Olaszország történelme számos tragikus eseményt tartogat, melyek közül kiemelkedik az 1980-as bolognai pályaudvari merénylet. Ez az esemény nem csupán 85 emberéletet követelt, és mintegy kétszáz embert sebesített meg, de a világháború utáni Olaszország legnagyobb terroreseményeként vonult be a köztudatba. A merénylet, amely 10:25-kor állította meg az időt a bolognai vasútállomáson, mélyen belevéste magát az olasz nemzet emlékezetébe, és a mai napig számos kérdőjel övezi a tényleges elkövetők és megrendelők kilétét.
A merénylet napja: 1980. augusztus 2.
- augusztus 2-a Olaszországban egy nyári szombat volt, az első szomati nap augusztusban. Bologna, az ország egyik legfontosabb vasúti csomópontja, ahol az északról, délről, keletről és nyugatról induló vonalak összefutnak, ekkor is nyüzsgött az utazóktól. A pályaudvar másodosztályú váróterme tele volt az indulásra váró vagy éppen megérkezett utazókkal. Azonban nem csupán izgatott utasok és rokonaikat, barátaikat váró emberek voltak a teremben, hanem egy magányos csomag is, benne egy 23 kilogrammos bomba. A bomba felrobbant, és ettől összeomlott az állomás teljes nyugati szárnya.
A robbantás érintette az első vágányon várakozó, Ancona és Chiasso között közlekedő vonatot, az Ancona-Basel expresszt, az éttermet, valamint a pályaudvar előtti taxiállomást. Mindenhol sírás, ordítás, fojtogató por. Az azonnali káosz leírhatatlan volt: internet és mobiltelefonok hiányában a telefonvonalak sem működtek, a kommunikáció teljesen megbénult. Folyamatosan érkeztek a tűzoltók, a mentők, a hadsereg emberei. A 37-es helyi buszjáratnak fehér lepedőkkel takarták el az ablakait, és halottaskocsi lett belőle, ami folyamatosan szállította el az áldozatokat a helyszínről, mert a mentőautókra az élőknek volt szüksége.
A teljes fejetlenségben a legelső gondolat az volt, hogy egy kazán robbanhatott fel, de ezt gyorsan megcáfolták a tragédia körülményei. Már a kezdetektől a szélsőjobboldali szervezetek embereit gyanúsították, mivel nem lett volna meglepő tőlük egy Bolognára, a híresen baloldali városra mért csapás.
A robbanószerkezet és a kár
A robbantásért felelős, egy táskába elhelyezett bomba 23 kilót nyomott, ebből 5 kiló tritol és 18 kiló nitroglicerin volt. A földtől 50 centiméternyi magasságra volt elhelyezve egy kisasztalon. A katonai készítésűnek mondott robbanószer az állomás egyik oldalát teljesen romokba döntötte, az pedig ráesett a vágányon várakozó, amúgy Ancona-Chiasso között közlekedő vonatra. A robbanás ereje és az általa okozott pusztítás minden képzeletet felülmúlt. A kráter, amelyet a pokolgép vájt, és a szétszóródott emberi testek látványa mélyen beleégett a szemtanúk és a segítő szakemberek emlékezetébe.
A nyomozás és az elítéltek
A nyomozások folyamatos félrevezetése miatt - hol a Camorrát, hol a szabadkőműveseket, hol a titkosszolgálatot keverték az ügybe - tíz év kellett ahhoz, mire 1995-ben elítélték az egyik ultrajobbos szervezet tagjait, Valerio Fioravantit és Francesca Mambrot. Később, még tizenkét év elteltével, az események idején kiskorú Luigi Ciavardinit is elítélték.
Valerio Fioravanti, akit a bíróság annak idején több, rendőrök és ügyészek elleni merényletet is rábizonyított, hatszor életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Összesen 26 évet töltött rács mögött. Az utóbbi öt évben „kijáró rab” volt: napközben a Nessuno tocchi Caino (Senki se bántsa Káint) nevű emberjogi szervezet székházában dolgozott, és csak éjszakára tért vissza a börtönbe. Ügyvédje közlése szerint Fioravanti nem részesült ítéletének enyhítésében. Azért került szabadlábra, mert a törvény lehetőséget ad rá, hogy azok az életfogytigra ítélt foglyok, akik öt éven át „kijáró” státusban vannak, kiszabadulhassanak. Szabadlábra helyezése azonban felháborodást váltott ki az áldozatok rokonaiból. Paolo Bolognesi, a pályaudvaron meghalt 85 személy hozzátartozóit tömörítő szövetség elnöke fakadt ki: „Olaszországban olyan törvények vannak, amelyek a gyilkosokat védik.” Fioravanti és vádlott-társa, Francesca Mambro mindvégig tagadta, hogy köze volna a merénylethez.
A küldők kiléte azonban mindig homályban, pontosabban teljes sötétben maradt. Hogy ki volt a megbízó? Ez a bolognai merénylet fekete lyuka.
10 ÉV GYŰLÖLET | Film az orbáni gyűlöletpolitikáról
Az olasz terrorizmus története: az „ólomévek”
A bolognai robbantás nem egy elszigetelt esemény volt, hanem egy hosszabb, az „óloméveknek” (anni di piombo) nevezett időszak csúcspontja. Ez a korszak az 1960-as évek végétől az 1980-as évek elejéig tartott, és politikai gyilkosságok, pokolgépes merényletek és fegyveres összecsapások jellemezték.
A Piazza Fontana-i merénylet: a terror kezdete
A terror időszaka hivatalosan az 1969. december 12-i milánói merénylettel vette kezdetét. Ekkor a dóm közelében lévő Piazza Fontanán lévő bankfiókban végrehajtott robbanásban 17 ember vesztette életét, és több mint nyolcvanan sebesültek meg. A milánóival egyidőben Rómában is történt három robbanás, ezekben mintegy húszan sebesültek meg.
A milánói robbantásról a médiumok így számoltak be: „Megcsonkított emberi testek hevertek szanaszét a bank épületében, a pokolgép majdnem egyméteres krátert vájt a márványpadlóba, a detonáció következtében az összes ablak betört. Ahogy a robbantás okozta sokk káoszba fordult, s a sebesültek egyre hangosabban jajgattak, a banki alkalmazottak - akiket pultjaik megvédtek a robbanástól - elkezdték oltani a tüzeket, s ellátták a sérülteket. A bankot és a teret üvegszilánkok és vértócsák borították.” Az egyik túlélő, Fortunato Zinni így emlékezett a robbanásra: „A légnyomás azonnal a földre dobott. Hallottam, hogy több telefon is csörgött. Felvettem, a rendőrök azt kérdezték, hogy a kazán robbant-e fel. Azt válaszoltam, nem, mert az egészen máshol van. Azt kérdezték, mit látok. Egy leszakadt kezet, válaszoltam.”
Bár már az azt megelőző hónapokban is voltak Olaszországban kisebb merényletek, s erősödőben voltak a szélsőjobbos és szélsőbalos mozgalmak, valamennyi történész egyetért abban, hogy a milánói dóm közelében végrehajtott merénylet megváltoztatta az országot, s elindította a terror több hullámát.
A terror hullámai és az elmaradt igazságszolgáltatás
Az első, 1969-1974 közötti szakaszt a szélsőjobboldali, újfasiszta merényletek jellemezték. A cél az volt, hogy a terrorista akciókkal, illetve államcsínykísérletekkel letérítsék Olaszországot a demokrácia útjáról, s autoriter kormányzást erőltessenek a polgárokra. A helyzetet bonyolította, hogy a merénylők szándékait az államgépezetben is sokan helyeselték.
Részben ez az oka annak, hogy a mai napig nem lehet pontosan tudni, kik hajtották végre a milánói merényletet, s kik voltak a felbujtók. Eleinte a baloldali anarchistákat vádolták a robbantással, s őrizetbe is vettek mintegy nyolcvan embert. Egyikük, Giuseppe Pinelli úgy halt meg, hogy állítólag kiugrott, vagy kiesett a helyi rendőrkapitányság negyedik emeletéről. Pinelli halála pedig bosszúba torkollott: 1972-ben egy baloldali csoport, a Lotta Continua egyik tagja megölte a milánói rendőrség egyik vezetőjét, Luigi Calabresit, mert a támadó szerint ő volt felelős az anarchista aktivista haláláért.
A nyomozás későbbi szakaszában pedig az Ordine Nuovo (Új Rend) nevű újfasiszta szervezet került a figyelem középpontjába, ám sokáig semmiféle bírósági ítélet nem született az ügyben. 1987-ben ugyan elítélték az Ordine Nuovo néhány vezetőjét, ám a 16 éves börtönt nem a bankfiókban végrehajtott robbantásért kapták, hanem néhány más, kisebb merénylet elkövetéséért. Mivel a bíróság 1987-ben egyszer már felmentette Franco Fredát és Giovanni Venturát - két Ordine Nuovo-tagot - a robbantás vádja alól, hiába kerültek elő később újabb, őket terhelő bizonyítékok, már nem állíthatták őket még egyszer bíróság elé.
Az 1969-ben kezdődött terrorhullámok az 1980-as évek elejéig követték egymást. Olaszországban ebben az időszakban 197 politikai gyilkosság és 135 pokolgépes merénylet történt, és 38 fegyveres összecsapás robbant ki. Ezekben 370 ember vesztette életét, s több mint ezerre tehető a sebesültek száma. Az áldozatok között elsősorban politikusok, üzletemberek, bírák, szakszervezeti vezetők, rendőrök és újságírók voltak. A legvéresebb akció az 1980-as bolognai merénylet volt.
Az emlékezés és az igazság keresése
A milánói robbantás annyira megmaradt az olaszok tudatában, hogy az ötvenedik évfordulón valamennyi vezető olasz politikus megszólalt. Giuseppe Conte miniszterelnök például azt mondta: „Nem szabad elfeledkeznünk az ötven áldozatról, elmúlt ugyan fél évszázad, ám még mindig fáj, ha ránézünk az akkor készült képekre.” Elisabetta Casellati, a szenátus elnöke, a demokrácia elleni támadásnak nevezte a terrorakciót, s hangsúlyozta: „nincsenek felbujtók, és a félrevezetésben érdekelt emberek miatt még mindig nem szolgáltattunk igazságot az áldozatoknak és családtagjaiknak. Emlékeznünk kell arra, hogy továbbra is kötelességünk az igazság kiderítése.”
A Piazza Fontana-robbantásról 2013-ban film is készült, a Marco Tullio Giordana által rendezett mozi üzenete az volt, hogy az 1960-as évek végét jellemző „kommunista-fóbia” időszakában a rendőrség, a titkosszolgálatok, az állam képviselői összefogtak a szélsőjobbal, hogy lejárassák az olaszországi baloldali csoportokat. A bolognai merénylet évfordulóján a bolognaiak Sergio Cofferati polgármesterrel együtt, illetve mindenféle méltóságok és kevésbé méltóságok leveleivel emlékeztek. A kormányt Gisnfranco Rotondi képviselte, aki, amúgy a kormányprogram megvalósításáért felelős miniszter. Természetesen alaposan kifütyülték. A folyamatos emlékezés és a megrendelők utáni kutatás azt mutatja, hogy az olasz társadalom továbbra is keresi az igazságot és a lezárást ezekben a sötét fejezetekben.