A csirke, mint állat, évezredek óta az emberiség társa, tápláléka és kultúrájának része. Az utóbbi időben azonban egyre nagyobb figyelmet kap a „boldog csirke” fogalma, amely nem csupán a modern állattartás etikai dilemmáira, hanem a minőségi élelmiszer iránti igényre és a fogyasztói tudatosságra is reflektál. Jelen cikkünkben bemutatjuk a boldog csirke tartásának elveit, az ipari és a hagyományos állattartás közötti különbségeket, valamint kitérünk a csirkehús minőségére és a „Csodacsibe” című animációs film körüli vitákra, amelyek rávilágítanak a gyermekfilmekben rejlő potenciális veszélyekre. Ezen túlmenően, betekintést nyerhetünk a holokauszt magyarországi emlékezetének néhány személyes és megrázó történetébe, amelyek a mély emberi drámák tükrében mutatják be az élet, a túlélés és az emlékezés fontosságát.
A „Csodacsibe” film és a szülői aggodalmak
A Disney „Csodacsibe” című komputeranimációs filmje az amerikai mozibevételi listák élén repdesett, és a stúdió örült, mint csibe a magnak, hogy a Pixar nélkül is képes volt sikeres filmet piacra dobni. De nem mindenki volt ilyen boldog. Az után, hogy a kritikusok a bemutatót követően azonnal megtépkedték a baromfi tollát a bugyuta történetet szidalmazva, új ellenfelei akadtak a csirkének: a szülők.
„Csalódásomnak kell hangot adjak. A … portál ajánlása alapján vittem el 4,5 éves fiamat a Csodacsibét megnézni. Hiba volt. Félt. Végig.” - írta egy szülő. Egy másik beszámoló szerint: „A kisfiam a fél filmet úgy 'nézte' végig, hogy befogtam a szemét, mert annyira félt! Felháborodtam, mert a film plakátja alapján azt gondoltam, hogy egy ötéves gyereknek igazán jó vasárnap délutáni program lesz! Én hibáztam? Jobban utána kellene nézni?”
Hat és fél éves Juli lányom (azon kívül, hogy a mozizást követő este nem mert egyedül maradni a fürdőszobában, és éjjel háromkor szepegve jelent meg az ágyamban) ennyit tudott elmondani: félelmetes, érthetetlen, összedobált film volt. Mivel jó darabig azzal nyaggattam, hogy mondja el, mégis mi volt az, ami tetszett belőle, kibökte, hogy a vége, amikor táncoltak. Vagyis a végefőcímet kísérő jelenet volt az egyetlen, amiért érdemes volt beülni a moziba.
A filmben a "pamacsfejű, háromszemű színes lényecskék, akik csak úgy csináltak (de elég hosszan), mintha pengekezű, sugárfegyveres, nyolckarú pirosan villódzó félelmetes fekete fémpolipok lennének," és akikről azt hittük, el akarják foglalni a Földet, és meg akarják ölni a főszereplőket, majd megsemmisítették a város összes lakóját, valójában csak makkot akartak gyűjteni a vasárnapi ebédhez. A „Csodacsibe” elnyeri jutalmát: végre hisz neki az apukája és az egész város népe a polgármester úrral egyetemben. Végül a történetéből egy hollywoodi filmet is csináltak, amiben viccesen nem hasonlít senki az eredeti szereplőre. Jó, hogy Csodacsibe kisebbrendűségi komplexusa hosszú, kimerítő és drága pszichoterápia nélkül is elmúlik, hála a makkot kedvelő űrlényeknek.
A lányom sajnos nem ezt mondta. Ő ragaszkodott hozzá, hogy az egyetlen élvezhető rész a végefőcím-dal volt, mert a félelem, amit átélt, kimosta a fejéből azt a néhány kedves és valóban vicces részletet, ami felcsillantotta a reményt, hogy lesz ez a film még jobb is. Nem lett.
WONDER WOMAN – A harcos felemelkedése [Hivatalos végső előzetes]
Utánanézve minden internetes forrásnak, vajon megelőzhette volna bármelyik szülő, hogy belefusson ebbe a csapdába? Nem. A plakát, a honlap és a filmismertetők mind egy édes, pelyhes kiscsibéről regélnek. A hozzáférhető információ alapján ez valóban „egy igazán jó vasárnap délutáni program egy ötéves gyereknek”. Ugyanaz a szülő, aki rosszul lesz a gondolatától is, hogy az óvodást beültesse a „Cápasrác és Lávalány”-ra - mert magától a címtől kileli a hideg - a „Csodacsibé”-re gond nélkül besétál. Megerősítik elhatározásában a hírek is, hiszen, amit megtudhat: ez egy vadonatúj technikával készült, „korhatárra tekintet nélkül megtekinthető” alkotás, ami Amerikában máris az élre tört. Bizonyára Magyarországon is így lesz.
A boldog csirkék nevelése a Mátrai Mese Majorban
A „boldog csirke” fogalma nem csupán a filmvásznon, hanem a valóságban is egyre nagyobb hangsúlyt kap. A Mátrai Mese Majorban például olyan állattartási modell valósul meg, ahol az állatok jóléte és a minőségi élelmiszer előállítása kéz a kézben jár. Füleki Alex és Halasi Szandi csodás kis állatfarmján, ahogy átlépünk a kerítésen, egyből érkezik is érdeklődően szagolgatva a két puli, Cuki és Csinos, de hamar csatlakozik hozzájuk Feri, a núbiai kecske és Felhő, a komondor. Ők kísérnek minket a hatalmas telekre, melyen az állatok szabadon járnak-kelnek; a kecskék remekül megférnek a malacok mellett, ahogy a bárányok is vidáman legelnek a pávák és a csirkék társaságában. Meseországban járunk, ez nem kétséges.
Alex elmondása szerint az állattartás iránti elkötelezettségük egy személyes tapasztalatból fakad. Édesanyja hosszú ideje beteg volt, nem evett és nem volt ereje. Amikor lettek csirkéik, amik teljesen náluk nevelkedtek, és megnőve levágták őket, pörköltet csináltak belőlük, amit édesanyja jó étvággyal evett. Másnap reggel fél hét körül kiment a csirkékhez, és látta, hogy édesanyja ott ás a kertben. 15 éve nem érezte ilyen jól magát. Ekkor gondolkodtak el komolyabban azon, mennyire fontos is, hogy mit eszik az ember. Ennek már 6 éve.
Alex és családja nem állatsimogatót üzemeltet, az övék egy hatékonyan és jól működő állatgazdaság. A bolti csirke 42 nap alatt nő meg 2-2,5 kilóra, náluk 8 hónaposan még nem mind éri el ezt a súlyt. Szabadon vannak tartva. Bogarakat, füvet, kukoricát, búzát, napraforgót esznek, nem kapnak antibiotikumot - persze féreghajtót igen, de abból a legjobbat -, mivel mi akarjuk megenni őket. Fontosak nekünk. Alex szerint: „Ebben a húsban van vitamin, van ásványi anyag”.
A csirkék után aztán jöttek sorban a többiek is, vettek libát, pulykát, bárányt. Fehér pávát például úgy lett, hogy Szandi látott egyet az interneten, és beleszeretett. Valahonnan kaptak egy kecskét is. Alex kiszámolta, hogyha abból a pénzből, amiből ezt a területet évente lenyíratja, meg tudja venni a kecskének a téli takarmányt. Így pedig ugyanannyi pénzből volt egy kecskéjük, és tejük is. Aztán ő leellett, lett még két kislányuk. Egy barátunktól kaptak még kettőt, így lett öt. Közben születtek újabbak: volt, ami maradt, volt, amit elajándékoztak. Később vettek núbiai kecskéket, amiknek akkora az értéke, hogy nem érdemes levágni őket - míg egy hagyományos kecske napi 1-2 liter tejet ad, addig ez a fajta akár 6 litert is.
Nyilván nem csak a tejükért tartják őket. A vágás miként fér össze azzal a szeretettel, amiben náluk élnek? Persze, esznek kecskehúst is. Most például elad egy núbiait, amiből vesz 10-15 olyan kecskét, amivel már nem kell foglalkozni, csak kihajtja őket a legelőre, nem veszik őket ölbe, nem nőnek hozzájuk. A vágásra mindig megkéri a szomszédot. Ő vadász, és gyorsan elaltatja az állatot, nem is hallja a lövést.
Amikor kimentek Alexszel a legelőre, voltak olyan kecskék, amik egyből jelentkeztek egy kis simogatásért, és voltak, amik csak legelgettek tőlük tisztes távolságra. A kézhez szoktatott, olykor cumisüvegből etetett állatokat a Mátrai Mese Major tulajdonosai nem tudják se levágni, se megenni, hiszen szinte már családtagok. Volt prémium minőségű kecskehúsuk, de ahhoz, hogy kolbászt készíthessenek, ipari szalonnát kellett volna venni. Az meg valahogy mégse passzol. Így lettek malacaik. Már 5 éve nem vettek boltban húst.
A mindennapi élet a majorban és a stressz kezelése
A Mátrai Mese Majorban egy nap reggel 6 körül indul a jószágokhoz, utána mennek a műhelybe - ahol apuval dolgoznak együtt -, és este 8-9 felé zárul a nap. Ide jönni kell akkor is, ha beteg az ember, ha esik, ha fúj. De nem azért jönnek ki, mert muszáj, vagy mert a főnök piszkál, hanem mert érdekli, hogy mi van az állatokkal. Lehet, hogy más ezt munkának fogná fel, ők nem ezt érzik, mert nem valakinek dolgoznak, hanem magukért csinálják.
WONDER WOMAN – A harcos felemelkedése [Hivatalos végső előzetes]
A kezdeti időszak nehézségei sem kímélték őket. Az első öt kislibát egy héten belül elvitte a róka. Vettek még ötöt, azokat is elvitte. Ezután csináltak komolyabb kerítést, és így a harmadik ötös már megmaradt. Mindent maguktól, a saját kárukon kellett megtanulniuk, hiszen senki se mutatta, hogyan is kell. Rájöttek arra is, hogy nem az kell a jószágnak, hogy rendeset egyen, hanem hogy azt egyen, amit ő akar. Idővel lett a kerítések mentén villanypásztor, maguktól záródó kapuk, önitatók, hogy minél több időt nyerjenek.
Az állattartásnak van egy nagyon nehéz része: amikor beteg lesz az egyik. Ezt hogyan kezelik? Ha egy állat megbetegszik, megsérül, meg kell nézni, hogy mennyit ér, és mennyibe kerül a gyógyszere. Azt szokták mondani, hogyha drágább a gyógyszer, mint maga a jószág, akkor le kell vágni, így legalább hús lesz belőle. De ők itt sok olyan állatot is tartanak, amit nem akarnak levágni, Alex nem is szívesen eszik meg olyat, ami beteg volt. Mindig megpróbálják meggyógyítani őket. Nehéz ez, főleg Szandinak. Volt, hogy télen, a mínusz 10 fokban egész éjjel kint feküdt az egyik beteg kecske mellett, beletettek vagy 15 000 forintnyi gyógyszert, de reggelre elpusztult. De az is megesett már, hogy egy bárány felvágta valamilyen drótban a lábát, utána pedig minden nap kitisztították a sebét, hetekig ápolták, meg is gyógyult.
A pihenés náluk nem fogalom, az ember mindig foglalkozik valamivel, talál valamit magának. Amikor még nem voltak állatok, akkor biztos, hogy volt valami munka a műhelyben, vagy amin tudtak agyalni. Ha el is utaznak valahová 3 napra, az elsőn még haza gondolnak, az utolsón pedig már azt várják, hogy hazaérjenek. A tévét csak elalváshoz kapcsolja be Alex, másnap nem is emlékszik arra, hogy mi volt benne.
Ahogy visszafelé sétáltak a házhoz, szóba került a mindennapi feszültség, melyet szinte lehetetlen elkerülni. Például, van a faragás, aminél egy 14 napos munkára van 6 napjuk. Erre mondhatná, hogy stressz, de vagy elfogadja, vagy nem. Ha kell, dolgozik éjszaka is, mert nincs opció. Nem biztos, hogy a nyugodt élet a jó. Mindenhol, mindenki életében vannak problémák, nehézségek. Lehet az egy kicsorbult bögre, egy elszakadt nadrág, vagy egy ledöntött kerítés - lényegében csak az számít, hogy hogyan fogjuk fel. Elmenni dolgozni valahová, majd 4 órakor hazamenni, szerinte sokkal kisebb stresszforrás, mint ez a major, akár honnan is kergetjük. Alex mégse éli meg a mindennapi dolgokat feszültségként, vagy stresszként. Hozzáállás kérdése az egész.
A majorral a hosszú távú tervei között szerepel 1-2 kis bungaló építése, ahová eljöhetnek az emberek pihenni. De ő minőségi, szépen kidolgozott házakat akar - ilyeneket nem lehet készen venni -, arra pedig kellene idő, ami nem nagyon van, mert minden percük ki van használva. Szóval ez egyelőre csak álom.
Városi szemmel, távolról nézve, a Mátrai Mese Majorban az élet nehéz és kihívásokkal teli. Azt hihetnénk, hogy az állatokkal járó stressz - mennyit legel, hogy hízik, milyen a közérzete, beteg-e - egyfajta nyomasztó kötelességbe torkollik. De Alex rávilágított, hogy ennél boldogabb és teljesebb nem igazán lehetne az életük, mint itt a majorban.
A boldog csirkék tartása és a hús minősége
A boldog csirkék nevelése közvetlenül a gazdaságunkban történik. Az előnevelt csirkéket fokozatosan kiszoktatják a kinti élethez, amikor megerősödtek és pihés ruhájukat tollakra váltják. A csirkék minden idejüket a szabadban töltik a kék ég alatt, néhány naponta friss legelőre költöztetik őket. Sütkérezhetnek, kapirgálhatnak és méltó boldog életet élhetnek. A csirkék vágása a lehető legkíméletesebb módon zajlik, nem okoznak felesleges stresszt és szenvedést számukra. A tisztítás és feldolgozás a legnagyobb odafigyeléssel és a higiéniai szempontok betartásával történik.
A szabad tartású csirkéknek nagy mozgásterük van. Szabadon szaladgálhatnak, ami segíti az izomfejlődést, így a madaraink fittek és egészségesek. A szabadban folytatott életmód hozzájárul a hús texturáltabb, finomabb ízéhez. Lényegében a stresszmentes környezetben nevelt, egészségesebb csirke jobb minőségű terméket eredményez. Úgy véljük, hogy az etikus állattartás alapvető fontosságú és mindannyiunk javát szolgálja. Minden állat, amelyet gondozunk, megérdemli, hogy a lehető legjobb bánásmódban részesüljön. Az etikus tartás fontos pillére, hogy mindig csak annyi csirkét nevelünk, amire igény van. Az antibiotikum-mentes tartás, alacsony elhullási arány és magas hatékonyság jellemzi például Allan Robinson angliai telephelyét, ahol öt korszerű brojleristállóban mintegy 102 000 Ross 308-as csirke nevelkedik. Robinson több mint négy évtizede foglalkozik baromfitenyésztéssel, és a Sainsbury’s áruházlánc Év Csirketenyésztője díjjal ismerte el munkáját. Folyamatos fejlesztés és korszerűsítés jellemzi gazdaságát, ahol a madarak jólétének javítása és a termelési hatékonyság növelése a cél. A farm napelemekkel, biomassza fűtéssel és Fancom növekedésmérő rendszerekkel van felszerelve. A probiotikumos ivóvíz adagolása javítja a bélflórát és az alom minőségét.
Mit árul el a csirkehús színe?
A hűtőpult előtt állva legtöbben ösztönösen a „szebb” darabot választjuk, de a szín sokszor többet árul el a tartásról és az etetésről, mint a frissességről. A csirkehús árnyalata mögött ugyanis takarmányozási és nevelési különbségek húzódnak meg, nem feltétlenül minőségi hibák. A csirkehús megjelenése - legyen szó csirkemellről vagy más részről - fontos támpont lehet vásárláskor, de nem önmagában dönti el a csirke minőségét. A csirkehús színe leggyakrabban azt jelzi, mit evett az állat, mennyi ideig nevelték, és milyen tartási rendszerben nőtt fel. A sárga, világos vagy rózsaszín csirkehús mind természetes eredetű lehet, ha a körülmények rendben voltak.
A csirkehús színe elsősorban az állat takarmányozásáról mesél. A kukoricával, zöldségekkel etetett csirkék húsa és zsírja sárgásabb lehet, míg a búzán vagy szóján nevelt állatok húsa inkább világos vagy enyhén rózsaszín árnyalatú. Ez nem jó vagy rossz kérdése, hanem eltérő nevelési módok következménye. A jó minőségű csirkehús nem feltétlenül egyetlen színhez köthető. A sárga csirkehús gyakran lassabb nevelésre és természetesebb takarmányra utal, míg a világos csirkehús a tápalapú etetés jele lehet. A lényeg az, hogy a hús friss legyen: enyhén fényes felületű, rugalmas tapintású, kellemetlen szag nélkül.
A csirkehús fogyasztása Magyarországon az egyik legnagyobb húsfogyasztási kategóriát képezi. A statisztikai adatok szerint egy átlagos magyar évente körülbelül 25-30 kg csirkehúst fogyaszt. Ha úgy számítjuk, hogy egy átlagos csirke körülbelül 2,5-3 kilogramm súlyú, akkor egy év alatt Magyarországon körülbelül 80-100 millió csirkét fogyasztanak el a háztartások és vendéglátóhelyek.
A holokauszt emlékezete és a győri zsidóság történetei
A boldog csirkék témaköre mellett fontos megemlékezni az emberi szenvedésről és a történelmi eseményekről is, amelyek mélyen beépültek a kollektív emlékezetbe. A holokauszt magyarországi vonatkozásai, különösen a győri zsidóság sorsa, számos személyes történeten keresztül tárul fel.
Nicole, a holokausztot túlélt, a Győr melletti Sövényházán élt Perl Zsuzsanna unokája Kaliforniából üzenetet küldött, amelyben édesanyja, Éva családjának történetét osztotta meg. Nicole nagymamája irathagyatékát rendezte. Szapudi András újságíró (1939-2001) a Győr melletti Sövényházáról elhurcolt Perl család szomszédságában lakott kisgyerekként. Édesapját, Szapudi Laendler Istvánt (Pistát) a nyilasok egy önkényes akcióban 1945 januárjában agyonlőtték. A budapesti Holokauszt Emlékközpontban fellelhető adatok alátámasztják Nicole nagymamájának a feljegyzését: „Szapudi-Laendler Istvánt, mint zsidó származásúnak nyilvánított keresztényt, nem hívták be munkaszolgálatra, de a zsidótörvények következményei már rá, és családjára is lesújtottak. 1945 januárjában nővérével együtt elhurcolták otthonából, és Mosonszentmiklós határában kivégezték. Szapudi-Laendler István győri festő volt, aki Szapudpuszta földbirtokosa lett. 1945. július 21-én tömegsírokat tártak fel Mosonszentmiklós határában. Az egyik gödörben egy elhullott csikó teteme alatt találták meg Laendler István és Laendler Erna holttestét.”
Szapudi András, Szapudi-Laendler István fia jelentős irodalmi munkásságot fejtett ki, kilenc kötete jelent meg, elbeszélések, kisregények, versek. Egyik felkavaró vallomása a 13 évesen elpusztított Bandiról szól. A versben mély fájdalommal emlékezik vissza gyermekkorára, barátja elvesztésére és a holokauszt borzalmára, amely egy ártatlan gyermek életét vette el.
Giora Fisher izraeli költő, akinek édesanyja, Miriam (sz. Gross) Győrben született, két versében írta le benyomásait a városban tett látogatásairól. Versei utalnak ősei és általában a győri zsidók sorsára a holokauszt idején, összekapcsolva a városban tett látogatás élményével. Az általa felvetett kérdések érintik a holokauszt áldozatait, egyben az izraeli háborúkban elesett katonáknak és a terrorcselekmények áldozatainak az emlékét idézik, ami különös jelentőséggel bír a meggyilkoltak emléknapjain, amelyekre közelmúltban került sor. Ezek az emléknapok október 7-e óta egy újabb nehéz jelentést hordoznak, mert ezen események nyomán mindannyian túlélők és egy gyászoló nemzet vagyunk.
A Gross család története, amelyet a Zsidók Győri Gyökerei Világtalálkozó alkalmából foglaltak össze, a győri zsidóság gazdag kulturális és gazdasági hozzájárulását, valamint tragikus sorsát mutatja be. A családot eredetileg Grossnak hívták, amelyet apám és testvére a holokausztban elpusztult családapa, David Gross emlékére változtattak meg Ben-Davidra (héberül: Dávid fia). A Gross család az 1800-as évek elejétől jelentős szerepet játszott Győrben. Simcha Gross 1831-ben hunyt el. Fia, Gross Ármin (Ignaz) 1850-ben papír- és írószerüzletet alapított, amely könyveket is árult vagy kölcsönzött. Ármin fia, Gusztáv 1866-ban nyomdát alapított, később kiadással is foglalkozott. Az övé volt a második nyomda Győrben. Gross Gusztávot a magyarországi nyomdászat és könyvkiadás történetének kiemelkedő alakjaként tartják számon. A nyomda még egy további generáción át működött, és azt Gross Gusztáv fiai, Dávid (nagyapám) és testvére, Benjámin irányították.
A Gross család a győri ortodox zsidó hitközséghez tartozott. Tagjai aktívan részt vettek a közösség ügyeiben, jesiva diákokat támogattak úgy nevezett „étkezési napok” keretében. Apám, József, 1941-ben, 21 évesen megkapta a brit mandátumi területre szóló bevándorlási engedélyt, és kivándorolt Izraelbe. Szüleit, Dávidot és Gizellát, valamint négy testvérét hagyta hátra. 1944. március 21-én a Gestapo letartóztatta a család három tagját: Gusztávot, Dadit és unokatestvérüket (Benjámin fiát), akit szintén Gross Gusztávnak (Guszti) hívtak. Mindhárman csatlakoztak az auschwitzi földalatti mozgalomhoz, és részt vettek az 1944. október 7-i felkelésben. Sikerült túlélniük mindkét tábort. 1945. február 2-án gyilkos menetre kényszerítették őket Lieberose-ból Sachsenhausen-be. Gusztáv és Dadi túlélték a halálmenetet és eljutottak Sachsenhausenbe. Később Mauthausenbe, majd Gunskirchen-be kerültek, ahol végül az amerikai erők szabadították fel őket 1945. május 5-én. Tragikus módon Aharon (Dadi) elesett az 1949-es háborúban. Apám, József, 1986-ban hunyt el 65 éves korában. Világhírű szociológus volt, a tudomány-szociológia úttörője.
Keller Helén győri születésű holokauszt-túlélő munkája, amely a Yad Vashem Archive O.39/65 iktatószám alatt található meg, hat oldalon keresztül, szűkszavúan, hűvös tárgyilagossággal összegzi a holokauszt alatt történteket, majd útját férjével Erec Izrael felé. Helén 1928-ban, egy asszimilált zsidó kereskedőcsaládba született. 1939-ben a numerus claususra hivatkozással nem vették fel az állami gimnáziumba. Édesapját 1940-ben behívták munkaszolgálatra, ahol súlyos bántalmazások miatt megrokkant és leszerelték. 1944 márciusában elvették Kellerék üzletét és lakását, majd a győri gettóba telepítették őket. Auschwitz-Birkenauba kerültek, ahol Helén bátorsága és lélekjelenléte többször megmentette édesanyja életét. A háború végnapjaiban sáncot kellett építeniük Berlin környékén, végül egy halálmenettel Sachsenhausen felé terelték őket. Győrbe visszatérve nem sokáig volt maradása, inkább Budapestre ment. Ott ismerkedett meg későbbi férjével, akivel illegálisan elhagyták Magyarországot. Olaszországon keresztül akartak alijázni, de két évig ottrekedtek.
A Yad Vashem 1957-ben nagyszabású nemzetközi esszé-pályázatot hirdetett meg, amelynek célja minél több személyes emlék gyűjtése volt a megtizedelt zsidó közösségekről és a zsidók Soá alatti sorsáról a jövendő generációk számára. A pályázat célja a holokauszt emlékének megőrzése volt, és annak biztosítása, hogy a világ soha ne felejtse el a zsidó nép ellen elkövetett atrocitásokat. A felhívásra tizenöt országból kétszáz mű érkezett be, ami hatalmas számnak számított, mivel tizenkét évvel a háború után a holokauszt túlélői nem, vagy csak ritkán beszéltek a velük történtekről. Ma már az írások hozzáférhetőek a Yad Vashem honlapján digitalizált formában.