Napjainkban a boltok polcain található élelmiszerek jelentős része, a zöldségektől a fűszerekig, Amerika felfedezésének és az ázsiai kereskedelmi útvonalaknak köszönhetően vált elérhetővé. Elég csak a legnépszerűbb, legmagyarosabb ételeinkre gondolni, amelyek gyakran burgonyában fetrengenek, őrölt paprikától vöröslenek, vagy éppen paradicsommal és paprikával készülnek, mint a lecsó. De a reggeli kávé és a mozikban elmaradhatatlan pattogatott kukorica is Kolumbusznak köszönhető. Az emberiség történetében a fűszerek mindig is kiemelkedő szerepet játszottak, ízesítették az ételeket, tartósítottak, gyógyítottak, illatosítottak és vágyat serkentettek. Értékük gyakran az aranyéval vetekedett, háborúkat robbantottak ki, és a XV-XVI. század nagy felfedezéseit is az utánuk való vágy indította el.
A fűszerek ősi útjai és az Óvilág ízei
Már az őskorban is fontos szerepet játszott a növények ismerete és felhasználásuk az ételek elkészítésében. Az egyetlen ásványi eredetű fűszerrel, a sóval is már ekkor kereskedtek. Az Ószövetség is számos helyen említi a fűszereket, például Józsefet fűszerkereskedőknek adták el rabszolgának, Salamon király pedig az Énekek énekében szerelmesét különböző fűszerformákhoz hasonlítja. Egyiptomban már a borsot is ismerték, ami bizonyítja a fűszerkereskedelem több ezer éves múltját.
A rómaiak idejében az indiai és távolabbi országok fűszerei, mint a bors, fahéj, kömény, szerecsendió, gyömbér és szegfűszeg, közel-keleti kereskedők közvetítésével jutottak el a Római Birodalom provinciáiba. Ezek a kereskedők titokként kezelték a termesztés helyeit és körülményeit, így biztosítva a monopolárakat. A fűszerkereskedelem központja Alexandria volt. Idősebb Plinius I. századi „Naturalis Historia” című művében jól mutatja a bors kiemelkedő szerepét és értékét, miszerint „Nincs év, amelyikben India ne jutna a Római Birodalomtól ötvenmillió szeszterciuszhoz.”
A középkorban az arábiai kereskedők örökölték meg a kiváltságos kereskedelmi-közvetítői helyzetet, ők tartották kézben a szállításokat és határozták meg az árakat, egészen a XV. század végéig. A fűszerek származási helyét és termesztésük módjait titokként kezelték. A szárazföldön karavánok szállították a fűszereket, aztán Indiától hajóval vitték tovább a Közel-Keletre, majd onnan a mediterrán térségen keresztül jutottak el Európába.
A fűszerek európai kereskedelme a velenceiek és genovaiak kezébe került, akik magas adót fizettek a muzulmánoknak a kereskedési lehetőségekért. Az európai kereskedelem központjává Velence városa vált. Az arab fűszerhegemóniára az első súlyosabb csapást Marco Polo „Utazásai” című könyve jelentette, mivel számos mítoszt eloszlatott a fűszerekkel kapcsolatban, leírta a termesztési helyeket, módszereket, körülményeket, a tartósítás és a felhasználás módjait.
A nagy földrajzi felfedezések és az Újvilág kincsei
Amerika Felfedezése 1 - Kolumbusz Kristóf Útjai - Felfedezések #1 - Tökéletlen Történelem - [TT]
A XV. század végétől megkezdődtek a nagy földrajzi felfedezések, amelyek közül az első utakat (Kolumbusz, Vasco da Gama, Magellán) egyértelműen a fűszerek utáni vágy hajtotta. Ehhez hozzájárult a török birodalom terjeszkedése a Közel-Keleten és Kelet-Európában, amely ellehetetlenítette a korábbi kereskedelmi útvonalakat. Az India és a távol-keleti Fűszer-szigetek (Indonéziához tartozó szigetcsoport a Fülöp-szigetektől délre) felé való új útvonalak felfedezése révén lehetővé vált a fűszerek korábbinál jóval nagyobb mennyiségben és kedvezőbb áron történő beszerzése.
Amerika felfedezésével újabb fűszerfajtákat is felfedeztek Európa számára, mint például a vanília vagy a rózsabors. A velencei hegemónia megszűnt, a kereskedelem központja Lisszabonba, majd Amszterdamba, később Londonba helyeződött át. Ennek oka az volt, hogy a spanyolok, a portugálok, később a hollandok (Holland Kelet-indiai Társaság) és az angolok (Brit Kelet-indiai Társaság) véres háborúkat vívtak a tengerek feletti uralomért és a fűszerkereskedelmi monopóliumért.
A paprika, a paradicsom és a burgonya európai útja
Az Újvilág számos olyan növényt adott Európának, amelyek gyökeresen átformálták a gasztronómiát és a mezőgazdaságot. Ezen növények közül kiemelkedik a paprika, a paradicsom és a burgonya.
A paprika térhódítása
A chilipaprika, amelyet navatl (azték) nyelven „chili”-nek neveztek, eredetileg Közép- és Dél-Amerikában volt őshonos. Fontos vallási jelentőséggel bírt a helyiek számára, emellett étkezési és orvosi célokra is alkalmazták. A korai felfedezők feljegyzései szerint a chilipaprika széles körben termesztett növény volt az Újvilágban, és fontos szerepet töltött be a mindennapi étkezésben: utcai árusok fűszeres ételeket, tortilla-szerű kenyereket és hússal, chilipaprikával töltött lepényeket ízesítettek vele.
A növény baktériumölő hatása miatt a paprikát főként gyomorbántalmak kezelésére használták, de krónikus fájdalmak enyhítésére, illetve fog- és ínyfájdalmak gyógyítására is alkalmazták. Diego Álvarez Chanca, Kolumbuszt kísérő orvos, 1494-ben szállította magával hajóján az első paprikamagokat Spanyolországba, egy levél kísértében, amely a növény gyógyhatásainak első leírását tartalmazta. Bár a két növény között nincs jelentős genetikai kapcsolat, a „piper” (pepper) elnevezés olyannyira ráragadt a chilipaprikára, hogy számos félreértést és tévedést okozott a növény származási helyét illetően az európai botanikusok között. Végül, hogy megkülönböztessék a paprikát a borstól, a „capsicum” elnevezést kezdték alkalmazni az újvilági növény megjelölésére, melyet 1543-ban javasoltak először botanikai kifejezésként a nemzetség meghatározására. A kifejezés a latin „capsa”, vagyis tok és a görög „kapto” - harapni szavakból származik, amely a gyümölcs alakjára és a harapás csípősségére utal.
Kolumbusz útját és az első magok Európába érkezését követően a chilipaprika futótűzként terjedt világszerte. Miután a portugálok gyarmatokat hoztak létre Afrika nyugati partjain és a mai Brazília területén, ők váltak a chilipaprika elsődleges terjesztőivé a világon, a különböző területek kultúrái pedig gyorsan átvették és beillesztették a növényt saját gasztronómiájukba. Ugyanakkor erős íze és csípőssége miatt az európaiak elutasították a növény fogyasztását, így a paprikát a gyümölcsök szokatlan, díszes formája miatt kezdetben csak dísznövényként ültették Európában, amely - a napraforgóhoz hasonlóan - csodálatos udvari kertekben pompázott.
Az első paprikamagok ritka és igen drága árucikknek számítottak Európában, csak arisztokraták és botanikusok engedhették meg maguknak vásárlását. Idővel, ahogy Európa vidékein olyanok is elkezdték termeszteni a paprikát, akik a még drágább ázsiai fekete borsot nem engedhették meg maguknak, illetve ahogy ezzel egy időben a világ egyéb részein való paprikatermelés és -kereskedelem drasztikusan megnőtt, a paprika ára és értéke csökkenni kezdett, egyúttal pedig népszerűsége is visszaesett az elit körében. Ekkor ragadt rá a növényre a gúnyos „szegények borsa” kifejezés. A paprika helyzete csak a 18. században változott meg, amikor is szélesebb körben elkezdték termeszteni és fogyasztani.
Magyarországon szintén a 18. században vált népszerűvé a paprika, amely főként a már Indiából érkező szállítmányok révén érkezett hazánkba. A szegedi paprika már az 1874. évi bécsi világkiállításon is szerepelt. A növény magyar elnevezése (paprika) a „piper”, vagyis bors szóból származik, tehát a Kolumbusz nyomán elterjedt és az évszázadok folyamán az európai botanikusokat megtévesztő borshasonlatot követi. Az első Európába érkező paprikák csípősek voltak, de már ekkor is létezett édes fajta. A csípősségért felelős kapszaicin, amely az édes paprikákból hiányzik, az egész növényben megtalálható, de töményen a magokban és a gyümölcs ereiben van jelen.
A paradicsom útja a dísznövénytől az alapélelmiszerig
A paradicsom egy 1651-es pozsonyi kertészkatalógusban jelenik meg először Európában. Néhány évtized alatt a törökök közvetítésével elterjedt az ország egész területén. Eleinte dísznövényként termesztették, és fogyasztását ártalmasnak találták. Széleskörűen csak később kezdték el alkalmazni, amikor felismerték gasztronómiai és táplálkozási értékét.
A burgonya, Peru ajándéka Európának
A burgonya Peruból került Európába. Az inkák jól értettek a földműveléshez, termesztették és fogyasztották is a burgonyát. Európába spanyol hajósok hozták át, itt gyanakodva fogadták. Először dísznövényként alkalmazták, majd a disznókkal etették meg. Csak később ismerték fel táplálkozási értékét, különösen a nagy éhínségek idején, amikor jelentős szerepet játszott az európai népesség élelmezésében.
Rousseau és a növénytan forradalma
Jean-Jacques Rousseau, akit leginkább filozófiai és neveléstudományi műveiről ismerünk, a botanika terén is jeleskedett. Bár nem gazdagította a növénytudományt új felfedezésekkel és új eszmékkel, halhatatlan érdemei vannak e tudomány terén. Rousseau előtt a növénytant - kevés kivétellel - legfeljebb növénykereskedők és gyógyítással foglalkozók ismerték. A kortársak érthetetlennek tartották, hogy egy komoly filozófus, mint Rousseau, virágokkal, sőt mohokkal foglalkozzék. Sokan boszorkánymesternek tartották, aki bűvészeti anyagokat vagy mérgeket kever, így nem egy ízben kellett Rousseau-t a felizgatott nép erőszakoskodásai ellen megvédeni. Sőt, nagyállású emberek is kigúnyolták érte. Az öreg Mirabeau azt mondta, hogy Rousseau még füvet fog enni, mint hajdan Nebukadnézár.
Mindazonáltal Rousseau-nak a növénytan iránti lelkesedése magával ragadta mindazokat, akik vele összeköttetésben voltak. A főnemesek, különösen a hölgyek, egytől-egyig foglalkoztak növények gyűjtésével és tanulmányozásával. Midőn négy évvel Rousseau halála után, 1784-ben, a botanikára vonatkozó levelezését „Lettres sur la botanique” címen kiadták, a jó ízléshez tartozott a Jardin du Roy-ban (a királyi kertben) növénytant hallgatni. Maga a királyi udvar is elhagyta időközönként a Tuilleriákat, és kivonult a Champs Elysées-nek nevezett, akkoriban még be nem épített területre, hogy növényeket gyűjtsön és gyűjteménybe foglaljon. Az elegáns hölgyek már nem is mutatkozhattak kézi nagyítóüveg, csipesz és kerti kés nélkül. Csak ez idő óta vált a növénytan és a vele szoros kapcsolatban lévő kertészet és általában a virágok művelése a magasabb körökben általánosan kedveltté és becsültté. Rousseau tette először a növénytant olyan tudománynak, amely a gyermek fejlődő lelkére rendkívül kedvezően hat.
Rousseau egy másik, szintén halála után megjelent művében a gyógyító növények terén is nagy tájékozottságról tesz tanúbizonyságot. Így szól: „A régi időben a növénytan az orvostan függeléke volt; senki sem törődött mással, mint a növényeknek valódi vagy képzelt gyógyító erejével, a nélkül, hogy a növényeket ismerte volna. A középkorban minden orvos saját belátása szerint nevezte el azt a kevés növényt, amelyet a maga környezetében ismert, azonfelül pedig annyi csodaerőt fűzött hozzá, hogy vele az egész emberiséget halhatatlanná lehetett volna tenni.”
A gyógyítás és a varázslat kapcsolata a növényekkel
A régi időkben a növénytan szorosan összefonódott az orvostudománnyal és a varázslattal. A bűvész, a pap és az orvos gyakran egy és ugyanaz a személy volt. Mai nap is vannak népek, mint például az amerikai indiánok, Dél-Afrika négerei vagy Észak-Ázsia népei, akiknél a pap egyúttal orvos és bűvész is. E népek legtöbbjében ugyanis még most is él a jó és rossz szellemekben való hit, minthogy szerintük az egész természet láthatatlan szellemek (démonok) uralma és hatása alatt áll. A természetnek e rejtett szellemei az arra hivatott emberekkel közlik ismereteiket, a rosszindulatú szellemek pedig az ember betegségeit és más bajait okozzák.
Azok a kiváltságosak, akik a természetben rejlő titkos erőket és mindenféle szellemek ismereteit saját céljaikra, vagy mások által óhajtott célokra fel tudják használni, a kik tehát a beteget is meg tudják gyógyítani, szóval, akik mind a jó, mind a rossz szellemekkel érintkeznek, a varázslók. Ilyenek még most is az indián bűbájosok, a koradsik, a sámánok, az eső- és verőfénycsinálók, a termékenységet előidézők, igézők, sorsvetők, szemfényvesztők, boszorkányok stb. Hasonlót lehet kimutatni a régi művelt népeknél is. E népek közül legérdekesebbek ránk nézve a kaldeusok, akikről úgyszólván az összes művelt népek varázslata kiindult. A kaldeusok felfogása szerint a természet minden ijesztő megnyilatkozása, a vihar, az árvíz, a zivatar és mindennemű sötétedés mind a gonosz szellemek titokzatos játéka volt. Szellemek irányítják a bolygók pályáját, idézik elő az évszakok változását, teszik termékennyé a földet, növesztik meg a növényeket stb. De a szellemek, kivált a rosszak, az emberi és állati testben is űzik játékukat.
A betegségek tehát a rossz szellemektől származnak, amelyeket az istenek segítségével kellett elűzni, amit titokzatos eljárással, varázslat segítségével végeztek. E munkát a szellemek nagy sokaságának okából nem győzte a közönséges halandó, ezért a papokhoz fordult, hogy mint szellembűvölők, mint orvosok vagy varázslók titokzatos eljárás és mondóka kíséretében az istenekhez forduljanak segítségért. Hogy a gyógyítás Egyiptomban alapjában véve szintén varázslatos volt, arról tanúskodik a következő varázsmondás is: „Ó Izis, a varázslatok nagy istennője, szabadíts meg minden rossz dologtól: szabadíts meg a fájdalmak istenétől, a férfi vagy női halottól, a belém jövő rossz szellemtől…”
A gyógyítás terén nagy tényező volt a varázslat, amire az egyiptomiaknál sok bizonyítékunk van. Így például a XVIII. dinasztia idejéből, a Kr. e. XVII. századból származó terjedelmes orvosi könyv szerzője a bevezetésben következőképpen szól: „A heliopolisi orvosi iskolából kerültem ki, hol a nagy templom öregei - papjai - közölték velem orvosi szereiket. A szaiszi születésű iskolából kerültem ki, a hol az isteni anyák átadták nekem rendelvényeiket. Számos varázsmondásom van, melyek közvetetlen szerzője Oziris. Vezetőm mindig Thot isten volt, a csalhatatlan rendelvények szerzője, ő, a ki egyedül tud tekintélyt adni a varázslónak és az orvosnak, a ki az ő parancsait követi.”
A kaldeus eszmék és eljárások először az északkeleti szomszéd tartományba, Médiába kerültek. Perzsiába akkor jutottak el, mikor a perzsák 539-ben Kr. e. Cyrus alatt Babilont elfoglalták. A babiloni fogságból hazatérő zsidók természetesen az összes varázsló eljárások teljes ismeretével kerültek hazájukba. Hálás teret talált a varázslat az araboknál, főleg azonban az egyiptomiaknál. A kaldei varázslatnak különösen Görögországba való terjedésére Nagy Sándor ázsiai hadjáratai is hatással voltak. A varázslatnak később Alexandria lett a középpontja.
Az alexandriai múzeum több mint másfél évezreden át a görög bölcselők és keleti misztikusok találkozóhelye volt; itt érlelődött sok világra szóló eszme, itt emelkedett a népek véletlen érintkezéséből és évezredek szóbeli hagyományaiból összerakódott, a rossz szellemekkel küzködő varázslat varázstudománnyá. E titkos tudomány harcosai, különösen az arabok legnagyobb bölcselői, számos iratban az embernek azt a tehetségét bizonyították, hogy bűbájos cselekményeket tud végezni. Ez a tudomány a XIII. században a móroknál a tökéletességnek magas fokát érte el, és Európában is visszhangra talált. Nyugat-Európa ugyanis a keresztes háborúk és a spanyolországi mór egyetemek útján nemcsak a természettudományok továbbfejlesztését vette föl, hanem a varázstudomány felé is terelődött. Így történt, hogy Albert von Bollstadt, kit Albertus Magnus néven ismertek (szül. 1193-ban), továbbá Bacon Roger (szül. 1214-ben) és Arnold de Villanova (szül. 1240), kik mindnyájan a természettudományok művelői voltak, egész Európában varázsművészek hírében állottak.
Miként a kaldeusoknál, úgy az egyiptomiaknál is papok voltak az orvosok, akik épp titokzatos hatáskörük- és tevékenységükért mindig bizonyos isteni küldetés színezetével és prófétai jellemvonással bírtak. E titokzatos jellemvonásra törekedett mindenki, aki gyógyítással foglalkozott; ezt pedig úgy vélték legjobban elérni, ha a bűbájos szerek és mondások használatát is átvették. Így cselekedtek az ókor összes orvosai, vagy általában azok, kik a gyógyító tudományban jártasok voltak; őket követték az arab, majd a keresztény orvosok is.
Így tehát a rossz szellemek okozták az ember betegségeit (különösen a belsőket), és a népek hite szerint semmi sem volt természetesebb, mint hogy a betegséget okozó szellemet a testből ki kellett űzni. E kiűzést, amely azonos a gyógyítással, a varázslók, kuruzslók épp úgy végezték, mint az arra hivatottak: a papok, meg az orvosok. Mind a kuruzslók, mind a papok, meg orvosok ebbeli munkájukban nagyon kedveltek bizonyos növényeket. Azok a növények, melyeknek erős illatuk, vagy ízük volt, például a rozmaring, a majoránna, kakukkfű, a hagyma, az összes fűszerek, mérgek stb. szinte az istenségtől külön e célra rendelt növényeknek tűntek fel. E növényeket a betegségeket okozó szellem kiűzésére és megkérlelésére, vagy a szellemek távol tartására tartották alkalmasaknak. Így találkozott a gyógyítás az igézéssel, a varázslattal, kuruzslással, így kerülnek a gyógyító növényekhez a fűszerek és a varázslás céljaira használt növények, habár különösen a varázslás és sok mindenféle módja nem mindig a beteg embert szolgálta, hanem a kapzsiságnak, babonának és sok más tévelygésnek lett segítő társa.
A varázslat növényei és istennői
A varázslat a régi népeknél a szellemek hatalmát az istenek segítségével iparkodott megtörni, amiért is a varázslatot isteni eredetű foglalkozásnak és istenek védelme alatt állónak tekintették. A kaldeusoknál Ea volt a varázslás istene. Ez az isten, mint a víz istene, valószínűleg egyszersmind varázslóvá is lett, mert a bűbájos gyógyításban és mindenféle igézésben a víz volt a főelem. A babiloniak igézés közben főleg Ea nevét emlegették, ő hozzá fordultak, mikor a testet és a lelket gyógyították, mikor termékenységet, győzelmet és áldást kerestek. Szóval, a rossz szellemek egész seregét, melyek az embert üldözték és szerencséjét és boldogulását megrabolták, igézéssel űzték el, és ebben Ea isten segítségét kérték.
Az egyiptomiaknál Izis, az alvilág istennője, volt a varázslatok istennője. A görögök Hecatét, a hold istennőjét és leányát, Medeát tartották a varázslat nagymesterének. Hecate a pokoli istennők királynője, a bűbájos szerek isteni védőasszonya és minden varázslás védője lett. Mestere volt a szellemidézésnek. A varázsló eljárásokat állítólag ő maga írta le: ezekben előkelő szerep jutott egyes növényeknek is, így a vadrútának (Ruta), mirrhának, tömjénnek, storaxnak stb. Tehát már ő is a növényvilág felé terelte a varázslók figyelmét. Medea, aki Hecate és Aeetes, colchisi király leánya volt, varázslataival segítségére volt Jasonnak, az argonauták vezérének, hogy az aranygyapjat megszerezze. Medea különösen abban jeleskedett, hogy növénynedvekből készített fürdővel meg tudta fiatalítani az embert; ezért nagy hírre tett szert. Peliast, aki nagyratörő terveinek útjában állott, azon ürügy alatt, hogy meg fogja fiatalítani, varázsüstjébe csalta, és meg is ölte. Az ókor legnevezetesebb varázsnőihez tartozott Kirke vagy Circe is, aki a mitológia szerint Heliosnak, a napistennek és Perseisnek leánya volt.
Fűszerek és adózás
A fűszerek több olyan tulajdonsággal is rendelkeztek, amelyek révén alkalmasak voltak pénzhelyettesítésre, illetve sajátos szerepet játszhattak az adózásban is. Ilyen tulajdonságok a ritkaságuk, értékük és magas áruk, valamint tartósságuk. Az adózásban több fajta szerepük is volt: luxuscikknek tekintették, ezért kereskedelmét magasabb (luxus)adóval sújtották; az uralkodók monopolizálták a termelését, beszerzését, szabott áron kereskedtek vele, extrajövedelmet biztosítva ezzel a királyi kincstáraknak; egyes esetekben az adót a fűszerekkel lehetett vagy kellett megfizetni.
Ezeket a tulajdonságokat és szerepköröket csak egyes fűszerek képviselhették, és csak egyes korokban, történelmi helyzetekben érvényesültek. A mindenki által könnyen termeszthető, elérhető fűszerek esetében ilyen szerepkörök nem lehettek, jó példa erre a hagyma vagy a petrezselyem.
A fűszereket értékes voltuk és ritkaságuk miatt sokszor hamisították is, ezért előfordult, hogy a fogyasztók védelme érdekében kellett fellépnie a hatalomnak. Jó példa erre, hogy nem is olyan régen, az 1990-es évek közepén Magyarországon is hamisították a fűszerpaprika-őrleményt, ezért az előállítását, importját jövedéki szabályozás alá vonták, ami lehetővé tette a hatóságok szigorúbb ellenőrzési tevékenységét, illetve a hamisítókat is keményebben lehetett szankcionálni (börtönbüntetések is előfordultak).
A magyar nyelvben a fűszerek, azok közül is a bors kiemelt szerepét mutatja a cikk címében is említett „sava-borsa”, amely fontosságot, lényegességet jelentő szókapcsolat, illetve kiemelkedő értékét a „borsos ára van” kifejezés.
A bors, a fűszerek királynője
A bors - a só mellett - a legismertebb és legáltalánosabban használt fűszer az egész világon. Az Indiából származó borsot őseink már hatezer évvel ezelőtt is használták, sőt háromezer éve már termesztették is, a borscserje bogyója szolgáltatja az értékes fűszert. Az ókori Egyiptomban és a Római Birodalomban is meghatározó fűszer volt. A középkori konyhákban - a fahéj mellett - a bors is főleg arra szolgált, hogy az ételek avas, romlott ízét elfedje.
A bors kereskedelme nem az egyetlen módja volt a vagyonszerzésnek, maga a bors vált fizetőeszközzé. A középkor jó részében „keményvalutaként” szolgált, gyakran a hozományt, az adót, a bért is borsban fizették. A legtöbben biztonságosan elzárva tartották a vagyonuk zálogaként, és az emberek fizetőképessége a birtokában lévő bors mennyiségétől függött, értéknek tekintették tehát. A hosszú hajóutakra pénz helyett gyakran borssal megrakott erszényt vittek magukkal a hajósok, ami fedezetet nyújthatott kiadásaikra, megízesíthette ételeiket (a hajókon a romlott sózott hús gyakori oka volt zendüléseknek is), illetve haláluk esetén fedezetet jelenthetett a végtisztességre. Velencében a kereskedők évente egy-egy kilogramm borsot, fahéjat és gyömbért fizettek az adószedőnek. Németországban a vagyonosokat „borszsákoknak” hívták.
Fahéj - az édes illatú kincs
Egyike a legrégibb ízesítőknek. Ceylon szigetén és a Szunda-szigeteken, valamint Indiában, Kínában vadon előforduló és termesztett fák ágairól lefejtett sötétbarna színű fűszer. Jellemző illatú és édeskés, csípős, kissé fanyar ízű fűszer. Már a bibliai időkben is használták, mint illatszert és mint füstölőt. Európában már az ókori görögök és rómaiak körében igen kedvelt volt, ők terjesztették tovább kereskedőútjaikon és hódító hadjárataikon. A középkorban is nagy becsben tartották, több okirati bizonyíték is tekintélyes ajándéknak tekintette, amikor uralkodók szerzetesrendeknek, apátságoknak ajándékoztak egy-két kilónyi fahéjat.
A fahéj robbantotta ki a portugálok és a hollandok közötti viszálykodást a XVII. században. A XV. században a portugálok elkezdték bejárni a tengereket fűszerek - nem utolsó sorban fahéj - után kutatva, Lorenzo da Almeida 1505-ben felfedezte a ceyloni fahéj-forrásokat. Előtte a fahéj kereskedelme a sziget szingaléz uralkodóinak kezében összpontosult, ez szolgált fő bevételükként. A portugálok birtokba vették a szigetet, és a terület fennhatóságán felül 1580-tól már évi 125 tonna fahéjat is követeltek, sarcként.
1596-ban, néhány évvel azután, hogy Portugália átmenetileg elveszítette függetlenségét, kifutottak az első holland hadi- és kereskedelmi hajók az Indiai-óceánra. Kandi királya tehetetlenségében, a portugál sarcok ellen a hollandokhoz fordult segítségért, akik 1632 és 1658 között kiszorították a portugálokat Ceylonról. Rövidesen a fahéj-monopólium is az ő birtokukba jutott, ám még keményebben bántak az „fakéreg hántókkal”. Előzőleg minden 12 év feletti kasztbeli férfi 28 kilogramm háncsot volt köteles összegyűjteni a betakarítási időszakokban, de a hollandok ezt a kvótát a lényegében teljesíthetetlen 303 kilóra emelték, cserébe a munkások némi élelmiszert és adómentességet kaptak. A súlyos terhek elől sokan a hegyekbe menekültek, viszont így az ültetvényeken maradottaknak még több munkát kellett elvégezniük.
Halálbüntetés terhe mellett a földbirtokosoknak, ha fahéj termőhelyet találtak földjeiken, ezt be kellett jelenteniük a holland hivatalnokoknak. Ugyancsak halállal büntették a fahéj csempészését és eladását. Amikor felfedezték, hogy a fahéj bőségesen termett Kocsín, az indiai Malabár-part legnagyobb városának környékén, lefizették és megfenyegették a helyi uralkodót, hogy semmisítse meg a teljes termést, így biztosítva a továbbiakban is monopolhelyzetüket. Az 1760-as évektől lázadások törtek ki, majd a francia forradalom következményeként a franciák birtokába került a sziget, akiktől az angolok hódították el az uralmat. Közben több helyen is elkezdték termelni a fahéjat a hollandok és a franciák, így a fahéj ára elkezdett csökkenni. Az angolok a XIX. század elején kétségbe esett lépésként a ceyloni fahéjra 200 százalékos adót vetettek ki, de már ez sem segíthette ki a kincstár bevételi igényeit.
Vanília - Mexikó illatos ajándéka
A vanília eredeti hazája Mexikó, ahol már az Amerika felfedezése előtti időkben a kakaó ízesítésére használták. Ma már a meleg égöv alatt (Ceylon, Jáva, Madagaszkár, Afrika) sok helyen termesztik. A vanília az orchideák családjába tartozó, más növényekre felkúszó növény, melynek termesztése igen fáradságos, költséges, mivel mesterségesen kell beporozni a virágokat. Félérett állapotban szüretelik, amikor a termés zöldes vagy éppen sárgulni kezd. Ekkor még szagtalan, egy erjesztési eljárás után kapja a termés a barnásfekete színét és jellemző illatát.
A vanília az azték birodalomban társadalmi kiváltság volt, csak az azték társadalom kiemelkedő tagjai jutottak hozzá. Az alárendelt Totonaco törzsektől viszont adó fejében szedték be. A spanyol katonák 1519-ben Hernando Cortez parancsnoksága alatt Vera Cruzba érkeznek, és alig két év alatt meghódítják az aztékok birodalmát. Uralkodójuk, Montezuma őrölt vaníliával ízesítette királyi csokoládéitalát. Erről egy spanyol konkvisztádor, Bernal Diaz del Castillio 1520-ban számolt be.
Sokáig sikertelenül próbálkoztak más forró égövi területeken a vanília megtelepítésével, de hiába fogant meg könnyen a növény, termést nem hozott. A mesterséges beporzás technikáját a Bourbon szigeteken (ma La Ré-Union) élő egy 12 éves fekete rabszolgagyermeknek, Edmond Albiusnak köszönhetjük, aki 1841-ben egy sajátos technikát talált ki erre. Jutalmul felszabadították a rabszolgaság alól. A módszer rövid idő alatt elterjedt, és a francia kolóniákon is sikeresen kezdték termeszteni a vaníliát. Így kezdték el termelni Mauritiuson, a Comore szigeteken és Madagaszkáron. Egészen a huszadik századi 70-es évekig a világ vaníliatermésének 77%-a Madagaszkárról származott.
Kakaó, cukornád és földimogyoró - Amerika további kincsei
Az amerikai kontinens nemcsak fűszerekkel, hanem számos más értékes növénnyel is gazdagította Európát.
A kakaó - az istenek tápláléka
A kakaó értékes termését már az aztékok és a maja indiánok is ismerték, az istenek táplálékának tartották, a kakaóbabot pénz gyanánt használták, olyan értékesnek tartották. A mexikói indiánok különleges italt készítettek: a megőrölt kakaót, vaníliát és fahéjat elkeverték vízzel, és mézzel édesítve itták. Európába is eljutott a kakaó, és hamar népszerűvé vált, különösen a nemesség körében.
Cukornád - a forró égöv édes ajándéka
A cukornád igazi forró égövi növény, ezért Közép- és Dél-Amerika éghajlata kiválóan alkalmas számára. A növény magasra nő, szára nádszerű, levelei pedig igen magas cukortartalommal bírnak. A cukor Európában kezdetben csak orvosságként használt élelmiszer volt, majd a 17. századra vált igazi luxuscikké, sokáig csak a leggazdagabbak kóstolhatták. Végül a 18. században kezdett el szélesebb körben is elterjedni.
Földimogyoró - Dél-Amerika ősi tápláléka
Igazi ősi tápláléka a dél-amerikaiaknak a földimogyoró, ami pörkölve nem csak ízletes, de rendkívül magas fehérje- és energia tartalommal bír. Őshazája után Mexikóba vándorolt, majd Magellán kezdte el nagy mennyiségben szállítani a Fülöp-szigetekre. Innen aztán egyenes út vezetett Japánon át Indiába, majd Kínába, ahonnan már kínai dió néven érkezett Európába.
A kolumbiai csere kétirányú hatásai
Míg az amerikai kontinens olyan kincseket adott Európának, mint a burgonya, a paradicsom és a kukorica, sokan elfelejtik, hogy ez a mozgás kétirányú volt. Európa is rengeteg mindent adott Dél-Amerikában. Például olyan élelmiszernövényeket, amelyek drámaian átformálták a helyi mezőgazdaságot és étrendet. Ilyen példa a búza - számos dél-amerikai országban, különösen Argentínában és Chilében vált alapélelmiszerré a híres kolumbiai csere után. De hasonló az árpa és zab is, amely élelmiszerekben és takarmányokban egyaránt nagyon gyakran használt élelmiszernövény.
Meglepő, de például a szőlő, ami a bortermeléshez nélkülözhetetlen, ma olyan helyeken, mint Chile és Argentína, jelentős iparág. Az olajbogyó ugyan eredetileg Ázsiából származik, Európán keresztül került be Dél-Amerikába, és ma már létfontosságú Brazíliában is. A narancs, a citrom és a lime is jól fejlődött a dél-amerikai éghajlaton, de a kávé is szeret itt. Mert bizony az Afrikából származó kávét az európaiak hozták be, és olyan országok meghatározó terményévé vált, mint Brazília és Kolumbia.
És nem csak növények, állatok, haszonállatok esetében is rengeteg érkezett Európából a fajoktól hemzsegő Dél-Amerikába. Talán a lovak a legfontosabbak, forradalmasították a közlekedést, a hadviselést és még a kultúrát is sok őslakos nép számára szerte Amerikában. A hús, a tej és a munkaerő miatt behozott szarvasmarha a dél-amerikai farmergazdaságok központi elemévé vált, különösen olyan helyeken, mint Argentína és Brazília. A spanyolok által bevezetett sertések gyorsan alkalmazkodtak, és jelentős élelmiszerforrássá váltak. Némelyikük elvadult és széles körben elterjedt. A gyapjú, a tej és a hús miatt értékes juhok és kecskék különösen fontosak voltak az Andokhoz hasonló hegyvidéki régiókban.
tags: #amerikabol #europaba #kerult #novenyek #fuszerek