A magyar művészeti életben számos kiemelkedő alkotó hagyott és hagy hátra mély nyomot, akiknek pályafutását, művészeti megközelítését és intézményi kapcsolatait gyakran áthatja a kor és a társadalmi változások dinamikája. Két ilyen meghatározó személyiség Fekete György és Bukta Imre, akiknek útja többszörösen keresztezte egymást, különösen a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kapcsán. Míg Fekete György az MMA elnökeként formálta az intézmény irányvonalát, Bukta Imre, a "magyar vidék lelkét a legérvényesebben megfogalmazó képzőművész", a sajátos, egyéni útját járta, és a liberális beállítottságú alkotók egyikeként reflektált az akadémia változásaira.
Bukta Imre művészeti világa és a vidéki gyökerek
Bukta Imre Mezőszemerén született 1952-ben, nem kórházban, hanem otthon, a bába néni segítségével. Szülőháza ma is megvan, öccse lakja. Ez a tény önmagában is sokat elárul arról a mély kötődésről, amely egész életében Mezőszemeréhez, a kicsi Heves megyei faluhoz fűzte. „Valóban itt születtem, nem kórházban, hanem otthon, a bába néni segítségével. A szülőházam is megvan, az öcsémék laknak benne.” Munkácsy Mihály-díjas képzőművész, érdemes művész, 2009 óta Palládium díjas, 2010-ben a Heves Megyei Prima Díjat, 2016-ban pedig a Prima Díjat kapta meg. Autodidakta képzőművészként 1978 óta műveivel folyamatosan jelen van hazai és a külföldi kiállításokon. Számos munkája jelentős köz- és magángyűjteménybe került.
Édesanyja háztartásbeli volt, édesapja betanított kőművesként Budapestre járt munkába. Nagyszülei paraszti életet éltek, az egyik nagyapja a termelőszövetkezetben szekerezett, a másikat soha nem tudták bekényszeríteni a téeszbe. Csak bagózott mindig, és köpött egyet, amikor Kádárról volt szó. Mivel bagózott, nem lehetett tudni, hogy most amiatt köp vagy a Kádár miatt. „Édesanyám háztartásbeli volt, édesapám betanított kőművesként munkába járt Budapestre. A nagyszüleim paraszti életet éltek, az egyik nagyapám a termelőszövetkezetben szekerezett, a másikat soha nem tudták bekényszeríteni a téeszbe.” Bukta művészetének témája a falusi élet, a mindennapi paraszti tevékenységek, a trágyahordás, kaszálás, cséplés, permetezés a maga tárgyaival, környezetével, formáival. E munkák eszközeit használja fel szobraihoz, képeihez, installációihoz, performanszaihoz.
Az indulás és az egyéni útkeresés
Bukta Imre tehetsége nem a hagyományos módon bontakozott ki. „Különösebb tehetséget nem mutattam. Igaz, hogy a rajzórán a faleveleket több osztálytársamnak én festettem meg, ők ötöst kaptak, én hármast, négyest, de ennél többet nem tettem. Otthon rajzolgattam inkább, hetedikes-nyolcadikos koromtól.” Jó tanuló volt, de szülei úgy gondolták, kell egy biztos szakma, így került Egerbe, középiskolába, vasesztergályosnak tanult. A vasesztergályossághoz is kell a rajz meg a precizitás. Mégis, keveset dolgozott a szakmájában, a katonaságig édesapja munkahelyén, egy út- és vasútépítő vállalatnál volt. „De nem volt hiábavaló az egész, talán a szakmámnak köszönhetem, hogy sok dologhoz ma is gyakorlatiasan állok hozzá.”
A katonaság hozott változást, amikor dekorációs munkára osztották be, és a kor hőseinek portréit kellett megfestenie a folyosóra. „A katonaságon belül film- és fotószakkörre is jártam.” Érettségi után már komolyan gondolta a művészetet. Hazakerülve egy mezőkövesdi szakkörbe járt, ahol Pető János grafikustól tanult fekete-fehér litográfiákat és sokszorosító technikákat, amiből később a hetvenes-nyolcvanas években meg is élt.
Tiltások és újrakezdések
Az egri ÁFÉSZ dekoratőre lett, ahol kapott egy kis műhelyt, ott dolgozhatott magának is. Egerből aztán vallásos propaganda tervezése miatt kitiltották. „Ez egy linómetszet karácsonyi képeslap volt, rajta angyallal.” Nem árulta, barátainak készítette. Egy művészkolléga feljelentette. „Lényeg, hogy Egerből mennem kellett, Leninvárosba - ma Tiszaújváros - kerültem, ahol a Tiszai Vegyi Kombinátban megürült egy dekoratőri állás.” Itt rengeteg szabad ideje volt, és a kulturális élet is pezsgett. „Erősen elszántam magam, hogy művész leszek.”
A punk jelvényektől a párizsi biennáléig
A hetvenes években Budapesten a punk- és rockjelvények gyártásába is belevágott a Király (akkor Majakovszkij) utcában. „Megterveztük a jelvényt, megcsináltuk a filmeket, fémlemezre nyomtuk.” Az NDK-ból érkező turisták hosszú sorokban álltak ezekért a jelvényekért, meg tudtak élni a gyártásukból. Később inganyagokat nyomtak, egész végeket.
Az első kiállítása 1978-ban volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiója tagjaként. „Ezt talán áttörésnek is mondhatnám. Érdekes volt a szakmának, ahogy a tájat megközelítettem.” Újfajta tájábrázolást dolgozott ki, kicsit absztraktul, ami sikeresnek bizonyult. Itt mutatta be fiktív épített gépszobrait is, mint például a „Mezőgazdasági gép a köztisztaság szolgálatában” meg az „Élvefogó” címűeket. A kritika annyira jól fogadta, hogy két év múlva meghívták a párizsi biennáléra, a Georges Pompidou Központba. „A párizsi biennálé óriási dolog volt számomra.”
Szentendre és a posztdada hatások
A hetvenes években, bár egyéni utat járt, Szentendrére költözött, onnan ingázott Szemerére. Először albérletben, aztán egy kis lakásban élt a városban. Inkább véletlenül került oda. Leninvárosban Farkas Ádám kísérleti műhelyt indított, ahol műanyagokkal lehetett kísérletezni. „A szentendrei Vajda-stúdiósok, ef Zámbó István, feLugossy László azt mondták, hú de jó, ők eljönnek.” Összebarátkoztak, ők hívták, mondván, ott a helye közöttük. „Jól éreztem magam velük, hasonszőrű gondolkodásúak voltak, autodidakták, mint én, de inkább a posztdada stílust vitték abban az időben.”
Szentendrét nem a motívumok miatt szerette meg, hanem a város hangulata és a társaság miatt. „Barcsay Jenő mondta egyszer, hogy ’Bukta, maga huncut, de tehetséges’.” Jóban volt mindenkivel, de valahogy mindig haza kellett járnia. Ott is azt a művészetet csinálta, amit innen, Szemeréről vitt. Azt a motívumvilágot dolgozta fel. „Volt, amikor annyira meggyengült az otthoni élmény, hogy vissza kellett jönnöm hosszabb időre feltöltődni.”
Miért olyan a vidéki Magyarország, amilyen? Krasznahorkai László és Bukta Imre - részlet
A Kádár-korszak és a rendszerváltás művészeti reflexiói
A Kádár-rezsim idején Bukta művészetét csípős humor, a hatalom által előírt szabályok áthágása, kifigurázása és groteszk szemlélet jellemezte. Művei iróniával, szeretetteli groteszkséggel jelenítik meg azokat az abszurditásokat, amelyeket a falusi életforma kelet-európai modernizációja hozott magával. Minden egyszerű eszköz és mező, erdő, konyhabelső ezeken a képeken valami misztikus erővel bír, felmagasztosul. S mégis, a kiszolgáltatottság, az elhagyatottság, a reménytelenség, a gyanakvás, a félelem öltenek formát ezeken a képeken, a havas hátsóudvar, a rozsdás bicikli, a kocsmafali állvány, a fehér ürességű tévémonitor, a „Síró erdő (1997), a lepusztult téeszudvar látványában.
Budapest és a "bezárások" időszaka
A nyolcvanas évek második felétől Budapesten is sok időt töltött. Kapóra jött az akkori szabad, lüktető budapesti élet, ahol megjelent a performansz, izgalmas installációk készültek. „Nemcsak a művészeti eszközeim és a közvetítő médiumok bővültek ki, hanem a témakör is. Kicsit a szoció területére is átkalandoztam, ahogy a társadalmirendszer-kritikusság szintén bennem volt.”
Véletlenül belecsúszott bezárásokba is. Samu Gézával 1981-ben kerestek egy helyet a párizsi biennálé anyagának itthoni bemutatására, és a kőbányai Pataky István Művelődési Házra esett a választásuk. „A megnyitó másnapján rátették a lakatot, bezárták. Azzal az indokkal tiltottak le minket, hogy rosszul volt megválasztva a kiállítás helyszíne, az ott élő emberek tiltakoztak. Én ezt nem hiszem, szerintem a vezetők lenézték a lakosokat.” Volt egy másik eset is a Helikon Galériában, ott egy videóművét vették le.
A nyolcvanas évek közepén azért már majdnem mindent lehetett. Olyan időszaka volt a képzőművészetnek, kultúrának, ami igazán ritka: benne volt mindenkiben a lázadás és az összetartozás élménye, fantasztikusan érezték magukat. Tiszta helyzetek voltak, világos frontvonalak. „Tudtuk, hogy egy kicsit a sorok között kell mondanunk a dolgokat, innen nem nagyon lehetett a sorokba bemenni, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy kifejezzük magunkat.” A közönség értette. „Gondoljunk egy Bikini-, egy Hobo- vagy egy Bizottság-koncertre. Mindent értettek.”
A rendszerváltozást követően megváltozott tárgyainak jelentése. Művészete mind személyesebb lett, mind több és nyíltabb életrajzi utalást tartalmaz, a korábbi szarkazmus helyét érzékeny líra és az emberi hibákkal szembeni megbocsátás veszi át. A kilencvenes évek közepétől az életteljesség benyomását keltő, modellszerű szituációk jelennek meg installációiban, melyek közül különösen jellemző a falu egészét jelképező utca-metafora alkalmazása. Az utóbbi években a könnyű anyagokból épített, mégis monumentális installációk mellett nagyobb hangsúlyt kaptak a festmények, melyeken - a rendszerváltozással kapcsolatos kérdések okán - újra előkerül a korai munkáira jellemző szociologikus szemléletmód, a társadalmi problémák, a szegénység, a röghöz kötöttség megjelenítése.
A külföldi sikerek és a hazatérés
A rendszerváltás idején a szentendrei művésztársadalom kettészakadt. Jöttek a nyugatnémet turisták, peresztrojka, nyitás, érdekes lett a magyar művészet, elkezdték venni a műveket, fontosak lettek a galériák. „Én csináltam tovább azt, amit addig, megvolt a magam munkája, számos lehetőségem volt hála Istennek, például egy amerikai kiállítás Beke László segítségével. Részt vehettem egy nagy új-mexikói projektben is, ahol világhírű művészekkel szerepeltem együtt.”
Integrálódhatott volna a nyugati művészetbe, de nem akart. „A kint maradás meg sem fordult soha a fejemben. Pedig már a párizsi biennálé idején is megtehettem volna, akkor a disszidálás jó pozíció volt külföldön, ajánlottak is lehetőséget. Később törvényesen mehettem volna, hívtak is.” Nem vállalta, nem bízott benne. „Lehet, hogy egzotikusnak gondolták, amit csinálok, de úgy éreztem, hogy az én művészetem nyugaton nem úgy érvényesül, mint itthon. Úgy gondolom, hogy a műveimet idehaza sokkal jobban megértik.”
A nyolcvanas években voltak nyugaton kiállításai az úgynevezett mezőgazdasági művészeti témakörben, az akkori téeszéletet ábrázoló képekkel. „Nem értették, hogy mit jelent egy szovjet típusú termelőszövetkezet, fel sem fogták, hogy mit akarok mondani.” „Magyarországon sokkal jobban érzem magam, elég széles a közönség, ami engem ebben a hazában ért és felfog. Ez nekem elégséges. Nem akarok nyugati sikereket.”
2000-ben, egy húszéves budapesti-szentendrei kitérő után tért vissza szülőfalujába, Mezőszemerére. „Az terjedt el, hogy ez az Imre biztos valamit elkövetett, mert nincs olyan bolond, aki Szentendréről visszamenne egy ilyen faluba.” Visszatérve újra fel kellett fedeznie a mozdulatlanságot, az üres templomokat, kocsmákat, és elhanyagolt kerteket. „A magyar vidék megsemmisülésre van ítélve, a felrázására tett kísérlet pedig totális kudarc.” Ennek ellenére ezt a települést tartja szűkebb hazájának, és művein keresztül az ott élő emberekről mesél a legszívesebben - legyen az festmény, fotó, vagy installáció. „Ismerem az utcákat, a levegőjét, a kanyarokat, és az érzéseket. Nincs hova mennem. Szemere a vesztem.”
A Magyar Művészeti Akadémia és a Fekete György - Bukta Imre viszony
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) megalakulása és működése jelentős feszültségeket szült a magyar művészeti életben. Fekete György, az akadémia elnöke, kulcsszereplője volt az intézmény újjászervezésének, amelyet „hatalmas állami támogatással és ingatlanokkal kistafírozott” a kormány. „Tizenhat rendes tagot választott mai közgyűlésén a kormány által tető alá hozott, hatalmas állami támogatással és ingatlanokkal kistafírozott Magyar Művészeti Akadémia (MMA).”
Bukta Imre és az MMA kapcsolata összetett volt. Tizenkilenc évig volt tagja az akadémiának, de 2013-ban, bár az Akadémia elnöke azóta is Fekete György, a képzőművész levelező tagként visszatért az MMA-ba. 2014-ben a Vs.hu-nak azt mondta: „a művészeti akadémia már egy nyitott, egyáltalán nem konzervatív intézmény, mivel őt is, mint liberális beállítottságú embert is visszafogadták.” Visszatérését azzal indokolta, hogy addigra enyhült a légkör a szervezetben, és az ottani kollégái miatt ment vissza.
A kilépés okai és a kritikus hang
Tizenkilenc évig volt tagja a Magyar Művészeti Akadémiának, de tavaly decemberben neki is elege lett, és kilépett. Többek között azért, mert „riasztónak tartja és elítéli Fekete György nyilatkozatait.” Ez a "kesze-kusza, áldatlan állapot" pedig akkor is tartott. (A művész korábban egy performansz keretében fejtette ki a véleményét.)
Ezért is, és sok minden másért is mondta korábban, hogy „ma nagyon rossz képzőművésznek lenni Magyarországon.” Rossz, mert a vizuális kultúra - főleg vidéken - teljesen háttérbe szorult. „A kultúrházakban kínai tornacipő árus van, vagy fodrászüzlet, jobb esetben gyógynövényes.” Rossz, mert senki nem szabályozza, mi kerül a közterekre. „Elharapóztak a giccses fatuskókból kifaragott magyar királyok figurái, meg a turulszobrok, ömlesztve. Vidéken az egyszerű ember azt fogadja el, amit adnak neki.” És rossz, mert miközben elmarad a szakmai ellenőrzés, egyféle ideológiai irány ad szerepet, teret, pénzt, paripát és fegyvert a kultúrában, ami Bukta szerint súlyos hiba.
Bukta Imre bevallottan soha nem politizált, de mindig reflektált a jelenvalóra. Mindig hangsúlyozottan a jelen jelenik meg a képeken, ami - rendszerelnevezésektől függetlenül - szívfájdítóan változatlan képet mutat. „A formák változnak, de alatta vagy fölötte az élet maga folyik a medrében és nincsenek mérföldköves átmenetek, hanem élet van. Ha az ember megtalálja a szépséget benne, anélkül, hogy direkt utalásokat tenne aktuális helyzetekre és ha ezt a természet- és emberábrázolással összeköti, akkor csak jó művek születhetnek” - vallja Bukta Imre.
A Trágyafestmény és a művészet szabadsága
Persze a szabad művészet, ha akar, utat tör magának, mint Bukta egy korábbi alkotása, a Trágyafestmény esetében is, amit tehéntrágyából és vízből állított össze. „Volt egy pici illata, de nem nevezném büdösnek.” A képzőművészt akkor valamiért kitiltották saját kiállításáról, a tárlat végére viszont, amikor visszament a műveiért, azzal szembesült, hogy a trágyából zöld szőnyeget képezve kikeltek a magok. „Megkérdőjelezhetetlen szimbólum.”
Bukta Imre: a kortárs művész és a vidék hírnöke
Bukta Imre ma is Mezőszemerén él és alkot, egy ló- és tehénistállóból átalakított harminc négyzetméteres műteremben. A helybéliek előtt - jobb a békesség alapon - rejtegeti, mivel foglalkozik, mert a "végén még kiderülne, hogy amit csinál, az nem is művészet". Ennek ellenére a falu kissé divatba jött, házakat vettek Egerből, Pestről, sőt néhány család Finnországból is.
„Művészetem témái, motívumai szülőföldemhez - szűkebben szülőfalumhoz - kötődnek, vizuálisan abból táplálkozom. Érzelmi kötődésem olyan erős, hogy két évtizednyi szentendrei lét után hazaköltöztem, és azonkívül, hogy ott alkotok és a felsőoktatásban tanítok, élem a falusi ember mindennapi életét, jószágaim vannak, szántok, vetek, aratok, ha tehetem, munkát adok roma és magyar embereknek, önkormányzati képviselő vagyok, tevékenyen részt vállalok a falu szebbé tételében és az egyre gyarapodó szegény réteg életfeltételeinek a jobbításában.”
A Heves megyei Mezőszemerén él, az egri Eszterházy Károly Főiskola vizuális művészeti tanszékének oktatója. Autodidakta képzőművész, aki a Pécsi Tudományegyetemen szerzett diplomát, 2010-ben habilitált a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, ma a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakos mestere. Civilben helyi társadalmi szerepvállalásával küzd faluja és a kistérség fejlődéséért, 2001 óta nyaranként művésztelepet is működtet itt.
Az apa emléke és a kukorica emlékmű
A Kieselbach Galériában rendezett „Nálunk, vidéken” című tárlatán keresztül Bukta Imre édesapjáról is megtudhattunk. 17 évesen, a 40-es évek közepén kenyeret vitt katonáknak Mezőkövesdre. A ruszkik leszedték a szekérről, betuszkolták egy vagonba, és csak négy és fél év után került vissza Groznijból - öregemberként. Így élte le az életét egy állami vállalatnál, a kukoricával bevetett kertet pedig, amit a hadifogságért kapott kárpótlásul, élete végéig, rákos betegen is gondozta - az utolsó időszakban már egy sámlin ülve. Bukta ezért találta ki, hogy kukoricacsövekből hoz létre egy alkotást édesapja, és minden olyan ember emlékére, akik értelmetlenül haltak meg. „A lelkemben minden egyes cső az ő ültetvényéről való.”
A Kieselbach Galéria kiállítása és Bukta besorolhatatlansága
Bukta Imre 2019-es tárlata a Kieselbach Galériában, a „Nálunk, vidéken” páratlan sikert ért el. A galéria elnöke, Kieselbach Tamás szerint „Van a kortárs művészet és van Bukta Imre.” „Bukta Imre az örökségünk őrzője.” Ezek a szavak különösen szívet melengetőek.
Bukta Imre besorolhatatlan. Nem tartozott, nem tartozik iskolákhoz, csoportokhoz. Már az indulása is rendkívüli. Érettségizett szakmunkás, festőművész vágyakkal. Oda nem veszik fel (ma a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakos mestere, 2010-ben habilitált a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen) ezért 1970-ben művésztelepet szervez Bernáth(y) Sándorral, s megteremti, kitalálja a sajátos, úgynevezett mezőgazdasági művészetét. Tagja lesz a Fiatal Művészek Stúdiójának és megismerkedik a Vajda Lajos Stúdió tagjaival. 1978-as budapesti kiállítása irányítja rá a figyelmet és azóta van jelen hazai és külföldi kiállításokon (például 1988-89-ben, a Velencei Biennálén). Elkülönül témájával, hangvételével.
A Kieselbach Galéria impozáns falain egymás mellett sorakoznak festményei, melyek a teljes életműből nyújtanak válogatást. Ez az áttekintés Kieselbach Tamás értékfölmutatása is. A nagyobb termekben a nagyobb méretű festmények kaptak helyet, a kisebbekben lett a Fehér foltok terem, a könyvtár, a videoterem, a legújabb munkák terme. A videoteremben olyan installáció szerepel, ahol a projektor az eget vetít a mennyezetre: úgy tűnik, mintha kilátnánk a galéria mennyezetén magára a felleges vagy fellegtelen égre.
Egy művész a háború árnyékában
Találkozásunk idején már hatodik napja tartott az orosz-ukrán háború. A művészetről készültünk beszélgetni, de egyszerűen nem tehettük meg, hogy ne ejtsünk erről is szót. „Ezzel a helyzettel nem lehet mit kezdeni. Az első reakció nyilván a döbbenet, elakad a szó. Újfajta feszültséggel állok szemben, ahogy minden ember. Természetesen próbálok segíteni, ennyi, amit tehetek.” Van egy Kijevbe szorult ukrán művész srác, akit el akartak hozni Szemerére. A korábbi művésztelep épületébe vártak egy kárpátaljai magyar családot is, ez már szerveződött.
Műtermében a mostanában készült művek közt egy katonaképet is mutatott, amit jóval az előtt festett, hogy egyáltalán szóba jött volna bármilyen konfliktus. Ez valamiféle ráérzés? „Idén hetvenéves leszek, készülök egy kiállításra, és ebben lesznek olyan munkák is, amelyeknek a személyes emlékeim az alapjai, például abból az időszakból, amikor 1971-től 1973-ig sorkatona voltam. Nem szerettem a katonaságot, ki szereti, de úgy gondoltuk, hogy az egész nem komoly, bohóckodás az igazi hadseregekhez képest. Csináltam erről egy nagy méretű képet, amelyen két katona búcsúzik a nagymamától. Ezt a képet sajnos most utolérte a történelem.”
Jövő és az "most" fontossága
Az erdélyi ács barátjával kapcsolatban, aki egy lakássá alakított kovácsműhelyben él, felmerült a jövő kérdése. „Elképzeltem őt, ahogy megöregedve üldögél a folyóparton. Lehet, nem is létezik olyan, hogy jövő, legföljebb a művészetben. Az életben számomra csak a most van. Azt kéne megtanulni, hogy csak a mostra figyeljünk. Miért ne hinnék? Festés közben gyakran megélem ezt az időtlenséget. Igen, hiszek.”
Bukta Imre hagyatéka
Bukta Imre művészete és életútja egyedülálló módon ötvözi a vidéki élet valóságát, a társadalmi reflexiót és a mély személyes érzéseket. Az autodidakta művész, aki a vasesztergályosságtól jutott el a nemzetközi elismerésekig, mindvégig hű maradt gyökereihez és ahhoz a közeghez, amelyből merítkezett. Fekete György és a Magyar Művészeti Akadémia kontextusában is megmutatkozott az a független szellem, amely nem hajlandó kompromisszumot kötni a művészeti szabadság terén. Munkássága ma is inspirációt jelent sokak számára, akik a művészet erejét a társadalmi párbeszéd és az emberi értékek kifejezésének szolgálatába állítják. Bukta Imre a „Nálunk, vidéken” művésze, aki „az életformáját emelte művészetté.”
