Az ozorai diadal: A szabadságharc egyik legfényesebb pillanata

A magyar szabadságharc évkönyveiben Ozora neve egyet jelent a vitézséggel, a hazaszeretettel és a sikeres ellenállással. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményei során a Tolna megyei mezőváros kulcsszerepet játszott a délvidékről betörő horvát seregek feltartóztatásában, melynek csúcspontja az ozorai fegyverletétel volt. Ez a győzelem nem csupán katonai jelentőséggel bírt, hanem az egész nemzet számára erőt és reményt adott a küzdelem folytatásához.

A forradalom elszigetelt visszhangjai és a nemzetőrség szerveződése

Tolna megyébe az ezernyolcszáznegyvennyolcas márciusi forradalom némi késéssel érkezett. Ozora mezőváros lakossága hivatalosan a Szekszárdon május 1-jén tartott, népképviseletei alapon összehívott megyegyűlésen értesült ott megjelent képviselői útján az 1848-as áprilisi törvényekről. Kezdetben kizárólag azokat a vagyonosokat írták össze, akiknek volt mit védeniük, de egyre több helyen a jómódúak, magukat kiváltva, helyettest neveztek meg. A szerb fenyegetés miatt a Bács megyei vonal védelmére Tolna megye kétezer nemzetőrt állított. A kivetés alapját a lakosság száma jelentette, azaz 82 fő után kellett egy nemzetőrt mozgósítani. A dombóvári járás választmánya először 501 (ebből Ozora 43) fő kiállítására kapott megbízást.

A bármikor várható horvát támadás miatt a megye újabb kétezer nemzetőrt mozgósított és küldött Eszék környékére. Az önként jelentkezők mellett a tizennyolc-negyven éves korosztályok férfiai sorshúzás útján lettek nemzetőrré. Ha kevesen voltak, akkor a kiszabott létszám teljesítése érdekében ötvenéves korig kiterjesztették a korhatárt. A magyarok lakta területen, így Ozorán sem volt gond a megadott keretek kitöltése. Az ozorai nemzetőrök (86) a 2168 fős drávai csapattesthez kerültek, amelynek közel a felét (1002) a dombóvári járásból mozgósítottak jelentették, a völgységi falvakból csak 838 főt tudtak kiállítani, ezért a simontornyai járás 328 nemzetőre is idekerült. A két zászlóaljból álló csapat gróf Viczay Adolf őrnagy irányításával 1848. július 5-én indult a kijelölt körletbe.

1848 szeptemberében Perczel Miklós parancsnokságával egy önkéntesekből álló, ezerkétszáz fős tolnai nemzetőrzászlóaljat szerveztek. Ebbe került a telkes gazdák fiainak mentesítésére 68 ozorai zsellérfiú is. A településről ők voltak részesei a fiatal honvédsereg első győztes csatájának, a pákozdinak. Sztankovánszky Imre harcba szólította Tolna megye népét a haza megmentésére. Ennek a népfelkelésnek döntő hatása volt az események alakulására.

A horvát betörés és a népi ellenállás Ozorán

Tolna megye lakosai hamarosan közvetlen kapcsolatba kerültek a betörő ellenséggel. A Jellasics jobbszárnyát képező, Roth és Philipovics tábornok által irányított sereg mintegy tízezer határőrből és rosszul felszerelt szerezsánokból állt. A csapat Szlavóniából a Dráván Eszéknél átkelve ellenállás nélkül érkezett a Dunántúlra. Ezt követően a baranyai rajtaütések, akciók állandóan zavarták, késleltették mozgásukat. Szeptember 28-án Dombóvárnál léptek Tolna megye területére. A csapatot itt két részre osztva vonultak tovább.

A települések egy része a békesség érdekében szó nélkül teljesítette a Roth tábornok által meghatározott „kenyér- és lóporciót”, de Pincehely és Ozora mezőváros, Regöly és Gyánt község „egész eréllyel” megtagadták az élelem kiszolgálását, sőt készek voltak a tömeges felkelésre. A települések nemzetőrsége között állandó kapcsolatot alakítottak ki. A pincehelyiek két kóborló horvát határőrt agyonvertek, majd amikor a horvát seregek a faluba értek, a község lakosai a szomszédos települések nemzetőreivel a környező erdőkbe menekültek. Amikor Roth tábornok tudomást szerzett az eseményről, visszafordult csapatával. A pincehelyiektől huszonnégy ökröt, hatezer birkát, háromszáz akó bort és kétezer pengő forint hadisarcot követelt. Felszedette a Kapos hidját, ágyúztatta, majd felgyújtatta a települést. A leírások szerint „szörnyen kegyetlenkedett”. Nem kétséges, hogy ez az akció végleg lehetetlenné tette Roth egységének Jellasics csapataival való egyesülését.

A megtorlást követően, október 1-jén indult el Ozora felé, akkor, amikor a bán sietve távozó csapatai már az osztrák határ közelében jártak.

Az ozorai csata és a fegyverletétel

Móga János altábornagy a pákozdi ütközetet követően a Roth hadtest elleni „hadi operáció” vezetését Perczel Mór ezredesre bízta. Csapó Vilmos október 1-jén azt a parancsot kapta Perczeltől, hogy Roth tábornok Sión átkelését mindenképpen akadályozza meg. Csapó azonnal el is indult Dunaföldvárról és október 3-án már Simontornyáról jelezte futár útján, hogy 4-én Ozoránál csata várható.

Október 5-én Csapó Vilmos Kálozd, Dég irányába vonult háromezer emberével. Perczel István Szilason várakozott ezerötszáz népfelkelővel, majd az ellenség közeledtére Csapó Vilmos Perczel Istvánt is Dégre rendelte. Szeniczey csapatvezér háromezer emberével a sármelléki úton, Dőry Vince kapitány hasonló létszámmal Simontornyán állomásozott. Ugyanekkor Perczel Gyula főszolgabíró, később nemzetőrségi kapitány, Ozorán maradt, hogy az ellenség esetleges átkelési kísérletét meghiúsítsa.

Roth csapatai mozgásának komoly akadályát jelentette, hogy a Sió-hidakat a somogyi-tolnai egységek Zichy őrnagy irányításával lerombolták. A horvátok szerettek volna kicsúszni a bekerítésből, ehhez azonban át kellett volna kelniük a Sión. Az első jelentős veszteséget már október 3-án elszenvedték, amikor a felderítésre küldött zászlóaljukat Bárándon Beck őrnagy foglyul ejtette. Ugyanezen a napon egy másik egységüket Tácról Görgey Artúr őrnagy verte ki. Roth tábornok bízva a számára kedvező megoldásban soponyai táborából Philippovicsot küldte Perczel Mór ezredeshez, hogy akadálytalan elvonulást kíséreljen meg kieszközölni csapatai számára. Perczel azonban feltétel nélküli megadást követelt.

Roth október 5-6. között az éj leple alatt elhagyva soponyai táborát megkísérelt Ozora felé kicsúszni a bekerítésből. Amikor 6-án Roth csapataival Ozoránál elérte a Siót, a lerombolt hidakat, a túlparton harcra felkészülve mintegy tízezer tolnai népfelkelőt talált. A l5 óra körül a Sióhoz közelítő horvátokat Csapó Vilmos nemzetőrei puskatűzzel fogadták. A tábornok kétségbeesett egyezkedési kísérlete Csapóval sikertelenül végződött. A horvátok helyzetét tovább nehezítette a második napja zuhogó eső. Az átázott, étlen, szomjan álló, fáradt, demoralizált sereggel áttörési kísérlet végrehajtani öngyilkos vállalkozásnak tűnt. Roth felismerte, hogy csak a feltétel nélküli megadás, a fegyverletétel lehetséges. Ez október 7-én reggel a megérkező parancsnok, Perczel Mór ezredes előtt a Tábor-dűlőben meg is történt.

Nehéz, s talán nem is lényeges annak eldöntése, hogy kié a fő érdem: „a hadi operációt irányító” Perczel Móré, a tervet készítő Görgey Artúré vagy a nemzetőrséget összefogó Csapó Vilmosé. Perczel Mór nemzetgyűléshez küldött jelentése szerint e sikeres napon Ozorán a két vezénylő tábornokon kívül három törzstiszt, ötven tiszt, hétezer-ötszáz közkatona és altiszt kapitulált a hazáért fegyvert ragadó magyarok előtt. A hadizsákmányt tizenkét ágyú a töltésszekerekkel, valamint öt hadi lobogó jelentette. Perczel Mór a tiszteknek meghagyta kardját, Roth és Philippovics tábornoktól, mivel „őket a magyar nemzet és ország vétkes megtámadásában főrészesnek nyilvánította”, elvette. A tiszteket Pestre szállíttatta, a legénységet pedig a határig kísértette, majd miután megfogadtatta velük, hogy a magyar nemzet ellen nem harcolnak, valamennyit hazabocsátotta.

Az ozorai diadal öröksége

Az ozorai győzelem a magyar szabadságharc egyik legdicsőbb, legemlékezetesebb epizódja. Ekkora csapattestet egész szabadságküzdelmünk alatt többé nem sikerült megadásra késztetni. E pillanattól kezdve Ozora egyet jelentett a szülőföldjét sikerrel megoltalmazó, önfeláldozó hazafisággal. Az Országos Honvédelmi Bizottmány engedélyezte, hogy a sikerért oly sokat tevő Tolna megyei nemzetőrök zászlóján a következő feliratú szalag emlékeztessen vitézségükre: „Ozora, október 7. - 1848.”

1848-49-es forradalom és szabadságharc -Tökéletlen Történelem [TT]

A Rothtól elvett fegyverek közül három háromfontos ágyúba „Emlékül az ozorai diadalért!” feliratot vésette az OHB és szintén a Tolna megyei nemzetőröknek ajándékozta. 1850-ben a császári katonai parancsnokság „mint jogos tulajdonosoknak” az ágyukat visszaadta a horvátoknak. A nemzetőrség szalagját 1850-ben elkobozták. A szalag mint bűnjel eltűnt az önkényuralom hivatali útvesztőjében, de a győzelem, amelyet jelképezett a magyarok számára, szívmelengető, követendő tett maradt, ahogy Tolna nagy szülötte, Illyés Gyula írta: az „Ozorai példa”.

1848 októberében, az ozorai fegyverletételt követően a dunántúli mozgó nemzetőrség parendorfi, valamint bácskai, verbászi táborába kerültek tolnai nemzetőrök. A nemzetőregységekből hamarosan honvédzászlóaljakat szerveztek. A fiatalok örömmel vállalták, annak ellenére, hogy ez szolgálati idejüket alaposan meghosszabbította. Ekkor szervezték a felső táborokban tanyázó tolnai önkéntesekből Perczel Miklós vezetésével a 46. honvédzászlóaljat. Szekszárd székhellyel megalakult csapattest pedig a 41. számot kapta. A fentieken kívül a megye még kiállított három százötven-százötven fős lovasosztályt is.

1848 novemberében a Muraközben sikerrel operáló csekély sereg kiegészítésére Perczel Mór Tolna megyétől két felszerelt nemzetőrzászlóaljat kért. Ekkor Ozorára irányították a 41. honvédzászlóaljat, továbbá az ozorai, pincehelyi, tamási, nagyszokolyi, iregi, tótkeszi és felsőnyéki nemzetőrökből szereltek fel, gyakorlatoztattak és bármely pillanatbeli indulásra készítettek fel egy zászlóaljnyi egységet. Ide irányították az eredetileg Eszére szánt lovasokat, valamint a három ágyúból álló tüzérüteget is, vezetésükkel Csapó Vilmost bízták meg. Végül ezek a csapatok nem jutottak el a Muraközbe, mert Perczel Mór november végére a területet felszabadította, tehát további erősítésre nem volt szüksége.

December 16-án az OHB utasítására újból megkezdték a mozgó nemzetőregységek felállítását, hogy az ismét várható horvát támadást kivédjék. Perczel Mór december 30-án elszenvedett móri vereségét követően a Dunántúl hamarosan osztrák kézre került. Tolna megye 1849 februárjában kényszerült első hódoló nyilatkozatának megtételére, majd a tavaszi hadjárat sikereit követően május elején Jellasics csapatai elhagyták a megyét, de a visszaállított önkormányzat munkáját a rendszeres horvát betörések alaposan megnehezítették. A megye második, immár végleges osztrák megszállására 1849. június 17-én került sor.

A zsákmányolt ágyúkat jelképező szobor Ozorán, az iskola melletti téren áll. Csapó Vilmos emléktáblája Ozorán hirdeti a hősök emlékét. Az ozorai példa ma is élő inspirációt jelent, emlékeztetve arra, hogy a bátor kiállás és az összefogás képes legyőzni a túlerőt is, és megvédeni a hazát a legnehezebb időkben is.