A Csigák Rejtélyes Világa: Sokszínűség, Életmód és Jelentőség

A csigák világa első pillantásra mindennapinak tűnhet, de közelebbről megvizsgálva egy rendkívül sokszínű és egyedi állatcsoport tárul elénk, amelynek szervezeti felépítése és életmódja számos érdekességet rejt. A rovarokéhoz hasonlóan gazdag fajszámmal rendelkeznek, ám a rovaroktól eltérően morfológiai változatosságuk kiemelkedő, olyannyira, hogy egyes fajok esetében a laikusok számára aligha feltételezhető a csigajelleg.

A Csigák Alapvető Testfelépítése és Sajátosságai

A csigákat a fúrólábúaktól és kagylóktól elsősorban az különbözteti meg, hogy jól elhatárolódott fejük van, ezért tudományos megjelöléssel „Cephalophora”-nak, azaz fejhordozóknak is nevezik őket. Ezen a téren megegyeznek a lábasfejűekkel, de tőlük egy másik jellegzetes szervük, az alul lapos talpban végződő lábuk, amelyről „Gastropoda”-nak, vagyis haslábúaknak is nevezik őket, élesen elválasztja őket.

A csiga testének tehát két nagyon fontos része a fej és a láb. Ezekhez járul harmadiknak a tulajdonképpeni törzs, az állatnak a fej mögött és a láb fölött helyet foglaló része. Ezt a testrészt „köpenytájéknak” is szokták nevezni, mert a hátoldalnak egy lemeze, a köpeny borítja, amely létrehozza a közismert csigaházat is. A csiga testének a harmadik része tehát a héj által takart része, melynek legnagyobb részét egy hátrafelé kipúposodó zacskó, a zsigerzacskó alkotja, benne az állat szervei igen jelentős részével, a zsigerekkel.

A csigatest egyik módosulását, a részaránytalanná válást, minden további nélkül megfigyelhetjük a legközönségesebb házas csigákon is, azt tudniillik, hogy a zsigerzacskó spirálisan felcsavarodik. Ezt pedig arról is megállapíthatjuk, hogy az azt fedő héj szintén spirálisan, közönségesen úgynevezett csigavonalban csavarodott. De a részaránytalanná válás nemcsak a zsigerzacskó és a héj felcsavarodásában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy egyes, rendesen páros számban kialakuló szervek páratlanokká lesznek.

A csiga hátoldalán, jóval a fej mögött, a héj legelülső része által takarva egy üreget találunk; ez az üreg nem azonos a zsigerzacskó üregével, hanem felette, illetőleg előtte foglal helyet. Az üreg boltozatát a köpeny alkotja, ezért „köpenyüregnek” szokták nevezni, de éppen olyan joggal nevezhető „lélegzőüregnek” is, mert többek között abban foglalnak helyet a lélegzés szervei, a kopoltyúk, vagy éppen az üreg fala maga a lélegzőszerv. Az üreg kifelé vagy egy tág hasítékkal nyílik, vagy mint például a közönséges szárazföldi csigákon, egy könnyen megfigyelhető kerek lyukkal. Ebben az üregben több szerv foglal helyet, a köpenyszervek csoportja, nevezetesen a végbél, a kiválasztószervek (vesék), a már említett kopoltyúk és a szív. Ezek közül a kopoltyúk, a kiválasztószervek és részben a szív is páros szervek. Azonban a csigákban ezek a szervek párosságukat részben vagy egészen elveszítették azáltal, hogy az eredetileg páros szervekből csak az egyik maradt meg.

A Csigaház Keletkezése és Morfológiája

A héj, mint tudjuk, rendesen kalcit alakjában kikristályosodott szénsavas mészből áll, azonban szerves alapanyaga van, a konchin vagy konchyolin, de ez a héjnak csak kicsiny százalékát alkotja. Ezt az alapanyagot nagyon könnyen megkaphatjuk úgy, hogy a meszet valami hígított savval, pl. sósavval kioldjuk belőle. A héjat a köpeny választja ki. Fejlődését igen jól megfigyelhetjük tavasszal akármelyik közönséges szárazföldi csigán. Akkor láthatjuk, hogy a héj a nyílásánál növekszik, ahol legelőször egy puha hártya alakjában jelenik meg; ez a hártya a héj legkülső rétegének, az epidermisznek vagy periostrakumnak felel meg. A köpeny szélének egy barázdája választja ki akkor, amikor a csiga egész hosszában kinyúlik a házából. A színes szalagok, rajzok, foltok, ha egyáltalában vannak a héjon, szintén ebben alakulnak ki.

A barázda mögött következő és vele szomszédos köpenyrész, tehát szintén egy gyűrűalakú zóna szolgáltatja azt a meszet, amely a héj legfontosabb részét, a tulajdonképpeni héjat, az ostrakumot alkotja. A mész egy fehérjeanyaghoz kötve válik ki a köpenyből, azonban kiválása után a két anyag elválik egymástól, a mész kikristályosodik finom tűk és lemezek alakjában, a fehérje ellenben az azokat összekötő szerves alapanyagot szolgáltatja. Mivel az állat közben kinyúlik a házából és ismét visszahúzódik abba, a tömeget kristályosodása közben a periostrakum felé nyomkodja és bizonyos fokig mintegy lehengerli. A mészkristályok rendkívül finom hálózattá szövődnek össze, amelyek különböző elemei keresztezik egymást, mégpedig elméletileg derékszög alatt, de a valóságban az elméleti követelménytől eltérően, megfelelően a periostrakum hajlott felületének. Ilyenképpen olyan képződmény jön létre, amelynek részei a gerinces állatok csontelemeihez hasonlatosan mint valami vasszerkezet tagjai kapcsolódnak egymáshoz s így mechanikai tekintetben valóban elsőrangú alkotás.

A köpenynek nemcsak a széle választ el ilyen anyagokat, hanem annak egész felülete, vagyis a zsigerzacskó egész fala is, tehát az is termel mészalbuminátot, amely azután mészre és konchinra válik szét. Ez az anyag rétegesen egymásra halmozódik, alkotva a héj gyöngyházrétegét, amely éppen réteges szerkezeténél fogva megtöri és visszaveri a fényt, okozva ezzel a gyöngyházréteg jellemző színjátékát. E rétegnek a fejlettsége nemcsak a kagylókban különböző, hanem a csigákban is. Egyszer eléggé tekintélyes vastagságú, máskor ellenben nagyon vékony, szinte alig felismerhető. Általában véve az ősibb alakoknak van tekintélyesebb vastagságú ilyen rétege. Esetleg festékanyagok is rakódhatnak beléje, ezek azonban mindig egyenletesen oszlanak el s nem alkotnak foltokat vagy sávokat.

A Csigaház Szerkezeti Részletei és Funkciói

A kész héj kisebb vagy nagyobb számú kanyarulatból vagy csavarulatból áll, melyek összege a tekercset alkotja. Ha több, különböző fajba tartozó állat házát vizsgáljuk meg, esetleg arról is meggyőződhetünk, hogy a kanyarulatok iránya nem mindig egyforma, mert azok egyszer jobb-, máskor pedig balfelé futnak. A csavarodás irányának megállapításához vegyük a kezünkbe valamelyik nagyobb csiga, pl. a közönséges ehető csiga házát és fordítsuk úgy, hogy a csúcsa felénk nézzen, s ekkor látni fogjuk, hogy a kanyarulatok balról jobb felé haladnak, a kanyarulatok arra növekszenek, arra lesznek egyre tágabbakká, az ehető csiga háza tehát jobbra csavarodott. Kivételesen akadnak az ehető csigának ellenkezően csavart példányai is, de ezek rendellenesen alakult, beteges és csak ritkán található egyedek, melyeknek az általános képe annyira elüt a rendesen megszokottól, hogy annak is azonnal szemet szúrnak, aki ilyeneket még sohasem látott, s aki nem gondol rá, hogy ilyen csigák is élhetnek. Más fajok viszont szabályszerűen balra csavarodottak, ezeknek meg a jobbra csavarodott példányai tekintendők beteges alkotású egyedeknek. Hogy valamely csiga jobbra vagy balra csavarodott-e, azt gyakorlatilag nagyon egyszerűen úgy dönthetjük el, hogy a házat a nyílásával magunk felé fordítjuk, s ha ilyenkor a nyílás jobbkéz felé esik, akkor jobbra csavarodott az illető ház, ha ellenben balra, akkor balra csavarodott. A csigák házai között a legtöbbször balra csavarodottak például a Clausilia-félék háza.

A csigák háza tulajdonképpen nem egyéb, mint egy hosszú, nagyon erősen megnyúlt, majdnem hengeralakú kúp, amely egy képzeletbeli tengely körül spirálisan, vagy helyesebben csigavonalban fel van csavarva. Kezdőrésze a csúcs, míg a végét a kúp üregébe bevezető nyílás alkotja, amely tehát nem egyéb, mint a csigaház nyílása. A ház kanyarulatai az említett képzeletbeli tengelyben vagy érintkeznek egymással, vagy nem; az utóbbi esetben a ház tengelyében egy, a csúcsig érő üreg keletkezik, melynek a szabadba vezető nyílása az ú. n. köldök, míg máskor a kanyarulatok összenőnek ebben a tengelyben és akkor a ház oszlopát (columella) alkotják, illetőleg helyesebben úgy mondhatjuk, hogy az előbbi esetben is alakul ki oszlop, csakhogy annak a belseje üreges s ez az üreg egyszer nagyon tág lehet, máskor ellenben nagyon szűk, éppen csak észrevehető, és esetleg nem is ér egészen a csúcsig. A tengely nagyon fontos a csigák életében azért, mert a házukhoz csak egyetlenegy izom kapcsolja őket hozzá és ez az izom éppen az oszlopon van megerősítve, amiért oszlopizomnak is nevezzük.

A héj a nyílás körül vagy egyszerű élben végződik, vagy pedig megvastagszik ott, sőt ki is türemlik és akkor a peremet alkotja, de megvastagodhatik valamivel az éle, illetőleg a pereme mögött is s akkor az ínynek nevezett duzzanatot alkotja. Sok csigafaj a házát fedővel (operculum) zárhatja el. Ez az operculum nem a héjnak a része, hanem attól teljesen független képződmény, amely az állat lábának a hátoldalán keletkezik, s mikor az behúzza magát a házába, mintegy maga után húzza a fedőjét is, mert a lába a házába legutóbb behúzódó része, tehát a rajta lévő fedő valóban olyan, mint a ház tulajdonosának visszahúzódása után általa bezárt ajtó. A fedő is majdnem olyan sokféle lehet, mint a ház maga. Leggyakrabban kerek lemezalakú, rajta egy spirális vonallal, mely úgy fut le, mintha a ház varratvonalát követné.

A házat alkotó kanyarulatok egy vonalban rendesen összeolvadnak egymással. Ezt a vonalat varratnak nevezzük, de megeshetik az is, hogy bár a ház spirálisan csavarodott, azok nem érintkeznek egymással. A héjnak itt megismertetett alaprészeihez még mindenféle járulékos részek csatlakozhatnak.

A Csigák Bőrének és a Héj Képződésének Speciális Folyamatai

A csigák bőre rendkívül gazdag mindenféle mirigyekben, s mindenféle anyagok, az anyagcserének mindenféle hulladékanyagai jelenhetnek meg benne, mint mész, festékanyagok, nyálka, húgysavszemcsék, tehát olyan anyagok, amelyeket rendes körülmények között a vesék választanak ki. A mész rendkívül finom szemcsék alakjában külön sejteket tölthet meg, felhalmozódhatik a bőrben pálcikák alakjában, vagy mészmirigyek kiválaszthatják őket. Hasonlóképpen a festékanyagok és a húgysavszemcsék is lerakódhatnak a bőrben, vagy pedig mirigyek kiválaszthatják őket. Mindezek a folyamatok főképpen a köpeny szélében folynak le. A köpeny szegélyének a működése következtében alakulnak ki a héj mindenféle durvább szerkezetei és díszítményei. Így külön mirigyek mésznélküli konchinszőröket hozhatnak létre, amelyek a héj felületén bársonyszerű bevonatot alkothatnak. Létrejöhetnek mindenféle rácsos képződmények, a héj varratvonalát követő spirális vonalak, harántirányú kiemelkedések, bordák, csomók, tüskék, stb. A festéksejtek pedig mindenféle színű festékanyagokat választhatnak ki, amelyek foltok, csíkok, sávok alakjában helyezkedve el a héjnak nemcsak tetszetős, hanem jellemző rajzolatot is kölcsönöznek. Egyébként nem ritka az az eset sem, hogy ezek a rajzolatok az élő héjon kevésbé látszanak, mert át nem látszó konchin, vagy pedig a köpenynek a héjra hajló nyúlvány eltakarja azt, mint pl. a gyakran nagyon szép rajzolatú porcelláncsigákét. Éppen ezért a csigaház színének és rajzolatának nincs is az a fontos szerepe az állatnak a környezethez való alkalmazkodásában.

Nem ritkán előfordul az az eset is, hogy a szerkezet és a színezet a héj különböző részein eltolódik egymáshoz viszonyítva, úgyhogy az ember a héjról bizonyos fokig leolvashatja a csiga történetét, vagy utalást találhat rajta az őseire. Csúcsa alakja, skulptúrája és csavarodásának az iránya szerint egészen más lehet, mint a héj többi részeié. Az ilyen csúcs tehát rendesen élesen elhatárolódik a héj többi részétől, s mint ú. n. protoconch alakul ki.

Miután a csigák már befejezték rendes növekedésüket, a köpeny szélének a sejtjei még nem fejezték be kiválasztó tevékenységüket. Azok tehát újabb képződményeket hoznak létre. Ha a köpeny széle egyenletesen fejlődött ki, akkor a nyílás széle egyszerűen megvastagszik és kiduzzad. A legkevésbé világos a tüskéknek a keletkezése akkor, amikor a héj egész felületén alakulnak ki ilyenek, egymástól és a szájnyílástól szabályos távolságokban. Rendesen harántbordákon ülnek, melyek egy-egy korábbi szájperemnek felelnek meg. Különösen feltűnők és jól fejlettek ezek a tüskék a Murex nemzetség fajain. Ezeken nyilvánvalóan megállapítható, hogy a héj növekedése nem egyenletes, hanem bizonyos szakaszokban megy végbe, időközönként megáll és akkor tüskékkel körülvett ideiglenes nyílása alakul ki, azután ismét tovább növekszik. Hogy ezeknek a periódusoknak mi az oka, és mekkora a tartama, azt még egyáltalában nem tudjuk. Az teljesen valószínűtlen, hogy egy-egy évig tartanának és hogy ezek a tüskeharántsorok mintegy évgyűrűk volnának. De ezeken a tüskéken még egyéb sajátságokat is figyelhetünk meg. A tüskék mind a fiatal, mind a kinőtt példányok nyílásának a külső szegélyén egymástól meglehetősen egyenlő távolságokban vannak elhelyezve. Azonban a tekercs kanyarulatai olyan alkotásúak, hogy amint újabb kanyarulat fejlődik ki, az a megelőzőt félig eltakarja s csak felét hagyja szabadon. Természetes dolog, hogy a kanyarulat alsó oldalán lévő tüskék akadályai az új kanyarulat kialakulásának. A köpeny szegélye azonban feloldja és felszívja őket és így távolítja el az útból.

Ez a csodálatos tehetség további érdekes megfigyeléseknek a forrása. Ha kettéfűrészeljük például valamely porcellán- vagy kúpos csiga házát, meglepő különbséget fogunk találni a héj egyes részeinek a vastagságában. Mert a felület felé eső valamennyi része feltűnően vastag és erős, esetleg több milliméternyi, ellenben minden belső papirosvékonyságú. És ez így van mind a fiatal, mind a kinőtt példányok esetében. Ebből minden további nélkül világos, hogy mivel a felnőtt csiga házának a belső részei a fiatal héjnak valamikor majdnem kivétel nélkül a felületét alkották, azok a belső héjrészek utólagosan vékonyodtak meg. A köpeny felülete tehát ebben az esetben is feloldotta és felszívta a héj anyagának egy részét. Némely csiga esetében ez a takarékosság még sokkal tovább megy, tudniillik egyes héjrészletek teljes eltüntetéséig. A héjnak ez az eltűnése egyes esetekben közvetlenül megfigyelhető, mint például a maláji szigeteken honos, a Parmarionok csoportjába tartozó félmeztelen csigákon. Ezeknek a csigáknak a héja kezdetben szabad.

A Csigák Életmódja és Élőhelyei

A csigák az állatvilág fajokban egyik leggazdagabb csoportja, ma a Földön mintegy 135 000 faj él, Magyarországon eddig kb. 260 fajt mutattak ki. Fosszilis fajaiknak a földtörténeti korok (rétegek) meghatározásában igen fontos szerepük van. Idegrendszerük dúcokból áll, melyeket hosszanti és haránt idegtörzsek kötnek össze. Héjuk egy, vagy két részből alakult. A csigák szervezetére elsősorban a visszahajlás és csavarodás, majd a törzsfejlődés következő lépéseként sok esetben mutatkozó visszacsavarodás jellemző.

A csigák elsődlegesen kopoltyúval lélegző állatok. Egy részük azonban szárazföldi életmódra tért át. Ezek köpenyüregének fala ún. tüdővé, légköri légzőszervvé alakult. Hazánkban a folyó- és állóvizekben egyaránt jelentős számban élnek csigák. A szárazföldiek többsége a nedves, párás helyeket kedveli. Legtöbb a talajon, talajban, avarlevelek alatt, kövek alatt tartózkodik vagy a növények szárain, levelein húzódik meg. Száraz, napsütött, meleg területeken csak kevés csiga fordul elő. Ezeket a rendszerint vastag falú házuk védi a kiszáradástól. A csigák legnagyobb része zöld növényi anyagokkal táplálkozik, de vannak korhadékevők és ragadozók is közöttük. Élelmüket a reszelőnyelvvel (radula) morzsolják le.

Ragadozó Csigák: Az Étrend Sokszínűsége

Bár sok csigafaj növényevő, korhadékevő vagy élősködő, léteznek ragadozó csigák is. Ezen fajok különleges adaptációkkal rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy más puhatestűeket, férgeket vagy akár kisebb halakat ejtsenek zsákmányul. A radula, a reszelőnyelv, rendkívül sokoldalú eszköz, amelyet nemcsak növényi anyagok lekaparására, hanem zsákmányállatok megtámadására is használnak.

A ragadozó csigák étrendje jelentősen hozzájárul az ökoszisztémák egyensúlyának fenntartásához, szabályozva más fajok populációit. Az erezett öblös csiga (Rapana venosa) például, egy invazív faj a Fekete-tengeren, amely a vízszűrő puhatestűeket fogyasztva robbanásszerűen elszaporodott, jelentős gazdasági és ökológiai hatást gyakorolva a régióra. A fenntartható halászat és akvakultúra segíthet ezen faj populációjának szabályozásában és a tengeri ökoszisztéma védelmében.

Magyarországon Élő Jelentősebb Csigafajok

Magyarországon számos csigafaj él, mind édesvízi, mind szárazföldi környezetben. A fajok rendszerezése és jellemzése a héjuk morfológiai bélyegei alapján történik, melyek rendkívül sokfélék lehetnek.

Réscsigák (Neritidae) - A Duna Lakói

Nagyobbrészt vízi csigák, és kevés a szárazföldi közöttük. Az utóbbiak a tüdőscsigákhoz hasonlóan a köpenyüregük falán át lélegeznek. Operculumuk rendszerint van. Ősi típusú állatok. 2 szívpitvaruk, 2 veséjük és 2 kopoltyújuk van, de néha a jobboldali a jobboldali szívpitvarral együtt redukálódik. Félgömb, féltojás alakúak. Házuk vastag falú. Köldökük nincs. Boltozatuk lapos, lemezszerű.

• Theodoxus danubialis - rajzos bödöncsiga: Sárgás, szürkés alapszínű, barnásvörös vagy lilásvörös zegzugos rajzolattal. Folyóvízi faj. A Duna vízrendszerében általában elterjedt.
• Theodoxus transversalis - sávos bödöncsiga: Szürkés vagy sárgás alapszínű, 3-4 hosszanti sötét övvel díszített, amelyek olykor elmosódottak. A Duna folyamrendszerének jellemző faja.
• Theodoxus praevostianus - fekete csiga: Kicsit kisebb, mint az előzőek. Háza majdnem félgömb alakú. Többnyire egyszínű fekete, néha sötétlilás vagy zöldes árnyalatú. Csak meleg forrásokban és azok kifolyó vizeiben él. (Görömböly-Tapolca, Tata, stb.) Az egymástól elkülönült populációk gyakran nagyságban, színben különböznek egymástól.

Taenioglossa - Szalagnyelvűek

Házuk rendszerint csavarodott, néha sapka alakú. Operculumuk spirális felépítettsége látható. Csak 1 szívpitvaruk, 1 kopoltyújuk és 1 veséjük van. Gyakran jellegzetes radulájuk miatt szalagnyelvűeknek is szokták nevezni többségüket.

• Pomatias elegans - nyugati ajtóscsiga: 12-16 mm magas kúpos háza 4,5-5 nagyon domború kanyarulatból áll. Sárgás, barnás, szürkés felületű. Hazánkban Tihanyban és a Dráva mentén igen jellegzetes faunaelem. Fás bokros helyeken él. Nevüket azért kapták, mert petéik - melyek a nyár folyamán fokozatosan érnek meg - az anyaállat testében kelnek ki. A fiatalok kezdetben a petevezeték kitágult részében fejlődnek és elég fejlett állapotban hagyják el az anya testét.
• Viviparus hungaricus (acerosus) - fialló csiga: A hazánkban élő két Viviparus faj közül a nagyobb termetű, hossza az 55 mm-t is eléri. A hím karcsú, a nőstény kissé szélesebb. Nagytermetű csigák.
• Viviparus fasciatus (contectus) - peremes csiga: Az előzőnél valamivel kisebb.

Valvatidae - Kerekszájú csigák

Gömbded kúpos vagy lapos korong alakú, apróbb termetű csigák. A szájadék kerek, esetleg felül tompán szögletes. Nagyobb részük a lassúfolyású, ill. állóvizeinkben él.

• Valvata piscinalis - kerekszájú csiga: Nagysága 6-7 mm. Házának alakja gömbded, kúpos. A szájadéka kerek, szegélye a boltozat felöli oldalon is kialakult. Álló-és lassúfolyású vizekben él. A tiszta vizet kedveli.

Bythiniidae - Kúpos vízi csigák

Apró vagy közepes nagyságú csigák.

• Bythinella austriaca - forráscsiga: Mindössze 2-3 mm magas, megnyúlt, hengeres házú csiga. A ház csúcsa tompa. Héja barna, de a rátelepedő algáktól gyakran zöldes színű. Hegyvidéki forrásokban, patakokban él, nálunk a Mátra, Börzsöny, Dunazug-hegység és a Pest feletti dunaparti források vizében.
• Sadleriana pannonica - patakcsiga: A forráscsigához hasonló, de háza a csúcs felé kihegyesedő. (Maga a csúcs többnyire lekopik.) Kanyarulatai domborúbbak. A Bükk-hegységben és a Tornai-mészhegységben mintegy helyettesíti a forráscsigát.
• Lithoglyphus naticoides - kavicscsiga: Háza nagyon vastag falú. Alakja eléggé változékony, gömbded, utolsó kanyarulata erősen kitágult. A szájadék két szárát vastag zománcréteg köti össze a boltozat oldalán. Folyókban, tavakban él. A Dunában, Balatonban is közönséges. Ezeken a helyeken egyike a leggyakrabban előforduló csigáinknak. Rendszerint a vízfenéken vagy a vízbe merült szilárd tárgyakon találhatók meg.
• Bithynia tentaculata - közönséges vízicsiga: A háza kúpos. A szájadéka kissé ferde tojásdad alakú, felül kihegyesedő, szegélye összefügg. Kanyarulatai hol jobban, hol kevésbé domborodnak ki. Rendszerint áttetsző szaruszínű, de az állat elpusztulása után gyorsan meszes fehérszínűvé válik.

Melanopsidae - Folyócsigák

Közepes nagyságú csigák.

• Fagotia esperi - pettyes csiga: A háza erősen megnyúlt, csúcsa hegyes. A kanyarulatai egészen laposak, így a varrat sekély. Barnás alapszínezetét rendszerint apró vörösesbarna foltocskák tarkítják. A Dunában és egyes mellékfolyóiban él. Tömegesen nem fordul elő. Többnyire köveken tartózkodik.
• Fagotia acicularis - folyamcsiga: Erősen megnyúlt, tornyos háza még karcsúbb, mint az előzőé. Színe világosabb vagy inkább sötétebb barna foltocskák nélkül. A Dunában és a Szávában a pettyes csigával együtt fordul elő.

Tüdőscsigák (Pulmonata) - A Szárazföld Hódítói

Visszacsavarodott szervezetű csigák. Hímnősek. A szárazföldön, vagy a vízben élnek. Kevés kivételtől eltekintve a víziek is légköri levegővel lélegeznek. Levegővétel céljából időnként a víz felszínére jönnek. Operculumuk csak igen ritkán van.

Előcsigafélék (Carychiidae)

A családba apró, megnyúlt házú fajok tartoznak. A házuk oszlopán és a szájadékuk boltozatán lemezek alakulnak ki, ezáltal kívülről nézve fogazottnak látszanak.

• Carychium minimum - kétéltű csiga: A 2 mm-nél kisebb megnyúlt tojásdad alakú csiga 3 fogú, ill. lemezű. Bár szárazföldi állat, leggyakrabban erősen nedves helyeken fordul elő. Mohapárnákban, a talajon korhadó faanyag között, kövek alatt tartózkodik.

Mocsárcsigafélék (Lymnaeidae)

Számos vízi csigafaj képviseli ezt a rendet hazánkban. Többségük az álló- és lassúfolyású vizekben él. Kicsi vagy nagy termetű, tornyos házú, esetleg gömbded csigák. Jobbra, nagyon ritkán balra csavarodnak. Szájadékuk két szárát a boltozaton vékony zománcréteg köti össze. Legtöbbjük alak, nagyság és színezet tekintetében is nagyon változékony.

• Limnaea stagnalis - mocsári csiga: A család legnagyobb hazai faja (40-70 mm). Háza tornyos, hegyes csúcsú, az utolsó kanyarulata erősen kitágult. A szájadéka kb. olyan magas, mint amilyen a tekercse vagy kissé magasabb annál.
• Stagnicola palustris - karcsúcsiga: Az előbbi fajnál kisebb, 20-22 mm. Tornyos házú faj. Utolsó kanyarulata nem tágult ki olyan erőteljesen, mint a mocsári csigáé. Szájadéka olyan magas, vagy kisebb mint a tekercs.
• Radix peregra - pocsolyacsiga: Az előzőeknél kisebb. Háza, bár a felcsavarodási tengely irányában megnyúlt, kevésbé karcsú, inkább hegyes tojásdad alakú, tekercse kúposan kihegyesedő. Szájadéka rendszerint magasabb, mint a tekercse. Alakja és nagysága egyébként feltűnően változékony, és függ az élőhelytől is. Álló- és lassú folyású vizeken kívül nedves tocsogókban is megél.
• Galba truncatula - májmételyes csiga: 7-8 mm nagyságú, kúpos, tornyos házú faj. A héj varrata nagyon mély, kanyarulatai lépcsőszerűek. Elsősorban kis és apró vizek lakója, nedves sziklákon is megél. Nagyobb vizeknek csak parti zónájában fordul elő. A májmétely köztes gazdája. Ez a parazita, amikor elhagyja a csigát, fűszálakra húzódik és ott betokozódik.

Hólyagcsigafélék (Physidae)

A család képviselői elsősorban arról ismerhetők fel, hogy házuk balra csavarodott.

• Physa fontinalis - hólyagcsiga: Mintegy 10 mm nagyságú. A tekercse tompa csúcsú, az utolsó kanyarulata kiöblösödött. Vékonyhéjú, fényes, szaruszerű háza van.
• Physella acuta - jövevény hólyagcsiga: Háza hegyes tojásdad alakú. Kanyarulatai domborúbbak, mint a hólyagcsigáké. Eredetileg dél- és nyugat-európai faj, de hozzánk is behurcolták. Eleinte főleg állandó hőfokú források közelében fordult elő, de ma már sok egyéb vízben is megtalálható.

Tányércsigafélék (Planorbidae)

A házuk lapos, korong alakú, közel síkban felcsavart. A tekercsük sohasem emelkedik ki, sőt általában besüppedt. Látszólagosan jobbra csavarodott házú csigák, azonban a belső szervek tanúsága szerint a valóságban mégis balra csavarodottak. Az általános szokásnak megfelelően, amely a természetes héjtartást veszi figyelembe, a következőkben a házukat jobbra csavarodóknak tekintjük. Lassan folyó és állóvizeink igen elterjedt, gyakori csigái.

• Planorbarius corneus - nagy tányércsiga: A család legnagyobb hazai faja. Zöldesbarna vagy vörösbarna színű háza alul kevésbé, felül erősebben mélyed be. Kanyarulatai hengeresek lennének, mivel azonban minden kanyarulatba az előző benyomul, azok veseformát öltenek. Ilyen alakú a szájadék nyílása is.
• Planorbis planorbis - élescsiga: Kisebb és háza lapítottabb, mint az előzőé. Felső oldala kissé erősebben besüppedt, mint az alsó.
• Planorbis carinatus - tarajoscsiga.
• Planorbis spirorbis: Míg az előző két faj kifejletten legalább 14 mm, addig ez 11 mm-nél nagyobbra nem nő. Utolsó kanyarulata legömbölyödött. Az említett előző fajok házának felső oldala mélyebben süpped be, mint az alsó, a spirorbis háza felül és alul is hasonlóan homorú.
• Planorbis vortex - lemezcsiga: Kanyarulatai lapítottak, az egész háza lemezszerűen lapos. A kanyarulatok száma nagyobb, mint az előző fajok esetében, és ezért sűrűbben is csavarodott.
• Segmentina nitida - gombcsiga: A ház felső oldalán kissé domborodó, alul lapított, szűk köldökkel. Utolsó kanyarulata eléggé kiszélesedik.

Sapkacsigafélék (Ancylidae)

Házuk nem csavarodott, hanem hátrafelé hajló és felülről nézve hátratolódott, a csúcstól történő kiindulás után kitágult, ellaposodott, sapka- (ill. pajzs) alakúvá lett, mely az állat hátoldalát betakarja. Ezek a csigák rendszerint szilárdabb tárgyakra tapadva ülnek a vízben. A víz felszínére nem jönnek fel, a vízben elnyelt oxigénnel lélegeznek.

• Ancylus fluviatilis - sapkacsiga: 4-8 mm átmérőjű háza felülről nézve elliptikus, csúcsa hátratolódott.

Pajzscsigafélék (Acroloxidae)

Házuk hasonlít a sapkacsigákéhoz, de laposabb pajzs alakú. A kicsiny csúcs felülről nézve a pajzs hátsó két harmadában van, kissé balra tolódva.

• Acroloxus lacustris - pajzscsiga: A 7-7,5 mm hosszú, vékony házú csiga álló- és lassúfolyású vizekben, rendszerint növényekre tapadva él.

Borostyánkőcsigafélék (Succineidae)

Rendszerint szárazföldi csigák, melyek többnyire nedves, párás helyeken, ritkábban száraz területeken élnek. Víz alá merülni csak 1-2 faj képes. Két pár tapogatójuk van, a hosszabbiknak a csúcsán helyezkedik el a szemük. Tapogatóik visszatűrhetők. Megnyúlt házú csigák. A szájadék tág és magas. A szájadék két szárát a boltozaton zománcréteg nem köti össze. A héjuk áttetsző, borostyánkő színű.

• Succinea putris - borostyánkőcsiga: Nagysága 15-25 mm. Szájadéka a házmagasság 2/3-ig ér.
• Succinea oblonga - kis borostyánkőcsiga: Háza kisebb (7-10 mm) és karcsúbb.

Különleges Csigafajok és Veszélyeztetettségük

A csigák világa számos különleges fajt rejt, amelyek egyedi életmóddal és adaptációkkal rendelkeznek. Az Új-Zélandon élő Augustus-hegyi csiga (Powelliphanta augusta) például egy nagytestű, szárazföldi tüdőscsiga, amely akár golflabda nagyságúra is megnőhet, és 25-35 évet is élhet. A petézési folyamata is különleges, a petéit a nyakából préseli elő, amelyek több mint egy évig fejlődnek, mielőtt kikelnének. Sajnos ez a faj kritikusan veszélyeztetett, élőhelyének pusztulása és invazív növényfajok terjedése miatt. A bányavállalat csődbe ment, azonban az élőhely helyreállítása még nem sikerült, így a faj jövője igencsak kérdéses.

Az ilyen ritka és veszélyeztetett csigafajok megóvása kiemelten fontos a biodiverzitás megőrzése szempontjából. A fogságban történő szaporítás és az élőhelyek helyreállítása kulcsfontosságú ezen fajok túléléséhez.

tags: #eke #csiga #ragadozo #allat