Kosztolányi Dezső 1920-ban megjelent, „Kenyér és bor” című kötetének nyitó darabja a „Boldog, szomorú dal”. Ebben az időszakban a költő 35 éves volt, és már jelentős nevet szerzett magának az irodalmi életben. Anyagi helyzete rendezett, családi élete is kiegyensúlyozott, ami alapján boldognak mondhatná magát - vagy legalábbis azzá válhatna. Ennek ellenére mélyen érzi, hogy fiatalkora végeztével valami megváltozott, valami örökre elveszett. A vers nem tartozik a „nehéz” művek közé, sokan kedvelik, és Kosztolányi egyik legnépszerűbb alkotása.
A „Boldog, szomorú dal” egy olyan mű, amely nem csupán a személyes érzéseket tükrözi, hanem a magyar irodalom egyik jelentős fordulópontját is jelzi, a 20. század irodalmának nyitányát, a magyar szecesszió korát. A vers címe önmagában is magyarázatot ad a tartalmára: egy boldog és egyben szomorú dalról van szó, amely az elmúlás érzésével járó, mégis elkerülhetetlen felnőtté válást mutatja be.
A dal kettős természete: boldogság és szomorúság
A vers első szakaszaiban a beszélő a földi javak felsorolásával teremti meg a boldogság illúzióját. „Van már kenyerem, borom is van, van gyermekem és feleségem. Szívem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem.” Ezek a sorok egy stabil, rendezett élet képét festik elénk. A költő gazdag leltárt készít az életében jelen lévő anyagi és emberi értékekről. Van kertje, ahol „a kertre rogyó fák suttogva hajolnak utamra”, és benn „a dió, mogyoró, mák terhétől öregbül a kamra.” Ez a kép a bőségről, a termékenységről és a jólétről tanúskodik. A kamra öregbülése a javak gyarapodását, az elégedettséget szimbolizálja.
A dalszövegben további kényelmi elemek is megjelennek: „Van egyszerü, jó takaróm is, telefonom, úti bőröndöm, van jó-szivű jót-akaróm is, s nem kell kegyekért könyörögnöm.” Ezek a sorok a biztonság és az önállóság érzését erősítik. A beszélőnek nem kell mások kegyéért könyörögnie, ami a függetlenség és a méltóság érzését tükrözi. A korábbi „köd-kép” elmúlt, a „részegje a ködnek, a könnynek” korszakának vége. Az emberek „már sokszor előre köszönnek”, ami a társadalmi elismertségre és a megbecsülésre utal.
A „Boldog, szomorú dal” egy felnőtt vers, amelyben nincsen riadalom, mégis az első íz, ami eszünkbe jut róla, az édesség íze. Ez az édes-bús hangulat a Kosztolányi-líra egyik legjellemzőbb vonása. A költő 35 éves korára elérte az „egyensúly korszakát”, amikor „valamit nyertünk”, de „csak éppen az zavaró, hogy véget ért a zavar.” A „zavar” itt a fiatalság, a korlátok nélküli szabadság időszakát jelenti, amikor még nem voltak élesek a „körvonalai” az életnek. Ez a férfikor, amikor az ember már nem „otthon van a határtalanban”, hanem „itthon van itt e világban”.
A múló idő és a költői zene
Kosztolányi a „Boldog, szomorú dal” című verse is azt bizonyítja, hogy a múló időt mintegy alkotótársának tekintette. Akkor válik verssé az élete, amikor múlttá válik; elérhetetlenné és ugyanakkor formálhatóvá. A költő képes megragadni az elmúlás fájdalmát, és azt művészetté formálni.
A vers nyelvezete is hozzájárul a dal jellegéhez. Kosztolányi versei gyakran dallamosak, és a „Boldog, szomorú dal” is erős zenét hordoz magában. A szavak, mint például „bánat”, „könny”, „részeg”; „eldalol”, „vall”, „illan” mind a magyar századelő szókészletét idézik, és hozzájárulnak a vers zeneiességéhez. Kosztolányi az, aki a sanzonhangot nagyköltészetté emeli. Amit a „Boldog, szomorú dal”-t énekelve mond el nekünk, az mélyen jellemző rá.
A „Boldog, szomorú dal” népszerűségének egyik titka az érzelmi referenciája bennünk, olvasókban. Sokak számára ismerős az a kettős érzés, amikor az ember egyrészt elégedett az életével, másrészt mégis hiányzik valami, ami örökre elveszett. A vers arra is rámutat, hogy a boldogság és a szomorúság gyakran kéz a kézben járnak, és az élet teljessége éppen ebben a kettősségben rejlik.
Kosztolányi lakása és a kávéházak világa
A „Boldog, szomorú dal” mélyebb megértéséhez érdemes bepillantani Kosztolányi világába, a mindennapi életébe és azokra a helyekre, amelyek inspirálták. Az Esti Kornél-novellák egyikének részletei nyújtanak erre lehetőséget, ahol a költő a saját életét és az azt körülölelő tárgyakat humorral és nosztalgiával szemléli.
Kosztolányi szerette a tárgyakat, és a lakása berendezése is sokat elárul róla. Képzeletünkben könnyedén berendezhetnénk a lakását, ha forgatókönyvnek tekintenénk az említett novellarészletet. „I. Józsefvárosi régi ház. Valaki hozzáért. Szoba, rézágy. Éjjeliszekrény. Lámpa. Könyvek. Kristályhamutartó, tele csikkel. Kávéscsésze.” Ezek a részletek egy intim, személyes teret írnak le, ahol a mindennapi tárgyak is jelentőséggel bírnak. A faliszőnyeg, rajta szecessziós alakok lassú sétájával, vagy a Rónai-képen látható hosszú, omló hajak és leplek a művészeti ízlésről tanúskodnak. A komódon két porcelánfigura - egy pásztor és egy pásztorlány - a kecsességet és az idillt sugározza. Azonban a fal penészes, pergő festéke egy kis melankóliát is csempész a képbe, a boldogság és a szomorúság közötti finom határra utalva.
A konyha, és benne a „dió, mogyoró, mák - terhétől öregbül a kamra” motívuma állandóan visszatér Kosztolányi költészetében. Szeretett be-benézni a konyhába, ami a melegséget, az otthonosságot és a táplálékforrást szimbolizálja. A tárgyak, az emberek, az ételek és az érzelmek mind összefonódnak az ő költészetében, és szinte életre kelnek, mint az emberek maguk.
A kávéházak világa is szerves részét képezte Kosztolányi életének és művészetének. A „Boldog, szomorú dal” háttérképeként is felfogható ez a miliő, ahol „itt össze, mint egy nevető és egy komoly arc - ugyanazé az emberé.” Délre a Körútra érve „Budapest, az ifjú város tündöklött. A szeptember eleji nap aranylemezekkel rakta ki a házak homlokzatát.” Az utcakép, a mozgás, a fény és a háztetők mind a pezsgő városi életet tükrözik. A New York-kávéház, a „habostorta” tornyaival, aranyozott korlátaival és márványasztalaival az irodalmi és művészi élet központja volt. Itt találkoztak a lírikusok, mint Moldvai és Czakó, itt alakult ki a jellemük, itt vitatkoztak és alkotottak. A kávéház zúgása, a szivarfüst, a kávéscsészék mind hozzátartoztak ahhoz a miliőhöz, ahol „érezték életük ütemét, azt, hogy mennek valahová, hogy haladnak előre.” A márványasztalon heverő „könyv, kutyanyelv” utal a folyamatos szellemi tevékenységre és az irodalmi párbeszédre.
A 20. század és a magyar szecesszió
A „Boldog, szomorú dal” és Kosztolányi egész életműve egy kivételesen nagy korszakot jelzett, a magyar irodalom megújulását, a 20. század nyitányát, a magyar szecesszió korát. A vers, és általában Kosztolányi költészete, ugyanolyan töményen kort idézőnek hat, mint Kosztolányi nem egy jelzője.
A versben használt szókészlet, az igék és főnevek - „bánat, könny, részeg; eldalol, vall, illan” - mind a magyar századelő nyelvezetére jellemzőek. Ez a nyelvi gazdagság és kifejezőerő hozzájárul a vers időtlen érvényességéhez, miközben hűen tükrözi a korszak szellemiségét. A magyar szecesszió, mint művészeti irányzat, is a boldogság és a szomorúság, az életigenlés és az elmúlás gondolatát ötvözte, mely tökéletesen rezonál Kosztolányi lírájával.