A magyar rockzene története tele van legendákkal és félreértésekkel, különösen a Kádár-korszakban, amikor a kultúrpolitika szigorú keretek közé szorította a művészeti önkifejezést. Kevés zenekar vált olyan ikonikus és egyben annyira üldözött figurájává ennek az időszaknak, mint a Beatrice. Az együttes nevéhez kapcsolódóan évtizedek óta tartja magát egy makacs városi legenda: a koncerteken állítólag csirkét daráltak. Ez a rémtörténet, amely Nagy Feró alakját próbálta besározni, valójában sokkal többről árulkodik, mint egy egyszerű pletykáról; a hatalom és a lázadás, a kultúrharc és a tiltás mechanizmusainak tükörképe.
A „csirkedarálás” legendájának eredete és terjedése
„Soha életemben nem daráltam semmiféle csirkét!” - fogalmazott a Beatrice vezetője, Nagy Feró, egyértelműen cáfolva azt a tényt, amely tényként terjedt az interneten, hogy 40 éve koncert közben élő állatot tett egy darálóba. Ez a kijelentés rávilágít a legenda makacsságára, amely évtizedek óta kíséri a zenekart. Feró maga is elismerte, hogy eleinte zavarta ez a bélyeg, de mára úgy gondolja, mindenkinek jogában áll hülyének lenni, mert aki ezt még mindig elhiszi, az nyilvánvalóan idióta. „Őket nem is akarom meggyőzni. Hülye lennék!” - tette hozzá.
A rémtörténet valójában Erdős Pétertől, a magyar popzenei világ irányítójától származott a Kádár-rendszer alatt. Egy péntek esténként leadott televíziós vitaműsorban, ahol az volt a téma, hogy „kell-e nekünk Beatrice, ha itt az Omega?”, Erdős nyíltan kijelentette, hogy ő nem kedveli az olyan zenekarokat, mint a Beatrice. Elmondta: „képzelje el a kedves néző, ha egy ilyen zenekar - nem mondta ki, hogy a Beatrice, hanem egy ilyen punkzenekar - élő kiscsirkét tesz a darálóba, és a fehér ingen vörös vér folyik.” Ez a kijelentés mélyen beépült a köztudatba, annak ellenére, hogy Feróék bőrcuccban léptek fel, nem fehér ingben. Hiába nem vették komolyan, ez így maradt, és ezerszer kellett cáfolni.
A nyolcvanas évek elején - amikor még csak egyszerű rémmesékkel akarták a magyar átlagpolgárt a műfaj renitensei ellen hangolni - a csirkedarálás volt a legdrámaibb, elrettentő sztori. Legmakacsabbul Nagy Feró nevével kapcsolatban bukkant fel, akit így (is) megpróbáltak lehetetlenné tenni. Egy szadista, vérengző vadállat hogyan énekelhetne a középosztály izgalmakra vágyó gyerekeinek? Később ugyancsak megbélyegzés céljából a csirkedarálást összefüggésbe hozták más ellenzékieskedő rocksztárok és együttesek nevével is.
Valós események és a tévhit gyökerei
Bár a Beatrice soha nem darált csirkét, a csirkével kapcsolatos performanszok valójában más zenekarok nevéhez fűződtek. A Pol Pot megye punkjai című filmben is elhangzik, hogy a szerencsétlen csirkét - amit előző nap loptak el a háziaktól az albérlők - a CPG tagjai vitték fel a színpadra a Kozák téri Ifjúsági Klubban, s kikötötték a mikrofonállványhoz. A stresszelt, mindent összeszaró szárnyas azonban nem kerülhette el a sorsát. A pogózó, beindult közönség - némi zenészi közreműködéssel - brahiból szétszaggatta, s a performance-ról fotósorozat is készült, amely később bizonyítékul szolgált. Ez a valós esemény valószínűleg táptalajt adott a Beatrice ellen terjesztett hamis vádaknak, a hatalom pedig készségesen felhasználta a köztudatban élő rémtörténeteket a zenekarok lejáratására.
A Feróról terjesztett sztori egyébként vándormotívum a rocktörténetben, először Alice Cooperről írták le - szintén alaptalanul. Az 1969-es Torontói Rockfesztiválon egy csirke tévedt a színpadra. Az énekes a közönség közé hajította, amely pillanatok alatt darabokra tépte. Másnap az jelent meg a lapokban, hogy Cooper ledarálta a baromfit. Bár hazugság volt, ez tette híressé a horrorrock klasszikusát. Ozzy Osbourne viszont valóban vérengzett. A felesége, Sharon fehér galambot vitt Ozzynak egy sajtótájékoztatóra, annak jelképeként, hogy ura megszelídült. A rocker nem értett ezzel egyet, ezért az újságírók előtt leharapta a madár fejét. Néhány évvel később koncert közben egy denevér fejét is leharapta, de nem szándékosan. Azt hitte, hogy gumidenevért dobott fel egy rajongója. Ezek a külföldi példák is mutatják, hogy a sokkoló, botrányosnak tűnő történetek mennyire hatékony eszközök lehettek a zenészek ellen, vagy éppen az ismertségük növelésére.
A Beatrice és a Kádár-korszak kultúrpolitikája: A "Tilt" kategória
Köztudott tény, hogy a Kádár-korszak kultúrpolitikájának igen kellemetlen tyúkszeme volt a Beatrice zenekar. Nagy Feró együttese erőteljesen a „Tilt” kategóriába tartozott a három T (tilt, tűr, támogat) politikával átitatott kulturális mérőlécén. Miután a zenekart szép szóval nem sikerült „jó útra” téríteni, következtek a drasztikusabb megoldások: az állambiztonsági szolgálatok embereinek beépülése a közönségbe, a zenekar tagjainak megfigyelése, vegzálása, majd az együttes műsorszórásának betiltása a fővárosban.
Maga Nagy Feró osztotta meg egyszer egy televíziós beszélgetés alkalmával, hogy egyszerű volt kideríteni, kik a beszervezett megfigyelők a koncertjeiken. Amikor ugyanis felcsendült a Térden állva című Beatrice sláger, a rajongók egy-két kivétellel letérdeltek. Az az egy-két kivétel volt az állambiztonság. Ez a történet nemcsak a megfigyelések kiterjedtségét, hanem a zenekar és közönsége közötti erős köteléket is jól illusztrálja.
Beatrice: Térden állva
Miért szúrta ennyire a Ricse a hatalom szemét? A zenekar fekete báránnyá válásához - a rockzene mellett - az erőteljes, szókimondó szövegek is hozzájárultak. Persze, ezek mai füllel hallgatva már korántsem botránykeltők, ám a szocializmusban Erdős Péter „gyámsága” alatt a hétköznapi ember nyomorúságáról, megélhetési gondjairól énekelni maga volt a rendszer elleni lázadás. (A Ricse negatív megítélése kapcsán csak olaj volt a tűzre, hogy egy TV műsorban - egyébként minden alapot nélkülözve - Erdős kijelentette, hogy Nagy Feróék a koncertjeiken csirkét darálnak.)
Nem is volt kérdés, hogy a Beatricét el kell hallgattatni, zenei térnyerését, rajongótáborát vissza kell szorítani. Ennek szellemében Feróék hivatalosan kiadott lemezről nem is álmodhattak. De az ember már csak olyan, hogy vonzódik a tiltott dolgok iránt, így az állami propagandagépezet minél jobban próbálta elhallgattatni a zenekart, a fiatalok annál jobban érdeklődtek iránta.
A tiltás mechanizmusai és a Beatrice válasza
A Beatrice együttes műsorának engedély bevonása is dokumentált tény. A fenti irat Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága Művelődésügyi Főosztálya vezetőjének 170.701/1980 iktatószámú leirata a kerületi művelődésügyi osztályokhoz. Dr. Mezei Gyula főosztályvezető javasolja a budapesti kerületi döntéshozóknak, hogy a zenekar ne kapjon fellépési engedélyt a kultúrházakban, klubokban, kulturális intézményekben.
Jól látszik, hogy a Ricsét ilyen formán hallgattatták el a fővárosban: azzal, hogy nem kaptak megjelenési lehetőséget, gyakorlatilag a talajt akarták kihúzni a talpuk alól. Az állami kézben lévő televízió és rádió természetesen nem játszotta a dalaikat, ennek ellenére a zenekar népszerűsége nőttön-nőtt.
Nagy Feróék pedig egy ügyes trükkel rá is játszottak erre: ahelyett, hogy megpróbáltak volna kibújni a fekete bárány szerepkörből, az előnyükre fordították a hatalom gátjait és suttogását. Tudatosan kezdték hirdetni, hogy ők a társadalom leszakadt alsó rétegeinek zenélnek, azoknak a csóróknak, akik hozzájuk hasonlóan egyik napról a másikra élnek. A Ricse frontembere vélhetően ezekben az időkben kezdte hangoztatni híres-hírhedt szlogenjét: „Ha nem lehetek a nemzet csalogánya, majd leszek a nemzet csótánya.”
Feróék beálltak volna a sorba, hogy ne legyen tiltás, rendőrség, hogy eljussanak a közönségükhöz. 1978-ban jelentkeztek Erdős Péternél, hogy szeretnének lemezt kiadni. Beadtak egy nagylemeznyi anyagot. Mire ő: „Hát gyerekek, ez nem… Nagyon erőszakos, olyan vávává! Ott a Piramis, az legalább hallgat rám. Hozzatok másik anyagot.” Egy hét múlva vitték a következő nagylemeznyit, de feleslegesen. Egyértelmű volt, hogy nem akarja őket. Aztán 1989-ben, amikor ő már senki volt, Erdős doktor egy tévéműsorban azt mondta: „Ha tehetném, Nagy Ferónak a mai napig nem lenne lemeze”. Ferónak rosszul esett, mert sokszor találkoztak, mindig barátként viselkedett, ezt sosem mondta meg.
A tiltás nyomai a mindennapokban
A koncertek betiltása, elmaradása a zenekar mindennapjainak része volt. „Ez egy Ricse-történet - magyarázza Feró. - Amikor szóltak, hogy elmarad a buli, az csúszott ki a számon: már megint? Átok sújtja az Ifjúsági Parkot? Ilyen 1978-81 közt ezerszer megtörtént. Szóltak, hogy elmarad a koncert, mert technikai problémák vannak. Tudtuk, a technikai ok azt jelenti, hogy engedi-e a rendőrség vagy sem.”
Egy alkalommal megérkeztek egy vidéki művelődési házba, amely akkor a tanács, a mostani polgármesteri hivatal alá tartozott. Az engedélyt úgy kapták meg a művházasok, hogy összefogták a papírokat, így az illetékesek észre sem vették, hogy aláírták. Szóval, megérkeztek a művházba, ahol az igazgató azzal fogadott: „Kedves művész úr, csak egy kérésünk lenne, a csirkés dolgot hagyják ki”. Akkor hallott erről először Feró, azt sem tudta, miről beszél. Milyen csirkés dolgot? „Maguk élő kiscsirkét darálnak a színpadon.” Micsoda? „Mi a csirkékkel is humánusak vagyunk! Semmi közünk az erőszakhoz, gyilkoláshoz. Egyet ígérhetek, ez nem lesz!” Később kiderült, hogy ez a rémtörténet Erdős Pétertől származott.
Az utóélet és a megemlékezések
Az elmaradt ifiparkos koncertet szeptember 24-én pótolta a Beatrice. Bejelentették azt is, hogy 2018. április 7-én az Arénában a negyvenéves fennállását ünnepelte a zenekar egy háromórás Nagy Feró életműkoncert keretében. „Ha életműkoncertről hallunk, arra gondolunk, hogy ennek annyi, kitolják a tepsin, neki vége - röhögi el magát Feró. - Nem így van! Lesznek vendégek is, többek közt Pásztor Anna, Mező Misi, Varga Miki és Kalapács Józsi.”
A zenekar tagjai állítják, hogy soha még egy icipici csirkét sem daráltak le, de azoknak, akik abban az időben ezt a történetet hallották, ezt nehéz elhinni. A sztori makacsul tartja magát. Ez a makacsság azonban nem csupán a legenda erejét mutatja, hanem a Kádár-korszak propaganda gépezetének hatékonyságát is, amely évtizedekre beágyazta a köztudatba a hamis információkat. A Beatrice története így nem csupán egy zenekar küzdelméről szól, hanem egy egész korszak kulturális és társadalmi viszonyainak lenyomata. A csirkedarálás legendája - amely sosem történt meg - örökre összefonódott a Beatrice nevével, mint a rendszerrel szembeni ellenállás, a tiltás és a rágalmazás szimbóluma.