A magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, a nemzet költője, Arany János, akinek neve összefonódott a nyelvi gazdagsággal, a történelmi hűséggel és a mély emberi érzések művészi kifejezésével. Pontosan 200 éve, 1817. március 2-án látta meg a napvilágot Nagyszalontán, elszegényedett református kisnemesi család késői gyermekeként és egyetlen fiaként. Szülei egy kis házzal és egy kis földdel bíró földművesek voltak; Arany György, az édesapa negyvenkilenc, Megyeri Sára, az édesanya negyvenöt éves volt, mikor ő született. A család nyolc gyermeket vesztett el születése előtt gyermekkori tüdőgyulladásban, nővére már férjhez ment. E rendkívüli körülmények között érkező gyermek igazi csodagyereknek számított. Édesapja sokat foglalkozott vele, mesélt neki, így Arany János már fiatalon sok magyar népmesét és Toldi történetét is megismerte. A hamuba rajzolt betűk segítségével már 3-4 éves korában olvasott.
Az autodidakta géniusz és a küzdelmes ifjúság
Arany János egész élete intellektuális fúrással-faragással telt el, és igazi autodidakta volt. Már gyerekként sokat olvasott, főleg 17-18. századi műveket, és mélyen hatott rá a régi magyar nyelv. A nagyszalontai iskolában tanult, és már 14 évesen segédtanítóként „dolgozott” és az iskolában lakott, ezzel támogatta a szüleit. 1833 őszén beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. Ifjúkorában több mindent próbált, vándorszínész volt, segédtanító és segédjegyző, és bár költőként vált ismertté, először szobrászművész szeretett volna lenni, nagyon megmozgatta fantáziáját a kor nagy szobrászának, Ferenczy Istvánnak életműve. Vándorszínészként egy évig volt egy Debrecenből induló társulat tagja, Máramarosszigetig jutott. Érdekes információ, hogy a prózai szerepek mellett szép mély énekhangjának is hasznát vette.
A korai évek nemcsak a szellemi útkeresés, hanem a személyes tragédiák ideje is voltak. Máramarosszigeten egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját. Másnap gyalog indult haza. Balsejtelmei nem voltak alaptalanok: távolléte alatt apja megvakult, anyja pedig néhány héttel később valóban meghalt. „Tékozló fiúként” hazatérve Szalontára parasztközössége értelmiségi vezetője lett. Másodjegyzői állásával kétszobás szolgálati lakás is járt, ahol családot alapított: 1840-ben feleségül vette Ercsey Juliannát, egy ügyvéd szegény lányát. Juliska lányuk 1841-ben, László fiuk 1844-ben született. László fia, aki apja nagy örömére és büszkeségére neves népdalgyűjtő, költő és irodalomtörténész lett, ismert bankárként is tevékenykedett. A „hallgati ember” - ahogyan a hivatalnok Aranyt városában nevezték - példásan látta el feladatát. Helytállt a rendkívüli helyzetekben is, mint amilyen az 1847. április 17-i nagy tűzvész volt, melyben több mint kétezer ház pusztult el. Végtelenül puritán életet élt, és folyamatosan képezte magát: latinul, görögül, németül, angolul és franciául olvasott eredetiben.
A költői áttörés és Petőfi legendás barátsága
Arany János költői pályájának kezdetén - Az elveszett alkotmány című szatirikus eposzát beküldte a Kisfaludy Társaság vígeposz pályázatára. Ezt követően, 1846-ban a Toldival megnyerte a Kisfaludy Társaság pályázatát, amivel az igazi, átütő sikert és vele Petőfi Sándor barátságát érte el. Ez a barátság, mely mindössze két és fél évig tarthatott, a világirodalom nagy barátságai közé tartozik. Levelezésük kor- és irodalomtörténeti dokumentum. Petőfi munkára serkentette Aranyt, erőt adott neki, hogy leküzdje súlyos kétségeit, eredendő bizonytalanságát. Hisz Arany „melankolikus volt, kezdettől és természettől fogva”.
Petőfi Sándor nemcsak barátja, hanem múzsája is volt Aranynak, aki gyakran bátorította és ösztönözte őt. Petőfi levele Aranynak, 1848-ból, hűen tükrözi ezt az inspiráló kapcsolatot: „Mi a mennydörgő mennykő jutott eszedbe, azt mondanod, hogy Toldi estéje utolsó munkád? Öcsém, a te fejedben még igen sok van, és ha magad szépszerével mindazt ki nem bocsátod, majd kiverem én, ne félj, akár bunkósbottal, akár kalapáccsal, amit választasz. Nekem pedig affélét többé ne írj, mert mindazon leveleidet, melyekben ilyesmik lesznek, fölbontatlanul küldöm vissza. Legelőször is kapj bele ismét Toldiba; ha már a fejét és a lábát megcsináltad, kötelességed a derekát is megcsinálni, különben vétkezel isten és ember ellen. Annak meg kell lennie, ha háromszor halsz is bele.” Petőfi és Arany legendás barátságát mindkettőjük részéről versek őrzik. Petőfi többször élvezte Aranyék vendégszeretetét, a gyerekekkel is eljátszogatott. Petőfi valaha így köszöntötte Aranyt: „Toldi írójához elküldöm lelkemet…” Arany János hatalmas szókincse, igen jelentős számú, 60 ezer körüli egyedi szót használt műveiben, ami már ekkoriban is kiemelkedővé tette őt.
A forradalom és a megtört fájdalom országa
1848-49 eseményeiben Arany maga is részt vett: előbb a szalontai nemzetőrök közé állt Arad védelmében, majd a belügyminisztériumban vállalt állást. A kor eseményei mélyen hatottak rá, hiszen ahogy az időszakot jellemző mondás is tartotta: „A mi forradalmunk Pesten, március 15-én nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep: a szabadság ünnepe.” Arany hitt abban, hogy a forradalom a legszentebb harc, ami a világon lehet. Mikor egyik király a másik ellen visel háborút, az csak a királyok jussáért történik, de a forradalom a népek jussát vívja ki a hatalmasság körme közül. A népeknek természet szerint való jussa van a szabadsághoz, éppen úgy, mint a halnak a vízhez, a madárnak a levegőéghez. Az egész világ két pártra szakadt. Egyik párt a szabadságot akarja kivívni, másik párt a szabadságot akarja elnyomni.
A szabadságharc bukása után egy ideig bujdosni kényszerült, majd az orosz csapatok bevonulását követően hónapokig várta letartóztatását. 1851 őszétől tanári állást vállalt a nagykőrösi református gimnáziumban. A vesztett szabadságharcot követő évek vívódásait, belső ellentmondásait jellemzi ebben az időszakban a költészetében egyszerre megnyilvánuló elégikus és ironikus hang (Családi kör, Visszatekintés, A lejtőn). Szerb Antal rámutat: „A szabadságharc utáni bénult időkben Arany sokkal inkább meg tud nyilatkozni, mint a szabadságharc előtt. A megtört fájdalom országa, ami akkor Magyarország volt, az ő lelki tája. A történelem találkozik belső diszpozíciójával, és Arany a hivatott énekes, aki siratja nemzetét, mint egykor Osszián.” Ezen időszakban születtek olyan művek is, melyek a mély meggyőződést és a nehéz időkbe vetett reményt tükrözték: „Serdülj, kedves ifju… poharam cseng érted! Hass! buzdíts! egyesíts! Serdülj, kedves ifju - még egyszer a kelyhet!” (1851 augusztusából).
A nemzeti ellenállás és a ballada korszaka
1857-ben Arany János elutasította, hogy verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából. Idegenül érezte magát az ezernyolcszázötvenes évek jelenében, az egyre gyorsuló kapitalista fejlődés közepette, amely önzésre késztette az egyént, a személyes emberi kapcsolatok terén pedig a kiüresedés veszélye fenyegetett. Ugyanakkor talán épp e negatív környezet váltotta ki művészetének felívelését. A kor szellemiségének és az elnyomásnak jellegzetes kifejezője a „koronánk legszebb gyémántja” kifejezés, melyet Széchenyitől vett át, és egy anekdota szerint egy főrend Andrássy Gyula miniszterelnökkel beszélve nehezményezte az Aranynak adományozott rendjelet, mondván, hogy ez a rendjel eddig csak igen magas rangúaknak járt ki.
A nagykőrösi időszakban keletkezett a költő balladáinak első nagy csoportja - ezek is a vívódás és a bűnhődés lélekállapotát fejezik ki, tragikus környezetben (például az V. László). A balladáinak erejére Nemes Nagy Ágnes is rácsodálkozott, azon tűnődve az V. László elemzésekor, hogy mi az, ami annyira hat ránk Arany balladáiban. „…mert elemien hat ránk valami, ne tagadjuk, éppúgy hat a diák olvasóra, mint a 20. századdal telített fejű verscsinálóra.” A leghíresebb ellenállás-verse, a "A walesi bárdok" is ekkor született, habár az emlékezések szerint a vers valójában csak 1861-ben készült, és Széchenyi egyik pamfletje ihlette. Mindenki tudta, hogy Edward király maga Ferenc József, a walesi bárdok pedig a magyar költők voltak. „Fegyver csörög, haló hörög, / A nap vértóba száll, / Vérszagra gyűl az éji vad: / Te tetted ezt, király!” - harsogja a vers, utalva a rendszer kegyetlenségére és a magyar nép elnyomására. „Ah! Ne szülj rabot, te szűz! S int a király. Meglátom én! A híres lakoma. Hogy: éljen Eduárd. Ha, ha! Ha, ha!” A költő nemzetét siratta, és ebben a gyászban fogalmazódtak meg az ellenállás legélesebb szavai.
Az akadémiai titkár és a fordító
1858-ban az Akadémia tagjává választotta Arany Jánost, aki ezután 1860 őszén elfogadta a Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét, és Pestre költözött. Előbb a remény, majd a csalódás és elhallgatás évei következtek számára. Hivatalos felkérésre megírta ünnepi ódáját Széchenyiről; magas színvonalú folyóiratokat szerkesztett; fáradhatatlanul tevékenykedett a Kisfaludy Társaság igazgatójaként; felfedezte Az ember tragédiáját: nyelvileg javította szövegét, és megszervezte a kiadást. 1865-ben elfogadta az Akadémia jelölését a titkári posztra. Arany, a „hallgati ember”, akit városában neveztek így, rendkívüli nyelvtudással is bírt, latinul, görögül, németül, angolul és franciául olvasott eredetiben, és sokat fordított. Shakespeare egyik legnagyobb fordítójaként ismert.
Személyes tragédiák is árnyékolták ezt az időszakot. Arany Juliska 1865 decemberében halt meg. A költőként elhallgató Arany ezekben az években a fordításban keresett menedéket. „Okos volt a szó polgári értelmében is. Valami kedves paraszti furfangosság keveredett benne egy erős értelemmel. Mindenhez értett, és csodálatosan tanulékony volt. (…) Csodálatos megértő és beleélő képessége volt.” - jegyezte meg róla valaki.
Arany János - Irodalom érettségi
Kitüntetések és a vágyott nyugalom
1867-ben, Ferenc József megkoronázásakor a legmagasabb kitüntetést, a Szent István-rend keresztjét adományozták Arany Jánosnak. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek személyesen kellett győzködnie a rendjelet elfogadni nem akaró költőt, hogy az elutasítással a kiegyezést kérdőjelezné meg és a nemzeti literatúra jövőbeli lehetőségeit veszélyeztetné. Arany életében a tisztesség, a hit és a logikus gondolkodás mindig kiemelt helyen állt. „Nem jó vakon hinni. De, lássátok, édes véreim, éppen oly rossz vakon nem hinni. Ha valaki bedugná a fülét, mikor beszélni akartok, azt mondanátok-e róla, hogy okos ember? Nem, inkább azt, hogy hallgasson ki benneteket; rajta áll aztán hinni, vagy nem hinni, fogadni vagy nem fogadni, amit mondtatok.” Ez a pragmatikus, mégis nyitott hozzáállás jellemezte őt a hivatalos elismerésekkel szemben is.
Végül 1877-ben sokadszori kísérlet után visszavonulhatott az Akadémia főtitkári székéből, elnyerte a „független nyugalmat”, amire oly nagyon vágyott. „Nem lett honom a föld.” (1877.) Ez a mondat is jelzi azt a belső elidegenedést, amelyet az öregedő költő érzett a változó világban. A visszavonulás évei azonban nem a tétlenséget jelentették. Több évtizedes küzdelem után, 1879-ben készült el Arany a Toldi-trilógia középső részével, a Toldi szerelmével.
Az Őszikék és a végső bölcsesség
Élete alkonyán szeretett a Margit-sziget árnyas fái alatt sétálni, üldögélni egy padon, és ott írta az őszikéket. Idézzük itt ismét Szerb Antalt: „Arany öregkori lírája valami más, a fiatalság által megközelíthetetlen emberi értéket jelent: a végső bölcsességet, ami végső rezignáció, és amire már egy másik világból hull ezüstös sugár. Örökké nyugtalan, aggályoskodó lelke megbékél. (…) Öreg magát humorteljes rezignációval tekinti. (…) megint előkerül, ami kezdetben volt, de most már minden program nélkül, a maga legegyszerűbb valóságában, a népfi, az öreg paraszt. Ha a parasztság kollektív sorsáról hallgat is, kifejezésre juttatja a föld fiának egyéni lelkét. A város zaja elől a Margitsziget tölgyfái alá menekül kapcsos könyvével, melybe verseit írja, a tölgyek fészekszedő falusi gyermekéveit juttatják eszébe (…). Ebből a nagy öregkori nosztalgiából születik Arany János lírájának quinta essentiája, a legaranyjánosibb vers, a Vásárban.”
Az öregkor elfogadásával és az élet bölcsességével áthatott hangja ekkor teljesedett ki. „Hisz szép ez az élet / Fogytig, ha kiméled / Azt ami maradt; / Csak az ősz fordultán, / Leveleid hulltán / Ne kivánj nyarat. / Bár füstbe reményid, - / S egeden felényit / Sincs már fel a nap: / Ami derüs, élvezd, / Boruját meg széleszd: / Légy te vidorabb.” Ebben az időszakban Arany a természet szépségét is újfent felfedezte, ahogy az alábbi sorok is mutatják: „Szeretem én langy május-reggelen / A permet-essőt, mely gyéren aláhull, / Csillámfonalkint, a dörgéstelen, / Napszűrte felhők tiszta fátyolárul, / Midőn a tájnak élénk zöldje lenn, / A szőke fényü légből visszahárul / És sárgazölddé lesznek a sugárok, / Melyekben a kelő nap átszivárog.” Ez az igazi hazaszeretet: a nemzeten, az eszmén, a fajtán és a faji végzeten túl az igazi szerelem a földnek szól, amely búzát ad, és ami az ős valóság. Ennek a hazaszeretetnek a meleg, életadó ízét érezni Aranynak minden sorából és Arany legfőbb alkotásából, az Arany-féle nyelvből. Mert „barázda helyébe’ szántván sorokat”, úgy megművelte a nyelvet, mint a földművelő a földjét: kiápolva belőle minden kalászt, mely magyar földben sarjadt, türelmesen.
A hattyúdal és az örök emlékezet
Utolsó versét halála évében, 1882-ben, március 2-i dátummal írta, Sejtelem címmel. Ez a születésnapi dátumhoz kötődő vers különös jelentőséggel bír, mint egy hattyúdal, amely előrevetíti az elkerülhetetlent. És sejtelme valóra vált. „Ilyen a hattyúdala egy szántóvető nép fiának - fogalmaz Kosztolányi. - Alázatos, fájdalmas, mosolygó. Hogy mit jelent ez - és milyen szép -, hiába fejtegetnők idegeneknek. Ezt csak mi érthetjük meg, kik a gabonát »élet«-nek nevezzük.” Arany János 1882-ben hunyt el.
A költő munkássága mélyen beépült a magyar kulturális tudatba, és az utókor folyamatosan újraértelmezi és ünnepli örökségét. „Hunyt mesterünk!” - Babits Mihály így indítja Arany Jánoshoz című versét. Kosztolányi Dezső több esszét is írt nagy elődjéről. A Látjátok feleim című végén olvassuk: „Nem ismerek az egész földgolyón nagyobb művészt Arany Jánosnál, sem az élők, sem a halottak között. Az ilyen megállapításokat általában felelőtlennek, gyermekesnek tartom. Mégis le kell most írnom, mert ezt érzem. (…) Gyakran jut eszembe Péterfy Jenő kijelentése.” Száz évvel ezelőtt, a „százados évfordulón” pedig így hajtott fejet Kosztolányi: „A költőben minden korszak mást lát, az új nemzedékek mindig a maguk igéit olvassák ki ugyanabból a könyvből, amit őseik az asztalon hagytak. (…) Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lírikus, az öreg, az ideges. Mi az »Őszikék« írójához küldjük el lelkünket.”
Pilinszky János egy interjúban így fogalmazott: „Azt hiszem, négyszer olvastam végig líráját, prózáját, eposzait. (…) Döbbenetes élményem, hogy ez egy óriás volt. A magyar irodalomban Arany annyira centrális jelenség szerintem, mint mondjuk Bach a világzenében.” Kányádi Sándor többek között az Arany János kalapja című versével rótta le tiszteletét. Utolsó versszaka így szól: „Fölpróbáltam. Nyakamig ért. / Nagy volt, szörnyen nagy és örök.” Arany János az európai magyar olvasó legnagyobb bánata: Európa nem vette tudomásul. Holott - vélik - ő mutathatta volna meg legjobban, mire képes ez a nyelv és ez a költészet: ő volt a magyar vers és nyelv legnagyobb mestere. Az egyszerű, a csendes csoda, mikor valaki elég bátor ahhoz, hogy az életben türelmes legyen. De ez nagyon nehéz. Arany János alázatos, fájdalmas, mosolygó életműve ezt a csodát mutatja be.
A költő versei és gondolatai ma is aktuálisak, irányt mutatnak, és vigaszt nyújtanak. „Nem törik a szenvedő szív / Oly könnyen darabbá, / Csak ellágyul, s az örömre / Lesz fogékonyabbá; / Mint egy lankadt földmüvesnek / Pihenő tanyája: / Kész boldogság lesz neki a …” Az emberi lét alapvető igazságai, a türelem és a hit fontossága áthatja műveit. „Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten, és szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.” Ez a szeretetteljes üzenet, mely a közösség fontosságát hirdeti, Arany lelkének tükre. Az új esztendőbe vetett reményt is megfogalmazta: „Kívül, belül maradjon / Békében az ország; / A vásárra menőket / Sehol ki ne fosszák. / Béke legyen a háznál / És a szívredőben. / Adjon Isten, ami nincs, / Ez uj esztendőben.”
És ha valaki azt gondolná, hogy Arany János világa idegen, téved. Ahogy a közmondás tartja: ha igaz a közmondás, hogy a más szájával senki sem lakik jól: bizony az is igaz, hogy senki sem lát tisztán a más szemével. Arany János művein keresztül a saját szemünkkel láthatjuk a magyar lélek mélységeit és gazdagságát. „Midőn a roncsolt anyagon / Diadalmas lelked megállt; / S megnézve bátran a halált, / Hittel, reménnyel gazdagon / Indult nem földi útakon, / Egy volt közös, szent vigaszunk / A LÉLEK ÉL: találkozunk!” Zeng édesen: remember! Át téren és időn. Zengjen téren és időn át… emlékezzünk.
tags: #arany #janos #szuletesnapi #vers #retesed