Bukta Imre Munkácsy-díjas festő, képzőművész munkássága a kortárs magyar művészet egyik legmeghatározóbb, ugyanakkor legszemélyesebb világa. Bár a művész pályája a hetvenes évek második felében a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület munkájához kapcsolódva, illetve a legendás szentendrei Vajda Lajos Stúdió köreiben indult, művészete sohasem vált a dada, a pop-art, az arte povera vagy a koncept art szigorú irányzatainak rabjává. Az érdeklődésének középpontjában a vidéken élő ember kultúrája, mentalitása, az ember, az állat és a természet szinte rituális együttélése áll, amely ciklikusan igazodik az évszakok váltakozásához és a hozzájuk kapcsolódó munkafolyamatokhoz, mint a kaszálás, locsolás, faültetés, metszés vagy éppen a betakarítás.
A vidéki lét és a modernizáció kettőssége
Bukta Imre mezőgazdasági művészete sajátos jelenség a hazai képzőművészeti színtéren. Festményein, grafikáin, installációiban és performanszaiban a mai magyar vidék rögvalóságának ellentmondásos romantikája sűrűsödik össze. Egyfajta új tájszemléletként is értelmezhetjük az 1952-ben született alkotó életművét, amelyben az emberi beavatkozás folytonos nyomai - mezőgazdasági művelés alá vont természeti tájak, traktorok, kombájnok és elevátorok - tűnnek fel.
Ennek a világnak nincs sok köze a klasszikus magyar festészet bukolikus romantikájához, amely már a maga korában sem feltétlenül a valóságot tükrözte. Bukta Imre a legnagyobb szeretettel beszél a tájról és a képei szereplőiről, akik többnyire földijei. Az életmű meghatározó részében a Heves megyei Mezőszemere mindennapjai tűnnek fel, ahová az alkotó pályája elindult, és ahová több évtizednyi meghatározó kitérő után hazatért. A „műanyagból tiszta búzát cséplő gép” gondolata vagy az ilyen jellegű technológiai abszurdok az ő szemléletében nem csupán technikai lelemények, hanem a falusi életforma átalakulásának, a szocialista, majd posztszocialista és prekapitalista modernizáció ellentmondásainak szimbólumai.
Anyaghasználat és a „Hajnali szabad permetezés”
Bukta Imre festészete, grafikai munkái, objektjei és performanszai szó szerint elválaszthatatlanok attól a környezettől, amelyet bemutatni hivatottak. Ez a gesztus gyakorta már az anyaghasználatban is megmutatkozik. Képeibe nemegyszer szénát, állati szőröket, kukoricaszemeket, gyufaszálakat, fa- és csempedarabokat applikál: ezek a vidéki élet tárgyi rekvizitumai.
A nyolcvanas évek közepének „összefoglaló” jellegű főműve, a Hajnali szabad permetezés (1985), miközben megelőlegezi az installációs művészet későbbi felfutását, magától értetődő természetességgel illeszkedik a posztmodern fordulat plurális megközelítésmódjába. A mű tárgy- és motívumsokszorozásokat, valamint mívesen kidolgozott kisplasztikai zárványokat - mint például a permetezők testére szögelt lárvák és meztelencsigák - épít be. A zsánerjelenet egy párhuzamos síkokból építkező, színpadszerű tájmakettben jelenik meg: négy farostlemezből kivágott, drót-sugarakat permetező gazda vonul át a színen, előttük faforgács borította földsávval, amelyből rozsdás ásófejek sarjadnak.
Bukta Imre: Másik Magyarország
Mimetikus és antimimetikus feszültség
Bukta képeinek feszültsége a mimetikus és antimimetikus elv, a tematika és az absztrakt festőiség sajátos együttéléséből származott. Még azoknak a háttérmotívumoknak is, amelyeket a tüzetes szemlélet mimetikusnak ítélhet, az elsődleges nézete önelvű festői gesztusra utalt. Az előtérben álló figurákat gyakran irreális fehér keretezés emelte ki, mintha egy üvegsátorba lennének bezárva, vagy erős vonalak hangsúlyozták szerkezetüket, esetleg a háttér áttűnt a testen.
A Béla a fácánnal (2012) című festményen a figura rönkök erdején keresztül karikázik zsákmányával, a háttérben pedig egy csak részben azonosítható raszter bontakozik ki, mintha a kék út feltekeredne a színes ornamenssel kidíszített biciklikerekekre. A művész tájékozott a modern festészetben; egyes elemeket vissza lehet vezetni különböző mesterekkel folytatott párbeszédére, sőt, megjelennek a klasszikusok hommage-ai is, mint a krumplievők alumíniumlemezre fotózva.
A "Kifordított ház" és a szociográfiai látásmód
A tíz évvel ezelőtti műcsarnoki kiállítás egyik főműve, A ház című vegyes alkotás, egy valóságos kis tégla-vályogház volt, amely négy oldalán négy különböző társadalmi helyzetet reprezentált. Az ablakkeretekben videoinstalláció mutatta a ház lakóit. Bukta későbbi munkája, a Kifordított ház, belülről mutat be egy házat, ahol békések és rendezettek a viszonyok, és a külső támadás eszköze - egy paradicsom - már nem élet kioltására, hanem egyfajta tragikomikus, táncoló mozdulat lezárására szolgál.
Ez az irányváltás egybecseng a 2015-ös Artportal-interjúban megfogalmazott gondolatokkal, miszerint a művész a kritikai beállítottságtól egy közérthetőbb festői nyelv felé fordult. Míg a korábbi kocsmai képekben ott volt a „másik Magyarország” szociográfiája, az újabb alkotások már a személyes élményekből táplálkoznak, festőibbek, absztraktabbak és reduktívabbak.
Humor és a "vidéki zsáner" újraértelmezése
Bukta Imre új képeit a kritikai iróniával szemben gyakran a szelíd humor jellemzi, a mélabús közmunkás asszonytól az Erzsi Párizsban (2021) című művön át a bárányig, amely a tányérantennából lefetyeli az esővizet. Fontos leszögezni, hogy ezek a képek sohasem kedélyesek, a humoruk inkább a valóság elfogadó, de megfigyelő ábrázolásából fakad.
A zsánerkép műfaja, amely a 17. századi flamand és holland festészet után lejtmenetbe kezdett, Bukta kezében újra érvényessé válik. Ő nem a giccses, kényszeresen boldog szocialista realizmust követi, hanem a környezete festőileg érdekes motívumainak ítéletmentes megjelenítésére törekszik. Ezt a törekvést szimbolizálja az a 2015-ös videómű, amelyben huszonnyolc mezőszemerei polgár - mezőgazdasági munkások, cigányok, hivatalnokok, bicikliszerelők - mondja ki a kiállítás megnyitó mondatát.
Filozófia: a falu, a hit és a tradíció
A kiállítások tematikai csomópontjai - a falu, a fák, a hit, a hagyományos életforma megszűnése és az öregség - köré épülnek. A jegenyesorok, akár installációban, akár festményen jelennek meg, nem a modern végítélet fegyvereként, hanem nosztalgikus bánattal reflektálnak a táj átalakulására. A fák kivágása, amely gazdasági okokból történik, Buktánál a tradíciók rezignált tudomásulvételét jelzi.
A vallással kapcsolatos művei sem az őszintétlen politikai kereszténységet, sem a fanatikus várakozást nem idézik, inkább egyfajta személyes, privát szakralitást, amely a vidéki élet rituális szokásaiban még fennmaradt. Bukta Imre így válik egy olyan művésszé, aki kialakított egy engedmények nélküli, mégis közérthető stílust, amelyben az „absztraktabb elem”, a színfolt és a raszter éppúgy helyet kap, mint a realisztikusabb, finom ceruzarajz-hatású részletek.
Az alkotói módszer és a technikai háttér
Bukta alkotói folyamata során folyamatosan kísérletezik a különböző médiumokkal. A festmények és a plasztikai objektumok szerves egységet alkotnak. A Jegenyesor (2022) installációban például az éles megvilágítás a láncfűrészek árnyaiból idézi fel a sudár jegenyéket, ezzel új dimenziót nyitva a hagyományos tájábrázolás előtt.
A festői gesztusok tekintetében megfigyelhető a heterogén rétegezettség: mikor elragad bennünket egy vízfelület fantasztikusan puhán megfestett foltja, a hátteret éles, „tar ágak” szerkezetei konstruálják meg. Ez a kettősség - az elnagyolt színpöttyök és a precíz rajzosság váltakozása - teszi Bukta művészetét egyedülállóvá. Az olyan képek, mint az Este falun (2020), ahol a tehenek a covid miatti lezárások okán engedik ki tejüket az utcán, megmutatják azt a kettős referenciájú gondolkodást, amelyben a látvány és a mögötte húzódó, olykor abszurd vagy éppen fájdalmas tartalom elválaszthatatlan.
A művész pályája az autodidakta indulástól a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett oktatói tevékenységig ível, miközben az alkotói attitűd alapja - a környezet iránti mély, olykor melankolikus, de mindig figyelemmel teli érdeklődés - változatlan maradt. Bukta Imre mezőgazdasági művészete nemcsak dokumentálja a változó vidéki életet, de az emlékezet és a jelen legapróbb rezdüléseit is képes kiemelni, legyen szó akár egy kukoricamorzsolásról, akár egy rozsdamarta fridzsiderben talált szalonnabőrről.