A milánói Santa Maria delle Grazie-templom és az ahhoz tartozó domonkos kolostor legfőbb nevezetessége, hogy itt látható Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című alkotása. A Santa Maria delle Grazie egy templom és domonkos kolostor Milánóban. A refektórium szerves része a Santa Maria delle Grazie építészeti komplexumának, amelyet Bramante a 15. század végén, a Sforza uralkodása alatt fejezett be. I. Francesco Sforza, Milánó hercege rendelte el, hogy építsenek dominikánus kolostort és templomot a város egyik terére, ahol egy korábban, Szűz Mária tiszteletére fölszentelt kápolna már állt. A kolostor 1469-ben készült el, a templom 1492-93-ra. Milánó új uralkodója, Ludovico Sforza elhatározta, hogy az épülő templomnak a Sforza-család temetkezési helyéül is szolgálnia kell, így - vélhetően Donato Bramante tervei alapján - 1494-re átépíttették a templom apszisát.
Az egykori kolostor épületei, az udvarok és átjárók a templomtól balra helyezkednek el. A térről nyílik a főbejárat, innen egy kis előcsarnokon keresztül megközelíthető a refektórium is, ahol Az utolsó vacsora (Il Cenacolo) látható. Ludovico Sforza kérte fel 1495-ben Leonardo da Vincit a híres evangéliumi jelenet megörökítésére. Leonardo 1495 és 1497 között készítette Az utolsó vacsorát. A festményen Leonardo azt a pillanatot ábrázolta, közvetlenül azután, hogy Jézus azt mondta: „Egyikőtök el fog árulni engem”. Ez a vacsora legdrámaibb pillanata, amelyben minden apostol felteszi magának és a többieknek a kérdést, hogy ki lehet az áruló. Leonardo arra összpontosít, hogy Jézus szavai milyen hatást gyakorolnak az ap# Leonardo da Vinci Utolsó Vacsorája: Egy Művészeti és Spirituális Utazás
A Santa Maria delle Grazie templom és domonkos kolostor Milánóban az egyik legjelentősebb építészeti komplexum, amelynek falai között a művészettörténet egyik leghíresebb alkotása, Leonardo da Vinci „Utolsó vacsora” című falfestménye található. Ez a remekmű nem csupán az itáliai reneszánsz ékköve, hanem a világ egyik legismertebb művészeti alkotása is, amely évszázadok óta foglalkoztatja a művészetkedvelőket, teológusokat és a szélesebb közönséget egyaránt.
Leonardo di ser Piero da Vinci, az 1452-ben született polihisztor tehetségének mértékére, életművének jelentőségére és nívójára nehéz olyan szuperlatívuszokat találni, amik nem elcsépeltek. Festő, tudós, matematikus, mérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zenész, filozófus és író volt, méghozzá egy személyben. Az „Utolsó vacsora” projektjébe 1494-ben vágott bele, amikor már a negyvenes éveit taposta. Érdekesség, hogy a Mona Lisa ekkor még gondolati síkon sem létezett, a természetfeletti mosollyal tarkított portrénak ugyanis 1503-ban kezdett neki. Híres volt arról a mester, hogy minuciózus, perfekcionista módon alkot, ezúttal sem tett másként: négy éven át tökéletesítette az „Utolsó vacsorát”, melyet végül 1498-ban fejezett be.
A Milánói Kolostor és a Sforza Család
A Santa Maria delle Grazie, egy templom és domonkos kolostor Milánóban. A kolostor 1469-ben készült el, a templom 1492-93-ra. I. Francesco Sforza, Milánó hercege rendelte el, hogy építsenek dominikánus kolostort és templomot a város egyik terére, ahol egy korábban, Szűz Mária tiszteletére fölszentelt kápolna már állt. Milánó új uralkodója, Ludovico Sforza elhatározta, hogy az épülő templomnak a Sforza-család temetkezési helyéül is szolgálnia kell, így - vélhetően Donato Bramante tervei alapján - 1494-re átépíttették a templom apszisát.
A refektórium, ahol a festmény található, szerves része a Santa Maria delle Grazie építészeti komplexumának, amelyet Bramante a 15. század végén, a Sforza uralkodása alatt fejezett be. Az egykori kolostor épületei, az udvarok és átjárók a templomtól balra helyezkednek el. A térről nyílik a főbejárat, innen egy kis előcsarnokon keresztül megközelíthető a refektórium is, ahol az „Utolsó vacsora” (Il Cenacolo) látható. A Sforza család címerei, bár megkoptak az évszázadok során, azért még mindig jól láthatók a festmény fölött.
A Sforza család megrendelésére készült alkotás a dominikánus szerzetesi közösség étkezőjébe. Hogy a Sforza család hogy jutott el eddig, honnan szerezte vagyonát, milyen titokzatos és gyanús halálesetek voltak körülöttük és közöttük, miből tellett kastélyra és templomra, meg minden egyébre a (kerekítve) 80 esztendő alatt… „A megghiu parola è chidda ca ‘un si dici.” (A legjobb szó az, amit nem mondanak ki.) Tartja a szicíliai mondás.
Az „Utolsó vacsora” Témája és Kompozíciója
A festmény azt a közös étkezést hivatott megeleveníteni, amelyre Jézus Krisztus elfogatását és keresztre feszítését megelőző estén került sor, a tizenkét apostol és a próféta részvételével. A Biblia szerint Jeruzsálemben, egy cenáculumban tartották, tehát egy lakóház emeleti részén lévő, berendezett ebédlőjében.
Leonardo 1495 és 1497 között készítette az „Utolsó vacsorát”. A festményen Leonardo azt a pillanatot ábrázolta, közvetlenül azután, hogy Jézus azt mondta: „Egyikőtök el fog árulni engem”. Ez a vacsora legdrámaibb pillanata, amelyben minden apostol felteszi magának és a többieknek a kérdést, hogy ki lehet az áruló. Leonardo arra összpontosít, hogy Jézus szavai milyen hatást gyakorolnak az apostolokra, milyen reakciót váltanak ki belőlük, gondolataikat és érzelmeiket gesztusaikon és arckifejezéseiken keresztül ábrázolja.
Márk evangéliuma szerint Jézus egy emeleti szobát kapott a ház gazdájától, hogy tanítványaival elfogyassza a húsvéti bárányt, a széder vacsorát. Eredetileg egy hátsó helységet kért, de a gazda felajánlja a ház legszebb szobáját, amolyan „coenaculum statum”-ot. A képen inkább csarnok, ami a szerzetesi ebédlőnek a folytatása egy másik szinten. A kép azt a jelenetet ábrázolja tehát, amikor Jézus szomorúan kijelenti, hogy „Bizony, bizony, mondom nektek, közületek egy elárul engem.” (Jn. 13: 21.). Úgy tűnik, hogy ez meglepi a tanítványokat, felkavarja őket, és igen vehemensen reagálnak. Bertalan például indulatosan felugrik, az asztalra támaszkodva előrehajlik, kissé fenyegetően, mintha azt mondaná: mondjad csak még egyszer!
A tanítványokat a mester hármas csoportokba rendezte. Jézus alakja mintha nem egészen tartozna már közéjük, egy távlatokra nyíló ajtókeret van a háttérben, ami alakját keretezi. Kész a nagy utazásra. Van tanítvány, aki széttárja a karját, van aki felfele mutat, van aki a szívére. Máté Jézus felé nyújtja mindkét kezét, Taddeus gesztusa titokra utal. A művészettörténészek között egyetértés van az apostolok elhelyezkedését a festményen. Azonosításuk egy 19. században talált kézirat (Leonardo Da Vinci jegyzetfüzetei, 232. oldal) alapján történt. A tanítványok igencsak egymásba vannak zsúfolva, de a kompozíciót Krisztus teste által alkotott egyenlő oldalú háromszög kiegyensúlyozza. Ő egy ajtó-/ablakkeretben ül, mögötte összeér az ég és a föld, a menny és a világ. Feje félig a végtelenből érkező fényben, az alsó rész körül a paradicsom zöld világa. A mennyei szentélybe csak rajta keresztül lehet belépni. Egy boltív alatt ül, amit két oszlop szegélyez. A boltív teljes körre kiegészítve, tökéletesen körülveszi a háromszöget.
Leonardo Kísérleti Technikája és a Festmény Sorsa
Leonardo nem freskóban dolgozott, hanem temperával, kétrétegű, a festéket nem szívó felületen. Ez a munkamódszer lehetővé tette a művész számára, hogy kifinomultabb chiaroscuro-effektusokat érjen el, és napról napra úgy módosítsa a művet, ahogyan ő jónak látta; azonban éppen ezért a festmény sokkal inkább ki van téve az idő okozta károknak.
Ludovico Sforza kérte fel 1495-ben Leonardo da Vincit a híres evangéliumi jelenet megörökítésére. A kép 1497-re el is készült, de alig 20 évvel utána már kétségessé vált, hogy képes lesz-e ellenállni az időnek. Leonardo ugyanis eltért a freskófestészet addig ismert technikájától: erős temperát használt, amelyet csirizzel és gipsszel preparált falrétegre vitt fel. Nem tudni biztosan, az eljárás helytelensége vagy egyszerűen a fal nyirkossága miatt, a 16. században a nagy mű állapota egyre romlott és a század végére már menthetetlennek ítélték. Ráadásul a falba egy ajtót is vágtak, amelynek a festmény egy része áldozatul esett.
Hogyan tették tönkre a restaurátorok Leonardo da Vinci remekművét?
A kísérleti technika okán csupán néhány év elteltével elkezdett lepattogzani a festék. A jelenségre ráerősített a kolostor konyhájából szálló gőz és füst, de még a gyertyák kormozása és a helyiség nedves páratartalma is. A sors különös fintora, hogy a refektórium ellenkező falán látható, Giovanni Donato Montorfano „Keresztre feszítés” nevezetű freskója szintén a 15. századból származik, és sokkal jobb állapotban maradt fenn.
Két évszázadon át nem túl sokat tettek megmentésére. Az 1652-ben vágott ajtó tovább lazította a festéket, és megsemmisítette a Jézus alakja alatti területet. Később Napóleon megszálló csapatai istállónak használták a refektóriumot, ami tovább ronthatott a helyzeten. A 19. századi restaurálási kísérletek sem jártak tartós sikerrel.
A legsúlyosabb csapás viszont csak ezután érkezett: a II. világháború idején, 1943. augusztus 15-én angol-amerikai légicsapások miatt bombatalálat érte a refektóriumot, aminek a teteje és az egyik fala is összedőlt, de Leonardo alkotása sértetlen maradt. Szó szerint nem festett jól a helyzet a II. világháborút követően. A terem újjáépítése során sikerült a korábbi helytelen restaurálási kísérletek nyomait eltüntetni, s helyreállítani a freskót.
Restauráció és Megosztó Eredmények
A 20. század végén extenzív, komplex és a művészetkedvelőket és szakértőket egyaránt megosztó restaurációs munkálatokon esett át. Közel húsz éven át tartott, 1999-ben fejezték be. Jelentős mennyiségű koszt és lakkréteget távolítottak el, eközben bézs színű akvarellel pótolták azokat a részeket, amelyek helyreállítása lehetetlennek bizonyult. A művelet kritikusai szerint annyi festéket távolítottak el a renováció során, hogy Leonardo eredeti művének csupán töredéke maradt meg. Elismerésben is részesült ugyanakkor a projekt, hiszen az apostolok arckifejezése, illetve az asztalon lévő ételek sokkal szebbé, jobban kivehetővé váltak.
A restaurációs munkák mellett megtisztították a levegőt is a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában, ahol a remekmű található. Eddig egyszerre legfeljebb 25 látogatót engedtek be a freskóhoz, és mindenki csak 15 percet tölthetett a remekmű előtt, tehát a látogatási időben mintegy 1300 ember tekinthette meg naponta, ráadásul jó előre kellett foglalni. Az új szellőzőrendszer napi 10 ezer köbméter levegő cseréjét teszi lehetővé a 3500 köbméterrel szemben. A különleges szűrőrendszer beépítésével Leonardo halálának 500. évfordulójára készültek. A jegyeket előre, online kell megvásárolni.
Leonardo Forradalmi Kompozíciója
Leonardo da Vinci forradalmi kompozíciót alkotott, eltérve a korabeli konvencióktól. A festmény nem követi a hagyományos, magasztos stílusú, statikus ábrázolásmódot, és nem látható glória sem az apostolok és Jézus feje fölött. Halandóként, emberként ábrázolja a bibliai szereplőket, ami az akkori glorifikált, plasztikus illusztrációknak merőben ellentartott. Vizsgáljuk is meg őket egyesével, balról jobbra haladva.
Bertalan (avagy Nátániel) és Jakab hitetlenkedő, megdöbbent ábrázatot vágnak, mintha próbálnák feldolgozni a történteket. András érzékletesen kinyújtja a kezeit, elutasítva Jézus vádjait. Péter dühös, védelmező és nyugtalan energiákat sugall, János merengő, bánatos. Júdás elfordul, magához húzza az erszényét, ami árulására, bűntudatára utal. Tamás reakciója csodálkozást, kételkedést sugároz, idősebb Jakab arcán meglepettség, döbbenet tükröződik. Jól megfigyelhető, hogy Jézus a festmény középpontjában helyezkedik el, Leonardo mesterien alkalmazza az iránypontos perspektívát. Az asztal és a terem vonalai, minden tekintet és dramatizációs feszültségfokozás az ő alakjában összpontosul.
A Mű Teológiai és Kulturális Jelentősége
Leonardo műve rendkívüli hatást gyakorolt a keresztyén hívők gondolkodására, hiszen eredeti felvétel híján, a legszélesebb körben elterjedt, legnagyobb tekintélyű műalkotás lesz az esemény vizuális reprezentációjának fő forrása, ami felviszi az eseményt a megnyitott vallási képzelet vásznára. Elképzelhető, hogy milyen hatással volt egykor a látogatókra, a művész az élénk színek használatával tulajdonképpen ráégette a retinára, és onnan hamar átkerült a tudat mélyebb rétegeibe.
A „Cenacolo” kettős jelentéssel bírt a mű alkotásakor, de éppen az általa keltett érthető és indokolt hírverés vezetett el oda, hogy a „Cenacolo” egyre inkább az un. Utolsó vacsorára utaljon, és erre vonatkozóan vannak már korabeli példák is. Innen már csak egy lépés volt a határozott névelő kitétele, hiszen a megörökítő műalkotások sora nem zárt, de az esemény egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, tehát „Az” Utolsó vacsora, Il Cenacolo.
Megállapítható, minden lelkiségi értékítélet nélkül, hogy a Santa Maria delle Grazie domonkosrendi kolostor étkezőjének (refektóriumának) északi falát borító, 450 × 870 centiméter méretű festmény a bibliai leírás (talán a János evangéliuma) szabad értelmezése Leonardo da Vinci művészzseni által, semmiképpen sem annak hiteles reprezentációja, még kevésbé az eredeti esemény egyfajta foglalata, misztikus ráérzéssel, éppen ezért nem igényli, de nincs is arra szüksége, hogy a vallásos jelentésű szentségi jelzővel ruházzuk fel, mindamellett jó értelemben tiszteletet provokál, ami jár egy zseniális műalkotásnak, függetlenül attól, hogy mennyire nyerte el esztétikai vagy etikai szimpátiánkat.
Jóllehet da Vinci alkotása teológiailag nem fegyelmezett, nem kanonikus, ha ez jobban tetszik, vagyis nem bibliai vagy dogmatikai hitelességre törekedett, egészen más szempontok szerint alkotott. Művészként zseni volt, és szellemében szabad, ahogy annak lennie kell, és inkább az alkotás különlegességére, semmint a történelmi, teológiai hűségre koncentrált. Emellett a teológiai értelmezés és a művészi megformálás között igenis van átfedés, de jellemzőbb a feszültség, az ellentmondás. Végezetül bátran kijelenthető, hogy az eredeti esemény igenis szent a hívők számára, szent, annak minden jelentésében, viszont a képzőművészeti alkotásnak egészen más a besorolása, tulajdonképpen semmi köze a szentséghez, egyedül a műelemzés asztalának élére állítható, éppen jellege okán, ahol számára adekvát kérdéseket lehet feltenni.
Az Úrvacsora Jelentése a Keresztény Teológiában
Az úrvacsora unio mistica cum Christo, közösség Krisztussal (és a hittestvérekkel) és részesedés megváltói munkájának javaiban. A részesedés minden keresztyén felekezet számára vere et realiter (kenyér v. ostya, ill. bor) történik. Eredetileg az történhetett, hogy a pászkabárány múltból táplálkozó tartalmát Jézus jövőre vonatkozó üzenetté alakítja, ami saját testén, áldozatán keresztül nyílik meg, anélkül, hogy úgymond a kereten változtatna. Ez nem felsőbbrendű a korábbihoz képest, tehát nem mondható, hogy annak meghaladása, helyreállítása, tartalommal való megtöltése, és ilyesmik, hanem valami egészen más, méghozzá azáltal, hogy bensőséges Isten-kapcsolatot feltételez, illetve arra ösztönöz, annak minden szépségével és kockázatával.
Jézus a pászkavacsora között milyen kapcsolatot mutatott be. A páskaünnepet tartja a vacsora legvalószínűbb időpontjának, mely egy szentség alapításaként is értelmezhető. A búcsúvacsorája is volt eszkatologikus perspektívában. Az úrvacsorát a zsidó pászka megünnepléseként értelmeztek, amelyben Istennek az Izraellel kötött szövetségére emlékeztek.
Az úrvacsora négy fontos eseményre emlékeztet, és négy fontos állítást közöl velünk Jézus Krisztus.
- Jézus meghalt érted: Az úrvacsora az Úr halálát hirdeti, emlékeztetve arra, hogy Jézus kifizette a váltságdíjat értünk, és a benne hívők szabadok a bűn rabságából. Jézus halálával megnyílt az út Istenhez, és vére megtisztít minket minden bűntől. A kenyér és a bor biztosíték arra, hogy mindaz a nagyszerű dolog, amit Jézus a halálával elvégzett, személy szerint ránk is érvényes, erősítve hitünket.
- Jézus nem maradt a kereszten: Jézus dicsőséges feltámadása révén a benne hívőkben is élni akar lelkileg, hit által. Az úrvacsora ezt a lelki egységet, hitbeli közösséget szemlélteti, ahogy a kenyér és a bor eggyé válik velünk. Ez az új életben járás csodája, melyben Krisztus természete él a hívőben, lehetővé téve a türelmet, a jótettre való hajlamot és az ellenség szeretetét.
- Jézus szolgált: János evangéliuma szerint a vacsora végén Jézus megmosta tanítványai lábát, példát adva a szolgáló szeretetre. „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon.” Ez az attitűd jellemzi Jézust, és ilyenekké akarja formálni azokat is, akik Őbenne hisznek. Az úrvacsora programja az örömszerzésre hívja a Krisztus-tanítványokat minden emberi kapcsolatban.
- Jézus visszajön: Pál apostol szavai szerint „az Úrnak halálát hirdessétek, amíg visszajön”. Az úrvacsora minden alkalommal utal egy csodálatos nagy mennyei örömlakomára, ahol az örömnek soha többé nem lesz vége, ahol nem hitben, hanem látásban járunk. Ez a nagy vacsora az üdvösségre való felkészülés, ahol a döcögős lelki közösség tökéletessé és teljessé válik, és ahol az éhező bőséget kap, a magányos szeretet-közösségben élhet.
Az Úrvacsora Gyakorlata a Korai Egyházban
A korai egyház életében fontos szerepet kapott az eucharisztia megünneplése, melyet az apostolok és a születő egyház hogyan építettek be az életükbe. Az úrvacsora egy közösségi dimenzióval is bírt. Kenyértöréssel kezdték és hálaimával fejezték be. A kezdetekben nem volt éles határ az úrvacsora és más étkezések között, gyakran egy úgynevezett agapéval járt együtt, azonban a kettő fokozatosan elvált egymástól. A 2. század végétől az eucharisztiát kora reggel, az agapétól elválasztva ünnepelték meg.
Az úrvacsora formáját illetően sem volt egységes gyakorlat. Az első századokban a hívők maguk helyezték az eucharisztiát a szájukba. Gregoriosz szerint a 9. században tértek át a nyelvre történő áldozásra.
Egy Másik „Utolsó Vacsora”: Andrea del Sarto Műve
Nagyon ritkán fordul elő, hogy a rombolásra kész hadak, a marcona katonák megilletődve megtorpannak egy "halálra ítélt" mű előtt, s ahelyett hogy lesújtanának rá, megkegyelmeznek neki, érintetlenül hagyva az alkotást. Ez történt egy kevésbé ismert, az „Utolsó vacsorát” ábrázoló remekművel, amelyet még ma is megcsodálhatunk egy firenzei kolostorban.
Ha erről a témáról beszélünk, mindenkinek automatikusan Leonardo da Vinci remekműve jut eszébe. Kevesen tudják, hogy a firenzei kolostorokban ilyen témájú művek egész sorát találjuk. Ezek közül is az egyik legérdekesebb Andrea del Sarto, a 16. század első felében élt festő csodálatos alkotása, amely előtt a vérszomjas és bosszúra éhes császári katonák is megálltak. A mű egy a belvároson kívüli, kevésbé ismert helyen, a San Salvi kolostor refektóriumában található.
Andrea del Sarto, a "hibátlanul dolgozó festő", ahogyan Giorgio Vasari aposztrofálta, 1511-ben még kezdőként kapja a megbízást a Vallombrosai szerzetesrendtől. A munka sajnos hamarosan félbeszakad, a renden belüli háborúskodások miatt kénytelen a művész abbahagyni a munkát. 15 évnek kell eltelnie, míg újra visszatér a megkezdett freskókhoz Andrea del Sarto, s egészen pontosan 64 nap alatt (ez rekordnak számít egy ilyen bonyolult technikát igénylő eljárás esetében), be is fejezte a művet.
Andrea del Sartot valószínűleg a csak hallomásból ismert, s személyesen sohasem látott milánói Leonardo freskó inspirálhatta, hiszen itt is érezzük azt a dráma pillanatot, amikor Jézus közli a tanítványaival a megrázó hírt, hogy valaki el fogja őt árulni. Látszik az arcokon a megdöbbenés a hitetlenkedés. Jézus a freskó középpontjában helyezkedik el, a balján a kedvenc tanítvány János hajol hozzá, a másik oldalán pedig az árulás elkövetője Júdás figyeli megkövült arccal Jézus mozdulatait, s döbben rá arra, hogy ő lesz, aki eladja a mesterét.
A korábbi utolsó vacsora ábrázolásokkal ellentétben Júdás nincs kiközösítve, nem az asztal ellenkező oldalán ül, nincs ott mellette a pénzes zacskó, sem a csalást és a képmutatást jelképező macska. Júdás Jézus mellett látható, s ő maga sem hiszi el, amit hallott, ártatlannak tűnik, s gyönyörűszép! Mindenkit elvarázsol a szépségével Firenzében.
Szinte meg sem száradt még a freskó, amikor minden megváltozott Firenzében. 1527-ben a firenzeiek immár másodszor fellázadnak a Mediciek ellen, elűzik őket a városból, s visszaállítják a köztársaságot. A Mediciek a császár segítségét kérve arra készülődnek, hogy visszafoglalják a várost, Firenze válságos helyzetbe kerül. Nincs más választás, fel kell készülni a védekezésre. Meg kell erősíteni a falakat, meg kell szervezni a hadsereget, meg kell semmisíteni minden a városfalakon kívül lévő épületet, amelyben elbarikádozhatnák magukat a támadók az ostrom közben. Amikor az erre a feladatra kijelölt firenzei csapatok megérkeznek a San Salvi kolostorba, s megpillantják a freskót: "Hirtelen mintha mindannyiuknak legyengültek volna a kezei és megbénultak volna a nyelvei, megálltak és elhallgattak, és hihetetlen csodálkozásukban nem volt bátorságuk lerombolni a terem falait és megsemmisíteni a freskót" - ahogyan egy kortárs elmeséli nekünk.
Elkezdődik az ostrom, a firenzeiek tíz hónapon át ellenállnak, míg végül 1530 elején Firenze megadja magát. Nincsenek szemtanúk, nem tudjuk mi történhetett a császári csapatok érkezésekor a kolostorban. A freskó azonban egyetlen karcolás nélkül megúszta a hadakozást. Valószínűleg a katonák is ámulatba estek Andrea del Sarto remekműve láttán, s megkímélték az alkotást. Nem voltak ilyen szerencsések a kolostor más díszítései, a Vallombrosai szerzetesrend alapítójának, Szent Giovanni Gualbertonak a márványsíremlékét darabokra szabdalták és szinte teljesen megsemmisítették. Andrea del Sarto „Utolsó vacsorája” azonban még ma is ott van, dacolva az évszázadokkal.
Az „Utolsó vacsora” a Mai Kulturális Kontextusban
Leonardo briliáns életműve kapcsán újfent fellángolt az érdeklődés Dan Brown 2003-as, „A Da Vinci-kód” című könyve világméretű bestsellere nyomán. Három évvel később film is készült belőle, méghozzá Tom Hanks és Audrey Tautou főszereplésével, melynek köszönhetően újabb generációkat szippantott be a Leonardo-festményeket körülvevő misztérium. A fiktív történet szerint Leonardo is részese volt a több évezredes történelemmel rendelkező, titkos keresztény társaságnak, a Sion-rendnek, mely a Szent Grált és Jézus Krisztus titkait, vérvonalát őrzi. A cselekmény szerint ilyen például, hogy Jézus jobbján nem János, hanem Mária Magdolna, a próféta felesége látható, akivel a könyv története szerint közös gyermekük is született. Nincsenek alátámasztott bizonyítékok a teóriára, Leonardo a saját jegyzeteiben is Jánosként hivatkozott a kétségtelenül feminin vonásokkal bíró apostolra.
Bár ez az elmélet is nélkülözi a tudományos megalapozottságot, a Grálnak valóban hűlt helye a festményen, a V-alak ténylegesen a harmóniát, szakrális rendet jelképezheti, illetve a spiritualitást a materializmus ellenében. Felmerülhet a kérdés, hogy a ma emberének mit jelenthet „Az utolsó vacsora”. Da Vinci műve túlmutat önmagán, nem csupán a reneszánsz művészet évszázadokat átívelő hatásáról tesz tanúbizonyságot, de kulturális, művészeti ikonként és történelmi látleletként is funkcionál. Az emberiség spirituális és művészeti öröksége; bemutatja az elképesztő alkotói erőnket, de gyarlóságunkat is. Kultúrtörténeti jelentőségű emlékmű, akár a Colosseumhoz vagy a gízai nagy piramishoz is hasonlítható.
A mű, a mai állapotában, esztétikai élményt alig ad. Mégis érdemes megnézni, mert még így is életreszóló emlék. Amúgy hónapokkal előtte kell jegyet venni, a szervezés olyan olaszos (bocsánat!), karámoztatás, zsilipelés, de alapos átfigyelésére nincs idő. Engedelemmel, de az az érzése az embernek, mintha azzal győzködnék: nincs itt semmi látnivaló, tessék haladni! Majd megnézitek otthon a neten! - Ki tudja, lehet hogy igazuk van. Ugyanis HAL9000 nevű informatikai vállalat (gondolom az Űrodüsszeia nyomán, Arthur C. Clarke) elkészítette és neten elérhetővé tette a mű nagyfelbontású képét. Olyan részletes, amilyent kézi kameráinkkal nem tudunk készíteni. A látogatás hangulata, a környezet ami mégiscsak némi többlettel jár fotel-műelemzéshez képest. Ezt a többletet talán a hozott áldozat, a kép és a látogatók kezelése, illetve a helyszín illatok együttesében lehet összefoglalni.
Az alkotói munka befejezése után, 1498. február közepére, már ekkor Leonardo észrevett egy hajszálnyi repedést Jézus alakja mögött, és aggódni kezdett, meg bosszankodott, hogy talán más technológiát kellett volna válasszon, bár olyan sok nem állt rendelkezésére. Maga kísérletezik újabbakkal. Életének utolsó három esztendejét Franciaországban töltötte, ahova I. Ferenc király és felesége hívására érkezett. Régóta kíséri és kísérti ez a művészi alkotás a keresztyénséget, egyfajta úrvacsorai/eucharisztikus modellt látott és láttatott benne, miszerint ez egy művészi megformálása annak, ami valójában történt. A festmény azonban nem erre vállalkozott, merthogy nem is ez a feladata. Az utolsó vacsora üzenete más módon és máshová kell eljusson, amiben lehet szerepe a látásnak is, de a Szentlélek más csatornát is használhat. Ez esetben vitatkozó férfiakat látunk, minden áhítat hiányzik a légkörből, hely, ahová a szeretetlenség vágyik. Jézus alakja kivétel, de, mint említettük, vele kapcsolatban a művész saját belső vonásaira is gyanakszunk.