A krumpli, a szerény burgonya, sokkal több, mint csupán táplálék. A magyar mesevilágban és a mindennapok tanulságaiban egyaránt központi szerepet kap, mint a sorsfordító események katalizátora, a jóság és a kapzsiság próbája, a megbocsátás jelképe, vagy éppen a csodás bőség forrása. Történetek egész sora mutatja be, hogyan övezte a krumplit különleges aura, hogyan vált a csodák eszközévé, és miként hordoz mélyreható tanításokat az emberi természetről és a közösségről. Ez a cikk a krumpli csodálatos meséjét tárja fel, különböző elbeszéléseken keresztül, melyek mind a burgonya rendkívüli erejéről tanúskodnak.
A Krumpli, a Király és a Szénégető: A Szív Jósága és a Kapzsiság Ára
Egyszer egy király vadászni ment az erdőbe. A király vadnak nyomára sem bukkant, hiába kereste. Beesteledett, mikor észrevette, hogy eltévedt a rengetegben. A király messzire tévedt, eltévedt a rengetegben. Egyszer aztán egy szénégető kunyhójához ért. A király bekopogott a kunyhó ajtaján. A felesége volt csak otthon. Az asszony jó szívvel fogadta az ismeretlen, fáradt vándort. Rögtön a szerény vacsoraasztalhoz invitálta a fáradt vándort az asszony.
A király jó étvággyal megette a krumplit. Mind a tíz ujját megnyalta utána, olyan finom volt a krumpli. Majd a király olyan jóízűen aludt az illatos szénában, hogy a királyi nyoszolyában sem aludhatott volna különbül. Reggel aztán megköszönte a szegény asszony jóságát. Fizetségül egy aranytallért adott neki a király. Ahogy jobban megnézte az asszony az aranypénzt, rájött. Rájött, hogy az ismeretlen vándor arcmása csillog a talléron. Így derült fény a király kilétére.
Mikor aztán hazatért az ura, a szénégető felesége megmutatta neki az aranytallért. Elmesélte, hogy volt, mint volt. A szénégető úgy vélekedett, hogy csakis a király járhatott a házukban. A szénégető biztos volt benne. „Ami igaz az igaz!” - mondta. „Ilyen jóízű krumpli sehol sem terem csak itt nálunk, a homokos földben.” A szénégető szerint ez nem is csoda. „Nem csoda, ha király uram megnyalta utána a tíz ujját.” Hozzátette még: „Meg aztán ilyen illatos szénában sem alhatott még soha.” Éppen ezért „nem csoda, ha jól esett neki az alvás.” A szénégető mégis elgondolkodott az aranytalléron. „De azért egy ilyen aranytallér mégis csak sok egy tányér krumpliért.” Ezért úgy döntött: „No, viszek is neki még egy kosárral, hadd egye, ha annyira ízlett neki!”
El is ment a szénégető a királyi palotába. Vitte a kosár krumplit a királynak. „Királyuram, hoztam neked egy jó kosár krumplit” - mondta a szénégető. „Edd meg jó étvággyal, és váljék egészségedre!” Megörült a király az ajándéknak. Megörült a szíves szónak is. Viszonzásul azon nyomban gazdaggá tette a szénégetőt. Adott neki egy szép tanyát. De még ökröket is adott hozzá, és lovakat is hozzá.
Volt a szénégetőnek egy tehetős, de igen fukar testvérbátyja. No, mikor az meghallotta, milyen szerencse érte az öccsét, úgy gondolta, hogy vele is megeshetik ilyesmi. A fukar testvérbátyja is szerencsét remélt. Rögvest kivezette az istállójából a legszebb almásderes lovat. Ment vele a királyi palotába. „Királyuram, ajándékot hoztam neked” - mondta a kapzsi gazdag. „Elhoztam a legszebb almásderes lovamat.” Még azt is elmondta: „Hatvan aranyat adnának érte a vásárban, de én inkább neked ajándékozom, fogadd jó szívvel!” A király menten tudta, honnan fúj a szél. A király elhatározta, hogy alaposan megleckézteti a kapzsi gazdát. „No, ha hatvan aranyat ér az almásderes, én sokkal többet adok érte!” - mondta a király. „A lóért cserébe megkapod azt a kosár krumplit, amiért én egy egész tanyával, ökrökkel, lovakkal fizettem.” A gazdag embernek azóta, ha krumplit lát, keserű lesz még a szája íze is. A krumpli így vált a kapzsiság tanúbizonyságává.
Az Ikrek Krumplija és a Megbocsátás Útja: Marika és Kató Története
A krumpli csodája nem csupán a királyok és gazdagok világában, hanem az árvaházak csendes sarkaiban is megmutatkozhat. Marika egyedül játszadozott az árvaház kertjének egy eldugott sarkában. Nem szerette a gyerekek zajongását. Marika a csöndet szerette. Amikor csak tehette, félrehúzódott. A fűbe hasalt. Figyelte a hangyák szorgoskodását, a tücskök muzsikáját, vagy éppen a növények komótos növekedését figyelte. Gyerektársai és a nevelők már régen hozzászoktak a kislány visszahúzódó természetéhez. Nem bántották, inkább magára hagyták Marikát. Amikor elunta Marika az egyedüllétet és beszélgetni támadt kedve, akkor Zsóka néni mellé csapódott. Zsóka néni volt a kert felelőse. Ő irányította a veteményezést, a gyomlálást és a termés betakarítását is. A kislány gyakran sündörgött körülötte, és szívesen segítette minden munkájában.
Egy alkalommal a kertben Marika egy különös gumót talált. „Tessék nézni! Tessék nézni!” - kiáltotta. A gumó egészen különös formájú volt. „Nahát!” - csapta össze tenyerét Zsóka néni a csodálkozástól. „Ikerkrumpli” - mondta. Zsóka néni elképedt a látványtól. „Épp olyan formájú, mint te és a testvéred voltatok csecsemőként” - mondta, majd hirtelen szája elé kapta kezét, mint aki elszólta magát. „Rettenetesen sajnálom, kicsim” - mondta Zsóka néni, s szeméből egy könnycsepp gördült végig arcán.
Marika kérdezte: „És mi is össze voltunk nőve? És én miért nem tudtam róla?” Zsóka néni válaszolt: „Az intézményvezető döntött úgy, hogy ne beszéljünk neked a testvéredről, mert nem akart vele fájdalmat okozni.” Marika folytatta: „Hol van a testvérem?” Zsóka néni elmesélte: „Azt már elmeséltük neked, hogy édesanyád idegen volt errefelé, senki sem ismerte, nem tudtuk azt sem, hogy honnan jött. Terhesen került ide, megszült benneteket, aztán két nappal később váratlanul meghalt. Árván maradtatok, nem tudtunk róla, hogy van-e valahol élő rokonotok. Ezért idehoztunk benneteket az intézetbe.” Hozzátette: „Persze, te eddig úgy ismerted a történetet, hogy egyedül voltál, de valójában az ikertestvéreddel összeölelkezve feküdtetek egy rongyos pokrócba csavarva, ahogy anyukátok halálakor rátok találtak, és mindketten hozzánk kerültetek.” Zsóka néni mesélt az ikertestvérről. „Egy-két héttel később aztán örökbefogadásra jelentkezett egy házaspár, és magukkal vitték a testvérkédet. Azóta nem hallottunk róla semmit.” Marika elgondolkodott: „De igen, tudták.”
Marika sokáig hallgatott, miközben Zsóka néni aggódva figyelte. A kislány hosszú haja arcába hullt, azt lehetett gondolni, hogy sír. Marika egy fontos kérdést tett fel: „Megtarthatom ezt a krumplit?” Zsóka néni a könnyeivel küzdött, nem tudott szólni, csak bólintott. Marika még ezen az éjszakán megszökött az árvaházból. Volt nála egy ruhadarab. Ez a ruhadarab volt az, amiben rátaláltak csecsemőkorában. Marika úgy őrizte, mintha aranyból lenne. Egyetlen emléke volt ez édesanyjától. Most pedig szert tett egy újabb kincsre, a krumplira, ami az ikertestvérére emlékezteti.
Hamarosan Marika egy erdő szélére ért. Lassan haladt az erdő mélye felé, s közben a félelem fokozatosan elcsitult benne. A fáradtság vette át helyét. Aztán már annyira fáradt volt, hogy le kellett ülnie egy fa tövébe, hogy pihenjen pár percet. Saját foga vacogása ébresztette fel Marikát. Épphogy pirkadni kezdett. „Várjunk csak!” A kislány rémülten ugrott föl, amint feleszmélt. Riadtan nézett körbe. Szíve hevesen zakatolt.
Ekkor egy öreg erdész szólította meg: „Nocsak! Felébredtél? Ne félj, no! Gyere, segíts inkább!” Miután mindketten átmelegedtek a tűznél, az öreg azt mondta, hogy most már ideje volna enni is valamit. Megkérdezte a kislányt, hogy van-e nála valami, amiből levest főzhetnének. Marika könnyes szemmel csomagolta ki ingecskéjéből az ikerkrumplit. Az öreg hozzáfogott, és jó vastagon hámozta a héját. Azt mondta, hogy ha más nem akad, akkor holnap abból kanyarítanak ebédet. A kislány visszacsomagolta ingecskéjébe a krumplihéjat. Amíg az öreg elkészítette a levest, ő elmesélte a történetét.
„Igaz-e az, amit az előbb elbeszéltél?” - kérdezte aztán az erdész. „Hát tudod, nagy szerencséd, hogy összetalálkoztunk” - mondta mosolyogva. A kislány hinni se akart a fülének. „Amikor megláttam, hogy itt alszol” - folytatta az öreg -, „azt hittem, te vagy a kis Katóka. Az ám: Kató. A nevét se tudtad?” Az öreg távoli rokonról beszélt. „Hát bizony, elég messze. Eltart vagy három napig, mire odaérünk.” Marika kicsit hitetlenkedve nézte az öreget. Az erdész elég ágrólszakadtnak tűnt. „Ne tévesszen meg a nyomorom!” - mondta neki nevetve az erdész, mintha kitalálta volna a lányka gondolatait. „Üzleti ügyben jártam két faluval odébb, és már hazafelé tartottam, amikor kiraboltak. Mindenemet elvették: a lovat, a kocsit, meg a pénzt is, ráadásul még jól meg is vertek, kénytelen vagyok hát így gyalogszerrel, üres zsebbel hazamenni. De látod, minden rosszban van valami jó, mert ha nem így történik, akkor sose akadok rád. Ne búsulj miattam! Most már ketten vagyunk, majdcsak hazaballagunk!” Vidáman beszélgetve indultak útnak. Marika vitte az ingecskéjébe csomagolt krumplihéjat, az erdész pedig a bográcsot, amiben a leves főtt. „Micsoda szerencse!” - gondolta Marika.
Mire a Nap lemenni készült, már igen hosszú út állt a vándorok mögött. Elfáradtak és megéheztek. Letáboroztak hát, és hamarosan újra lobogott a tűz. A következő napon persze megint korgó gyomorral ébredt a lányka. Segédkezett is nagyon a tűzrakásban. Majd elővette ingecskéjét, hogy a krumplihéjból megfőzhessék a levest. De ezen a csodán már az erdész is igen elámult. Ilyet még ő se látott soha, bármennyire öreg volt is. Ám a csodálkozásból nagy öröm virágzott. Az öreg ismét meghámozta a krumplit. Marika pedig gondosan visszacsomagolta ingecskéjébe a héjat. De mindketten nagyon kíváncsiak voltak arra, hogy a csoda megismétlődik-e. Ezért néhány perc múlva újra kibontották a kis csomagot. A harmadik éjszakát egy tisztás szélén töltötték.
Az erdész saját házába vezette a kislányt. Miután beszámolt feleségének az elmúlt napok eseményeiről, az asszony gondjaira bízva Marikát, egyenesen munkaadójához sietett. Alig telt el fél óra, hogy az öreg elment, az erdészné éppen csak meg tudta fürdetni a leánykát. Ekkor hirtelen kitárult az ajtó. Marika tökéletes mása, a kis Kató lépett be rajta. Kató ekkor még semmit sem értett. Előle is eltitkolták, hogy van testvére. Most meg csak azért szaladt be, mert összetalálkozott az erdésszel. Az erdész ideküldte, hogy nézze meg, milyen meglepetést hozott neki. Ám a meglepetés olyan nagyra sikerült, hogy a kislány hinni se tudott a szemének. De az erdészné leültette. Marika pedig neki is elmesélt mindent szép sorjában. Ettől a naptól fogva aztán az ikrek elválaszthatatlanok lettek. Ez ellen Kató nevelőszülei sem tudtak tenni semmit, s talán már nem is akartak. Hiszen az öreg erdész azért igyekezett hozzájuk olyan nagyon, hogy meglágyítsa szívüket Marika iránt. Az ikertestvérek így találtak egymásra a krumpli csodálatos meséjében.
A Megbocsátás Krumplijai: Terhek és Felszabadulás
A krumpli nem csupán mesékben és csodákban jelenik meg, hanem mint a megbocsátás és a neheztelés súlyának metaforája is. Egy tanár, aki a megbocsátásról és főleg a meg nem bocsátás nagy áráról tanított, megkérte a diákokat, hozzanak egy-egy zsák krumplit a következő órára. Megkérte őket, válasszanak ki egy-egy krumplit mindenki számára. Annak a személynek, akinek nem akarnak, vagy nagyon nehezen megy a megbocsátás, azt válasszák. Írják rá az illető nevét és a dátumot a krumplira. Azután pedig azt mondta nekik, hogy egy hónapig magukkal kell vinniük a zsák burgonyát bárhova is mennek. Sehol sem szabad otthagyniuk a zsákot. Ha csak a mosdóba mennek, oda is vinniük kell magukkal a zsák krumplit, éjszaka és nappal is. A diákok így tapasztalhatták meg a teher súlyát.
Csupán pár nap elteltével a diákok elkezdték felismerni, mekkora súlyt cipelnek magukkal. Mennyi energiájukat emészti fel a csomagra fordított figyelem. Mennyire kell vigyázniuk, hogy el ne hagyják, és mindenhová magukkal vigyék a krumplis zsákot. Ahogy teltek a napok, a krumplik elkezdtek rothadni és bűzleni a zsákban. A diákok rájöttek, hogy az egyetlen bölcs dolog, amit tehetnek, ha minél hamarabb megszabadulnak tőlük. Rájöttek, hogy milyen sokan cipelnek egy életen át rothadó krumplival tele zsákokat. Teljesen feleslegesen teszik ezt. Görnyedve, rosszkedvűen, és bűzt árasztva a környezetükben élnek.
„Neked sok krumplid van? Szabadulj meg tőlük. Bocsáss meg.” - ez volt a tanulság. „Ha nem tudjátok elviselni az egy hetes krumpli bűzét, gondoljátok el, milyen „aromája” van a keserűségeteknek és gyűlöleteteknek, amit nap, mint nap a szívetekben hordotok?” A szív egy csodálatos kert, amit időnként meg kell tisztítani a gaztól. Ez azt jelenti, hogy meg kell bocsájtanunk azoknak, akik megbántottak minket. Ez a foglalkozás nem egy tanóra keretében volt megtartva, hanem sokkal inkább egy életre szóló lecke volt.
Az aktivitás részeként felmerülő kérdések is a megbocsátás mélységeit járták körül: „Miről szól ez a történet? Milyen szavak jutnak eszedbe a megbocsátásról?” A személyes sík is fontos volt: „Te kinek nem tudsz megbocsájtani az életedben és miért? Gondold végig! Ki szeretné megosztani?” A diákok gondolkodhattak azon is: „Mivel tehetném jóvá a történteket? Ígérem, nem fordul elő többé! Meg tudnál bocsátani?” Vagy akár azon is: „Van, akire most haragszol? Akire most nagyon haragszol, írj neki pár sort! Mit írnál neki?”
A foglalkozás során egy mesét is kaptak a diákok, a Varázstükör című mesét meghallgatásra. Ennek üzenete az volt, hogy „ha meg tudunk bocsájtani magunknak, a másik hibáját is jobban elfogadjuk és könnyebben bocsájtunk meg.” Akkor lehet tiszta a szív. Egy másik történet is szóba került, mely szerint „az igaz barátság megőrzéséhez feltétlenül szükségünk van a megbocsátás képességére.” Ez a történet két jó barátról szólt. Két jó barát vándorolt a sivatagban. A hosszú út alatt vitába keveredtek egymással. Annak az lett a vége, hogy az egyik arcul csapta a másikat. Az anélkül történt. Kénytelenek voltak együtt folytatni az útjukat, míg egy oázishoz nem érkeztek. Itt elhatározták, hogy lemossák magukról az út porát, és megfürdenek a tóban. A két barát közül először az merült el a habokban, akit a másik megütött. A másik ekkor életét kockáztatva utána ugrott. Az utolsó pillanatban sikerült kimentenie a tóból. A kimentett barát a következőket mondta: „Amikor megütöttelek, a homokba írtad a gondolataidat, most, hogy megmentettelek, a kőbe vésted a szavaidat.” A történet tanulsága mély: „Ha valaki megbánt vagy megsért bennünket, a homokba kell leírnunk, hogy a megbocsátás szele elfújhassa.” De ha valaki jót tesz velünk, kőbe kell vésnünk, nehogy a szél, a víz, vagy bármi is elfeledtesse velünk! Melyik rész tetszett a történetben? - kérdezték a diákoktól. Megbocsátásos relaxáció is része volt a programnak, Bagdy Emőke könyve alapján, ami tetszett nekik. Dominik, az osztály egyik tanulója is talált nekünk a Megbocsátásról egy történetet, ami a következő bekezdésben kerül bemutatásra.
Bozi Apó és a Csodaburgonya: A Bánatból Fakadó Bőség Meséje
A krumpli csodálatos erejéről szóló mesék között kiemelkedik Bozi apó története, mely a szegénységből fakadó bánat és a bőség váratlan születésének allegóriája. Volt egyszer, hol nem volt, a hetedhét-országon is túl, volt egyszer egy kis ország. Ennek az országnak a neve Csuhajdán volt. Szegénységben éltek itt az emberek. Az idő haladtával egyre szegényebbek lettek az emberek Csuhajdánban. A legtöbb faluban már élelemhez is nehezen jutottak a népek. Mivel keveset és rossz minőségű ételeket ettek, egyre több törpe gyerek született.
Ennek az országnak, a legkisebb megyéjének falujában esett meg a dolog, Toppandón. Olyan dolog, ami elképesztette a polgármestert és a lakosokat is, de el, az egész világot. Élt itt Toppandón egy Boldizsár nevű öreg. Már mindenki Bozi apónak nevezte. Nem maradt a családjából más, csak a kis unokája, akit egyedül nevelgetett. Tíz esztendős unokája akkorka volt, mint a két éves tipegő gyerekek. Sokszor kereste fel a polgármestert, segítséget remélve. Abban reménykedett, hogy a kicsi fiúcskát egészségben nevelhesse. De bizony, nem kapott jó szavakon kívül egyebet.
Ilyenkor hazament. Kiült a kis kertjébe, és sírt. Sírt, zokogott a szegény öreg, könnyeivel öntözve az almafát. Ott üldögélt az almafa alatt, és nap-nap után csak sírdogált. Egy reggel azonban felfigyelt valamire. „Te jóságos mindenség! Mi történhetett?” - futott ki hátra az udvaron át. Megrökönyödve bámult az almafájára. Az ágakon akkora almák termettek, hogy az ágak egymás után pattantak szét, és törtek le a fáról. Hamarosan nem maradt egyéb, csak a fa törzse, egyetlen ág nélkül. A gyümölcsök az eséstől, ripityomra kenődtek a földön. Na, még nagyobb búnak eresztette a fejét Boldizsár. Gyorsan kivágta az almafát, ne lássa senki, milyen csúful járt. Hátrament a krumpliföldre sírdogálni.
Egyik csodaszép őszi reggelen lélekszakadva rohant a polgármesterhez Bozi apó. „Jaj, nekem, drága Polgármester úr! Jaj, nekem! Vége szegény fejemnek, ha nem segít rajtam!” - kérdezte Bozi apó. „De mi a baj Bozi apó? Miért ereszted a fejed ekkora búnak?” - kérdezte a polgármester. Csendes kis vidékükön soha nem történt semmi különös. A pénzük csak egyre kevesebb lett. Az iskoláikba nem jutott elég gyerek se már. A házakból is kilakoltattak sok embert az adóssága miatt. Így aztán a földekre se jutott elég földműves. Mivel nem volt, aki művelje a földet, nem termett azon csak gaz és gyomok, élelem helyett.
„Mit tudnék én neked segíteni?” - fordult mégis a siránkozó öreghez a polgármester. „Tudod, hogy nincs pénze a megyének, honnan is lenne? Nem tudok segíteni neked.” - mondta a polgármester. Bozi apó sopánkodott: „Ajjaj! Traktorok kellenének, és markológépek. Nem is egy! De talán még kettő is kevés lesz.” „Aztán minek neked a sok munkagép apó? Régésznek csaptál fel?” - mosolygott a polgármester, mert ilyen kéréssel még nem találkozott. „A krumplihoz. A krumplinak kell a segítség. Ahhoz bizony” - bólogatott Bozi apó. „Akkorára termett nálam a kolompér, mint egy víziló, de az is lehet, hogy nagyobb.” „Nem lehet az krumpli apó!” - hitetlenkedett a polgármester. „Na, gyere, elmegyek a házadhoz, megnézem én azt a burgonyát, amelyik vízilónyira növekedett nálad.”
Azzal elindultak, ballagtak szépen az öreg házához. Hátramentek a földre, ami a kert mögött húzódott. A krumpliföldön lévő növények fölé hajoltak. „No” - szólt a polgármester - „ez itt épp olyan zöld kis növényke, mint, bárhol a krumplimezőn. Honnan tudod, mi lapulhat alatta?” „Ihol, e!” - szólt az öreg - „Nézze csak!” Azzal kapta a lapátot, és lapátolni kezdte a pityóka feletti földet. Csak lapátolt, lapátolt, már egy métert is megtett jobbra, majd egy métert balra, de a krumplinak nem akart vége lenni. Csak folytatódott az tovább a föld alatt. Elkerekedett a polgármester szeme. Látta már, hogy az apó igazat beszélt. Nincs ember a földön, aki ekkora burgonyát termesztett valaha. De olyan se, aki ezt egymaga képes lenne felszínre hozni. „Bozi apó, te csak maradj itt, én meg intézkedek, meglátjuk, mit tehetünk a burgonyádért.” Azzal sebtében elrohant vissza az irodájába, hogy telefonálgasson, Csuhajdán fővárosába. Három telefonon is beszélt egyszerre. Mire elintézte, hogy traktorok és földmarkolók érkezzenek a faluba, krumplit bányászni.
Berregtek a munkagépek, dolgoztak három éjjel, három nap. Mire felszínre hozták a hatalmas burgonyát. Olyan nagy volt, hogy az emberek meg se bírták mozdítani. Csodájára is járt az egész világ. Nézték elölről, és hátulról. Volt, aki mellé is feküdt, hogy látható legyen mennyivel nagyobb nála a növény. Ott fényképezkedett az ország színe-java. Buszokkal jöttek az emberek és alig fértek el a faluban, mert olyan sokan bámulták a krumplit.
„Na, de hát ez mégse járja!” - ment Bozi apó a polgármesterhez - „minden ember az én földemet tiporja, éjszaka sincsen nyugodalmam. Vagy elszállítja Polgármester úr azt a kövér gumót a földemről, ha mutogatni akarja, vagy vastag kerítést építtet nekem, hogy békességem legyen.” „Nem úgy van az!” - válaszolt a polgármester - „a rengeteg ember mind hozza nekünk a sok pénzt. Költenek itt a faluba is, meg szobákat vesznek ki szálláshelynek, sokan itt akarnak konzervgyárat építeni, hiszen ahol ilyen hatalmasra nől’ a termény, ott jó föld van. Az már igaz!” „Akkor én azt mondom Polgármester úr, hogy cseréljünk házat! Vagy húzza ide maga mellé a csodatárgyat, mert egyetlen perc nyugtunk sincsen már a kis Tóbi gyerekkel együtt. Neki pihenésre, nyugalomra van szüksége, mert tanulnia is kell. Nem mehet ez így tovább!”
Addig-addig civakodtak, mígnem megegyeztek. A polgármester elvontatja Bozi apó kertjéből az óriási burgonyát. Cserébe meg egy zsák pénzt ad érte. Örült az apó! Majd kiugrott a bőréből az örömtől. Sietett haza, hogy kertjéből kikergesse az idegen látogatókat, és kis unokáját ölbe véve mesét mondjon neki. Ahogy ott üldögéltek a krumpli mellett, egyszer csak apró kisegér kapaszkodott fel a krumpli hátára. Mire Tóbika elkaphatta volna, a kis pimasz rágcsáló, beleharapott a krumpliba. Izgatott tekintettel méregette az öreget, ahogy bajuszos szájacskája mozgott a krumpli fölött. S láss csodát! Ahogy lenyelte a megrágott krumplit, akkorára nőtt a kisegér, hogy istállóba kellett kötni. „Na, ennek a fele se tréfa!” - töprengett Boldizsár. „Ha jön még két egér, nem lesz hely az istállóban, hová dugjam akkor őket?” Pánik vett erőt az öregen. „Mert mi van, ha krumplibogarak lepik be a földjét? Hiszen akkor helikopterként fogják elárasztani az eget, és tönkreteszik az összes terményt egy pillanat alatt.”
De mást is gondolt Bozi apó. Csípett egy aprót a krumpliból, és Tóbika szájába tette. „Edd meg lelkem kicsi unokám! Nagyapád bánatos könnyeiből termett burgonyánk majd segít rajtad.” S a gyerek lenyelte. Abban a pillanatban akkora lett, mint a többi tízéves kisfiú. Csak úgy reccsent a ruha rajta, ami a két esztendősnyi mérettel fedte be addig a testét. „Hinnye mi minden lesz ebből a kolompérból!” - örvendezett az öreg. „Szaladj Tóbi lelkem, vidd a hírt a polgármesternek! Nem mutogatjuk tovább ezt a melák növényt, hanem felhasználjuk azonnal, mielőtt felfalják az egerek és a bogarak.” Egyéb se kellett a gyereknek! Felpattant az egér hátára, zablát vágott a rágcsáló szája elé, és bevágtatott vele a polgármester házába. Lett nagy riadalom. Ahányan voltak, annyifelé szaladtak nyomban. Ám az óriási egér csak visszahúzta a bátrabbakat. Kínáltak Tóbinak sok mindent érte, csak hagyja kicsit nekik is meglovagolni a hatalmas egeret. Egérgaloppal múlatták az időt. Üzletemberek már azt fontolgatták, micsoda egérvágtákat fognak ők létesíteni! Versenyeket. De aztán, Tóbi csak elvitte a hatalmas egeret, és sietett nagyapjához vissza, segíteni.
Estébe fordult már az idő. Mire minden házhoz vitt egy-egy csipet krumplit Bozi apó. Ahol picinykének született gyerek lakott, oda juttatott a csodakrumpliból. Még a szomszédos vidékekre is küldött belőle, hogy minden gyerek hozzájuthasson. De mivel megvágta az óriási növényt, már őriznie is kellett. Őriznie kellett, nehogy a rágcsálók kedvüket vegyék belőle. Ott rohangált körbe-körbe a krumpli körül, amíg végre halálosan kimerülve nem rogyott le mellé. A nagy futkosásban kitalálta, hogyan is legyen eztán a helyzet. Mivel a burgonya már egy hete hevert a földjén, úgy határozott, hogy a falu összes disznajának ad belőle. Felfűrészelte hát a krumplit, s küldte Tóbival házról-házra. Ment is Tóbi egérvágtával körbe. Vitte a nagydarab burgonyarészeket a háztáji disznóknak. Örvendeztek az emberek. Mert ahány disznó csak evett belőle, az mind akkora lett, hogy azonnal le kellett vágni. Elefánt nagyságú disznókat üldöztek a faluban. Oly hamar túladtak rajtuk, hogy maguk se hitték. Több kilométeres kolbászok tekeredtek, és hatalmas, malomkerék nagyságú disznósajtok lettek. Teleírták a rekordok könyvét Csuhajdánnal, és Toppandó nevű híres falujával. Virágzásnak indult a falu, majd a megye, és a végén egész Csuhajdánban nem volt apró növésű gyerek, de nem volt már szegénység se. Jutott már pénz mindenre. A gyerekek egészségesen születtek. Az országban nem létezett senki, akinek ne jutott volna ennivaló és lakás. A háztájikban, mindenki krumplit akart termelni, és disznókat nevelt. Bejárta a hír az egész világot. Csuhajdán híres lett, Bozi apó gazdag. A hatalmas egerével felszántotta a földjét. Ültetett új almafát, vetett krumplit is. Mire kihajtottak a növények, az óriási egér elpusztult, de nem bánta már Bozi apó! Boldog volt és elégedett. A polgármester hiába ugratta, hogy sírjon kicsit a földeken, hadd legyen újra hatalmas a termény. Bozi apó nem tudott többé igaz bánattal való könnyeket sírni. Vidáman kacagva szedte gyönyörű almáit a következő években, és ásta ki a szép, egyforma és apró krumplikat a földjén. Csuhajdánban azonban minden este elmondták lefekvés előtt, az összes háznál. „Hála legyen néked is, csodaburgonya!” - mondták.
Isteni Áldás a Krumplin Keresztül: Krisztus és a Szegény Ember
A krumpli csodájáról szóló vallásos történetek is léteznek, melyek az isteni gondviselésről és a jóság jutalmáról tanúskodnak. Krisztus urunk a földön jártában-keltében nagyon megéhezett. S amint egy falun ment keresztül, bement a leggazdagabb emberhez. Valami ennivalót kért Isten nevében. „Takarodj!” - hangzott a rideg válasz.
Továbbment Krisztus urunk. Betért a faluvégen egy kicsi házba. „Jó estét, szegény ember!” - köszöntötte. A szegény ember válasza szívből jövő volt: „Én jó szívvel abból, ami van, de nincs egyebem ennél a krumplinál.” Krisztus urunk leült az asztalhoz. A szegény emberrel ketten megették a tál krumplit. Akkor aztán összekulcsolta a kezét. Áldást mondott a szegény ember asztalára. S hát abban a szempillantásban a tál megtelt krumplival. Nagy híre ment ennek. Csudájára jártak mindenfelől az emberek. Csakugyan úgy történt, ahogy a gazdag ember gondolta.
Kevés idő múlva Krisztus urunk visszatért a faluba. S betért a gazdag emberhez. Bezzeg fogadta most nagy szívességgel. Krisztus urunk evett a krumpliból. Ki is ürült a tál. De nem termett helyébe más krumpli, mint a szegény embernél. Krisztus urunk összekulcsolta a kezét. Valamit mondott is magában csöndesen. De mit mondott, mit nem - az áldásnak nem lett foganatja. Üresen maradott a tál. Azzal fölkelt az asztaltól. Jó éjszakát mondott, s ott hagyta a gazdag embert. Lassankint aztán a gazdag embernek elfogyott nemcsak a krumplija, de egyebe is. Ellenben a szegény embernek folyton-folyvást szaporodott a krumplija. Úgy elszaporodott, hogy már nem is tudta, hová tegye a rengeteg sok krumplit. De lett is belőle olyan gazdag ember, amilyen nem volt több a faluban, nem még a szomszéd faluban sem, de még hét vármegyében sem! Ez is a krumpli csodálatos meséje.
A Krumpli Szélesebb Jelentősége a Magyar Mesevilágban és a Mindennapokban
A fent elmesélt történetek mind rávilágítanak a krumpli különleges helyére a magyar folklórban és a kulturális képzeletben. Látható, hogy a krumpli nem csupán egy egyszerű mezőgazdasági termény, hanem egy olyan szimbólum, amely a jóság, a hálátlanság, a megbocsátás, a szorgalom és a csoda erejét hordozza. A "csodálatos krumpli mese" tehát egy gyűjtőfogalom, amely magában foglalja azokat az elbeszéléseket, ahol a burgonya valamilyen módon transzcendálja hétköznapi szerepét.
A király és a szénégető történetében a krumpli a szerény vendéglátás és az abból fakadó jutalom jelképe. A szénégető jósága és önzetlensége - miszerint „ilyen jóízű krumpli sehol sem terem csak itt nálunk, a homokos földben”, ezért visz még egy kosárral a királynak - gazdagságot hoz. Ezzel szemben a fukar testvérbátyja kapzsisága, mely a „legszebb almásderes lovamat” áldozta fel, csupán keserű ízt hagy a szájában, ha krumplit lát. A krumpli tehát a sors igazságos mérlegévé válik.
Marika és az ikerkrumpli meséjében a burgonya a családi kötelékek, az elszakított testvérek és a megbékélés jelképe. Az „ikerkrumpli” felfedezése indítja el a lavinát, melynek során Marika megtudja az igazságot, és elindul, hogy megtalálja testvérét. A krumpli héjának csodálatos megújulása a remény szimbólumává válik egy nehéz utazás során. Végül a megbocsátás és a szeretet révén a „meglepetés olyan nagyra sikerült, hogy a kislány hinni se tudott a szemének”, és az ikrek elválaszthatatlanok lettek.
A diákok krumplis zsákjai a megbocsátás nehézségére és szükségességére hívják fel a figyelmet. A „rothadó krumpli” képe erőteljes metafora a szívben hordozott harag és keserűség romboló erejére. „A szív egy csodálatos kert, amit időnként meg kell tisztítani a gaztól, ami azt jelenti, hogy meg kell bocsájtanunk azoknak, akik megbántottak minket.” A homokba írt sérelmek és a kőbe vésett jótettek története megerősíti a megbocsátás bölcsességét, mely felszabadít a rothadó krumplik súlya alól.
Bozi apó és az óriáskrumpli meséje a bánatból fakadó csoda és a közösségi jólét története. Az „almafán akkora almák termettek, hogy az ágak egymás után pattantak szét”, majd az „akkorára termett nálam a kolompér, mint egy víziló” képe az elkeseredésből születő rendkívüli bőségre utal. A krumpli nemcsak meggazdagítja Bozi apót, hanem a „picinykének született gyerekek” egészséges növekedését, a falu virágzását, és „egész Csuhajdánban nem volt apró növésű gyerek, de nem volt már szegénység se” eredményezi. A krumpli ebben a mesében a remény, a megújulás és a tartós jólét forrásává válik, melynek emléke generációkon át él, hiszen „minden este elmondták lefekvés előtt, az összes háznál. - Hála legyen néked is, csodaburgonya!”
Végül Krisztus és a szegény ember meséje az isteni áldás és az emberi jóság összefüggését emeli ki. A gazdag ember hálátlansága szemben áll a szegény ember „jó szívvel” való osztozásával. A „tál megtelt krumplival” egyértelműen az isteni jutalom jele, mely csak a tiszta szívűeknek adatik meg. A gazdag ember hiába próbálja utánozni a csodát, „az áldásnak nem lett foganatja, üresen maradott a tál”. A krumpli itt az isteni kegyelem közvetítője, mely a szegényt gazdaggá teszi, a gazdagot pedig - kapzsisága miatt - elszegényíti.
Ezek a történetek együttesen azt mutatják, hogy a krumpli, ez a szerény növény, milyen mélyen beépült a magyar kultúrába és gondolkodásba. A "csodálatos krumpli mese" tehát nem csupán egyetlen történetet takar, hanem egy egész narratív hagyományt, amelyen keresztül alapvető emberi értékekről és tapasztalatokról szólnak a történetek. A krumpli így a tanulságok hordozója, a csodák eszköze és a mindennapi élet bölcsességének megtestesítője.
tags: #a #csodalatos #krumpli #mese