Az emberi kommunikáció alapvető igénye, hogy információt kérjünk vagy osszunk meg egy másik hús-vér személlyel. Ez a belső késztetés hozza elő rendszerint a megszólalás szándékát. Ahhoz, hogy valaki beszédre bírjon egy másik embert, kölcsönösségre van szükség. Más szavakkal, egy párbeszédhez legalább két, értő figyelemre képes emberre van szükség, akik adott pillanatban valóban odafigyelnek egymásra. Nem elegendő csupán a képesség birtokában lenni, hanem akkor és ott használni is kell azt ahhoz, hogy létrejöhessen a valódi kommunikáció. Máskülönben a felek egyszerűen elmonologizálnak egymás mellett, amit csupán groteszk értelemben nevezhetünk igazi párbeszédnek.
A figyelem hiányának hatása a közlésvágyra
Ha azt látjuk, hogy a másik ember érdektelen vagy nem figyel ránk, az bizony durván megöli a közlésvágyat. Ilyenkor már nem akarjuk elmondani, amit előtte annyira szerettünk volna. Legalábbis nem neki, és nem most. Az értő figyelem ugyanakkor hihetetlen ösztönző erővel bír az ember azon igényére, hogy beszédben megosszon valamit magából egy másik emberrel. Egy igazi, jó beszélgetés alapja a kölcsönös egymásra figyelés: figyelem és reagálás a másik kommunikációs és metakommunikációs jelzéseire. Gyermekeknél ez ugyanúgy működik, mint a felnőtteknél, és éppen ezért nagyon nehéz olyan környezetben rávenni magunkat a beszédre, amelyben a másik fél (akihez beszélnénk) nyilvánvalóan semmiféle érdeklődést sem mutat felénk. Ha ilyen érdektelen környezetben mégis elkezdenénk valamit mondani, az már nem is párbeszéd lenne, hanem csak monológ.
A képernyő és a gyermekek kommunikációs fejlődése
A mai gyerekek azonban nem úgy reagálnak a képernyőre, mint ahogyan a nagymamám anno tette, akit még a képernyőmentes érában született, és akit a tévé beszédre ösztönzött: nem tudott csendben szemlélődni, szinte „benne volt” a filmben, és rendszeresen próbált tanácsokat osztogatni a sorozatszereplőknek. Egy gyermek számára a képernyő nem ad elegendő ösztönző impulzust, amely beszédre motiválja őt. A képernyő csak egy élettelen eszköz: ami rajta történik, az nem biztatja sem idegen nyelvű, sem anyanyelvű megszólalásra. Éppen ellenkezőleg! A képernyő passzív befogadáshoz szoktatja őket a személyes interakció lehetőségének hiánya miatt. A meseszereplők ugyanis nem akarnak beszédbe elegyedni a gyerekünkkel, ezért nem is tudják őt arra motiválni, hogy megszólaljon. Sőt, meglévő megszólalási késztetését is szépen elnyomják: a gyermekek ugyanis eleve szeretnének részt venni az őket körülvevő személyek párbeszédében. Ez az igény ott lapul bennük, csupán teret és lehetőséget kell nekik biztosítani. Alkalmas környezetben idővel „utat fog magának törni” az idegen nyelvű közlés. A képernyő előtt csöndben ülő gyerek jelensége ellenben tanult viselkedés végeredménye.
A mesék nyelvi szintje és a nyelvtanulás hatékonysága
Egy korábbi cikkben már írtunk arról, hogy az idegen nyelvű mesefilmek nézése miért nem igazán hatékony módja a nyelvtanulásnak. Akkor azzal érveltünk, hogy a mesék nyelvi szintje messze nem kezdő, mivel ezek a gyerekeknek szóló tartalmak nem nyelvoktatási, hanem szórakoztatási céllal készülnek, általában anyanyelvi beszélők számára. Emiatt van az is, hogy ezeknek a történeteknek a képi megjelenítése nem segíti, nem támogatja az elhangzó idegen nyelvű beszéd jobb megértését: például nem azt mutatják be, amiről a mesében beszélgetnek; meglehetősen sok párbeszéd van benne, amely javarészt egy helyben ácsorgó szereplők szájából hangzik el stb. Vizsgáljuk meg más szempontok alapján is az angol nyelvű meséket!
A gyermekek kezdeti reakciója a képernyőre és a passzivitás kialakulása
Úttörő betekintés a képernyő előtt töltött idő gyerekek agyára gyakorolt hatásába
Igen, a kicsi gyermek még beszél a képernyőhöz: elmondja, mit lát, belekérdez a történetbe és bekapcsolódik a szereplők párbeszédébe. Mivel azonban a képernyőről soha senki sem reagál vissza, ezért megérti, hogy ezt csak nézni kell. Kirekesztődik tehát a kommunikációs folyamból, ami a képernyőn zajlik - ezt zokszó nélkül tudomásul veszi és nem is próbálkozik tovább. A visszajelzések és a gyermek irányába mutató érdeklődés teljes hiánya miatt nagyon hamar véglegesen leszokik a mese alatti beszédről és csak nagyon ritkán, heves érzelmi állapotban jön elő belőle újra. Ez egyébként felnőttekre is jellemző: gondoljunk csak a fociszurkolók képernyő előtti kiabálására vagy a szánkon kicsúszó suttogó figyelmeztetésekre, amiket a szerencsétlen rövid életű áldozathoz intézünk az izgalmas jelenetek közben.
Az agy „bevezetékelése” a személyes interakcióra
Kicsinyeinknek lételeme a róluk gondoskodó hús-vér személlyel történő személyes interakció. Muszáj, hogy beszéljünk hozzájuk. Ez annyi mindent fejleszt bennük és annyiféle érzelmi impulzust ad nekik, hogy szó szerint nem tudnak enélkül létezni. Kell nekik a személyes figyelem, nem a nap minden percében, de elég gyakran ahhoz, hogy tetten érjük a kicsi kommunikatívabb időszakait, amikor nem csak szeretgetve akar lenni, hanem a maga módján beszélgetést akar kezdeményezni. Beszélgetést - még mielőtt beszélni tudna. És később is.
Az utánzás szerepe a nyelvelsajátításban
A gyermek ugyanis utánzással tanul, és ha emberek között él, akkor látni fogja, hogy az életünk szerves része az egymáshoz intézett beszéd. A felnőtt nem utánzással tanul, náluk már más, kognitív folyamatok is szerepet játszanak az elsajátításban, de a gyerek így működik. És neki nem elég látni másokat kommunikálni, hanem részt kell vennie abban. Ez azt jelenti, hogy a szülőnek részt kell vennie a gyerekkel való párbeszédben és a maga felnőtt intellektusával teljes figyelmét oda kell adnia a gyermek csetlő-botló közléseinek megértésére, az arra való reagálásra. Kutatók már bizonyították, hogy ha ez az odafigyelés és reagálás hiányzik, vagy ha nem elegendő, akkor a gyerek kommunikációs igénye nem fejlődik kielégítően. Ez egyébként érthető is: minek mondja, ha úgysem figyel oda rá senki.
A kommunikációs környezet szerepe a nyelvfejlődésben
A gyerekek számára, életük első pár évében tehát az egyik fontos megtanulandó dolog az, hogy az emberek egymással kommunikálnak és hogy ebbe a kommunikációs folyamba őt is belevárják, ott neki is helye van. A képernyő viszont elnémítja a gyereket, aki a villódzó képcső előtt ülve elveszíti meglévő/formálódó közlésvágyát és megtanulja csendben és passzívan figyelni mások párbeszédét akármilyen nyelven történik is az. Ez nem segíti, hanem konkrétan hátráltatja az idegen nyelven történő megszólalást.
A nagymama és a képernyő-generáció
Nagymamámat sosem tudta elnémítani a tévé: neki élete végéig megmaradt az intenzív közlésvágya, amit ki is élt, vidám perceket szerezve ezzel nekünk, az unokáinak. De a mai képernyő-generációs gyerekek biztosan nem így működnek, ezért ne ültessük őket idegen nyelvű mesék elé magukban, nyelvtanulási céllal! Életkori sajátosságukból adódóan szükségük van egy személyre, aki hozzájuk a célnyelven beszél. Ez sokkal jobb hatásfokkal működik, mint bármilyen érdekes mese, ami a képernyőn keresztül próbálja beszédre ösztönözni őket.
Angol nyelvtanulás otthon: Hatékony módszerek és anyagok
A nyelvtanulás szempontjából, különösen a gyermekek esetében, a hús-vér interakció és a személyes figyelem rendkívül fontos. Az angol nyelvtanulás kezdőknek (40 nyelvi gyakorlat kezdőknek) anyag segíthet abban, hogy kezdő nyelvtanulóként is érthető közlések tömegével lássuk el magunkat, és felépítsük azt a hallás utáni értés kompetenciát, ami a beszédkészség alapját képezi. Ha újrakezdő nyelvtanuló vagy, aki eleget kapott már a magyarból, épp csak az angol gondolkodás hiányzik, akkor a Beszédfejlesztő Történetek I. anyag ajánlott, amely segíthet a gondolkodásmód elsajátításában. A valódi, hús-vér kommunikáció, a kölcsönös figyelem és a személyes interakció a kulcs a sikeres nyelvtanuláshoz, különösen a gyermekek esetében.