Berzsenyi Dániel, a magyar klasszicizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, 1817-ben tette le a pennát, ami egy hosszú, csendes időszak kezdetét jelentette költői pályáján. Ez a drasztikus visszavonulás nem egyetlen okra vezethető vissza, hanem egy összetett folyamat eredménye volt, melyben a külső körülmények és a belső, személyes küzdelmek egyaránt szerepet játszottak. A költő elnémulása mélyen összefüggött gyermekkori neveltetésével, elszigetelt életével, a szellemi társaság hiányával, és végül, de nem utolsósorban, Kölcsey Ferenc kritikájával, amely mélyen megsebezte érzékeny lelkét.
A szokatlan gyermekkori neveltetés árnyékában
Berzsenyi Dániel gyermekkora távolról sem volt szokványos. 1776. május 7-én született Vas vármegyében, Egyházashetyén, evangélikus nemesi birtokos családba. Azonban szülei mindössze két gyermeke közül ő volt az egyetlen, aki megérte a felnőttkort, hiszen nővére még csecsemő korában elhunyt. Berzsenyi „nehezen és gyengén” jött világra, valószínűleg koraszülöttként, és „erőtlen, beteges” gyermek lett belőle. Ezt a képet erősítik apja, Berzsenyi Lajos levelei, amelyekben így jellemezte fiát.
Apja a Rousseau-i természetes nevelés híveként sajátos pedagógiai elveket követett. Úgy vélte, hogy gyenge és beteges fiának először testileg kell megerősödnie a birtokon, s csak azután terhelhető a feje. Sok testmozgásra, szabad levegőn való munkálkodásra, lovaglásra, futásra biztatta, az iskolai élettől viszont, amíg lehetett, visszatartotta. Elve az volt, hogy a gyermeknek előbb testileg meg kell erősödnie, sokat kell a szabadban lennie, parasztgyerekekkel játszania, és csak azután lehet - ha már muszáj - iskolapadba ültetni és mindenféle stúdiumokkal gyötörni. Ezt az elvet később Berzsenyi Dániel maga is magáévá tette, és népszerűsíteni igyekezett, négy gyermek apjaként. 1815-ben például Kazinczynak írta: „Kérlek, gyermekeidet gyenge korokban tanulással ne kínozd.”
Ennek eredményeként Berzsenyi a betűvetést csak 10 éves kora körül tanulta meg, otthon, édesapjától, állítólag mindössze két hét alatt. Csak 12 évesen került iskolába, a soproni evangélikus líceumba, ahol erősen túlkoros volt az osztálytársai között. Nehezen viselte az iskolai kötöttségeket, talán túlkorossága miatt, és állandóan összetűzésbe került a tanáraival, renitens diák volt. 17 évesen egyszer el is szökött az iskolából, beállt katonának, majd onnan is megszökött, és végül nem is fejezte be tanulmányait. Az iskolai évkönyvbe saját mottójaként az Ovidiustól vett sorokat jegyezte be: „Video meliora proboque, deteriora sequor.” (Azaz: „Látom és helyeslem a jobbat, de a rosszabbat követem.”)
A szilaj gyermekkornak köszönhetően Berzsenyi erős, izmos fiatalemberré vált, akinek a tanulásnál sokkal fontosabb volt a fizikai erő kiélése, mint például a lovaglás és a verekedés, valamint a nemi ösztönök csábítása. Saját bevallása szerint „én egykorúim között legelső magyar tánczos voltam, lovat, embert, asztalt által ugrani nékem játék volt.” Ez a kicsapongó ifjúkor azonban később erős csömört követett: fiatal felnőttként az erkölcsöt mindenek fölé helyezte, és minden baj okát az erkölcstelen életmódból vezette le. Ennek jegyében írta például a „Romlásnak indult hajdan erős magyar!” kezdetű sorokat „A magyarokhoz (I.)” című ódájában, ahol ünnepélyes dörgedelemmel fordul az olvasókhoz az erkölcs nevében: „…minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.”
Az elszigetelt élet és a szellemi magány
A feszült légkörű otthonból 1799 májusában másod-unokatestvérével, a tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannával kötött házassága jelentett menekülést számára. Hozományként az ifjú pár megkapta a kemenessömjéni birtokot, ahol jól működő kis gazdaságot hoztak létre, majd 1804-ben Niklára költöztek. Itt, a vidéki birtokán, Berzsenyi a költői hivatást a földbirtokosi léttel igyekezett összeegyeztetni, de hosszú távon képtelen volt rá. Szenvedett a megfelelő szellemi környezet hiánya miatt. Odahaza sem volt senki, akivel költészetről vagy tudományról beszélgethetett volna, feleségét inkább gazdálkodó társának tekintette. Egy 1809-es Kazinczynak írott levelében így fogalmazott: „Ami feleségemet illeti, középszerű mindenben. 14 esztendős korában vettem el, együgyűségben találtam, és abból fel sem szabadítottam…”
Így aztán nem csoda, hogy egyre inkább társtalannak, magányosnak érezte magát, és lassan hatalmába kerítette őt a melankólia. A költő személyiségében is nagy ellentétek találkoztak: a korlátaival küzdés, kitöréseinek erőszakos elfojtása csak fejlesztette lelkének azt a végletességét, hogy a legnagyobb indulatrohamok és a melankólia állapotai szinte átmenetek nélkül váltsák fel benne egymást. A vidéki elszigeteltség és a szellemi társaság hiánya csak felerősítette ezt a belső vívódást, és hozzájárult ahhoz az érzékenységhez, amellyel később a kritikákat fogadta.
Az egészségtudatos életmód és a testi-lelki nyavalyák
Berzsenyi életmódját mai kifejezéssel egészségtudatosnak nevezhetnénk. Fő elve a „dieta és mozgás” volt - előbbit az ételek szeretete, a zsíros, magyaros konyha és Berzsenyi hízásra hajlamos alkata indokolja, utóbbit neveltetése. Egész életében jobbára kövérkés alkat volt - ha ugyan egyenesen nem kövér. Fennmaradt képei alapján nehéz ezt megítélni, mert tudjuk, hogy első kötetének címlapjára tervezett arcképével nem volt megelégedve, túl kövérnek találta azt, ezért Bécsbe utazott, hogy ott egy jobb (idealizáltabb) képet készíttessen magáról, s végül ez maradt az utókorra. Ebből és a diétázásból sejthető, hogy hiú volt a kinézetére és igyekezett küzdeni a kilók ellen. Bár erős pipás volt, alkoholt egyáltalán nem ivott, „vízissza” vagy „bornemissza” embernek ismerték. Amikor egyszer, orvosi rendelvényre vörösbort kellett innia, nehezen viselte, nem szerette.
Állandó levelezőpartnere, Kazinczy 1810-ben arra panaszkodott neki, hogy őt és családját mindenféle betegségek sújtják, mire Berzsenyi válasza a már említett „dieta és mozgás” elvére épült: „Keresd fel, kérlek, nyavalyátok okát, s tanuld ki, miben sértettétek meg a szent Természetet, s engeszteld meg azt… A gazdagoknak többnyire a dús asztal és a heverés a veszedelmek. Ezek a természeti erők harmoniáját megbontják (…) Nem ez-e a bajotok? Ha ez, éljetek, kérlek, mindenek felett az én együgyü praescriptiómmal, mely nem egyéb, mint - dieta és mozgás. Grófnéd kertészkedjen, Te pedig lovagoljál. Így nyavalyátok okát elháríthatjátok, melyet egyébiránt semmi orvossággal el nem háríthattok.” Ezen kívül még az igen meleg, izzasztó fürdőt ajánlja Kazinczy figyelmébe, mely „a legbelsőbb edényeket felforralja” és onnan a mérgeket kihajtja.
Négy gyermeke született, hároméves időközökkel, mivel felesége, Dukai Takách Zsuzsanna minden gyermekét két évig szoptatta, vélhetőleg férje intenciói szerint, aki e téren is nagyon tudatos volt. Az anyatej fontosságát ecsetelte Kazinczynak is 1809 márciusában, még a legkisebb gyermek, László születése előtt: „Az én gyermekeim, Lidia, Farkas, Antal Salzmann javallatinak becsületére váltak (…) valamint magunknak, úgy ezeknek is csupa víz az italuk, orvosságok a szabad levegő, mindenik két esztendeig, sőt tovább is szopta az anyai tejet, egyszerre elválosztani szabad nem volt, hanem lassanként, kicsinyenként, hogy se az anya, se a gyermek a nagy változást meg ne érezze; eszerént nevelvén még halottam nem volt.” - és ez nagy szó volt, akkoriban négy csecsemőből négyet megtartani és felnőtt emberré nevelni - az igen magas csecsemőhalálozási ráta mellett - úgyszólván csodaszámba ment.
A mértékletes és egészséges életmód ellenére Berzsenyi mégsem volt kiegyensúlyozott ember. A költői hivatást a vidéki földbirtokosi léttel képtelen volt hosszú távon összeegyeztetni, szenvedett a megfelelő szellemi környezet hiánya miatt. Odahaza sem volt senki, akivel költészetről vagy tudományról beszélgethetett volna. Mindezt betetőzte Kölcsey 1817-ben megjelent Recensiója. Szembeötlő, hogy 1817-ig Berzsenyinek semmi komolyabb betegsége nem volt, ám a Recensio megjelenése után egymást követték a testi-lelki nyavalyák. László fia beszámolója szerint: „mi volt oka betegségének, biztosan maga sem tudta; heves idegláz, s májdugulások okozhatták szenvedéseit.” A leírásból egyértelmű, hogy a testi bajok és a kedélybetegség egyszerre, egymást erősítve kerítették hatalmukba a nem is túl öreg, ekkor még csak 41 éves költőt. Hogy mi okozhatta a testi tüneteket, nem lehet biztosan tudni, ő maga „epehideg”-re hivatkozott leveleiben, talán epeköve vagy epehólyag-gyulladása lehetett; a lázas tünetekkel kapcsolatban pedig maláriára szoktak gyanakodni, amit az akkor még mocsaras Somogyban szerezhetett. 1820-tól kezdve gyakran panaszkodott a fülében hangzó „halál-harangra”, ami valószínűleg a magas vérnyomás következménye volt. 1835 decemberében azt tervezte, hogy Budára költözik, a gyógyfürdők miatt - ekkor májbántalmakra panaszkodott. Ám az utazásra már nem került sor: 1836 februárjában nyolc napig tartó, nagy fájdalmakkal járó betegségben váratlanul elhunyt. Farkas fia beszámolója szerint gyomorgörcsökkel, mellkasi fájdalommal, erős köhögéssel indult a betegség, melyet a kihívott orvos tüdőgyulladásként diagnosztizált, de rövidesen szélütés is érte a beteget, ami a sok pipázás, a túlsúly és az évek óta jelen lévő magasvérnyomás-betegség következménye lehetett.
Kölcsey kritikája és a költő elhallgatása
1813-ban jelent meg verseinek első kiadása, majd három évvel később a második. Az irodalmi életben való megjelenése azonban nem volt zökkenőmentes. 1813-ban a nyelvújítókat és Kazinczy körét kigúnyoló „Mondolat” című pamflet Berzsenyit is célba vette: bírálta provincializmusát, darabos stílusát - ez a bírálat még nem érintette érzékenyen. De 1815-ben Szemere Pál és Kölcsey Ferenc a „Felelet a Mondolatra” című válaszban burkoltan újra megtámadta őt. Majd 1817-ben a Tudományos Gyűjtemény című irodalmi-kritikai folyóirat közölte Kölcsey „Berzsenyi Dániel versei” című recenzióját, amely - noha tartalmazott némi igazságot - rendkívül bántó hangnemben íródott.
Kölcsey a kritikájában egy Berzsenyitől gyökeresen eltérő költőeszmény alapján bírálta őt, ami már Berzsenyi szerint „goromba” kísérlet volt. A kritika mélyen megsértette a költőt, s még jobban bántotta, hogy Kazinczy sem kelt védelmére. Egy évvel később elküldte a folyóirathoz válaszát, „Antirecensio” címen, melynek közlését azonban megtagadták a szerkesztők.
Berzsenyi igazságtalannak találta Kölcsey bírálatát - bizonyos szempontból joggal. Kölcsey iránt érzett indulata, dühe - melynek leveleiben is hangot adott - azt jelzi, hogy e korban a művészek még nem voltak képesek elfogadni, hogy műveiket valaki negatív bírálatban részesíti. Berzsenyi ezek után költőként elhallgatott, és irodalomtudományi munkálkodásba kezdett. Nyolc évig készült a visszavágásra, esztétikai tanulmányokba merült, hogy felkészülten szállhasson vitába bírálóival, és méltó feleletet tudjon adni a „goromba recensio”-ra. Egy időre Sopronba költözött ott tanuló fiaihoz, s elmélyült esztétikai tanulmányokat folytatott.
A tudományos tevékenység és az elismerés
Berzsenyi a költői elnémulás után tudományos tevékenységbe kezdett, és számos tanulmányban, bírálatban és kritikában öltött testet: „Észrevételek Kölcsey recensiójára” (1825), „A versformákról” (1826), „Poétai harmonistika” (1833, akadémiai székfoglalójának kiadása), „A kritika” (1833-35). A legjelentősebbek ezek közül az „Észrevételek Kölcsey recensiójára”, amelyben Kölcsey eredeti bírálatának logikáját követve cáfolja annak állításait. Tulajdonképpen ez a valódi válasz Kölcsey bírálatára.
1830-ban a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztálya első rendes vidéki tagjává választotta. Székfoglalóul írta meg a művészetről vallott nézeteit összegző tanulmányát „Poetai harmonistika” címmel. Fel-feljárt Pestre az akadémiai ülésekre, de hétköznapjait birtokán, családja körében, meglehetős szellemi magányban töltötte. A „niklai remete” élete utolsó éveiben minden jel szerint szakítani kívánt korábbi életformájával: 1833-35 között többször is betegeskedett, Balatonfüreden és Budán gyógyfürdőkben kúrálta magát, és ekkoriban gyakrabban látogatta a Tudós Társaság üléseit. Halála azonban már nem engedte, hogy bekapcsolódjon a reformkori Magyarország pezsgő szellemi életébe. Niklai birtokán hunyt el 1836. február 24-én. Az Akadémián hajdani kritikusa, Kölcsey búcsúztatta meleg szavakkal a „niklai remetét” az „Emlékbeszéd Berzsenyi Dániel felett” című, megható, engesztelő akadémiai emlékbeszédben, melyben utólag is megkövette őt korábbi kritikája miatt. 1860-ban emeltek emlékoszlopot a temetőben sírja fölé. 1876-ban, születésének századik évfordulóján, egyházashetyei szülőházát emléktáblával jelölték meg.
Berzsenyi költészetének utóélete
Berzsenyi a magyar klasszicizmus legnagyobb alakja, de képeiben, verseinek érzelmi telítettségében már a romantikát előlegezte meg. Az antik líra szinte valamennyi műfajában otthonosan mozgott, ám igazi nagyságát ódái („A magyarokhoz I., II.”), elégiái („Levéltöredék barátnémhoz”), episztolái („Vitkovics Mihályhoz, Dukai Takách Judithoz”) és elégiko-ódái („Közelítő tél, Osztályrészem”) jelezték. „A magyarokhoz” című ódájához Kodály Zoltán komponált zenét. Költői levelei nem versenyeznek Kazinczyéival szellemességre és könnyűségre nézve, de tartalmilag költőiebbek.
Berzsenyi hagyományteremtő költő: Horatius-kultusza, melankóliája, meditatív filozofikussága költészetét Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Babits, Tóth Árpád, Vas István lírájával rokonítja. Érdekes, hogy a felsorolt költőkre éppúgy jellemző a felvállalt, kényszerű közéleti szerep is, mint Berzsenyire. Költészetének fölfedezése nyugatos költőink érdeme. Kodály Zoltán számos Berzsenyi-verset is feldolgozott énekkari műveiben.
Versei stiláris és formai sokszínűséget mutatnak. Szentimentális, klasszicista - néhol már-már romantikus jellegű - költeményeiben hol klasszikus időmértékekkel, hol strófaszerkezetekkel (alkaioszi strófa, szapphói versszak, aszklépiádészi versszak stb.), hol pedig rímes-ütemhangsúlyos formákkal kísérletezett. Az egyes versek pontos keletkezési dátumát nem lehet mindig meghatározni, bár néha történelmi vagy önéletrajzi jellegű utalások segítenek ebben. Verseit évekig javítgatta, átírta (ebben ókori példaképét, Horatiust követte), így néhány művénél több időpont szerepel. Horatius tisztelt mester volt számára: több versét, ódáját hozzá írta, s számos művében idéz tőle sorokat, mondatokat, motívumokat és képeket. Műfajválasztásai - óda, elégia, epigramma, episztola - is elsősorban az ókori, illetve a klasszicista hagyományokhoz kötődnek.
Lírája sok szempontból mutat kettősséget: Költészetében is a személyiségében élő ellentmondás fogalmazódik meg. Lírájának az ókor, az antik világ a mércéje, embereszménye a spártai-római jellem, eszméiben a sztoicizmus dominál, ami műfaji és formai tisztaságra való törekvésében is megnyilvánul. Valóságélménye, élete, saját pszichéje azonban romantikus: magába forduló, melankolikus alkat. Az ellentmondásosság, kettősség olykor egyetlen művön belül is megfigyelhető. A klasszicista elemeknek gyakran az érzelmek kordában tartása, megfegyelmezése a funkciója. Költészetében nyoma sincs Csokonai könnyed játékosságának, rokokó bájának. Az érzelmek felett való uralkodás, elsősorban a bánat, a szomorúság, valamint az öröm elfojtása azt sugallja, hogy eszméinek, ideáinak mindenáron meg akar felelni. Ez azonban gyakran meghiúsul: bár kétségtelen, hogy Berzsenyi sok művének befejezésére jellemző egyfajta feloldás, megnyugvás (rezignáció, sztoicizmus), de az ezt megelőző képek, metaforák kifejező ereje, a szövegek érzelmi telítettsége arra utal, hogy mindez inkább csak póz, szerep - a valódi személyiség emögött rejtőzik. Az ókori mester hirdette „arany középszer”, a nyugalom Berzsenyi számára a keserű visszahúzódást, magányt jelentik.