Herbert von Karajan a 20. század egyik legjelentősebb dirigense, az osztrák karmesteri iskola legmeghatározóbb alakja volt. Művészi pályafutása során számos kitűnő szimfonikus- és operazenekart vezényelt, miközben operaházak, zenekarok és zenei fesztiválok igazgatójaként, valamint művészeti vezetőjeként is maradandót alkotott. Karajan nem csupán a hangversenytermek világában vált meghatározóvá, de kulturális hatása messze túlmutatott a klasszikus zenei körökön; többek között ő állította össze az Európai Unió himnuszát is. Élete és munkássága a megszállott tökéletességre törekvés, a technológiai innováció és a történelmi viharok közepette kivívott művészi dominancia lenyűgöző példája.
A kezdetek és a családi örökség
A Karajan család görög származású volt, a 18. században költöztek a Török Birodalomból Bécsbe, majd Chemnitzbe. Szászország textiliparának fejlesztésében szerzett érdemeikért nemesi címet kaptak, ezzel jogot arra, hogy használhassák a "von" előtagot. Herbert von Karajan 1908. április 5-én született Salzburgban egy görög bevándorló orvos fiaként. A zenei tehetség korán megmutatkozott: négyéves korában kezdett zongorázni tanulni. Nyolcéves volt, amikor szülei beíratták a salzburgi Mozarteumba, ahol technikai alapjait és zenei látásmódját megalapozták. Tanulmányait 1929-ben fejezte be, amikor karmester szakon diplomát szerzett a bécsi Zeneakadémián. Ugyanebben az évben, január 22-én debütált karmesterként Salzburgban a Festspielhausban a Mozarteum zenekarával, ahol Csajkovszkij V. szimfóniáját, Mozart A-dúr zongoraversenyét (K. 488) és Richard Strauss Don Juan című szimfonikus költeményét vezényelte.
A korai szakmai sikerek és a villámkarrier
1929-ben első karmesternek szerződtette őt az ulmi városi színház, miután nagy sikert aratott beugrásával Mozart Figaro házasságának előadásában. Karrierje meredeken ívelt felfelé: 1933-ban debütált a Salzburgi Fesztiválon. Munkabírása és tehetsége hamar nemzetközi elismerést hozott, 1935-re már Bukarestben, Brüsszelben, Stockholmban, Amsterdamban és Párizsban is vezényelt, miután Németországban kinevezték a legfiatalabb Generalmusikdirektornak. 1934 és 1941 között az aacheni operaházban vezényelt sikeres operaelőadásokat és hangversenyeket. 1937-ben mutatkozott be a Berlini Filharmonikusok élén Beethoven Fideliójával, ami újabb mérföldkövet jelentett számára.
Harmincéves korában, 1938-ban Berlinben a Staatsoperban Wagner Trisztán és Izoldájával ért el igazi világsikert. "A Karajan-csoda"-ként emlegette őt egy berlini kritikus, kiemelve zenei érettségét Wagner e rendkívül igényes művével kapcsolatban, egyenesen Furtwängler és de Sabata szintjére emelve az ifjú dirigenst. Ugyanebben az évben szerződést kötött a Deutsche Grammophonnal, és több felvételt készített a berlini Staatskapelle zenekarral, többek között A Varázsfuvola nyitányából.
A politikai útvesztők és a háború utáni újrakezdés
A nácik hatalomra jutása után belépett a nemzetiszocialista pártba. Azóta is vitatják, hogy mi késztette erre, talán a pályán maradás egyedüli lehetőségét látta benne. A politikai megfelelés azonban nem volt zökkenőmentes: Adolf Hitler 1939-ben nem értékelte nagyra karmesteri teljesítményét a Mesterdalnokokban, amit Karajan fejből vezényelt, és elvesztette a fonalat; az énekesek "kiestek", és a függönyt leengedték a nagy zavarodottságban. Hitler úgy döntött, hogy Karajan soha nem vezényelhet a Bayreuthi Fesztiválon. Miután nagy példaképe, Arturo Toscanini az Anschluss miatt lemondta fellépéseit, mégis dirigált a Salzburgi Ünnepi Játékokon, és Hitler 50. születésnapja alkalmából tartott koncert után állami karmesterré nevezték ki. 1942-ben, a háború csúcspontján vette feleségül Anna Maria Sauest-et, akinek nagyszülei izraeliták voltak. A háború végén, 1944-ben Olaszországba menekült.
Karmesteri pályafutása a második világháború után teljesedett ki, miután megbocsátották neki együttműködését a nácikkal. Felmentették ugyan, de fellépései még sokáig tiltakozást váltottak ki, főleg Amerikában. 1948-ban vezényelte első ízben a Bécsi Filharmonikusokat, és ebben az évben kezdett operát rendezni a milánói Scalában.
A világhírű intézményvezető és a tökéletesség hajszolása
1956 és 1964 között a bécsi Staatsoper vezető karmestere, majd a Salzburgi Ünnepi Játékok teljhatalmú irányítója, emellett a milánói Scala vezető karnagya és a New York-i Filharmonikusok vendégkarmestere volt. 1955-től egészen 1989-ig állt a Bécsi Filharmonikusok élén. 1969-ben létrehozta a Herbert von Karajan Alapítványt.
Sikereinek alapja a tökéletes mesterségbeli tudás, a fanatikus munkaszeretet és a tökéletességre való törekvés volt. "The art of conducting consists in knowing when to stop conducting to let the orchestra play" - vallotta. Könyörtelen művészi igényessége nem ismert határt sem önmagával, sem a zenekarral, sem az énekesekkel szemben. Mindezzel számos súrlódást, kisebb-nagyobb konfliktust provokált - a sikersorozatot botrányok kísérték a Scalában, Salzburgban, Bécsben és a Berlini Filharmonikusok élén. Ez utóbbi zenekar maradt tevékenységének középpontjában, de a sorozatos viták megrontották a muzsikusok és Karajan kapcsolatát, ezért 1989 áprilisában lemondott berlini tisztségéről. A zenészek gyakran üzletszerűséggel vádolták, de lázadni már csak betegsége idején mertek ellene.
Zenei hagyaték és technológiai úttörés
Karajannak nagy jelentősége volt a CD-k kifejlesztésében. Úttörő szerepet vállalt e technológia és a formátum népszerűsítésében. A hagyomány szerint az eredetileg 60 perces műsoridőre tervezett compact disc-eket 74 percre bővítették - mindezt azért, hogy a Karajan által vezényelt Beethoven IX. szimfónia teljes terjedelmében ráférjen egy lemezre. Zenei hagyatéka rendkívül gazdag, több száz lemezt készített, melyek összesen 12 millió példányban keltek el. Egész sorozatokat - Beethoven szimfóniáit, Mozart- és Wagner-operákat - ismételt meg, a tökéletességet hajszolva.
Nagyszerű formaérzékkel rendelkező, szuggesztív egyéniség volt. Operakarmesterként és koncertdirigensként egyaránt a 20. század legkiválóbbjai közé tartozott. Interpretációjának pontosságáról és tárgyilagosságáról volt nevezetes, bár élete vége felé stílusa egyre személyesebbé vált. Súlyos gerincműtétje után, hajlottan és megtörten is a dobogóra állt; az 1987-es bécsi újévi koncertjén a zenekar talán még éteribben szólalt meg pálcája intésére.
Igazán Wagner birodalmában érezte otthon magát, de ugyanilyen átéléssel szólalt meg vezénylésével Beethoven és Mozart is. Az olasz opera szintén közel állt hozzá, Verdi, Mascagni és Leoncavallo műveit felejthetetlenül vezényelte. 1985-ben a világ első karmestereként vezényelt istentiszteletet a Vatikánban. 1989. július 16-án halt meg Anifban, lezárva egy korszakot a klasszikus zene történetében. A 20. század egyik legnagyobb alakja maradt, akinek hatása a mai napig érezhető a zenei előadói gyakorlatban és a hangfelvételek világában egyaránt.