A rút mint esztétikai minőség: Elméleti megközelítések és történelmi perspektívák

Bevezetés az Esztétika világába

Az esztétika, mint filozófiai tudományág, az ember szépérzetével és a művészetek általános törvényszerűségeivel foglalkozik. Tárgyköre lényegében két részre oszlik: a természeti szép és a művészeti szép vizsgálatára. Ahogyan azt a Kodolányi János Főiskola Esztétika Tatarkiewitz jegyzetei is kiemelik, az esztétika hol a művészet filozófiája, hol pedig a szép filozófiája néven szerepel. A természeti szépség esetében az esztétika feladata megvizsgálni a szépség élvezetének emberi szükségletté válását, a szépségeszmények változását a különböző történelmi korokban, valamint a szépség viszonyát az egyéb alapvető emberi magatartási formákhoz és megismerési kategóriákhoz, mint például a jóhoz és az igazhoz.

Az esztétikai nézetek és ezek rendszere a történelmi fejlődés során a társadalmi osztályok nézeteivel együtt változnak, tükrözve a filozófiai idealizmus (Kant, Hegel), vagy éppen a mechanisztikus materializmus (Diderot) esztétikai vetületeit. A művészi szépség mibenlétét az esztétika a meglévő műalkotások elemzéséből kiindulva igyekszik meghatározni, általánosítás és elvonatkoztatás révén keresi a művészetekre általában jellemző törvényszerűségeket. Ezen túlmenően azt is vizsgálja, hogy a műalkotásokból elvonható esztétikai elvek és stílusok hogyan függenek össze az emberi tudás, a megismerés és általában a fejlődés egészével.

Az esztétika két fő ága az általános esztétika, mely a művészi fejlődés folyamán létrejött módszerek általánosításaiból indul ki, és az alkalmazott esztétika, mely egyes művészi területek sajátos vívmányait emeli elvi, esztétikai magaslatra. Az alkalmazott esztétikán belül elkülöníthető a képzőművészetek, a zene, vagy az egyes műnemek, mint a líra, a regény és a dráma elmélete, illetve esztétikája.

A természeti és művészeti szép viszonyáról az idealista esztétika (például Platón és Hegel) azt vallja, hogy a művészeti szépség feltétlenül magasabb rendű a természetinél, mivel a művészeti szépség a szellemi tartalmak betörését jelenti a szép területére. Az idealizmus racionalista iskolája már Platóntól kezdve azt hangoztatta, hogy a tudományos megismerés magasabb rendű, mert az eszmékkel való megismerkedést jelenti, míg a művészet csak annak a valóságnak a tükrét nyújtja, mely maga is az eszmék tükörképe. Ezzel szemben az idealizmus irracionális változata (Plotinosztól Schellingig) azt vallotta, hogy a művészi megismerés magasabb rendű a tudományosnál, mivel nem kell megtennie a gondolati út kerülőjét, hanem közvetlen intuíciós módszerrel dolgozik.

A szép fogalmának sokszínűsége

Az esztétika egyik legfontosabb fogalma, a szép értelmezése történelmi koronként, iskolánként és szerzőnként is eltéréseket mutat, és különbözik egymástól a köznapi, valamint a tudományos szóhasználat. Tatarkiewicz az esztétika alapfogalmaival foglalkozó könyvének negyedik fejezetében összefoglalja a szép fogalmának történetét. Az ókori görögöknél a szépség fogalma nemcsak szép dolgokra, alakokra, színekre és hangokra terjedt ki, hanem szép gondolatokra és szokásokra is. Platón szóhasználata szerint a szép és a jó ideája csaknem azonos.

Ez az elképzelés azonban már a Kr. e. 5. században megváltozott, ugyanis a szofisták szerint a szépség nem más, mint „ami kellemes a látás vagy a hallás számára”. A sztoikusok is hasonló definíciót adtak: „szép az, aminek megfelelő arányai és vonzó színe van”. Ugyanakkor Plotinosz még mindig a platóni meghatározást alkalmazta. Fontos megemlíteni, hogy a görögök további szavakat is használtak a szépség megjelölésére: a szimmetria a látható, a harmónia pedig a hallható szépségre vonatkozott.

A középkor, a reneszánsz és a modern kor gondolkodói nagyjából az antikvitás fogalmait használták, de kiegészítették őket saját elképzeléseik szerint. Tatarkiewicz szerint a szépség elméletei három különböző szépségfogalmat használnak:

• A tágabb értelemben vett szépség: Ez volt az eredeti szépségfogalom, mely magába foglalta a morális szépséget is, ennélfogva az esztétika mellett az etikát is.
• A tisztán esztétikai értelemben vett szépség: Ez a szépségfogalom csak arra terjedt ki, ami esztétikai élményt vált ki, ám ezen belül mindent magába foglalt, mentális entitásokat és nem kevésbé, mint színeket és hangokat. A szónak ez az értelme lett idővel az európai kultúra alapvető szépségfogalma.
• Az esztétikai értelemben, ám szűkebb, a látás által felfogott dolgok értelmében vett szépség: Ebben az értelemben csak az alak és a szín lehet szép. A sztoikusok nagyjából ezt a fogalmat használták. A modern korban ez a szóhasználat egészében véve a hétköznapi beszédbe szorult vissza.

A mai esztétikában a második, tisztán esztétikai értelemben vett fogalom a legfontosabb, de általánosan elfogadott, „problémamentes” definíciója ennek sincs. Néhány további meghatározás jelentős európai gondolkodók tollából: Arisztotelész szerint „a szép az, ami jó lévén, kellemes”; Aquinói Szent Tamás szerint „a szép az, ami szemléléskor tetszést vált ki”; Kant pedig azt mondja, „a szép az, ami nem érzetek és nem is fogalom révén, hanem szubjektív szükségszerűséggel, közvetlenül, általánosan és érdek nélkül tetszik”.

A szépség fogalmát igen nehéz egyértelműen definiálni. Az azonban bizonyos, hogy a szép egyike az úgynevezett esztétikai minőségeknek, másképpen szólva az esztétikai kategóriáknak.

Az esztétikai minőségek rendszere: A rút a szépség ellentéteként

Az 1972-es Esztétikai kislexikon szerint az esztétikai minőségek „az esztétikum azon konkrét megjelenési formái, amelyek jellegükben és értékükben egyaránt különböznek egymástól”. Más megfogalmazás szerint „a műalkotásban megjelenő, jellegzetes értékhelyzeteket-értékszerkezeteket nevezzük esztétikai minőségnek.” A különböző esztétikai minőségeket az esztétikum foglalja egybe.

Az esztétikai minőségeknek sokféle felosztása és kategorizálása létezik. A már tárgyalt szépség (szép) mellett a legfontosabbak a rút, a fenséges, a tragikum és a komikum.

A rút: A visszataszító jelenség esztétikai szerepe

A rút a szépség ellentéte, mely megjelenik a természetben, a társadalomban és a művészetben is. Utóbbiban érzékeltetheti az embernek ellenszenves, számára ellenséges érzéseket és hangulatokat. Már Arisztotelész is ír arról, hogy a rút fontos szerepet játszik az esztétikum szférájában: a „rútítás”-t a mimézis fő fajai közé sorolta.

A kereszténység esztétikai gondolkodói (például Szent Ágoston) viszont egyenesen tagadták a rút létét, mondván, hogy a világot Isten teremtette, így az esztétikailag tökéletes, nincs helye benne a rútnak. Sík Sándor is hasonló álláspontot képvisel. A reneszánsz és a klasszicizmus felfogása szerint a rút mint a szépség ellentéte voltaképp kívül áll az esztétika határain. A felvilágosodástól kezdve azonban ismét előtérbe került „az a gondolat, hogy a valóságban rút dolgok művészi ábrázolása szép”, illetve, hogy a rút a „rossz kellemetlen megjelenése”-ként (Fr. Schlegel) a művészi érték egyik tényezője lehet.

A rút mint visszataszító jelenség a valóság minden területén megjelenhet: az embereknél, a természetben, a művészetben, a morálban, a társadalmi-politikai életben stb. Már kezdettől fogva megfigyelhető a mágikus torzképeken vagy mitológiai fantáziaképeken, illetve ezek művészi ábrázolásain. A rút fogalmának meghatározásai különböző filozófiai megközelítésekből indulnak ki. Arisztotelész a mimézissel kapcsolatban azt emeli ki, hogy a műalkotásban még a rút szemlélése is sajátos megigézést, illetve gyönyört válthat ki (Rétorika, I. 1371b). A későantik Plotinosznál a rút az Egy intelligibilis szépségével szemben a teljességgel anyagi, testi. A keresztény filozófiában a rút az, amit az isteni teremtőerő kizár, vagy nem megfelelően tölt ki.

Lessing a szobrászatban vagy festészetben elutasítja a rút közvetlen ábrázolását, csak az időbeli művészetnek tekintett költői műfajokban tartja elfogadhatónak (Laokoon). A 19. századtól kezdve egyfelől a rút etikai és politikai jelentéstartalma jelenik meg: például Rosenkranz, Hegel követője a rút lényegét a szolgaságban, a szabadság hiányában látja. A marxista esztétika a hegeli tradíció jegyében értelmezi a rútat az elidegenülés megjelenésformájának. Nietzschénél a hanyatlás, erőtlenség tüneteként jelenik meg. Másfelől a hegelianizmus esztétikájában játszik fontos szerepet a rút kategóriája. Rosenkranz úgy fogja fel a rútat, mint a szép dialektikus tagadását és egyúttal alkotórészét. A művészet nem kerülheti meg a valóban létező rút ábrázolását, ugyanakkor ez egyfajta „szép totalitásban” megszüntetve-megőrizve jelenhet meg.

A 19. századi realista művészettől kezdve a rút egyre nagyobb jelentőséget kap a művészi ábrázolásban. A realista művészet feladatát abban látták, hogy a visszataszító jelenetek ábrázolásával a rút létrejöttének társadalmi okát kifejezzék. A modern, avantgárd művészeti irányzatok és az ezekhez kapcsolódó művészetelméletek (például Adorno) programszerűen fogalmazzák meg azt az álláspontot, hogy a művészeteknek a modern világban leleplező erővel kell bemutatnia az elidegenült viszonyok rút mivoltát. Sík Sándor Esztétikájában a rútat nem egyszerűen a szép ellentétének fogja fel, hanem a szép „viszonylag teljes hiányaként” értelmezi.

Karl Rosenkranz 1853-ban írta meg egyik leginnovatívabb művét, az Ästhetik des Hässlichlen-t, amely megkerülhetetlen vonatkozási pontként szolgált és szolgál számos esztétikatörténeti és művészetelméleti vizsgálódás számára. Rosenkranz pozícionálja magát a korabeli tudományosság és ezen belül is az esztétika összefüggésében, és annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a 18. században gyökerező és a 19. század első felét is meghatározó esztétika indokolatlanul hagyta figyelmen kívül, illetve félreértelmezte a rút kategóriáját. Feladatának azt tekintette, hogy elméleti fejtegetéseiben és számtalan példa segítségével rámutasson, miért tekintendő a szép a rút pozitív előfeltételének, és miként értelmezhető a komikus (vagy a karikatúra) a szép rúton keresztül történő közvetítéseként.

A bevezető fejezet az abszolútként értett szép és a relatívként meghatározott rút viszonyrendszerét vizsgálja nemcsak elmélettörténeti, hanem általános tudomány- és kultúrtörténeti vonatkozásaiban is. A hegeli fenomenológia meglátásaira kritikusan reflektálva a szerző rávilágít az esztétikai tárgyalásmód felülvizsgálatának szükségességére, amikor az élettanból, a természetrajzból és a művészet- illetve irodalomtörténetből vett példák alapján feltárja, hogy vizsgálatának tárgya csak töredékesen ragadható meg a klasszikus esztétikai kategóriák (pozitív, tökéletesség, szervesség, természeti, szellemi, művészeti szép) kizárólagos alkalmazásával.

A rút rendszerszintű tárgyalásához Rosenkranz a dialektika módszertanát hívja segítségül, számos humán- és természettudományi, valamint a gyakorlati életből vett példával megvilágítva, hogy a rút részaspektusait (a formátlanságot, a helytelen mivoltot és a torzulást) minőségi és mennyiségi összefüggéseiben meghatározhassa, és dialektikus viszonyaikat feltárhassa. Valamennyi mozzanat esetében a szerző kimutatja, az abszolút szép milyen mérvű és minőségű tagadásáról van szó, miként helyezhetők el az egyes megnyilvánulási formák a művészetek és a természet történetében, és ezek milyen szociokulturális gyakorlatokban érhetők tetten.Az értekezés legfajsúlyosabb - és hatástörténetileg legjelentékenyebb - részét a rút szélsőséges formáit tárgyaló szakaszok alkotják. Következetesen alkalmazva az elemzés módszertanát Rosenkranz kimutatja az otrombában, a holtban és az ocsmányban, valamint ez utóbbi árnyalataiban mindazokat a mozzanatokat, amelyek az abszolút szép tagadásaként azonosíthatók, és ekként érzéki megjelenésükben műalkotások tárgyává is válhatnak.

A fenséges: Gyönyör és félelem egysége

A fenséges esztétikai kategóriájában szerepelhet a szép (mint magasztos) és a rút (mint borzalmas) is. A fenségesben emberi mértéket meghaladó érték jelenik meg, s ezért nemcsak gyönyört és emelkedett lelkiállapotot okoz, hanem egyszersmind félelmet és alázatot vált ki. Pszeudo-Longinosz azt állítja, hogy a fenség „fő forrása a nemes emberi szenvedély, a lelki nagyság, hatásának lényege pedig a hirtelen és közvetlen lenyűgöző erő, amely ellenállhatatlanul magával ragadja a befogadót”. Schiller szerint a fenség hatása a fájdalom és a gyönyör egysége. Hegel esztétikájában a fenségest a mértéktelen vallásos-szakrális művészet központi kategóriájának tartja, míg az antikvitásban ezt a szerepet a szépség töltötte be.

A tragikum: Az emberi értékek összeomlása

A tragikum alapvetően az emberhez kapcsolódik: a nagy emberi értékek, a nagy ambíciókkal, vágyakkal rendelkező tragikus hős összeomlása. Ez a tragikus bukás a nézőből részvétet, félelmet, megdöbbenést, megrendülést vált ki, s ezáltal felemel: ez a katarzis. Az ókorban (s később a barokk, valamint a klasszicista korban) a tragikus hős a befogadóktól távol, magasan fölöttük állt, s ezt a megkötést csak a felvilágosodás gondolkodói (például Lessing, Diderot) vetették el.

Hegel és a hegeliánusok szerint a tragikum fő forrása a tragikus vétség: a hős pusztulásának oka saját maga, illetve a benne rejlő döntő fontosságú jellemvonás, s nem a külső körülmények hatása, mint ahogy azt korábban tartották. A tragikum különösen a szépirodalomban tölt be jelentős szerepet, „műfajalkotó kritériuma” például a tragédiának és a balladának. Fontos azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a tragédia műfaji sajátosságai nem szükségszerűen egyeznek meg a tragikum jellegzetességeivel.

A komikum: Konfliktus és felismerés

A komikum általában valamely olyan konfliktusból fakad, amely nem súlyos, nem megoldhatatlan (nem tragikus), pusztán az érintettek, a benne résztvevők számára válik naggyá, komollyá. A komikus hős rendszerint attól lesz komikussá, hogy ő maga bár kisszerű, magát mégis jelentékenynek képzeli. Céljai is illuzórikusak, kisszerűek, így bukása sem tragikus. A komikum hatására a befogadó felismeri az élet és a valóság törvényszerűségeit, ily módon rokonnak mondható a szépség-élménnyel.

Az esztétikum fogalma és érzéki-szemléletes jellege

Az előzőekben megismerkedtünk az esztétika alapvető kategóriáival, az esztétikai minőségekkel, többek között a szép és a rút fogalmával. Látható tehát, hogy nem csupán a szép, hanem a rút, a tragikum vagy éppenséggel a komikus is lehet „esztétikus”, vagy - másképpen szólva - tartozhat az esztétikum szférájába. De mit is jelent tulajdonképpen ez a fogalom: esztétikum? Pontos definíciót igen nehéz találni. Az Esztétikai kislexikon ide vonatkozó szócikkében ezt olvashatjuk: „az esztétika legáltalánosabb, legalapvetőbb kategóriája; a valóságnak azt a szféráját jelöli, melynek általános törvényszerűségeit az esztétika vizsgálja.” Logikailag helytelen meghatározással állunk itt szemben, hiszen a fenti sorok leegyszerűsítve azt jelentenék: az esztétikum az, amit az esztétika vizsgál. Ez így természetesen igaz, ám az esztétikum tartalmáról, minőségéről szinte semmit sem árul el. Ezekről a kérdésekről ugyanis „az esztétikai gondolkodás történelmi fejlődése során számos, egymástól igen eltérő elmélet alakult ki”.

Maga a fogalom az első órán már említett Baumgarten nevéhez fűződik. Okfejtésében az esztétikum alapvetően két fogalommal kapcsolódik össze: egyfelől a művészet fogalmával, minthogy szerinte a művészet az érzékiség (aisztheszisz) fokán megálló megismeréssel azonos; másfelől a széppel, minthogy a leibnizi értelemben tökéletes világ tökéletességének érzéki megismerése a szépség. Baumgarten e felfogása az esztétika két, legnagyobb hagyományú nézetére támaszkodik; az ókortól egészen napjainkig általánosan elterjedt véleménye a legkülönbözőbb világnézeti alapokra épülő gondolatmeneteknek

tags: #a #rut #mint #esztetikai #minoseg