A dió, ez a különleges csonthéjas gyümölcs, nem csupán kulináris élvezeteket kínál, hanem számos gyógyhatással is bír, és fája az egyik legértékesebb alapanyag a fafaragók és asztalosok körében. Nem véletlen, hogy az emberiség évezredek óta ismeri és becsüli ezt a fát, melynek története Perzsiától Kínáig, a Himalájától Kaliforniáig ível. Hazánkban is mélyen gyökerezik a diótermesztés hagyománya, ahol a honfoglaló magyarság már régi ismerősként találta és gyűjtögette termését.
A Diófa Biológiája és Ökológiája
A dió (Juglans regia) lombhullató, egylaki fa, amely tipikusan 15-25 méter magasra nő, de egyes példányok a 30 métert is meghaladhatják. Élettartama elérheti a 150-160 évet, bár magassági növekedése 70-80 éves korában leáll. Koronája rendkívül széles, sűrű és szabályos alakú. Fiatal korában kérge ezüstösszürke és sima, később jellegzetesen repedezetté, barázdálttá és világos barnásszürkévé válik.
A levelek igen későn jelennek meg, 20-40 cm hosszúra nőnek. A virágzás április-május táján zajlik, és érdekes jelenség a proterandria, amikor a porzós virágok akár 4 héttel a termős virágok előtt nyílnak. A fiatal fákon kezdetben csak porzós, majd néhány évig felváltva, vagy csak porzós, vagy csak termős virágok képződnek. A porzós virágok 3-10 cm hosszú, lefelé görbülő, majd lecsüngő, sárga vagy sárgászöld, vastag barkában fejlődnek. A termős virágok 2-5-ös csomókban, alig észrevehetően helyezkednek el az ágvégeken, bibéik sárga színűek. A virágok szélbeporzásúak.
A dió termése csonthéjas, 4-5 cm hosszú, gömbölyű, világosbarna, zárt kupacsú makk, amit diótermésnek is neveznek. Külső burka zöld, kopasz, íze fanyar, és érés után könnyen leválik a csonthéjról, szabálytalanul felhasadozik. A diófa termése úszóképes, ami hozzájárul elterjedéséhez a folyók árterületein, de a madarak is terjesztik. A néphit szerint azok a legjobb fák, amelyeket a varjak ültettek, mert ők a nagyobb és könnyebben feltörhető diókat kedvelik.
A Diófa Víz- és Talajigénye
A diófa nem vízinövény, mégis nagy vízigényű. Eredményes diótermeléshez a vízigényét ki kell elégíteni. Kaliforniában, ahol szinte sivatagi körülmények között él, árasztásos öntözéssel juttatják el a fákhoz a nagymennyiségű vizet. A diófa vízszükséglete összefüggésben van az évjárat hőmérsékletének alakulásával. Májusban és június elején alakulnak ki legnagyobb arányban a jövő évi termőrügyek kezdeményei. A következő évi virágzás és termés mennyiségéhez (a nővirágok csoportosságához) a fák jó erőállapota, a megfelelő vízellátás kell a rügydifferenciálódás időszakában. Júniusban alakul ki a csonthéj. Július végén és augusztusban fejlődik ki a bél. Időszakos szárazság esetén a bél apadttá, a bélszázalék 15-20%-kal alacsonyabbá válhat. A júliusi csapadékhiány a diótermés méretét is csökkenti, nehezíti a dióhéj kialakulását, az augusztusi pedig rontja a bél állapotát. A júliusi szárazság is visszahat május-június időjárására. Az akkor megfelelően differenciálódott virágrügy-kezdemények a júliusi aszály hatására deformálódhatnak, pusztulhatnak. Szeptemberben és október elején, az érés idején a legkisebb a diófa vízigénye, de kevés vizet ekkor is igényel az érés zavartalan lefolyásához.
A vízigény kielégítetlenségének, szélsőségesen száraz és meleg ősznek esetenként az lehet a következménye, hogy a dióburok (kopáncs) nem akar felrepedni. A téli csapadék, a hó mennyisége is lényeges. Egy francia vizsgálat közvetlen összefüggést mutatott ki a téli hómennyiség és a következő évi termés között.
Mivel a diófa mélyen gyökerezik, a vízellátás szempontjából feltétlenül figyelembe kell venni a talajfelszín alatti vízviszonyokat. Előnyösek azok a területek - és az olyanokon öntözni se kell -, amelyeken a dióskertbe többletvíz szivárog a mélyben. Patakok, folyók, csatornák mentén, hegyoldalak alján stb. És kedvezőek azok a sík területek, ahol áprilisban átlagosan 80-150 cm közötti a talajvízszint, mert ez a vízellátottság a diófa számára az egész tenyészidőszak alatt biztosítani tudja a vizet. Egyébként öntözni kell. Természetes körülmények között a diófa a vízzel jól ellátott, ugyanakkor jól levegőző talajok növénye. A felső folyás jellegű vízpartoké, ahol a vízborítás gyorsan levonul, nem áll meg a víz hetekig a diófa gyökerén. Szentiványi professzor is a felső folyás jellegű vízfolyások kísérőnövényeként jellemzi. Ilyen termőhely például a Sió medre.
A talajban igényli ugyan a diófa a vizet, de csak bizonyos határig. A talajvíz szintjének ezt a határát 150 cm-ben adják meg. Feltétlenül szólni kell arról, hogy a diófa gyökere nem bírja a talaj elöntöttségét, a magyarországi közhiedelemmel ellentétben. Amerikai irodalmi adatokon kívül üzemi tapasztalatok is ezt mutatják. Az 1999-es nyári árvíz során egy dióültetvény több mint 25%-a pusztult ki, mert az érkező árvíz megállt a dióültetvény területén, és három hét kellett, mire levonult. Ekkor 4-5 éves fák voltak az ültetvényben. De nem a fák korától függött a kipusztulás mértéke, hiszen Heves város belterületén a mélyebben fekvő kertekben ugyanekkor gyakorlatilag az összes nagy diófa is kipusztult, hasonló tünetek között. Szentiványi Péter szerint a diófa gyökere 6-8 napos vízborítást visel el. Ez a megállapítás a nyári időszakra vonatkozik. Télen jóval tovább, mondjuk, két hétig is megállhat a víz a diófák között, kipusztulás nélkül. Ennek két oka van. Megalapozottnak látják azt az amerikai megfigyelést, hogy a vízzel elöntött gyökerű diófák gyökere nem a vízborítás miatt fullad meg, hanem az oxigénhiány miatt. Áramló vízben jóval hosszabb idejű vízborítást elvisel a diófa, mint pangó vízben. Hát, igen, a diófa a felső folyás jellegű folyópartok növénye. Mélyebb fekvésű termőhelyen a diófasorok közé húzott sekély vízlevezető árkokkal eredményesen védekezhetünk a tavasszal vagy rendkívüli esők után felbukkanó talajvíz ellen. Mondjuk ki nyugodtan, hogy a diófa gyökerén pangó víz gyökérpusztulást okoz. A talajt borító víznek másik kára is van: farontó gombákat terjeszt a beteg diófáktól az egészségesekhez. Megfigyelhető, hogy a vízborításos szezon után, amikor fiatalabb diófák tőből száradnak ki, a tövüktől egy csomó sarj indul fejlődésnek. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezekben az egyedekben benne van a farontó gomba. Fertőzöttek, és tovább fertőznek.
A diófa vízigénye és csapadékigénye között részleges ellentmondás van. Vízre - mint láttuk - szüksége van, de a csapadék és a levegő magas páratartalma a tenyészidőszak elejétől közepéig nem kedvez a diófának, mert a gnomónia- és a xanthomonász-fertőzést terjeszti, amelyek a legveszélyesebb kórokozói. Az a legkedvezőbb, ha a levegő száraz, a talaj pedig üde, nedves. A diófa bár vízigényes, a csapadéknak is megvannak a veszélyei. Tavaszi, nyári csapadékos időjáráskor erős a baktériumos és gombás fertőzés veszélye. Francia népi jóslások is utalnak erre: "La pluie de la saint-jean ronge la noix et le gland." (A Szent János napi - június 24. eső megrothasztja a diót és a makkot.) "S'il pleut á la Sainte Marguerite, les noix se gateront vite." (Ha esik Szent Margitkor - július 20. - gyorsan elromlanak a diók.) "La pluie á la Sainte Madeleine pourrisse noix et chataignes." (A Szent Magdaléna napi - július 22. - eső elrothasztja a diót és a gesztenyét.) Hazánkban, a Muravidéken július 5-ét, Sarolta napját jelölték ki a diótermés megjóslására.
A dió számára legjobb talajok a mély termőrétegű, tápanyagban gazdag, jó vízgazdálkodású, tehát vízáteresztő, 6-8 pH-jú, vagyis semleges-körüli, csak enyhén savas vagy lúgos kémhatású öntéstalajok, hordaléktalajok. A talaj fizikai összetételét tekintve a vályogtalajok mellett a (nem túl tömör, nem vízzáró) agyagtalajok jobbak számára, mint a homoktalajok, vagy a köves altalajok. Kedvező számára, ha a talaj felszíne nem tömörödött, jól levegőzik, de ne legyen túl száraz. Vízfolyások mentén érzi jól magát. A diófa a talaj magas sótartalmát nehezen viseli el, a talaj kémhatására viszont nem érzékeny. Bár optimálisnak a 6-8 pH közti, semlegeshez közel álló kémhatást mondják, a hazai viszonyok között előforduló, ennél 2-3 fokkal savanyúbb vagy lúgosabb talajokon is megél a diófa. 8,5 pH-nál lúgosabb talajon a diólevél klorózisos tüneteket mutathat, ami annak a jele, hogy a túl sok mész gátolja más elemek felvételét a talajból. Amerikában Haas és Reed vizsgálta a talaj lúgos kémhatásának hatását a fiatal diócsemeték növekedésére. Azt találták, hogy a lúgos kémhatás (9 pH fölött) önmagában nem korlátozza a diócsemete növekedését, csak akkor, ha a lúgos kémhatás mellé nem társul a megfelelő mészellátottság. Ez a kutatási eredmény ellentmond az előző, chilei szakvéleménynek. Szerencsére hazai diótermő talajainkon a túl magas pH kevéssé szokott problémát jelenteni. Hazai szakvélemény szerint - a kalcium-szükségletet és a kémhatást egyaránt figyelembevéve - az a jó, ha a talaj mésztartalma nem magasabb 10%-nál (más szakvélemény szerint 6%-nál). Ami pedig a talaj fizikai szerkezetét illeti, a homokos, a vályogos és az agyagtalajok egyaránt megfelelnek számára. Nem jó a szikes talaj, mert gyökerei nehezen kapnak vizet, és a száraz homok is kedvezőtlen, mert a mélyben sem tárol elég vizet a diófa számára. Gyenge talajon nemcsak a hajtásnövekedés és a termés kisebb, hanem a korai lombhullás jelensége is megfigyelhető. Egy vizsgálat során megállapították, hogy a termőréteg csak 40 cm-es, alatta vízzáró agyagréteg van, ami a fa pusztulásához vezetett.
A talaj fizikai tulajdonságait illetően az a legfontosabb követelmény, hogy a talaj jó vízgazdálkodású, emellett jó melegedő képességű és kellően levegős legyen. Jó vízgazdálkodáson azt értjük, hogy száraz időszakban is - legalább a mélyben - a talajszemcsék tartsák meg a vizet, és a talajban a víz le-fel irányú függőleges mozgása akadálytalan legyen. A legkedvezőbb természetesen a középkötött vályogtalaj, amely a víz megtartását és a talaj levegőzöttségét is képes jól biztosítani.
A Gyökérrendszer Fontossága és a Levegőigény
A diófa gyökere levegőt igényel. Az üreges talaj ugyan nem jó a dió gyökerének, de pórusok, légcsatornák kellenek a talajba, hogy a gyökerek oxigént kapjanak. A gyökerek feladata ugyanis nem merül ki a fa rögzítésében és a víz, a tápanyagok felvételében, hanem a levelekben előállított szénhidrátokat szintetizálja és tárolja is. Élettevékenysége oxigént igényel. A talajban a gyökerek mélységéig lehatoló levegőnek 10% oxigénnel kell rendelkeznie. Kísérleti bizonyíték van arra is, hogy a keletkezett széndioxidnak pedig el kell távoznia, mert a diófa gyökere 40%-nál magasabb széndioxid-koncentráció mellett már nem növekszik. Fontos tehát a talaj megfelelő levegőzöttsége. A talaj levegőzöttségét rendszeres talajműveléssel biztosíthatjuk. Mulcs, zöldtrágya beforgatása is hatásosan lazítja a túl tömör talajfelszínt. Ezzel kedvezünk a talajlakó mikroorganizmusoknak és férgeknek, amelyek tevékenysége a diófa számára is kedvezőbb talajállapotot eredményez. A talaj termőrétegének vastagsága igen nagy fontosságú a diófa esetében. A vastagabb humuszos és mélyebb termőrétegű talajokon a fák növekedése lényegesen erőteljesebb, terméshozama pedig többszöröse lehet a sekély termőrétegű területen álló fákénak. Egy ausztráliai légifelvétel, Új-Dél-Walesben, Tabbitában, vagy egy hazai példa a Nagyalföldről is jól mutatja, hogy egy sekély termőrétegű, szikes folt fölött a diófa növekedése korlátozott. Ilyen termőhelyen, ahol akár félméter vagy egy méter mélyen is vízzáró agyagréteg van a talajban, az agyagréteg fölött minden évszakban megreked a víz. Nem tud leszivárogni, elveszti oxigéntartalmát. Bárki, aki hajlamos ásót a kezébe venni, tapasztalhatja, hogy egy diófa gyökérzónájában - ha nem volt bolygatva - a talaj felső 10 cm-ében is kiterjedt diógyökér-hálózat van. Szlovákiai vizsgálatok kimutatták, hogy a diófa aktív, tápanyagfelvevő gyökérzete még 85 cm mélységben is tápanyagokat vesz fel a talajból. A gyökerek vízfelvevő képességével kapcsolatban pedig az a tapasztalat, hogy a diófa gyökérzetének talajfelszín-közeli része gyorsabban kimeríti a talaj felső szintjéből a vizet, mint a mélyebben fekvő gyökerek az altalaj vastag rétegeiből.
A Diótermesztés Sajátosságai Magyarországon
Magyarországon a Balaton déli körzetében az elmúlt évek legjobb diótermése várható. Az országos és azon belül a dunántúli kép is igen változatos, mert van, ahol elfagyott, vagy a jég verte el, míg másutt minden tökéletesnek mutatkozik. A Balaton déli oldalán termelők elmondhatják, hogy jól indult az év és a nyár elején szinte semmilyen kórokozó baktérium nem bántotta a diót. Ennek köszönhetően jó volt a kötődés, de aztán jött az aszály, amelynek hatására sok lett az apró szemű dió.
A Boglár Kertész Kft.-hez tartozó ültetvényekről egy hete tart a dió begyűjtése, amelyet segített a múlt heti csapadék, amelynek köszönhetően megrepedtek a burkok és könnyen leszedhetők a diók. Az ilyenkor szokásos gyakorlat szerint az összegyűjtést követően behozzák a telephelyre és leszedik róla a burkot, majd mossák, szárítják és osztályozzák és még egy utolsó, szemmel történő válogatás is kell a hibás diók kiszűrésére. A telephelyen kétszintes szárító kamrák vannak, melyeknek 2-2 tonna a kapacitása. Gara Miklós, a Boglár-Kertész Kft. ügyvezető igazgatója szerint még legalább két hétig tart a munka, vagyis addig, amíg az utolsó fajta is megérik. De sok múlik a csapadékon és a reggeli harmaton.
Fél évszázada foglalkozik diótermesztéssel Gara Miklós, aki korábban a Boglári Állami Gazdaságban szőlő, kajszi és dió termesztésével is foglalkozott. Október végén kezdődik a dióbeszerzés időszaka, az amerikaiak pedig november elején érkeznek meg a szállítmányaikkal és ha azt megelőzően el tudják adni a hazait, akkor ez árban előnyt jelent. A hazai táj szelektált fajták zsírsavösszetétele sokkal kedvezőbb, mint az amerikai dióké, de a magyar diók összességében nagyobb méretűek, az ízük is jobb, viszont a héj színével nem vagyunk elégedettek. A klímaváltozás előtt a diószüret szeptember közepén kezdődött és sokkal gyakrabban esett az eső - legalább tíz naponként -, ami segítette a burok repedését, a reggeli hőmérséklet általában 5 fok volt. Vagyis ebben a hidegben sem a baktérium, sem a gomba nem tudott megjelenni és a német vevők is a csodájára jártak a jó beltartalmi értékeknek. Az elmúlt években a dióbél ára 4 ezer forint körül alakult, vagyis ennyit kaptak érte a termelők. Ha keresleti piac van, akkor minden dió jónak számít - erre jó példa a tavalyi aszály, amelynek hatására sok volt a zsugorodott dióbél.
A Diófa Ültetése és Gondozása
A diófa ültetése komoly elköteleződést jelent, hiszen egy olyan fát telepítesz, amely akár évszázadokig is élhet, és generációkon át szolgálhatja a családot. A termés mellett az árnyékot is értékelték, ráadásul a diófának különleges tulajdonságai vannak: levelei illóanyagokat bocsátanak ki, amelyek távol tartják a rovarokat. A telepítés időzítése kritikus kérdés, hiszen egy rosszul megválasztott időpont akár azt is eredményezheti, hogy a fa nem gyökeresedik meg.
Az őszi ültetés október közepétől november végéig tart, amíg a talaj nem fagy meg. Ebben az időszakban a fa már levelet hullatott, a nedvkeringés lelassult, így a gyökerek sérülése kevésbé stresszes számára. A tavaszi ültetés március közepétől április végéig lehetséges, amikor a talaj már felengedett, de a rügyek még nem fakadtak ki. Emiatt fokozottabb figyelmet igényel az öntözés, és nagyobb a kockázata annak, hogy a fa nem gyökeresedik meg rendesen. A konténeres csemetéket tulajdonképpen egész évben lehet ültetni, kivéve a forró nyári hónapokat és a fagyos időszakot.
Helyszínválasztás és Talajelőkészítés
A diófa igényes a helyszínre. Napfényre van szüksége, legalább napi hat óra közvetlen napsütés, de inkább több. Árnyékban elsorvad, és alig terem. A szél sem mindegy: egy védett, de nem teljesen zárt hely az ideális. A diófa magas lesz, és a szél könnyen letörheti az ágait, ha túl kitett helyen áll.
A talaj mélysége kritikus. A diófának erős karógyökere van, amely akár 3-4 méter mélyre is lehatolhat. Ha sekély a termőréteg, vagy van egy vízzáró réteg a talajban, a fa növekedése korlátozott lesz. A diófa nem szereti a savanyú talajt, az ideális pH 6,5 és 7,5 között van. A talajvíz szintje is számít. Ha túl magas, a gyökerek fulladnak, és a fa elpusztul. Legalább másfél méter mélyen kell lennie a talajvíznek. Ha ez nem teljesül, akkor dombocskát kell építeni, és arra ültetni a fát. Az ültetőgödröt legalább két héttel az ültetés előtt érdemes kiásni, hogy a talaj megülepedjen.
Ültetés és Kezdeti Gondozás
Amikor megérkezik a csemete, ha csupasz gyökerű, azonnal ültesd el, vagy ha ez nem lehetséges, csorgasd be ideiglenesen egy árokban. A gyökerek soha ne száradjanak ki. Egy éles metszőollóval vagy késsel dolgozz, ne roncsold a gyökereket. A gödör közepére egy kis dombocskát kell formálni a földből, és erre helyezd rá a fa gyökérrendszerét úgy, hogy a gyökerek szépen szétterüljenek minden irányba. A gyökérnyak - az a hely, ahol a törzs átmegy a gyökerekbe - kerüljön talajszint fölé, körülbelül 5-10 centiméterre. Sok kezdő hibája, hogy túl mélyre ülteti a fát, és akkor a törzs tövénél pangani fog a víz, ami korhadáshoz vezet. Rétegekben dolgozz, és minden réteget óvatosan tömörítsd, hogy ne maradjanak légzsebek a gyökerek között. Közben locsold meg a földet, ez segít a tömörítésben és biztosítja, hogy a föld szorosan kapcsolódjon a gyökerekhez.
Karó használata vitatott kérdés. A diófa elég erős törzsű, és ha nem túl szeles a terület, nem feltétlenül szükséges. Ha mégis karót használsz, azt az uralkodó szélirányból helyezd el, és csak lazán kösd hozzá a fát, hogy legyen mozgástere.
Az első évben a legfontosabb feladat az öntözés. A frissen ültetett fa gyökérrendszere még nem tud mélyre hatolni, ezért teljesen rád van utalva. Inkább ritkábban, de bőségesen adj vizet, hogy a nedvesség mélyre jusson. A gyomok komoly konkurenciát jelentenek a fiatal fának, ezért a törzs körül legalább egy méteres sugarú területet tartsál gyommentesen. Nem kell teljesen kopaszra kapálni, de ne engedd, hogy magas gyomok vegyék el a fényt és a tápanyagot. Sok kertész mulcsot használ, ami egyszerre tartja nedvesen a talajt és gátolja a gyomokat.
Metszés és Trágyázás
A metszés az első években minimális. A cél az, hogy a fa erős vázat alakítson ki. Az első évben ne metssz semmit, hadd gyökeresedjen meg nyugodtan. A második évtől kezdve alakítsd ki a korona alapját: válassz ki 3-4 erős, egyenletesen elosztott ágat, amelyek lesznek a fő vázágak, és a többit távolítsd el. Ezek az ágak legyenek legalább 60-80 centiméterre a talajtól, és ne közvetlenül egymás fölött nőjenek.
Trágyázás az első évben általában nem szükséges, ha jól előkészítetted a talajt. A második évtől kezdve tavasszal adj egy adag érett komposztot vagy szerves trágyát a fa körül, de ne közvetlenül a törzshoz. A diófának szüksége van nitrogénre, foszforra és káliumra, de a túltrágyázás több kárt okoz, mint hasznot.
Fontos megemlíteni, hogy a diófát tilos tavasszal metszeni, mert ilyenkor a nagy gyökérnyomás miatt túl sok nedvességet veszít a fa, a sebek nehezen száradnak be, és ez rothadást indít. Ezért a metszését augusztus vége felé, szeptember elején végezzük el. Ha ritkítani akarjuk, ezt még ősszel tegyük meg!
Diófajták és Termőképesség
A diófafajták között óriási különbségek vannak, és amit a kertészetben kapsz, az nem feltétlenül lesz megfelelő a te kertedbe. A legismertebb fajta nálunk a Milotai 10, amely kifejezetten magyar nemesítés, és jól alkalmazkodik a hazai viszonyokhoz. Van egy másik népszerű fajta, a Milotai bőtermő, amely nevéhez híven valóban bőségesen terem, de egy kicsit érzékenyebb a tavaszi fagyokra. A Cisco fajta például kifejezetten későn virágzik, így elkerüli a tavaszi fagykárokat, ráadásul a termése nagyméretű és vékony héjú. A Chandler egy kaliforniai fajta, amely óriási terméseket hoz, de nálunk csak a melegebb régiókban érdemes próbálkozni vele. A Fernor és a Fernette francia fajták, amelyek szintén jól beváltak Magyarországon, különösen a Dunántúlon. Fontos szempont még a fa végső mérete is. A hagyományos fajták 15-20 méter magasra is megnőhetnek, ami egy kisebb kertben problémát jelenthet.
A diófa nem terem azonnal. Egy magról nevelt fa akár 8-10 évig sem hoz termést, az oltott fajták viszont 4-5 év után már kezdenek teremni. Az első termések általában szerények, de ahogy a fa erősödik, évről évre több dió érik rajta. Az őszi hónapokban kezdődő diószezon nemcsak ízletes, de egészséges, tápanyagokban gazdag termést tartogat.
Növényvédelem és Betegségek
A dió növényvédelmi problémáit szinte teljesen meg tudjuk oldani bio termesztésben is használható növényvédő szerekkel és agrotechnikai módszerekkel, főleg házi kerti viszonyok között. A diónak két leggyakoribb betegségét emelhetjük ki. A Xanthomonászos betegségét egy baktérium okozza, melynek tüneteit megtalálhatjuk a levélen, levélnyélen, hajtáson, a hím virágokon és a gyümölcsön is. Feketésbarna, szögletes foltok alakulnak ki, amelyek a levélből gyakran kitöredeznek. A termésen besüppedő barnás foltok, később rothadni kezdenek, majd a dióbél elkorhad. A Xanthomonas jelenlétét baktérium nyálkafolyás jelzi. A másik leggyakoribb a gnomóniás betegség. A gomba a dió hajtásain, levelén és gyümölcsén okoz barna besüppedő kör alakú foltokat, amelyet sárga folt határol a levél fonákján. A levél színén később jelentkezik a betegség tünete, a barna szegélyű, középen kivilágosodó folt. a foltok később összefolyhatnak, így a levél elsárgul, barnul, majd a levél korai lehullását eredményezi. A két betegség ellen leginkább ősszel, lombhullás után tudunk védekezni növényvédő szerrel. A következő évi fertőzési forrásunk lehet a lehullott levél és dióburok, amelynek összegyűjtésével, elégetésével, talajba forgatásával tehetjük a legtöbbet.
A dió kártevői közül a legveszélyesebb az almamoly. A kártevő második nemzedéke támadja meg a diót, a lárva a dió köldökrészén befurakodik a termésbe. A magbelet fogyasztja el, majd a héjon belül szövedékes ürüléket és rágcsálékot hagy maga után. A lárva szövedékgubóban telel a fatörzs repedései között, ezért rovarölő szerrel tanácsos elvégezni a permetezést, ilyen például a Karate Zeon, Mospilan, stb. A dión két gubacsatka is károsít. A nemezes gubacsatka a fonákon fehér, nemezes foltokat képez, amely a színen erősen kidomborodik, de zöld marad. A szemölcsös gubacsatka a levél színén szemölcsszerű, piros színű kidomborodásokat alakít ki, ezek a terméshéjon is megjelenhetnek. Védekezés általában nem indokolt ellenük.
Egyre nagyobb jelentősége van a nyugati dióburok-fúrólégynek, a nálunk nem őshonos fajnak egy nemzedéke van. Július elejétől szeptemberig folyamatosan rakja a petéit. Elhúzódó rajzását nyomon követhetjük sárga ragacsos lappal, amelyet a lombkorona felső harmadára kell helyezni. A zöld burkon az apró szúrásnyomok jelzik a tojásrakást. A lárvák augusztus elején kelnek ki. A termés barnul, elfeketedik, majd idő előtt lehull, így étkezésre teljesen alkalmatlanná válik. Védekezni lehet talajtakarással, mert az így lehullott termésből a lárvák nem tudnak bebábozódni a talajban, emellett a károsított termést érdemes összegyűjteni, majd megsemmisíteni. Vegyi úton pedig szintén a már előrébb említett rovarölő szerekkel lehet elvégezni.
A Dió Betakarítása, Szárítása és Tárolása
A diók érése őszre esik, általában szeptember végétől október végéig. Tudni, hogy érett a dió, amikor a zöld héj megrepedezik, és a dió kiesik belőle. Nem kell várni, amíg az összes lehull, de az sem jó, ha túl korán szeded, mert akkor a bél még nem fejlődött ki teljesen.
A szüret után a diót meg kell tisztítani a zöld héjtól, ha még rajta van. Ez nem mindig könnyű, mert a héj festéket tartalmaz, ami barna foltokat hagy a kezeden. Gumikesztyű használata ajánlott. A megtisztított diót aztán meg kell szárítani, különben penészedni fog. Terítsd szét egy szellős, árnyékos helyen, és hagyd ott néhány hétig.
A tárolás is fontos. A diót hűvös, száraz helyen kell tartani, lehetőleg hálós zsákban vagy lélegző tárolóban. Túl meleg helyen avasodó lesz, túl nedves helyen pedig penészedik. Jól tárolt dió akár egy évig is eláll, bár az íze idővel veszít a frissességéből.
A Dió Tápértéke és Gyógyhatásai
A dió az egyik legértékesebb emberi ételnek nevezhető. Táplálkozásunkból a dió mégis gyakorlatilag hiányzik, hiszen a hazai évi 1/2 kg-os fogyasztás annyi, mintha nem is ennénk. Magas az energiatartalma, egyes külföldi szakkönyvek a dióbelet egyenesen „instant energiá”-nak nevezik, ugyanis 100 g dióbélben fajtától függően 649-702 kalória azonnal hasznosítható energia van, ami sportolóknak, lábadozóknak és gyerekeknek különösen hasznos. Az energiát elsősorban a dióbél magas olajtartalma tárolja, de ettől nem kell megijedni, mert nincs benne koleszterin. A dióolaj 76%-a többszörösen telítetlen zsírsav (ebből 61% linolsav, 15% linolénsav), ami azért fontos, mert a linolsav és a linolénsav nélkülözhetetlen, esszenciális zsírsav, az emberi szervezet nem képes felépíteni, és más táplálékból, mint növényi olajból nem juthatunk hozzá. Ha étrendünkben nincs legalább 15% zsíranyag, mint az omega-3-mal és az omega-6-tal is jelölt, a dióolajban előforduló olajok, akkor kulcsfontosságú életfunkcióink sérülnek.
100 g dióbélben 15-16 g fehérje van, ami megfelel más magvak (búza stb.), vagy a halhús fehérjetartalmának, és meghaladja a tojás fehérjetartalmát. Összetételük viszont sokkal kedvezőbb, hiszen jóval több benne az esszenciális aminosav. Az esszenciális aminosavak közül a dióbél mind a 8-at tartalmazza, szinte az emberi szükséglet szerinti mennyiségben. Leucinból, izoleucinból, treoninból és valinból a napi minimum-szükségletet 100 g dióbél kielégíti. Lizinből, triptofánból, fenilalaninból pedig a napi szükséglet felét. Egyedül metionin miatt kell mást is enni, mint diót, mert abból kevesebbet tartalmaz. A cukorbetegeknek is ajánlott, mert cukor- és poliszacharid-tartalma alacsony, amellett a létfontosságú aminosavak és olajok nagyobb részét tartalmazza, és igen tápláló. A dió magas vitamin, ásványianyag- és nyomelem-tartalmára most helyszűke miatt nem térünk ki, de már a fentiek ismeretében is bátran kiegészíthetjük a régi mondást, miszerint „naponta egy alma az orvost távol tartja” azzal, hogy „napi kevés dióbél, és az ember tovább él!”
Hippokratész volt az első, aki írásba foglalta a dió gyógyhatását, és kiemelte féreghajtó, gilisztahajtó tulajdonságát. A régi görögök és rómaiak diókivonatot használtak bőrgombásodás és más bőrfertőzések ellen. Salernóban, a középkor híres orvosi iskolájában már tananyag volt a dió. A diófogyasztásról a következőt kellett megtanulni a leendő orvosoknak: „Egy diót étkezés után, de legfeljebb kettőt.” Gyógyászati felhasználás céljára gyűjteni a leveleket és a termés zöld burkát szokták. Csersavhatása miatt levéldrogját külsőleg lemosásra, borogatásra alkalmazzák felületes gyulladásoknál (akné, ekcéma), vagy a végtagokon izzadás esetén. Belsőleg a népi gyógyászat a dió levéből készített teát vértisztítónak, féregtelenítőnek, emésztést elősegítőnek tartja. Ezen kívül csökkenti a magas koleszterinszintet, cukorbajra, idegességre, álmatlanságra is kiválóan alkalmas, valamint számos vértisztító (méregtelenítő) teakeverék szerves része. A dióból nyert olaj szintén gyógyhatású. Leginkább krémek, kenőcsök alapanyagaként használatos a gyógyszeriparban, ugyanis magas E-vitamin-tartalma a bőrre tápláló, bőrvédő, egészségvédő hatású. A kenőcsök mellett szappanok, samponok, napozókrémek adalékanyaga is. A dióolaj emellett bőrfelületek regenerálására és idegrendszeri problémák kezelésére is az egyik leghatékonyabb természetes gyógyír.
Dió és koleszterin
A puha zöld diót villával több helyen megszúrjuk, és egy héten át, váltott hideg vízben áztatjuk. 1 liter vízből a cukorral és a fűszerekkel szirupot főzünk, a diókat beletesszük és lassú tűzön 15 percig főzzük. Forrón üvegekbe tesszük, a tetejére pedig késhegynyi tartósítószert szórunk, és az üvegeket légmentesen lezárjuk. Először dióesszenciát készítünk. 20 darab, négyfelé vágott zöld dióval megtöltünk egy széles szájú üveget, és felöntjük viszkivel úgy, hogy a diót bőven ellepje. Az üveget jól lezárjuk, 15-30 napig meleg helyen, pl. napon tartjuk. Leszűrjük, palackozzuk. A még éretlen zöld dióból készül a legeslegfinomabb pálinka.
A Diófa Fája és Egyéb Felhasználási Lehetőségei
A diófa fája igen értékes, melyből egyedi bútor, fafaragvány, furnér és parketta készül. A diófaanyag Európa legértékesebb faanyaga. Keménysége olyan, mint a tölgyé, de jóval könnyebb megmunkálni. A diófából készült termékek tartósak, száraz helyen tartva évszázadokon át változatlan szépségűek maradnak. Fontos az, hogy a törzset ne a föld felszínén fűrészeljék el, hanem a támasztógyökereket is bontsák ki, és a törzset a fatönkkel együtt emeljék ki. Ez ugyanis a fának az ipari szempontból legértékesebb része; szép erezete és sötétbarna színe miatt az esztergályos munkáknak is nemes nyersanyaga.
A dió leveleiben található juglon nevű hatóanyag gátolja a növények csírázását, de az anyag néhány hónap alatt teljesen lebomlik, így a leveleket lényegében a többi falevélhez hasonló módon hasznosíthatjuk a kertünkben.
A Dió Rokonai és Hasonló Fák
A nálunk honos dió legközelebbi rokona az észak-amerikai fekete dió és a kaliforniai dió. Az előbbi az észak-amerikai kontinens bennszülött diófája, elterjedtsége széleskörű. Igen sok tulajdonságában megegyezik, vagy hasonló a mi közönséges diónkhoz. Általában ugyanazt a szerepet tölti be, mint nálunk a diófa, azzal a különbséggel, hogy a miénkkel ellentétben erdőalkotó fa. Faanyagát elterjedtebben használják, viszont diójának étkezési célú használata nehézkesebb, ugyanis jellegzetes, erős, telt íze miatt jóval kevesebb fogyasztható belőle, és a kopáncsa is jóval erősebben ül a héján, amitől megszabadulni szinte művészet. Így jelenleg a legelterjedtebb módszer az, hogy betonkeverőben néhány marék kővel és kevés vízzel fél órán át keverik, majd lemossák. További különbségek a mi diónkhoz viszonyítva, hogy a fekete diófa minden része jellemző fanyar illatú, koronája jóval szűkebb, mint a mi terebélyes diófánké.
A kaliforniai dió a mi diónkkal ellentétben általában csak 6-16 méterre nő meg. Ennek a fajnak a diója is nehezebben törhető, és a kopáncstól is sokkal nehezebb megszabadulni. Gyakorlatilag nem termesztik, hanem az erdőből gyűjtik be.
Az Amerikában és Kínában termesztett pekándió már nem olyan közeli rokon, így inkább a mi diónk unokatestvérének nevezhetnénk. Ezek a fajok függőlegesen feltörekvő, hengeres koronájú nagy fák. A korábbi évszázadokban télen a bennszülött indiánoknak ez volt az egyik legfontosabb élelmiszerük. Az indiánok nyelvén a pekán szó ezt jelenti: „kézzel törhetetlen dió”. Keménysége mellett a másik fontos tulajdonsága, hogy a mérete is jóval kisebb a mi diónkétól.
Sokan csodálkozni fognak, hogy a remek (és sajnos méregdrága) csemegének, a kesudiónak a származása, illetve rendszertani besorolása nem kötődik a dióhoz, ugyanis a szömörcefélék nemzetségét gazdagítja. A kesudió egymagvú, bab vagy vese alakú, görbült, dióhoz hasonló 1,5-2 cm hosszú csonthéjas termés, mely egy örökzöld fán terem. Natúr formában a kesudió egy maró hatású, mérgező olajat (kardolt) tartalmaz, ami csak hevítés (pörkölés) hatására semlegesül. A kesudió finom ízéhez talán a makadámdió áll legközelebb, mely a változatosság kedvéért a próteafélék családjába tartozik. Maga a növény egy örökzöld, akár a 18 méter magasságot is elérő, terebélyes koronájú fa, mely Észak-Ausztrália trópusi területeiről származik, és az utóbbi időben fokozódó méretekben ültetik Hawaiin és Kelet-Afrikában.
A brazildió az előző kettőhöz hasonlóan szintén örökzöld fán terem. Finom, zsíros és fehérjékben gazdag, könnyen romló termésén túl amúgy szintén semmi köze a dióhoz, hiszen eredetileg a fazékfafélék közé sorolja őt be a növénytan. A Malajziában, a csendes-óceáni szigeteken, Kelet-Afrikában, Dél-Kínában és Tajvanon termesztett bételdió viszont egy pálmaféleség termése. A bételdió sok területen rituális és szimbolikus jelentőségű, például, mint vallásos áldozati adomány, vagy vendég- és házassági ajándék. A bételfalatot hosszú ideig rágják, miközben jelentkezik az alkaloidok megnyugtató, euforizáló és éhségcsökkentő hatása - ugyanis a bételdió tudatmódosító drogokat is tartalmaz.