Hambi Sarok Nagykőrös: Ízutazás és Művészeti Elmélkedések

Bevezető

Nagykőrös gasztronómiai térképén kiemelkedő pontot foglal el a Hambi Sarok, amely a helyi ízek és a kulináris élvezetek kedvelőinek egyik kedvenc találkozóhelye. Az étlap kínálata és a vendégek visszajelzései alapján egyértelmű, hogy a hely nem csupán egy gyorsétterem, hanem egy olyan pont, ahol a minőség és a barátságos hangulat találkozik. Ezen túlmenően azonban, a gasztronómia világa sokszor összefonódik más, mélyebb emberi tevékenységekkel, például a művészettel, ahol a kreativitás, az önkifejezés és a folyamatos fejlődés igénye hasonlóan fontos szerepet játszik. Ahogy a Hambi Sarok igyekszik folyamatosan megújulni és a vendégek igényeit kiszolgálni, úgy a művészeti alkotás folyamata is egy állandó keresés és önreflexió.

A Hambi Sarok Gasztronómiai Kínálata Nagykőrösön

A Hambi Sarok Nagykőrösön egy olyan hely, amelyet sokan ajánlanak azoknak, akik finomat szeretnének enni jó áron. A kínálatban finom ételek és italok egyaránt megtalálhatók, ami hozzájárul a vendégek elégedettségéhez.

Az Óriás Hamburgerek és Házias Ízek Dominanciája

Az étterem egyik fő vonzereje a hatalmas hamburgerek, amelyekről több vendég is elismerően nyilatkozott. „Hatalmas hamburger, házias tortilla, finom gyros hús, friss, vágott zöldségek. Itt éhesen nem marad senki, az biztos” - fogalmazott az egyik elégedett látogató. Egy másik vendég külön kiemelte az „óriás bucit”, és hozzátette, hogy „ez tényleg hamburger!!!”. Az óriás sajtos hamburger valóban óriási, és egyszerűen nagyszerű.

Kiegészítő Ételek és Italok

A hamburgerek mellett a házias tortilla és a finom gyros hús is nagy népszerűségnek örvend. A friss, vágott zöldségek pedig gondoskodnak arról, hogy az ételek ne csak laktatóak, hanem egészségesek is legyenek. A vendégek visszajelzései alapján az ételek mindig nagyon jók, és sokan csak ajánlani tudják.

Kiszolgálás és Hangulat

A Hambi Sarok nemcsak az ételek minőségével, hanem a barátságos, kedves kiszolgálással is kiemelkedik. A vendégek gyakran említik, hogy a kiszolgálás gyors és kedves, ami hozzájárul a kellemes hangulathoz. „Barátságos, kedves kiszolgálás”, „Kedves kiszolgálás, tökéletes ízek!”, „Gyors kiszolgálás, családias hangulat” - olvasható a visszajelzésekben. A hely egy „kis beülős, hangulatos hely”, ahol az asztalok is tiszták. Emellett van lehetőség kézmosásra is, ami fontos a higiénia szempontjából. A beszélgetésre, kimozdulásra is ideális helyszín.

Ár-érték arány

A „Nagyszerű hamburgerek kedvező áron!” kijelentés is alátámasztja, hogy a Hambi Sarok ár-érték aránya kiváló. A vendégek szerint az óriási adagok és a szuper finom kaják miatt ez a hely igazán megéri az árát. „Ez egy nagyon jó hely s nagyon sokk finomság található. Röviden mindenkinek szivbős ajánlom” - foglalta össze egy vendég.

Művészeti Pálya és Keresés: Egy Festő Élményei

A gasztronómiai élmények mellett érdemes megvizsgálni, hogy a kreatív folyamatok hogyan fonódnak össze, és milyen párhuzamok fedezhetők fel egy festőművész pályájában, aki a nyolcvanas évek végén a Képzőművészeti Főiskolára jutott be.

A Főiskolai Felvételi és a Nagybányai Gyökerek

A nyolcvanas évek végén a Színművészetire, a Zeneakadémiára vagy a Képzőművészeti Főiskolára bejutni hihetetlenül nagy teljesítmény volt. Ötödik alkalommal sikerült a felvételi, bár előtte majdnem szobrásznak is felvették. Ez a kitartás és a művészet iránti elkötelezettség már ekkor megmutatkozott. A festészetre készültek, nem a felvételire, ami rávilágít a mélyebb művészeti motivációra.

A felvételi előtti időszakban egy olyan csapat tagja volt, ahol Szlávik Lajos volt a mester. Szlávik egy Nagybányában gyökerező szemléletmódot hozott, ami abban az időben már inkább lenézett, avíttnak számító hagyomány volt, de a csapat nagyon hitt benne. Szlávik Szőnyi Istvánhoz járt, aki Réti Istvánnál végzett, ez is mutatja a művészeti ágak összefonódását és a hagyományok ápolásának fontosságát.

A Főiskolai Évek Keresései: Festészet és Szobrászat

A felvételi után Dienes Gábor osztályába került, akivel kölcsönösen úgy érezték, hogy nem tudnak mit kezdeni egymással. Eközben mindig is érdekelte a szobrászat és a plasztika. Rengeteg szobrászt ismert, és velük tanyázott, kocsmázott, velük volt nagyon jóban. Ismerte Somogyi Józsefet is, aki remek pedagógus, szobrász és diplomata volt egyszemélyben. Somogyihoz már a főiskola előtt is bejárhatott mintázni.

Miután Dienes Gábor ösztöndíjat kapott és elment Amerikába, egy kedves tanár helyettesítette. Ekkor egyre inkább elegem lett abból, hogy nem volt konfrontáció, és úgy érezte magát, mint egy „hülyegyerek, akihez nem nagyon szólnak”. Ekkor megbeszélte Somogyival, hogy átmenne hozzá mintázni. A Dienest helyettesítő tanár boldogan átengedte. Somogyi tudta, hogy fél évig vagy háromnegyed évig nem fog ecsethez nyúlni, ami meg is történt. Orrba-szájba mintázott, iszonyatosan élvezte. Az utolsó másfél hónapban visszament a festő szakra, és négy-öt életnagyságú tanulmányt, meg pár kisebbet festett, és a szoborral együtt megvolt az éve. Senki nem kötözködött, mert látszott, hogy nem lóg, csak máshol volt a fókusz. Rengeteget tanult Somogyinál a képalkotásról, a térről és a formaszerkezetről. A festők a vásznon, tehát két dimenzióban fogalmazzák meg a teret. Ez „óriási mágia, hogy változik az egyik nézet a másikba”.

Külföldi Tapasztalatok és Döntések

Somogyi osztályába járt egy srác, aki Firenzébe ment szobrász szakra. Sokat mesélt róla, és kiderült, hogy ott nem olyan a színvonal, mint nálunk. Ez inspirálta, hogy megpróbálja ő is. Levelezett, elküldött egy portfóliót, és már úgy volt, hogy mehet is. Mielőtt belevágott volna, megnézte magának Firenzét. Nagyon élvezte, jó kis túra volt, elment Szicíliáig. Azonban viszonylag gyorsan eldöntötte, hogy nem akar Firenzébe menni. „Nagyon jó város, de nem akarom én ezt. Valahogy nem láttam magam, ahogy öntöm a bronzot, faragom a követ. Nem éreztem, hogy erre rá tudnak épülni a következő éveim.”

Visszatérése után gyorsan hozott két-három döntést, mert tudta, hogy ki kell kerülni ebből az állapotból. Végiggondolta, kik tanítanak a festő szakon, és Gerzson Pálra jutott. Gerzson festészete nem ragadta meg annyira, nem talált hozzá igazán utat, de valahogy kiderült, hogy nála remélhet rendes korrektúrát. Nyaranta Szigligeten tartott művésztelepet, ahol felvetette neki, hogy át szeretne menni hozzá. Átvette. Az első időben nem találták a hangot egymással, Gerzson azt hitte, nem tiszteli művészként. Aztán egy idő után elkezdték megérteni, mit akar a másik, és tényleg jó barátság alakult ki közöttük.

A Gobelin Művészete és a Diploma

A Képzőművészeti Főiskola főépülete az Andrássy út és Izabella utca sarkán volt, Gerzsonnak ott voltak az osztályai és egy műterme is. A szobrászok az Epreskertben dolgoztak. Ekkor már nem szobrászkodott, de ott volt a gobelin műterem is. Ezt a tantárgyat az első évben fel lehetett venni, és csinált is akkor egy 50x60-as kis gobelint, nagyon élvezte.

Amikor még kóstolgatták egymást Gerzsonnal, megkereste a gobelin tanárnő, hogy senki nem jelentkezik hozzá, meg akarják szüntetni a tantárgyat, és ő, aki már szőtt, nem akarná-e esetleg? A gobelinnek van egy nagyon speciális színkeverési technológiája, fonalakkal jön létre az optikai színkeverés, ami nagyon izgalmas történet. Ráadásul már akkor is műteremhiány volt, zsúfoltak voltak a műtermek. Fél év után kialakult, hogy lesz egy nagy gobelinje, ami legalább kétéves munka, és akár a diplomamunkája is lehet. Rájött, hogy tulajdonképpen ez tök jó neki, mert áthordta a festő cuccait, a terem egyik felében festeni, a másikban szőni fog, és szépen be is rendezkedett. Néha jött szövögetni egy-egy lány, de nagyjából egyedül dolgozhatott.

Gerzsonnal megbeszélte, hogy havonta egyszer-kétszer átslattyog a munkáival. Akkor már elkezdett nagyméretű képeket festeni. Volt úgy, hogy egy 160x250-es farosttáblával ment át az Izabella utcába, és ez így Gerzsonnak is tökéletesen jó volt. Azt az egyet nem szerette, hogy Gerzson egyszer sem vette rá magát, hogy átjöjjön, inkább megvárta, amíg ő viszi a képeket, de belefért. Csodás volt, megkapta az engedélyt, hogy nyáron is ott legyen. A gobelin melós dolog, életforma, két évig valóban napi szintű munkát jelentett. Nagyon sok fázisa van: a tervezés, a színkeverés, aztán a szövés, szövés, szövés. Egy 150x170-es méretű képet szőtt végül.

Nemzetközi Ösztöndíj és a Pálya Kezdetei

Addigra már annyira jó volt a kapcsolata Gerzsonnal, hogy bár az osztályban több olyan srác is volt, akik stílusban közelebb álltak hozzá, mégis ő lett az egyik, akit ajánlott egy féléves svájci ösztöndíjra Genfbe. Ebben nagy valószínűséggel az is szerepet játszott, hogy ő volt az egyetlen, aki franciául tanult. A svájci ösztöndíj egyik fantasztikus előnye az volt, hogy baromi sok pénzt kaptak egy alapítványtól. Egy házban laktak hasonló korú filmesek, képzőművészek, össze voltak eresztve, és együtt bandáztak, dolgoztak.

A rendszerváltás idejéről beszélünk, épp megváltozott a világ, így a külföldi ösztöndíj lendületet adott a pályájának. Amikor visszajött, akkor még egyáltalán nem tudott megélni abból, hogy fest, nem ismert galériásokat, gyűjtőket, az egész akkor kezdett kialakulni. Csinált mindenfélét, koncertjegyeket is árusított az utcán, de egyszer például építettek egy öt méter magas eszkimó iglut hungarocellből egy klímaberendezéseket gyártó cég kölni kiállítására. Ez már egész közel volt a szakmához. Tehát csinált mindenféle munkákat, közben megismert embereket, akiket érdekeltek a képei, gyűjtőket, alakulgatott a pályája is. Folyamatosan festett, mindig az volt a legfontosabb.

Tanítás és Művészi Identitás Keresése

Mohácsi András ajánlására meghívták tanítani az Iparművészeti Egyetemre, amit most MOME-nek hívnak. Elkezdett óraadó tanárként, folytatta mint tanársegéd, majd adjunktus lett. Amikor tanítasz, neked magadnak kell először tisztában lenned azzal, mit is akarsz mondani. Az ember megtalálja a saját fogalmait, mondatait. A tanítás jókor jött, de végül két éve otthagyta, tizennyolc évig csinálta megszakítás nélkül, ami nagyon hosszú idő.

Nem volt benne klasszikus tanítói küldetéstudat, sosem gondolta, hogy az ő felelőssége lenne átadni a következő generáció számára a tudást. Az embereket szerette és a helyzetet, hogy képeket nézünk és beszélgetünk. Azért lehetett talán hiteles a hallgató-tanár viszonylatban, mert egyszerűen több ideje foglalkozott a festészettel, több mindent látott, többször került olyan helyzetbe, hogy beszélnie kellett képek kapcsán. A helyzetet, hogy beszélgetünk, szerette, az egyetemi hierarchiában való létezés viszont egyre inkább nyomasztotta.

A Fény Természete és a Látványélmény

Saját festészetének fontos része a világról alkotott fogalomalkotás, definiálás, gondolkodás. Magát is azok közé sorolja, akik folytatnak valamiféle klasszikus hagyományt; rendkívüli izgalomban tartják az anyag lehetőségei, az ábrázolás, a kifejezés kérdései. A festészet lehetőségei izgatják. Valahogy belemélyed a fénybe, a fény természetébe, figyeli, mi és hogyan működik bizonyos helyzetekben. Ez nagyjából a hagyományos festészeti irány folytatása egy olyan, magát festőnek gondoló embertől, aki nyilván nem zárkózik el a jelen dolgaitól sem.

A diploma körüli történet elég hangsúlyos összefoglalása annak a folyamatnak, ami számára arról szólt, hogy hagyjuk a figurális dolgokat, és nézzünk valami egészen mást. A diplomája a gobelin és két hasonlóan nagyméretű táblakép volt, amiket bretagne-i kirándulásai motiváltak. Elkezdett nyaranta a természetben dolgozni, aztán megindult a Szobamozi sorozata - ott a beeső napfényt vizsgálta -, később kiment a gangra. „Nem az egyikből következik a másik, de valamilyen összefüggés mégis van közöttük.”

Alapvetően olyan festő, úgy is szocializálódott, azt tanulta, és ma is igaz rá, hogy mindig valamiféle látványélményből indul ki. Természetesen a látványhoz való viszonya nagyon sokat változott. A legelső ilyen az volt, amikor erdőben készített kicsi szénrajzokat. A szén nagyon alkalmas a megfigyelt tónusviszonyok foltszerű rögzítésére, tehát kevésbé hangsúlyosak a formák. Ezt a részt átfedte, amikor elkezdte a beeső napfény pászmáit rajzolgatni otthon. Szinte rögtön meg is lett a tematikát összefogó névnek, ez lett a Szobamozi. Azt nézte, hogy mi történik a fénnyel a szobájában.

Nyáron most is járja a vidéket, rajzol, fest, ami részben nyilván feltöltődés is. A képek egy része adott esetben elkészül úgy a helyszínen, hogy ki is állítja őket, más részük pedig jegyzet, vázlat, ötlet, lehetőség. A téli időszakban, amikor az ember beszorul a fűtött vagy fűtetlen műtermekbe, legtöbbször ezeket a témákat, vázlatokat próbálja feldolgozni, ami sok esetben azt jelenti, hogy új utakat próbál belőlük nyitni. Ezt fejelte meg, amikor nagy olajképek születtek a Szobamoziból. Ezzel kapcsolatban mondta Szüts Miklós kollégája, barátja, hogy „te a szobában is az erdőt rajzolod, az erdőben meg a szobát”. Tehát ezek nem egymás utáni váltásban jönnek, hanem jönnek-mennek, néha az egyik csúszik előrébb, néha a másik. A gang, a szobamozi és az erdő - ezzel létre is jött az a készlet, amivel dolgozik. A gang négy-öt évig tartott, aztán nem folytatódott.

A KÉP-TÁJ fogalma és a Figuratív Művészet Visszatérése

Az ember mindig kitalál magának egy belső szobát. Nyilván kell valami, amit leginkább valami belsővel tudunk azonosítani. Ezek a fényrendszerek, a tónusrendszerek, a kontrasztok rendszerei, illetve a ritmus. A foltok ritmikája, az észlelés egész strukturáltsága. Közben meg az ember kimegy a tájba, fantasztikus dolgokat lát, elképesztő dolgokat, és szinte mindig felmerül a kérdés - mi a fenének festeni? Valami gikszer van ebben a dologban. Erre mondta a hallgatóknak annak idején - és ez nem csak egy tájrészletre igaz, mert ha ránézünk egy kelkáposztára, arra is -, hogy az bizony nem akar semmit, békében akar maradni, és ebben a helyzetben meg kell érteni, hogy aki akar itt valamit, az én vagyok.

Nem idegenkedik ettől a gondolattól. Nagyon szeret nézni, figyelni. Jól elvan úgy is, hogy hosszasan nem beszél; nagyon fel tudja dobni, ha olyan témákra, jelenségekre lehet vagy kell figyelnie, amely tanulmányozása valamilyen szempontból megegyezik a saját kíváncsiságával. Ezt a figyelést, látást nagyon fontosnak tartja, tehát - visszatérve az előző kérdéshez - leginkább az indítja festésre, hogy rájöjjön, mi a fene történik, amikor figyel. Mivé válnak a dolgok, amikor figyeli őket?

Nem tájképfestő, miközben iszonyatosan fontosak azok az élmények, amelyeket a tájban szerez. Szerinte Monet sem volt az, Ferenczy Károly sem, Nagy István sem volt az. Abban az élményben történik meg valami, hogy muszáj belőle valamit, mondjuk képet csinálnom, mert látni akarom és láttatni, ami történik. Nem illusztrálni akarja a dolgot, hanem látni akarja, hogyan keletkezik valami, ami eddig még nem volt, és egyszer csak a felületen megjelenik.

Nyáron képeket nézegetett egy művésztelepen, és valahogy rájött: „itt vannak ezek az élmények, elkezdek velük foglalkozni, de egy ponton túl - akár teljesen - leszakadok róluk. Nem lényeges, hogy ott most egy domb volt vagy három, elkezd a dolog a saját ritmusa, a felületek milyensége alapján alakulni, és lesz valamivé, ami adott esetben köszönőviszonyban sincs a motívummal, ami kiváltotta.” Innen már csak egy lépés volt, hogy rájöjjön, tulajdonképpen tájkép az, amire ő azt mondja. Ezen a nyomon tovább haladva most ősszel egyszer csak világossá vált, hogy számára olyan, hogy tájkép, nem létezhet. „Én nem tájképeket festek, hanem KÉP-TÁJakat. Ez szerintem nemcsak játék a szavakkal, hanem én tényleg a kép tájékait művelem meg, és nem egy tájkép elemeit próbálom festői eszközökkel visszaadni.”

A figurativitást nagyon szerette a főiskolán, fontos volt, de egy ponton el kellett hagynia. Most viszont az is elkezdte érdekelni, mi van, ha úgy foglalkozik figurákkal, mint a tájjal. Talán így valamit vissza tud hozni, mert kicsit fájó neki, hogy nincs. 2015 óta rengeteg új impulzus érte.

tags: #hambi #sarok #nagykoros #etlap