Az ötvenes évek Magyarországa, a Rákosi-korszak néven ismert időszak, számos szempontból különleges és nehéz időszaka volt a magyar történelemnek. A politikai fordulatok, a szovjet befolyás, a gazdasági kihívások és a mindennapi élet átalakulása mind hozzájárultak egy olyan társadalmi kép kialakításához, amelyet a történetírás ma is intenzíven vizsgál. A mindennapi élet, különösen a kenyér - mint alapvető élelmiszer - minősége és mennyisége, nemcsak a puszta életre, hanem a jólétre, az erkölcsiségre és a műveltségre is vitathatatlan befolyással volt, ahogyan azt már egy 1879-es Vasárnapi Újság cikk is megfogalmazta.
Politikai háttér és a kenyér ünnepe
A 2011 és 1949 között természetesen nem vonható direkt párhuzam a kenyérünnepek és az új alkotmányok kapcsán. Néhány jellegzetes formai egybeesés - mint az új alkotmány és a kenyérünnepek - mellett hangsúlyozni kell, hogy míg 1949-ben kommunista fordulat következett be, addig a későbbi időszakokban a nemzeti retorika erősödött meg feltűnően. Míg 1949-ben a testvéri Szovjetunió volt a vezércsillag, később az öncélúságról szólt az ének.
A kommunista párt, pontosabban az akkor már a szocdemekkel „feldagasztott” Magyar Dolgozók Pártja 1949-ben új alkotmányt nyomott le az ország torkán. A parlament egyhangúan szavazta meg az augusztus 20. előtti napokban az új alaptörvényt, a sztálinista jogszabályt. Mindez jogtörténeti újítás volt, hiszen - ha nem számítjuk az 1946-os köztársasági „kisalkotmányt” - írott, egységes szerkezetbe foglalt alkotmány addig nem volt, hanem Angliához hasonlóan évszázadokon át a „történeti alkotmány” szerint kormányoztak itthon. A 2011-es új alkotmány talán ezért is hivatkozik arra, hogy Magyarországnak egykor történeti alkotmánya volt, megkülönböztetve magát az 1949-estől. Az új alaptörvény azt is kimondja, hogy az „Alaptörvény Magyarország jogrendszerének alapja”, és az „Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.”
Kenyérünnepek története: a hagyományok eredete és átalakulása
Némi újabb hasonlóságra bukkanhatunk az 1949-es és a későbbi kenyérünnepek kapcsán is. Az 1949-es kommunista pártlap, a Szabad Nép új honfoglalásról (az új sztálinista alkotmányról) és az új kenyér ünnepéről cikkezett augusztus 20. alkalmából. A Magyar Nemzet pedig a kevésbé pártszerűen gondolkodó olvasóknak nemcsak erről a kettős, hanem egyenesen hármas ünnepről írt. A Magyar Nemzet ugyanis Szent Istvánt is méltatta, igaz, mint a „haladó világáramlat” képviselőjét.
Az új kenyér szimbóluma tehát egyaránt szerepelt a kommunista Szabad Nép és a hangvételében valamivel kevésbé vonalas Magyar Nemzetben. A kenyérünnep egyébként nem kommunista találmány, bár a Magyar Kommunista Párt 1946-tól kezdte ünnepelni ezt a napot Kovács Ákos néprajzos „A kitalált hagyomány” című könyve szerint. Valójában Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1899-es rendelkezésére vezethető vissza az aratóünnepek „kitalált”, de legalábbis nem túl régi hagyományának felélesztése, hogy a lázongó parasztokat valahogy lenyugtassák a monarchia utolsó évtizedeiben. Később, a Horthy-rendszerben is folytatták a tradíciót, a kommunisták újítása inkább az volt, hogy áttették ezt az ünnepet a negyvenes évek második felében augusztus 20-ára.
Az általános hiány ötvenes éveiben lekerült a napirendről az új kenyér ünnepe - ezt is Kovács Ákos írja. A kultuszt a Kádár-rendszer augusztus 20. újból fontossá válásával vette elő a hatvanas évektől fogva. A kenyérünnep középkori, keresztény gyökerekkel bír és sok száz éves hagyománya van a Kárpát-medencében, gondolják sokan. A féligazságok közötti valóság viszont az, hogy Horthynak és Rákosinak is volt szerepe augusztus 20. felvirágoztatásában, és régi, századokkal ezelőtti keresztény hagyományt is tartalmaz nyomokban az, ami mára az államalapítás és Szent István ünnepe lett, valójában pedig egy 19. század végi aratólázadásnak köszönhetjük az egészet.
Kovács Ákos etnográfus, történész a kenyérünnep és a mai augusztus 20. eredetét az 1890-es években találta meg. Ekkor Darányi Ignác földművelésügyi miniszter az aratóünnepek feltámasztásával próbálta meg enyhíteni a földesurak és a napszámosok közti társadalmi és politikai feszültséget, ami az 1897-es, az Alföldön és tizennégy dunántúli megyében fellángoló aratósztrájkokban testesült meg. Darányi ötlete beleillett a kor európai trendjébe, az 1870-es évektől ugyanis elég sok helyen jelentek meg a „felülről jött” hagyományok, hogy azokkal kápráztassák el a látványos ceremóniákra fogékony embereket.
Darányi valószínűleg az eredetileg július 15-én tartott, Apostolok oszlása néven ismert középkori liturgikus ünnepet vehette alapul, amikor 1899-ben miniszteri rendeletben adta ki, hogy a földesúr és az aratók közti „patriarchális jó viszony” helyreállítása érdekében újítsák fel az aratóünnepeket. A rendeletben az állt, hogy „A munkaadó és a munkás közötti jó viszony istápolásának egy igen régi módjáról is megemlékezhetem, s ez az aratási ünnep, melynek keretében a birtokos a jól bevégzett munka után munkásait vendégül látja, és azokkal együtt örömünnepet ül a legjelentékenyebb mezőgazdasági munka szerencsés befejezésekor.” Fontos azonban hozzátenni, hogy Darányi minisztériuma egy jogszabállyal betiltotta a sztrájk lehetőségét, így az ünnep csak egy nagyon szimbolikus engedményféle volt.
Kovács írja, hogy volt egy bökkenő: egyrészt ezeknek semmi közvetlen hagyománya nem volt, másrészt a miniszteri kérésnek leginkább csak a béraratók tettek eleget. A miniszter nem adta fel a tervét, két évvel később ismét kiadta a rendeletet, és a kezdeményezés ekkor már elkezdett megragadni itt-ott. „Mivel azonban igen sok településen korábban egyáltalán nem voltak aratóünnepek, gyakran előfordult, hogy a rendezők az ünnepség szerves részéhez tartozó szokáselemeket egyszerűen elhagyták. Másokat viszont, így többek között az Apostolok oszlása ünnepén még élő hagyományt, a kenyér megáldását megpróbálták a felújított aratóünnepek szokásrendszerébe illeszteni.” Ezek az események még júliusban voltak.
Az Országos Nemzeti Szövetség már 1902-ben előállt azzal a gondolattal, hogy kössék össze a kettőt. Augusztus 20. akkoriban is ünnep volt, de leginkább egyházi: azt ünnepelték, hogy I. István királyt 1083. augusztus 20-án avatták szentté. Ám mivel a kenyérünnep nem terjedt el túlságosan, nem sikerült a nagy összevonás, hogy az ország jobban magáénak érezze Szent István ünnepét.
Augusztus 20. és a kenyérünnep összeolvasztása a két világháború között sem sikerült, pedig voltak erre törekvések. Elsősorban Paulini Béla, a Gyöngyösbokréta mozgalom vezetője részéről, aki 1933-ban megrendezhette a budapesti Szent István-ünnepséget, majd nagy szerepet kapott a Magyar Kenyér Ünnepének összehozásában. Hübner József népművelési államtitkár 1936-os javaslata után a kormány úgy döntött, hogy „1939. június 29-én s ettől kezdve minden évben Szegeden, a Duna Tisza közének fővárosában rendezteti meg a legszebb magyar ünnepet, az új kenyér ünnepét […] elsősorban az idegenforgalom helyi fellendítése érdekében”.
Szeged annyira fellelkesült, hogy két évvel beelőzve a céldátumot, már 1937-ben megrendezték a kenyér ünnepét, Péter-Pál napján, június 29-én. Az idegenforgalmi indíttatású esemény bejött, országszerte vonatok indultak a városba, odalátogatott a miniszterelnök, a földművelésügyi miniszter és a pénzügyminiszter is, de maga az ünnep nem sikerült túl jól.
Paulini nem bukott bele a rossz visszhangot kapó ünnepbe, sőt őt bízták meg az 1941. július 27-i szabadkai kenyérünnep fontosabb feladataival. Az ünnep fontos eleme volt a római triumfusok mintájára megrendezett bevonulás, Horthy Miklós kormányzónak a vasútállomás közelében még egy diadalkaput is építettek, de volt diadalkocsimenet és búzakalászból font korona is. Az esemény csúcspontját az jelentette, amikor Horthy Miklós a szabadkai Hitler téren felállított emelvényen megszegte a kenyeret. Az Uj Magyarság így számolt be a pillanatról: „Megvillan a kés és kettéválik a piroshéjú kenyér a kormányzó kezében, aztán az első magyar ember tenyere rásimul az egyszerű paraszt kezére. Így fogja néhány percig a nehéz szerszámokhoz szokott barna öklöt, a föld fiának dolgos, kérges kezét és hosszan elbeszélget a gazdával.” A kenyér még itt is csak szimbolikus, alkalmi kellék volt, ezért ennek sem lett közvetlen folytatása.
A következő fontos szereplő Szent István és a kenyérünnep összeboronálásában maga Rákosi Mátyás volt. A vezetésével 1944-ben újjáalakuló Magyar Kommunista Párt értelemszerűen nem nézte jó szemmel augusztus 20. vallásos jellegét, ezért azt a kenyérünnep gondolatához nyúlva próbálták szekularizálni. 1946-ban például Kecskeméten, ahol Rákosi miniszterelnök-helyettesi minőségben vett részt az „Uj kenyér ünnep”-en augusztus 20-án. Politikai feszültséget jelentett viszont, hogy az MKP koalíciós partnere, a Független Kisgazdapárt pár héttel korábban, június 29-én aratóünnepséget rendezett Tildy Zoltán köztársasági elnök és Nagy Ferenc miniszterelnök részvételével.
Az ünnep birtoklásáért folyó harc 1948-ra befejeződött - az 1947-es választáson legtöbb szavazatot és mandátumot megszerző MKP elkezdte módszeresen felszámolni a kisgazdákat, és egyre nagyobb szerepet adtak az augusztus 20-i kenyérünnepnek. Olyannyira, hogy 1948-ban Kecskeméten ezen az eseményen jelentette be a gazdaság szocialista átszervezését, az államosítást és a termelőszövetkezetek létrehozását - hogy véletlenül se legyen ok Szent István ünneplésére.
Szent István augusztus 20-i ünnepe 1949-ben még tovább halványult, 1950-ben pedig teljesen a perifériára került. 1949-ben augusztus 18-án fogadták el az új alkotmányt, ami két nappal később, augusztus 20-án hatályba is lépett - innentől már az alkotmány és a népköztársaság ünnepe lett a nap. 1950-ben ezt törvénybe is foglalták, ekkor végleg, mindenki számára világos lett, hogy a politikai játszma sosem a kenyérről szólt valójában: augusztus 20. csak és kizárólag a Magyar Népköztársaság alkotmányának az ünnepe, amikor Szent Istvánról és a magyar kenyérről már egy szó sem esik.
A Rákosi-korszak gazdasági és társadalmi valósága
Az 1949-es sajtó az új alkotmányról és a kenyérről is beszámolt. A Magyar Nemzet 1949. augusztus 6-án címoldalán hozta a hírt, miszerint a minisztertanács elfogadta a Magyar Népköztársaság alkotmányáról szóló törvényjavaslatot. Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes az új alkotmány kidolgozására létesített előkészítő-bizottság nevében benyújtotta a törvényjavaslatot, ezt hagyta jóvá a kormány. A szovjet befolyást már a bevezetőben hangsúlyozó törvényjavaslatot másnap a Magyar Nemzet címoldalán hozta le.
Az alkotmány kimondta: „Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok állama”, illetve a „Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé”. Vagyis az állam életébe nem mindenki szólhatott bele, amit a 63. paragrafus egyértelművé is tett: bár a választójog „a Magyar Köztársaság minden nagykorú polgárát megilleti”, de a „dolgozó nép ellenségeit és az elmebetegeket a törvény a választójogból kirekeszti”.
Rákosi az új alkotmányt a Magyar Nemzet 1949. augusztus 18-ai száma szerint így indokolta parlamenti beszédében: „A Magyar Függetlenségi Népfront választási felhívásában megismételte ezt a célkitűzését és a hatalmas választási győzelem után a kormány rögtön hozzá is látott, hogy ezt az ígéretét beváltsa. 1949. május 27-én - ennek megfelelően - a minisztertanács bizottságot küldött ki az alkotmánytervezet előkészítésére.” A gyakorlatilag egypárti „szavazás” után Rákosiéknak akkor már „több mint kétharmaduk” volt a Házban. Rákosi hozzátette: „Az előkészítő bizottság munkájában szem előtt tartotta nagy tanítónknak Sztálinnak a megállapítását: Az alkotmányt nem szabad összetéveszteni a programmal. Amíg a program arról beszél, ami még nincs meg, amit még el kell érni, és ki kell harcolni, addig az alkotmánynak arról kell beszélnie, ami már megvan, amit már most, a jelenben elértünk és kiharcoltunk. A program főleg a jövőre vonatkozik, az alkotmány a jelenre.”
Losonczy Géza miniszterelnökségi államtitkár akkor még a sztálinizmus lelkes híveként szólalt fel. Így fogalmazott: „Ünnepnapnak tekinti dolgozó népünk a mai napot, mert az alkotmányban négyesztendős munkájának, küzdelmeinek, harcainak megkoronázását látja.” Majd hozzátette a nyugati bírálatokra reagálva: „Imperialista ’bírálóink’ azzal vádolnak bennünket, hogy az alkotmány végkép megszünteti országunk önállóságát. Mi azonban úgy véljük, hogy alkotmányunk végkép megszilárdítja országunk önállóságát és függetlenségét.” Sőt hozzátette: „Alkotmányunk azt is jelenti, hogy jogállam vagyunk, ahol a nép érdekében hozott és világos törvények szabályozzák a társadalom életét és munkáját. Éppen ezért szeretném hangsúlyozni a törvényesség kötelező erejét minden magyar állampolgárnak.”
Mindezek után a Parlament egyhangúlag szavazta meg a sztálini alkotmányt. A Magyar Nemzet augusztus 19-én ezt írta: „A képviselők felállva, viharos lelkesedéssel, ütemes tapssal tesznek hitet az új alkotmány mellett. Együtt tapsol velük a páholyok és karzatok közönsége. Egyszerre felcsendül a Himnusz, majd újra felzúg a taps, melyet végigkísér az ütemes kiáltás: Éljen Rákosi! Éljen a Párt!”
Másnap, augusztus 20-án a Magyar Nemzet így méltatja címoldalán az ünnepet: „Szent István az akkori leghaladóbb világáramlathoz való csatlakozásával megmentette az országot és a népet.” Az újság szerint „ennél a pontnál kapcsolódik össze Szent István napja az új magyar alkotmány ünnepével. Nem becsülhetjük meg jobban a magyar múlt dicső fejezeteit, mint azzal, ha új, ragyogó fejezetekkel gazdagítjuk a nemzet történetét. Ilyen új fejezetet jelent a magyar nemet történetében a most létrejött alkotmány, amely ugyanolyan forradalmi országépítést tükröz vissza, mint annakidején a Szent István királyé volt.” Írta mindezt akkor, miközben felszámolták a demokrácia maradékait, folytak a koncepciós perek és éhezett az ország.
A lap arról is lelkendezik, hogy „az új alkotmánnyal, a nép alkotmányával, amelynek létrejöttét a Szovjetunió baráti segítsége és támogatása tette lehetővé, önmagát ajándékozta meg a magyar nép. Szent István ünnepén, és az új magyar alkotmány ünnepén kívül, augusztus 20-a az Új Kenyér Ünnepe is. És az Új Kenyér Ünnepét ez évben különösen emlékezetessé teszi az a körülmény, hogy ezen a napon teszik közhírré a kenyérjegy megszüntetését s a fehérliszt-fejadag felemelését.” 1949-ben rendezték a Világifjúsági Találkozót (VIT) is. A Szabad Nép erre is rátett egy péklapáttal: „De ha igaz is az, hogy alkotmányunk gyümölcse olyan harcnak és munkának is, amely a régi honfoglalással kezdődött, még igazabb az, hogy a Magyar Népköztársaság alkotmánya mindenekfölött az új honfoglalás szentesítése.”
Kulákprésben: a mezőgazdaság átalakítása és a kenyérhiány
A Szabad Nép arról is beszámolt, hogy 1949. szeptember elsejétől meg fog szűnni a kenyérjegy. „Ezzel véget ér a kenyérnek jegyre való árusítása, amely a háború kezdete óta, tehát nyolc éven át volt érvényben. Szeptember elsejétől a kezdve mind az eddig jegyre árusított egyforintos félbarna, mind az 1,60 forintos félfehér kenyér jegy nélkül áll a fogyasztóközönség rendelkezésére. A minisztertanács ugyancsak elhatározta, hogy a fehérliszt-fejadagot havi 2 kilogrammról 2,5 kilogrammra emeli fel” - írta a pártlap.
A lap második oldalán viszont vészjósló hír olvasható, „Kilencévi fegyházra ítéltek egy győrmegyei kulákot zsizsikes gabona beadása miatt” címmel. A cikk szerint a „győri munkásbíróság augusztus 19-én Szalai Ernő 42 holdas bogyoszlói kulákot 9 évi fegyházra, 50 ezer forint pénzbüntetésre és a községből való kitiltásra ítélte, mert a szövetkezeti raktárba 12 és fél mázsa zsizsikes gabonát adott be, és ezáltal 120 mázsa gabonát megfertőzött”. Mindez már a beszolgáltatások, a padlássöprések valóságát mutatja, a kommunista diktatúra átlépte legembertelenebb korszakának küszöbét. Mindez nemcsak politikai, emberiességi, hanem még gazdasági szempontból is értelmetlennek bizonyult: az országra a nyomorgás és a félelem korszaka köszöntött rá.
Magyarország 1945 után jó két évtizedre elvesztette önellátó-képességét kenyérgabonából. A vetésterület az ipari növények előtérbe állításával jelentősen csökkent, a kollektivizálási hullámok és az egyéni gazdaságok ellehetetlenítése folytán sok százezer ember hagyta el a mezőgazdaságot. A hátrahagyott földek jelentős része műveletlen maradt. A gabonafélék termésátlagai sokáig stagnáltak vagy alig emelkedtek. A mezőgazdaság termelésének egyre nagyobb részét exportálták. A hagyományos paraszti életformával együtt gyorsan visszaszorult a házi kenyérsütés, viszont az agyontámogatott, irreális kenyérár szinte korlátlan keresletet gerjesztett. Mindebből következett a hiány és a rossz minőség.
Az 1952-es katasztrofálisan rossz termés miatt 1953 nyarán kiváltképp súlyos volt a kenyérhelyzet. Egy évvel később Szabó Pál népi író a Szabad Népben korholja a népet, amely nem emlékszik már a régi világ kenyértelenségére: „csak a múlt él még benne, a múlt nyár. Amikor is ilyen időtájban sorba álltak az asszonyok a barna, sőt fekete kenyérért. Ezt hánytorgatják, mint valami nagy szenvedést. Az egy nyarat, a felszabadulás óta. Azt már elfelejtették, hogy például a negyvenes évek elején még sorba se lehetett állni, mert nem volt miért.” A párt 1953 júniusi, az „új szakasz” politikáját meghirdető plénumán Rákosi Mátyás is kénytelen volt elismerni, hogy a kenyérhiányra a lakosság igen hevesen reagál, s a mezőgazdaság területén elkövetett hibák „komolyan meglazították népi demokráciánk alapját”. (Múltunk, 1990/1.) Ezután a kenyér hiányáról és minőségéről már szó eshetett a napilapokban, elsősorban olvasói levelekben, de csak úgy, mint jó hozzáállással kiküszöbölhető szervezési hibák, emberi gyarlóságok következményeiről.
Életmód és fogyasztás a Rákosi-korszakban
A Rákosi-korszakban az életmód mintái változásokkal a Horthy-kor életmódmintái érvényesültek. Az életmód homogenizálódott, de az életformák és életvitel közötti különbségek fennmaradtak. Az időszakot a modernizálódás és az önellátás jellemezte 1956-ig. A kereső tevékenységre fordított idő elérte a szabadidőt. A megélhetés határozta meg a mindennapi életet. A legfontosabb feladat az infláció megfékezése és az értékálló pénz megteremtése volt.
1946-ban vezették be a forintot. A reálbér index 1946-ban 57, 1949-ben 90, 1952-ben 66, 1956-ban 98 volt. Az 1952. évi reálbér az 1938-as szint 66 százaléka volt. 1951 és 1956 között a jövedelmek jelentősen ingadoztak, de összességében az 1949. évi szint alatt maradtak. A hivatalos statisztikák szerint az árak mindösszesen 12%-ot növekedtek.
A magánvagyont az államosítások révén számolták fel. A fogyasztás szerkezete folyamatosan változott. Az élelmezési és ruházati cikkek időről időre beszerezhetetlenné váltak. A háztartások száma 1949 és 1960 között 27 százalékkal csökkent. A lakásszektor - elsősorban a városokban - dinamikusan növekedett. A lakások többsége magánerőből épült. A lakások többsége egyszobás, félkomfortos vagy komfort nélküli volt. A fűtéshez elsősorban szén- és fatüzelésű kályhákat használtak.
A divat is jelentős átalakuláson ment keresztül. A Nők Lapja, mint 1949-től kiadott újság, a dolgozó nők ruházkodási igényeire hivatkozott. A nők ruhatára sokkal összetettebb volt a férfiakénál. Az ötvenes évek parasztellenes politikájának részeként a népviseletet igyekeztek háttérbe szorítani. A házi kenyérsütés visszaszorult.
A táplálkozás az ötvenes évek első felében is széles körben megfigyelhető. A munkahelyi étkeztetés jelentős szerepet kapott. A konyhai felszereltség is változott. Az élelmiszerek beszerzése és feldolgozása időigényes volt. Az étrend a családfő által végzett munka jellegéhez, illetve a szezonalitáshoz igazodott.
A szabadidő eltöltésének korábban kialakult szokásai is változtak. A kultúrházak már más célok és elvek jegyében szerveződtek. A mozi volt a legkedveltebb szórakozási lehetőség. A könyvek és a sport is fontos eleme volt a szabadidős tevékenységeknek.
Az árak és a kenyér a szocializmus évtizedeiben
„Soha ilyen savanyú kenyerünk nem volt. Nem beszélve arról: az olcsó kenyeret felvásárolták takarmánynak. Azzal etették a sertéseket, kevésbé volt költséges, mint kukoricát venni, pláne termeszteni.” Így tekintett vissza a szocializmus évtizedeire Vajda János a Népszavában 1990-ben. És tényleg. Soha annyi kenyeret magyar disznó nem evett, mint a szocializmus évtizedeiben. Kenyérhiányról addig írt a sajtó, amíg az - a háború után - természetes volt, és amíg léteztek lapszerű lapok. 1948 után a sajtóban - és csak ott - már nem volt kenyérhiány. 1951-ben például egyetlenegyszer fordult elő ez a szó az Arcanum adatbázisában. Amikor arról írt a Szabad Nép, hogy Pécsett éppen a felszabadulás évfordulóján nem volt kenyér. Ez csakis a városi tanács bűne lehetett, mert miközben az egyéni pékek lisztkiutalását nagyon helyesen csökkentették, a községi kenyérgyárét meg növelték, az üzleteket nem utasították, hogy a rendeléseiket is irányítsák át a kenyérgyárhoz. Ezért a gyárban rohadt a kenyér, ami a boltokból hiányzott.
A „3 forint 60 fillérbe kerülő fehér kenyér” egy fogalom, egy korszak jelölése, amikor az árak negyedszázadig nem változtak. A kommunista-szocialista időszak tervgazdaságra és hatósági árakra épülő gazdaságpolitikájának ikonikus terméke, ami egyben a legfontosabb élelmiszer is volt a lakosság számára. A stabil árak korszakának leírására viszont nem pontos a 3,60-as kenyér, mert ez utóbbi mindössze 1960-tól 1979-ig volt érvényben. Stabil árakra tágabb értelemben 1951-től 1979-ig hivatkozhatunk, szűkebb értelemben pedig 1953-tól 1973-ig. A korszak legfontosabb mérföldkövei a következők voltak:
1951. december 2. A kommunista diktatúra dotált és mesterségesen alacsonyan tartott hatósági árai jelentős költségvetési hiányt eredményeztek, ezért a kormány (a Kommunista Párt) drasztikus áremelkedést hirdetett meg, főleg közszükségleti termékekre vonatkozóan. A december 2-i hatállyal életbe lépett ún. 1952-es árak 2-3-szorosára növelték az élelmiszerek árszínvonalát, pl. a sertészsír kilója 17 Ft-ról 35-re, a tejföl literje 5,10-ről 17-re, a trappista sajt kilója pedig 14,20-ról 46,20-ra emelkedett. Az iparcikkek egy része is drágult, pl. a Túra kerékpár ára 565 forintról 855 Ft-ra szökött fel.
1953. szeptember 6. Az 1952-ben és 53-ban meglódult árak sok esetben túllőttek a célon, ezért 1953. szeptember 6-án számos terméknek, főleg a gyakran vásárolt élelmiszereknek csökkentették a hatósági árát. Pl. Az intézkedés kapcsolódott ahhoz a politikai irányváltáshoz is, amikor Sztálin halála után Rákosi kénytelen volt átengedni a kormányfői pozíciót Nagy Imrének 1953 júniusában. Az új miniszterelnök általános hangulatjavító intézkedésnek tekintette az árak mérséklését. Ettől kezdve a legtöbbet vásárolt, legnépszerűbb termékek ára gyakorlatilag nem változott az 1970-es évek közepéig.
1953-1973 A stabil árak két évtizede nem azt jelentette, hogy minden ár változatlanul fennállt. 1956-ig az Országos Tervhivatal, 1957-től az Országos Árhivatal, majd 67-től az Országos Anyag- és Árhivatal állapította meg és szabályozta az árakat. Az árszabályozás szinte minden területre kiterjedt, és hol emeltek, hol csökkentettek árakat egyes fogyasztási területeken, természetesen politikai szándékokat is figyelembe véve. A burkolt áremeléseket is gyakori módszerként alkalmazták, amikor szándékosan rontották a minőséget. 1958-ban például gyengébb minőségű lett a zsír, az étolaj, a konzervdzsem, 1960-ban a kávé, 1961-ben a tej, változatlan ár mellett. A 3,60-as kenyér megjelenése is valahol ennek tekinthető: egy új kategória, a „finom fehér kenyér” behozatalával gyakorlatilag 20%-kal emelték az addigi legjobb minőségű fehér kenyér 3 forintos árát.
1968-tól négyféle árformában egységesítették az árazást: a termékek 20%-a rögzített (kötött) ár volt, 30%-a maximált, 27%-a meghatározott korlátok között mozgó, és a maradék 23% a szabad árazáshoz tartozott. Két évtized alatt mindösszesen 12%-ot növekedtek az árak a hivatalos (alapvetően elfogadható) KSH statisztikák szerint.
1973. január 8. Évtizedek után először emelkedett a leggyakrabban vásárolt termékek közül néhánynak az ára. A tej- és tejtermékek árai átlagosan 28%-kal emelkedtek, pl. a literes tej (akkor még zacskós) ára 3,60-ról 5 forintra nőtt, ami 39%-os áremelkedést, és általános felhördülést okozott. Az ementáli sajt kilónkénti ára 47-ről 54-re nőtt, a nem füstszűrős Symphonia cigaretta 4,50-ről 5,60-ra drágult.
1979. július 23. Ekkor dőlt végleg romba a stabil árak rendszere Magyarországon. A nyári „uborkaszezonra” időzített áremelés szinte minden területet érintett, és az addig „érinthetetlennek” tekintett fehér kenyér ára is 3,60-ról 5,40-re, azaz 50%-kal emelkedett. A tőkehús 20%-kal, a cukor 23%-kal került többe egy nap leforgása alatt, a karaj pl. 80 Ft-ba, a cukor 17,50-be került kilónként. A központilag árazott személyautók is átlag 20%-kal drágultak.
1979 után az árak megállíthatatlanul, rendszeresen minden év elején emelkedtek. A kenyérellátás és kenyérminőség a kritika lehetőségét demonstráló témakörré vált, és erre három évtizeden át alkalmasnak is mutatkozott.
- szeptember elseje a minőségi ugrás napja volt a magyarországi kenyérkereskedelem történetében. Árkus József a Népszabadságban így helyezte történelmi távlatba ezt az ugrópontot: „Hát ennyit a háborús időkről, amelyek a kenyér és a papír között az utóbbi javára hoztak létre új kapcsolatot. Mivel hivatalos papír nélkül nem lehetett hozzájutni a kenyérhez. Tegnaptól kezdve tulajdonképpen szintén ez lett a dolog lényege, miután papír nélkül tilos kenyeret adni. Csakhogy ez a papír szerencsére nem jegy, hanem csomagolás.” Tudniillik ettől a naptól tették kötelezővé, hogy a kenyérhez papírt kell adni. „Nemrég rendelet szabályozta, hogy bizonyos helyeken csak egykilós kenyeret szabad közfogyasztásra forgalomba hozni. A földművelésügyi miniszter rendelete értelmében ezeken a helyeken a mai naptól közfogyasztásra kenyeret készíteni és forgalomba hozni két kilogrammos alakban és súlyban is szabad.” Ezt írta a Világosság 1949. február 15-én „Már szabad a kétkilós kenyér” cím alatt. Az egykilós kenyér ugyanis akkor még, miként az előző évtizedekben, teljesen közönséges jelenség volt. De pillanatok alatt eltűnt. És már csak a két kilós volt szabad.
A házi kenyér persze mindig több kilós volt és több napig szolgált általában nagyobbacska családokat. Csakhogy a gyári kenyérgyártással a kenyér fogyaszthatóságának időtartama is összezsugorodott meg közben a háztartások is összezsugorodtak. A Népszava 1955. szeptember 4-én hírül adta, hogy „kísérletképpen egykilós kenyereket árulnak majd az önkiszolgáló boltokban”. De még sokáig nem árultak. A pár évvel azelőtt eltüntetett egykilós kenyér kikísérletezése bonyolult feladat lehetett, mert még hosszú évekig csak a különösen szerencsés vásárlók juthattak egykilós kenyérhez.
A Kádár-korszak emblematikus jellegzetességének tekintett 3,60-as (fehér) kenyér nem élte túl a szocializmust. A szocializmus és Kádár János élte túl a 3,60-as kenyeret. Éppen egy évtizeddel 1979. július 22-én jelent meg egy nagy közlemény a Népszabadságban az árváltozásokról. Azon a napon zárult le a viszonylagos árstabilitás korszaka. Ez a közlemény adta hírül sok-sok egyéb árváltozás mellett, hogy „az élelmiszerek árszínvonala átlagosan 20 százalékkal emelkedik.”
A kenyér története és jelene
Az emberiség létezése óta fogyasztunk kenyeret. Jobban mondva, már korábban is, ugyanis az előember is evett már olyasmit, amit némi túlzással, de nevezhetünk kenyérnek: a gabonamagvakat tűzben megpörkölte, összezúzta, ez (véletlen) vízzel keveredhetett, majd a massza a forró kövön felejtve kisült. Ez a tápláló, jóízű és finom lepényke pedig erőt adott a vadászathoz, ami arra késztette őseinket, hogy rendszeresen elkészítsék és fogyasszák.
Ráadásul azt, hogy a „kása” végül megsült és kenyérré „változott”, akkoriban az égiek közbenjárásának tekintették. Sőt a tűz helyét is tisztelet övezte. Különböző források szerint az első pékek Egyiptomban élhettek, ide teszik az első kelesztett tészta elkészítését is. Ők jöttek rá arra, hogy ha kicsit pihentetik a tésztát, lágyabb, illatosabb lesz: az agyagedényekben tárolt massza megduzzadt, buborékok képződtek benne, ami pedig kisült belőle az egy finomabb, könnyebb kenyérke. Ráadásul a források szerint több mint 20 féle, formájában és összetételében különböző változatát készítették. Még Hammurapi is említést tesz törvénykönyvében az erjesztett kenyérről.
Európában a rómaiak már választhattak a fehér és a barna kenyér között. Érdekes, hogy a gazdagok kizárólag az előbbit fogyasztották. Ráadásul nem gyakran osztottak a szegényeknek is, hogy megelőzzék a felkeléseket. Cirkuszi játékokon kenyeret vagy gabonafélét adtak, így jól is laktak és ki is kapcsolódtak egyúttal. Eleinte a tengerek mellett lakó népek sós vízzel készítették kenyérkéjüket, így az még ízletesebb lett. A Földközi-tenger keleti partvidékéről terjedt el a kovászos kenyér.
Már a Kárpát-medencében, jóval az érkezésünk előtt élő népek is ismerték a gabonatermesztést. Az itteni talaj és éghajlat jó minőségű gabonát adott, búzájának sikértartalma igen magas, tápértéke is kiváló volt. A kenyér igazán a XIV. században kezdte térhódítását szélesebb körben Magyarországon. Előtte ugyanis csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak. Hamarosan megjelentek más péksütemények is, úgymint kiflik, zsemlék, perecek. Az otthon sütött kenyeret a ház asszonyai és a család kisleányai kavarták, gyúrták, formázták. A XIX. században robbanásszerű fejlődés volt megfigyelhető a hazai élelmiszergép-iparban, a malomiparban és a lisztgyártásban. Végül a XX. század magával hozta a kenyér tömeges termelését és a fogyasztását. A következő évtizedek azonban némiképp alakítottak ezen: az ételallergiások vagy alakjukra odafigyelők már a reform- és csökkentett szénhidráttartalmú kenyereket részesítik előnyben. Mivel önmagában is nagyon finom, ezért közel sem kell annyi feltét rá, mint a hagyományos kenyérre. Ráadásul tápláló alkotóelemei miatt sokkal laktatóbb is. Pirítva különösen mennyei. Arról nem is beszélve, hogy friss kenyérillat tölti be a lakást.