonlót Nägl József is készített „bomba” néven a két világháború között, méghozzá úgy, hogy a mézeskalácsburokba mindenféle cukrozott déligyümölcsöt rakott.) Katherina asszonynak tulajdonítják a merseburgi szerecsendiós, a bembergi módra készített szirupos mézest, a gelnhauseni leckerlit is. Egy Hans Metzler nevű korábbi udvarlója megirigyelte a mézeskalácsosnő üzletét, és boszorkányság vádjával följelentette Katherina Schradert. A tanító megtalálta az 1651-ben lefolytatott boszorkányper iratainak borítólapját más dokumentumok társaságában. A gelnhauseni bíróságon bejelentett vádban az állott, hogy Katherina asszony seprűnyélen lovagol, s akit magához csalogat, azt meghízlalja és megeszi. A mézeskalácsos asszony mindent tagadott, és állta a válogatott kínzásokat. Végül felmentették. Hans Matzler is mézeskalácsos volt, dolgozott benne a szakmai irigység, így aztán nem törődött bele a felmentő ítéletbe. Egy alkalommal Grete húgával együtt megkereste Katherina házát a spessarti erdőben. És megölte vetélytársát. Hogy biztos legyen a dolgában, belökte áldozatát az egyik még meleg kemencébe.
Fél évszázaddal később a nürnbergi városi tanács rendelete alapján minden mézeskalácsos mester csakis a saját maga által faragott mézeskalácsformát használhatta, amely semmiképpen sem hasonlíthatott a mások mintájára. Ilyenformán próbálták megteremteni a mintavédelmet; és csökkenteni a konkurencia-harcban minden csalárdsággal próbálkozók esélyeit. Ugyanakkor a pékek ellenében is megvédték a mézeskalácsosokat azáltal, hogy az emésztést javító Magenbrot és a reszelnivaló Saukenchen készítmények sütését csakis nekik engedélyezték. A mézeskalácsosoknak pedig szigorúan előírták, hogy a saját kemencéjüket használják sütéskor.
A 15-18. században élte virágkorát a német mézeskalács, és egész Európában elterjedt. Lengyel költők már a 16. században dicsőítették a mézeskalácsokat. Közismert orosz mondás: „Az asszony nem mézeskalács, hanem barna kenyér.” Híres mézeskalácsosok: az aacheni Printen, a frankfurti Brenten, az offenbachi Pferfernüse, a bécsi Honigküchen, a bázeli Leckerli, a lengyel Katrinchen, Szlovákiában - a Felvidéken - a besztercebányaiak, a pozsonyiak, lőcseiek, rozsnyóiak, rimaszombatiak, kassaiak, bárfaiak, nagyszombatiak. Franciaországban a reimsiek, a dijoniak.
Ugyanekkor Debrecenben és Erdélyben a mesterség magyarosodott formája fejlődött ki. Brassóban, Szebenben, Kézdivásárhelyen, Tordán stb. és - a két világháború között - főleg Besztercén készítettek rendszeresen és nagyobb mennyiségben mézeskalácsot.
A mézeskalács és a puszedli Magyarországon
A magyarországi mézeskalácsosság kezdeteiről tudnunk kell, hogy az Árpád-házi királyok idején a saját méhészettel rendelkező kolostorokban, majd a kolostorok körül kialakult településeken készítettek viaszfigurákat, mézes italokat és mézes süteményeket. Mátyás király idején a fűszerekhez bécsi közvetítéssel jutottak a mézeskalácsosok. Besztercebányán 1382-ben már több mézeskalácsos kapott polgárjogot.
A magyar sütő-, cukrász- és mézeskalácsipar története alapján (írta: Zsemley Oszkár, Bp. 1940.) az erdélyi és bánsági viaszöntő, bábos, mézeskalácsos céhek alakulásának sorrendje (zárójelben a magyarországi sorrendi szám) a következő: Temesvár 1815 (2), Versec (Temes) 1817 (3), Lugos (Krassó-Szörény) 1818 (4), Új-Arad 1819 (5), Új-Palánka (Temes) 1922, Vinga (Temes) 1835 (11), Detta (Temes) 1842 (15), Arad 1845 (16), Facset (Krassó) 1847 (19).
Sokfelé, mint például Tordán, Karcagon, Kézdivásárhelyen, Marosvásárhelyen, céhen kívüli nők gyakorolták ezt a mesterséget, akiket többnyire a „kicsinyítő pogácsasütő” névvel illettek. A céhen kívülieket kontároknak nevezték mesterségüktől függetlenül. A statisztika följegyezte, hogy Debrecenben, 1807-ben tizennégy céhbeli mester mellett 54 kontár dolgozott. 1713-as céhlevelük utolsó pontjából - amely kimondja, hogy amennyiben a céhtagok nem tartják be a szabályzatot, „az előbbeni rendetlenségre jussanak” - világosan kiderül, hogy a mézeskalácsos céh már a 17. században, vagy már azelőtt megalakult. Ebből a céhlevélből azt is megtudjuk, hogy a céh tagjai mind magyarok és földtulajdonos polgárok voltak. Szabadfalvi József véleménye szerint már a 16. században voltak mézeskalácsosok Magyarországon.
A mézeskalácsosság Kelet-Európában (Magyarországon is) már a középkorban ismert volt, és később a német és osztrák közvetítéssel hozzánk érkezett fejlettebb mesterségbeli tudással gyarapodott. Ezt támasztja alá többek közt a nagyszebeni városi gyógyszertár felszerelési tárgyaihoz tartozó, a mézeskalács-sütésben használatos fémből készült sütőforma[1] megléte, valamint az, hogy „mézespogácsa” szavunkat 1554-ben, „mézesbáb” szavunkat pedig 1587-ben jegyezték volt fel.[2] A krónikás feljegyezte, hogy 1564-ben Brassó város polgárai Alexandru (Lăpuşneanu) moldvai vajdának egyebek között mézeskalácsot is adtak ajándékba. Az viszont már nem valószínű, hogy a rómaiaknál ismeretes mézeskalácsosság folytatólagosan fennmaradt az egykori Dácia és Pannónia területén. Ezen a területen a rómaiak kétségtelenül ismerték a crustulum nevű mézeslepényt és a mulsum nevű mézsört.
Thököly Imre az 1693-1764 között írt naplójában feljegyezte volt: „Küldtem Horváth Ferenc uramot a tatár Chámhoz által a Száván, valamely aquavitákból, fejir kentyerekbül, kalácsokbul és mézes kalácsokbul álló gazdálkodással ríszt tívín abbul Galga Sultánnak is és némely tatár Chám mellett lévő elsőbb tiszteknek”. Borsos Tamás is azt írja 1619-ben Bethlen Gábor fejedelemnek Konstantinápolyból, hogy ne felejtsen brassói mézeskalácsot küldeni a török vezéreknek, mert az ilyen apró ajándékokkal meghosszabbíthatja barátságukat.
A 16. századi szakácskönyveinkből tudhatjuk, miként…
A mézes puszedli és a mézeskalács különbségei és hasonlóságai
Gyakorta keverik össze a mézeskalácsot a mézes puszedlivel. Talán nem is alaptalanul, hiszen az évszázadok során sok esetben össze is fonódott a kettő. Van azonban több lényeges különbség is a mézeskalács és a puszedli között: elsősorban a tészta lágyságában, a formázásban és a töltelékben.
A puszedli ugyanis egy sokkal teltebb formájú és puhább sütemény: hagyományosan gömbölyded alakban sütik, míg a mézeskalács sokkal vékonyabb, keményebb és különböző formákra szaggatott. Nem is véletlenül, hiszen a puszedli receptjében sokkal több a vaj: nagyjából a mézzel azonos mennyiségű vajat adunk a tésztájához. És bár a mézeskalácshoz hasonlóan a puszedli tésztáját is pihentetjük egy éjszakát, a formázás során nem szaggatunk, hanem kézzel sodrunk belőle diónyi nagyságú és kissé lapított gombócokat. A máz is más: hagyományosan a puszedlit is cukros tojáshabbal díszítik, de csak beleforgatják a habba a puszedliket, majd szárítják, emellett az sem ritka, hogy csokimázzal készülnek az esetenként lekvárral is töltött sütemények.
Hogy pontosan mikor jelent meg a puszedli az emberiség történetében, azt nehéz lenne megfejteni, ugyanis a mézes édességek már az ókori kultúrákban is jelen voltak, más és más formában. Egyiptomban gyakran áldozati ételként szerepeltek, a görögök az istenek eledeleként tekintettek rájuk, a rómaiak pedig már mézzel édesített fűszeres kenyereket is sütöttek. A történészek nagy része szerint a puszedli a mézeskalácsból nőtte ki magát, ami pedig a keresztes hadjáratoknak és a közel-keleti fűszerek behozatalának volt köszönhető. A kerek formájú mézes édességek már a 13-14. században is megjelentek a német ajkú területeken, és a puszedli legközelebbi rokonának a Lebkuchen-t tarják. Ez egy fűszeres ízvilágú mézes sütemény, ami lágyabb és vastagabb is, mint a magyar mézeskalács. Leghíresebb változatai a Nürnberger Lebkuchen, ami gyakran csokival vagy cukormázzal van bevonva; az Elisenlebkuchen, aminek nagyon magas mogyoró- és mandulatartalma van és a Pfefferkuchen, ami egy Kelet-Németországra jellemző fűszeresebb változat.
Az első klasszikus értelemben vett puszedlik a 19. század végén jelentek meg idehaza, és a 20. század közepétől már tömegtermékké is váltak. A harmincas években gyakorta ajánlották az ünnepi vendégség elmaradhatatlan fogásaként: „Igen olcsó és nagyon kapós lesz a csája, hidegebb időkben pár pohár forralt bor és ehhez való mézes, diós, mandulás puszedli” - írták. A karácsonyi mézes puszedlik mellett elterjedtek a diós, mogyorós és lekváros puszedlik is, végül a csokimázzal bevont, töltött változatok uralták le a boltok polcait. Mivel a téli időszakban a puszedlik jól eltarthatók, hamar az ünnepi időszak kedvelt süteményei lettek, amit tovább erősített a fűszerezés és a méz drágaságából adódó ünnepi kivételesség is.
MÉZES PUSZEDLI🎄🍯 - lekvárral töltve is ♥️ a legfinomabb házi puszedli - BebePiskóta
Mézes puszedli receptek
A „csók”, a „puszi” sütemény alakjában történő megjelenése - legalábbis ami az elnevezését illeti. Egy holland és német gyökerekkel rendelkező édesség, aminek első receptjei az 1850-es évek óta varázsolják el az édességek szerelmeseit.
Alaprecept:Elkészítéséhez az alaprecept szerint a következőkre lesz szükség: 250 g méz, 100 g cukor, 2 tojás, 80 g vaj vagy zsír, 500 g finomliszt, 1 teáskanál szódabikarbóna, 1 csapott teáskanál fahéj, fél teáskanál őrölt szegfűszeg, fél teáskanál gyömbér és egy csipet só. A mézet a vajjal lassú tűzön felmelegítjük, hozzákeverjük a cukrot, majd langyosra hűtjük. Belekeverjük a tojásokat, és az előzetesen elkészített lisztes keveréket (fűszerek, só, szódabikarbóna és liszt). Egy lágy, ragacsos tésztát kapunk, amit letakarva egy éjszakát pihentetünk a hűtőben. Másnap lisztezett kézzel diónyi golyókat formázunk, és ha szeretnénk lekvárral megtölteni, akkor ujjunkkal mélyedést nyomunk bele és egy kevés lekvárt teszünk bele, majd visszanyomjuk a tésztát. 180 °C-on 8-10 percig sütjük, ügyelve arra, hogy ne süssük túl, mert akkor kemény lesz. Ha szeretnénk mázas puszedliket, akkor a mázhoz a tojásfehérjét enyhén felhabosítjuk, hozzáadunk porcukrot és citromlevet, mígnem egy sűrű, fényes mázt kapunk. A langyos puszedliket belemártjuk, és száradni hagyjuk - de ugyanígy tejcsokoládés vagy étcsokoládés bevonóba is forgathatjuk.
Vajmentes recept:Hozzávalói: 3 tojássárgája, 1 tojás, 5 dkg cukor, 3 kanál tejföl, 1 kanál zsír, 1 narancs reszelt héja, 2 kiskanál fahéj, 60 dkg liszt, 2 kiskanál szódabikarbóna, 2,5 dl méz; a díszítéshez dióbél; a mázhoz 3 tojásfehérje és 17 dkg cukor. „A tészta anyagait fakanállal összekeverjük, de ne ijedjünk meg, ha az így kapott massza kissé lágy lesz. Fél napot hűtőszekrényben állni hagyjuk, utána a tésztát két részre osztjuk. Az egyik feléből diónyi golyócskákat formálunk, és mindegyik tetejére egy-egy fél diót nyomunk. Kizsírozott tepsibe, nem túl sűrűn egymás mellé rakjuk. Előmelegített sütőben, a közepesnél kissé erősebb tűznél 8-10 percig sütjük. Vigyázzunk, mert hamar megég… A tojásfehérjéket a cukorral vízgőz fölött néhány percig verjük. A kisült puszedliket ebbe forgatjuk bele, végül gyúródeszkán száradni hagyjuk.” - olvashatjuk a Családi Kör 1995-ös számában.
Karamellás puszedli recept:A régi gasztronómiai kiadványokban böngészve találunk egyedi megoldásokat is, ilyen a karamellás puszedli receptje is, amit Lanovics Pálné osztott meg az olvasókkal az 1972-es Szabad Földben: „Egy bögre kristálycukrot megpirítunk és 2 dl vízzel felengedjük, kissé főzzük, ha felolvadt, tálba tesszük és még hozzáadunk másfél bögre cukrot, 1 bögre mézet. Ha kihűlt, 4 dkg szalakálit, törött fahéjat, szegfűszeget, 6 tojássárgáját és amennyi lisztet felvesz, vegyítünk hozzá. A tésztát este készítsük el, másnap puszedlit formázunk belőle, úgy sütjük. Nagyon finom és nagy adag lesz belőle.”
Recept a Magyar Konyha 1982-es számából:Hozzávalói: 25 dkg méz, 55 dkg liszt, 18 dkg kristálycukor, 4 tojássárgája, 0,6 dkg szalalkáli, 0,5 dkg szerecsendió-virág, 0,2 dkg szegfűbors, 2 evőkanál tej, a tepsi kikenéséhez 2 dkg zsír. A recept pedig így szól: „A mézet 25 dkg liszttel összegyúrjuk, és hűvös, nem huzatos helyiségben 3 napig érleljük. A harmadik napon a maradék 30 dkg lisztet, a cukrot, a 3 tojássárgát, az őrölt fűszereket, a tejben tejfölsűrűségűre kevert szalalkálit összegyúrjuk, és a mézestésztához adjuk. Még egy napig 20-25 C-fokon állni hagyjuk, majd 6 mm vastagra nyújtjuk, és pogácsaszaggatóval vagy kisebb szalvétagyűrűvel kerek formákat szúrunk ki belőle. Kinyújtás közben a deszkát enyhén meg kell lisztezni, sőt a nyújtófát meg a kiszúrót is. A tésztadarabokat kizsírozott tepsire rakjuk, tetejüket a maradék tojássárgával bekenjük, és tisztított (fehér) mandulával díszítjük. Forró sütőben sütjük. A kihűlt mézestdobozokba rakjuk, mert csak 2-3 nap múltán éri el igazán kellemes állagát (ha a kicsik és a nagyok közben el nem torkoskodják).”
A mézeskalács és a mézes puszedli története gazdag és sokrétű, tükrözve az emberiség édességek iránti szeretetét és a gasztronómiai fejlődését. Ezek a hagyományos sütemények továbbra is örömet szereznek, különösen az ünnepi időszakokban, összekötve a múltat a jelennel.