A magyar gasztronómia egyik méltán híres kincse a penyigei szilvalekvár, amely nemcsak ízével, hanem évszázados múltjával és hagyományaival is elvarázsolja az embert. Ez a sötét, csaknem fekete színű, kellemes illatú és zamatos lekvár az északkeleti országrészben, különösen a Szatmár-Beregi vidéken bír a legnagyobb hagyományokkal, és ismertsége az országhatáron túlmutat. Nem csupán egy édes finomság, hanem egy darab történelem, egy szimbólum, amely a 19. században még komoly nemzetgazdasági jelentőséggel is bírt, hiszen az ország egyik legjelentősebb exportcikke volt a gabona, a bor és a hús mellett.
A Penyigei Szilva: Az Őshonos Kincs
A penyigei szilvalekvár alapja egy őshonos szilvafajta, a népi nevén „nem tudom szilva” vagy „nemtudom szilva” néven ismert penyigei szilva. Ez a fajta gyakorlatilag vadon növő, a kertekben is gondozást alig igénylő, apró gyümölcsű, nem magvaváló, hamvas-kék héjú, sárga húsú, édes és aromás ízű gyümölcs. A „nem tudom” elnevezés eredetére több magyarázat is létezik, az egyik szerint azért hívták így, mert az emberek gyakran nem tudták, pontosan milyen fajtáról van szó, míg más vélekedés szerint a magvaválóság hiánya miatt nevezték így, hiszen „nem tudom, hogy eszed, vagy köpöd ki a magját”. A hamvas, nem magvaváló, kék Penyigei szilva tökéletes alapanyag a lekvárkészítéshez, hiszen egyedi ízvilága és sűrűsége adja a lekvár különleges karakterét.
A Szilvalekvár Főzésének Évszázados Hagyománya
A szilvalekvár főzés múltja évszázadokra nyúlik vissza. Vannak falvak, ahol még szinte minden háznál előveszik az üstöket és főzik a lekvárt nyár végén vagy kora ősszel. Ilyen falu a Bükkben Noszvaj is, ahol a Szilva napon a turisták is bepillantást nyerhetnek e régi szokásba és mesterségbe. Nagymama emlékei szerint a lekvárfőzés nagy eseménynek számított a faluban. Több család főzte együtt a télire valót, egy üstbe 50-100 kg gyümölcs fért.
Így készül a hagyományos kárpátaljai szilvalekvár
A hagyományos lekvárfőzés igen időigényes elfoglaltság volt, és ma is az. A gyümölcsöt még előző este jól megtisztították és kimagozták, ha az adott fajta magvaváló volt. A penyigei szilva esetében a magvaválóság hiánya miatt más eljárást alkalmaztak, ilyenkor a szilvát nem magvazták ki előre. Másnap az üstöt a katlanra helyezték, melyet az udvaron állítottak fel. A katlan a régi időkben vályogfalú volt, melyen egy tüzelőnyílást hagytak.
Lassú tűz mellett elkezdődött a keverés, mely sokszor 10-12 órán át tartott. Az asszonyok egymást váltva megállás nélkül keverték a szilvát az úgynevezett keverővitorlával, melyet a férfiak házilag faragtak. A nehéz munka ellenére a lekvárfőzés vígan telt, énekeltek, beszélgettek, népi hangszereken zenéltek. Fontos volt, hogy a keverés folyamatos legyen, hogy a szilva ne sodródjon le az üst aljáról, és egyenletesen sűrűsödjön. Ezt a sűrűre főzött, de még nem paszírozott szilvát penyőnek nevezték.
A szilvalekvárt addig főzték, amíg a gyümölcs héja összepödrődött. Ezt követően - nagymama elmondása szerint - kétféle eljárás terjedt el a lekvár besűrítésére. Vagy leszűrték, átpaszírozták a lekvárt, és a levet újra feltéve az addigra megtisztított üstben újabb hosszú órákon át kevergetve főzték. Ilyenkor a főzés közben a rézüst alól a tüzet eltávolították, a penyőt pedig egy tiszta dézsába öntötték. Ezt követően a penyőt házilag készített szűrőn, általában egy szitán áttörték, és a magja, valamint a héja maradt a szűrőben. Ezután került sor a besűrítésre, amikor is a magtalanított, pürésített lekvárt visszaöntötték az üstbe, és további órákon át főzték, miközben váltották egymást a munkában. A másik módszer szerint a penyőt szelkékbe (kétfülű cserépedény) és tejesedényekbe (egyfülű cserépedény) merték paszírozás nélkül, és általában kenyérsütés után betették a befűtött kemencébe. Ezzel érték el, hogy a lekvár jó sűrű legyen, illetve a tartósításnak is része volt, hiszen a jól elkészített szilvalekvár több évig is elállt, amire nagy szükség is volt, hiszen a szilvafa nem minden évben hoz bő termést. A lekvár teljesen megkeményedett, mire a kemence kihűlt. A kiszedett edények tetejére vékonyan disznózsírt kentek, majd a zsírpapír ősét, hólyagpapírt kötöttek a tetejére. A lekvárfőzés a legkisebbeknek is ünnepnap volt.
A Rézüst Titka
A lekvárfőzéshez rézüstben készült, mert a hagyományos edényekben főzött lekvár - a „legenda” szerint - feketére színezte a fogakat. Rézüst azonban csak a tehetősebb családok háztartásában volt, így a szegények kölcsönkért üstökben főztek, melyért pénzzel, annak hiányában lekvárral fizettek. A rézüst használata nemcsak a színmegőrzés miatt volt fontos, hanem a hővezetés szempontjából is ideális, mivel egyenletesen osztja el a hőt, megakadályozva a lekvár letapadását.
A Penyigei Szilvalekvár Kereskedelmi Jelentősége
A 19. században a szilvalekvár komoly nemzetgazdasági jelentőséggel bírt. Ahogy a felhasználó által megadott információ is kiemeli, „az ország egyik legjelentősebb exportcikke volt a gabona, a bor és a hús mellett”. A XVIII.-XIX. században még a méz is jelentős exportcikknek számított, de a szilvalekvár szerepe megkérdőjelezhetetlen volt. Ez a termék majdnem szimbólum értékű az ország szempontjából, és a „nemtudom szilva” tájfajtájából, a Penyigeiből főzték a Szatmári szilvalekvárt. A Quali-T Bt. például szilvalekvár készítésével foglalkozik, évente jelentős mennyiséget állítva elő. Egy jellemző adat, hogy 5 kg szilvából körülbelül 1 kg lekvár készülhet. A modern gyártás során az előfőzött és megpuhított gyümölcsöt géppel magozzák, majd rozsdamentes acélból készült öregítőüstben, légköri nyomáson főzik. A folyamatos keverést beépített keverő biztosítja, ami a hagyományos kézi keverés mechanizált megfelelője. A főzés egészen addig tart, amíg a kívánt 61%-os szárazanyag tartalom eléréséig.
A "Lekvárium" Penyigén
Penyige szívében, a Kossuth u. 105. szám alatt található a „Lekvárium” épülete, amely közel száz éves múltra tekint vissza. Ez a felújított parasztház már az udvarán is hirdeti a szilvalekvárfőzés elengedhetetlen kellékeit: a kemencéket és a katlanokat, amelyeket szilvaéréskor be is üzemelnek. Az épületben egy hagyományosan berendezett parasztkonyha fogadja a látogatót, ahol a múlt megidézése mellett a lekvárkészítés fortélyaiba is bepillantást nyerhetnek az érdeklődők. Ez a hely nem csupán egy múzeum, hanem a hagyományok ápolásának és továbbadásának élő központja.
A Penyigei Szilvalekvár Különleges Tulajdonságai
A Szilva Pényigei Sütésálló Lekvár ideális választás, ha szeretnél egy prémium minőségű, sütésálló lekvárt, amely nemcsak finom, hanem tartósan megőrzi ízét sütés közben is. Ez a sütésálló lekvár különösen alkalmas olyan édességekhez, amelyek magas hőmérsékleten készülnek, mivel megőrzi a gyümölcs frissességét és ízét, ellentétben a hagyományos lekvárokkal. Válaszd a Szilva Pényigei Sütésálló Lekvárt, ha tartósan finom, természetes szilva ízre vágysz, amely minden süteményedet különlegessé varázsolja. A sötét, csaknem fekete színű, kellemes illatú, zamatos lekvár magas gyümölcstartalma, általában 60-61%, biztosítja a jó eltarthatóságot.
A bio szilvalekvár hozzáadott cukor nélkül készül, kihasználva a szilva természetes édességét. A természetes édessége mellett a szilva arról is híres, hogy bővelkedik vitaminokban és ásványi anyagokban - például A-, B1-, B2-, és C-vitaminban. Ez a magas gyümölcstartalmú dzsem, amely hamvas, érett muskotályos szilvából készül, gyakran fűszerezést is kap, például fahéjjal, ami tovább gazdagítja az ízvilágát. A lekvár különösen jól illik süteményekhez is, de önmagában fogyasztva is igazi csemege. A Balaton-felvidéken is a legjelentősebb gyümölcsfák között tartják számon, mely évente vagy kétévente bőséges terméssel ajándékozza meg az ott élőket, ahogyan ez idén is történt. A szőlőültetvényekben is gyakran ültettek szilvafákat, mivel „kevés árnyékot vet, alacsonytermetű, tehát a szélnek jobban ellentáll”. A szilvafa azonban nem csak a szőlőkben, hanem egész erdőkben is megtalálható volt, ami rávilágít a gyümölcsfajta történelmi elterjedtségére és jelentőségére.
tags: #elado #szilvalekvar #penyigei