Az irodalom mélységeiben elrejtve gyakran olyan sorokat találunk, amelyek egyszerre tükrözik az egyéni szenvedést és a természettel való egység utáni vágyat. Ilyen mű A Nem én kiáltok című kötetben (1924) megjelent vers, melyet maga a költő is annyira jelentősnek ítélt, hogy fölvette a Nincsen apám se anyám című kötetébe (1929) is. Ez a gesztus már önmagában is jelzi a mű kiemelkedő szerepét a költői életműben. Fejtő Ferenc szavai szerint „Nincs itt egy henye szó sem.”, ami rávilágít a vers tömörségére és minden egyes szó súlyára. A mű nem csupán egy pillanatnyi hangulatot ragad meg, hanem egy komplex érzésvilágot tár fel, melyben a fáradtság, a magány és a szeretetvágy fonódik össze a természettel való mély kapcsolat keresésével.
A táj hangulata és a költői magány
A vers első négy sora tökéletes tájhangulatot fest: a földeken hazainduló komoly és hallgatag parasztok képe és a folyóparton heverő költő alakja mély csendet és elmélkedést sugall. Ez a bevezető kép nem csupán egy egyszerű leírás, hanem a belső állapot kivetülése is. A parasztok hazatérése a nap végi munka után a megnyugvás, a lecsendesedés szimbóluma, míg a folyóparton fekvő költő a világtól való elszakadás, a befelé fordulás állapotát jelzi. A táj, mint olyan, nem pusztán háttér, hanem aktív résztvevője a költői tapasztalatnak, előkészítve a terepet a vers fő mondanivalójának kibontakozásához.
A fáradtság gyengédsége és a szeretetvágy
A vers mondanivalója a fáradtság határtalan gyengédsége és szeretetvágya. A fizikai és lelki kimerültség paradox módon nem gyötrő, hanem egyfajta érzékeny állapotot hoz létre, melyben a vágyak felerősödnek, különösen a szeretet és a kapcsolódás iránti igény. Ez a fáradtság egyszerre teljes elmagányosodás és lemeztelenülés. A „se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér” sorok drámai módon fejezik ki az identitás elvesztését, a teljes elszigeteltséget a társadalmi szerepektől és kapcsolatoktól. Ebben az állapotban a költő mindenféle meghatározottságon túlra kerül, egy alapvető, tiszta létezésbe.
A természettel való testvéresülés és a magány ironikus kettőssége
A költői magány azonban nem végleges elszakadás, hanem egyben beleilleszkedés is a természet békés, pihentető, regeneráló rendjébe. Az „Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én” sor egyszerre fejezi ki a természettel való testvéresülést és a hiányt, a magányosságot. Ahogy a „gyenge füvek alusznak” sor is utal a természeti ciklusokba való beolvadásra, úgy a folyóval való azonosulás is a természet egyetemes rendjével való harmóniát sugallja. Azonban a „a folyó meg én” kapcsolat nem nélkülözi a szomorkás iróniát, hiszen a folyó csendes, örök mozgása szemben áll az emberi lét véges és szenvedésekkel teli valóságával. Ez a kettősség - a magány és a természeti rendbe való beilleszkedés - adja a vers egyik legfőbb feszültségét és mélységét. A természettel való eggyé válás egyfajta menedék, de nem oldja fel teljesen az emberi magány alapszintű fájdalmát.
A magány mély érzéseit és árnyalatait tárja fel.
A béke, az esti csönd enyhülete és a kenyér asszociációja
Ez a kettősség: a magány, elbújtatott s csak közvetve kitörő s áthárítható vágyaival, s a béke, az esti csönd enyhülete csodálatos kifejezést nyer az utolsó strófában, ahol „a békességet szétosztja az este”, mint…? A versből hiányzik, de bennünk okvetlenül megrezdül már az asszociáció: mint az apa, családi vacsorán, a kenyeret. Ez a kihagyásos szerkezet, a befejezetlen mondat arra készteti az olvasót, hogy saját tapasztalatai és asszociációi alapján egészítse ki a képet. Az apa figurája és a kenyér szétosztásának gesztusa a gondoskodást, a szeretetet, a közösséget és a biztonságot jelképezi. Az esti béke tehát nem pusztán passzív állapot, hanem aktív cselekedet, a hiányzó apa által nyújtott biztonság metaforája. A „gyengébbek” kedvéért a versképző ösztön hasonlatugrással erősíti fel a rejtett célzást: „meleg kenyeréből [ti. a békességnek] egy karaj vagyok”. Ez a hasonlat a békességet mint táplálékot, mint létfontosságú elemet mutatja be, amelyből a költő egy része, egy szelete. Ez a sor a teljes azonosulást fejezi ki a békével, a költő már nemcsak vágyik rá, hanem maga is annak részévé válik.
Költői utak és évszámok: a belső folyamat idővonala
A költő életműve és alkotói folyamata szorosan összefügg a belső vívódásaival és a világra adott reakcióival. A megadott évszámok és verscímek - mint például a „Talán eltünök hirtelen…” (1923. jan.), „Karóval jöttél…” (1923. jan.), „Ime, hát megleltem hazámat…” (1923. jan.), „Ó nem tudom.” (1923. jan.), „Hiába minden.” (1923. jan.), „Két tulsó part.” (1923. jan.), „Tán szóltam néki.” (1923. jan. 8. / 1924.), „Szeretsz? Ne menjek?…” (1923. jan.), „Világszabadság!” (1923. jan. 23. / 1924.), „S aztán? mi van még?” (1923. jan.), „Mit nyöszörögsz?” (1923. febr.), „Asszony. Nem is tudom: ki.” (1923. febr.), „A szenvedést - s ez élet?” (1923. febr. 23.), „Bátor.” (1923. márc.), „Nem hallgatnak?” (1923. márc.), „Most nem látsz.” (1923. ápr. 27.), „S mind robotol, minek?” (1923. máj.), „S - egyszerre mind! Öröm csattog.” (1923. máj.), „Ujulva.” (1923. máj.), „Miért az Én? Minek?” (1923. máj.), „Hejh! (Hahó!” (1923. máj.), „Ó az Ember!!” (1923. jún.), „Teremtő ember?” (1923. jún.), „A balga Asszony?” (1923. júl.) - egy lenyűgöző idővonalat rajzolnak fel, amelyen keresztül nyomon követhető a költő belső fejlődése, tematikai érdeklődésének változása és a lét alapvető kérdéseire adott válaszai.
Ezek a versek, amelyek mind 1923-ban keletkeztek, egy intenzív alkotói periódust mutatnak be. A januári versek a bizonytalanságot, a keresést, a haza megtalálásának vágyát, és a szeretet iránti igényt fejezik ki. A „Talán eltünök hirtelen…” a lét esetlegességére utal, míg az „Ime, hát megleltem hazámat…” a belső otthon megtalálásának reményét villantja fel. A „Szeretsz? Ne menjek?…” egy személyesebb, intimebb hangot üt meg, a kapcsolatok törékenységét és a ragaszkodás vágyát boncolgatva.
A februári versek a szenvedés és az emberi létezés értelmének kérdéseire fókuszálnak. A „Mit nyöszörögsz?” egy kritikus, önreflexív hangot mutat, míg „A szenvedést - s ez élet?” a lét alapvető fájdalmával való szembesülést jelenti. Az „Asszony. Nem is tudom: ki.” a női alak rejtélyét, az ismeretlen vonzerejét boncolgatja.
A márciusi versek a bátorságot és a hallgatással való szembesülést tematizálják. A „Bátor.” egyfajta kiállást sugall, míg a „Nem hallgatnak?” a hangjának hallani akarását, a közönségre való igényt fejezi ki.
Az áprilisi és májusi versek a láthatatlanság, a robot és az újjászületés gondolatait járják körül. A „Most nem látsz.” a rejtőzködést vagy az elismerés hiányát jelképezi. A „S mind robotol, minek?” a munka értelmetlenségére, a lélek nélküli létezésre hívja fel a figyelmet, míg a „S - egyszerre mind! Öröm csattog.” és az „Ujulva.” a reményt, a megújulást és a kollektív örömöt hozza be a képbe. A „Miért az Én? Minek?” visszatér az önreflexióhoz, a létezés céljának megkérdőjelezéséhez.
A júniusi és júliusi versek az emberi minőségre és a női princípiumra reflektálnak. Az „Ó az Ember!!” és a „Teremtő ember?” az emberi lény nagyságát, de egyben felelősségét is hangsúlyozza. Az „A balga Asszony?” ismét a női alakhoz tér vissza, de ezúttal egy kritikusabb, kérdőjelező hangnemben.
Az 1923-as év végén, decemberben keletkezett versek már egy lezáróbb, összegzőbb hangot hordoznak, bár a konkrét címek itt nem szerepelnek. Ez az intenzív alkotói év egyfajta költői utat mutat be, ahol a magánytól és a kétségektől eljut a természetbe való beilleszkedésen és a szeretetvágyon keresztül egy mélyebb békesség és elfogadás megtalálásához. A „a békességet szétosztja az este meleg kenyeréből egy karaj vagyok” című vers ennek az útnak egy fontos állomása, amelyben a költői én egyetemesebb szintre emelkedik, és a személyes tapasztalatokon keresztül egy mélyebb, univerzális igazságot közvetít. Az egész éven átívelő alkotói folyamat rávilágít arra, hogy a költő folyamatosan kereste a helyét a világban, az emberi létezés értelmét, és a békét a saját lelkében.
tags: #a #bekesseget #szetosztja #az #este #meleg