Kölcsey Ferenc „Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból” című költeménye, melyet ma egyszerűen Himnuszként ismerünk, nem csupán egy vers, hanem a magyar nemzeti identitás és a kollektív emlékezet egyik legfontosabb sarokköve. Megírása 1823. január 22-én történt Szatmárcsekén, és ez a nap 1989 óta a Magyar Kultúra Napja. A Himnusz Erkel Ferenc zenéjével párosulva 1844 óta énekelhető, és bár hivatalos állami himnusszá csak 1989-ben vált, a magyar nép szívében sokkal hamarabb elfoglalta ezt a pozíciót. Története tele van véletlenekkel, tévedésekkel és izgalmas fordulatokkal, amelyek mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma is mélyen gyökerezzen a magyar lélekben.
A himnusz mint műfaj: gyökerek és fejlődés
A „himnusz” kifejezés a görög „hymnos” szóból ered, ami dicsérő éneket, magasztaló, ünnepi dalt jelent. Az ókorban az istenekhez és héroszokhoz szóltak ezek az énekek, szövegeik pedig az emberiség legrégibb írásos emlékei közé tartoznak. Az első himnuszok már az ókori Egyiptom és Hellász területén megjelentek, a legkorábbi ismert példa az ún. oxyrynchosi papiruszokon található metrikus himnusz (Kr. e. 3. évezred, Egyiptom). A hellénizmus korától önálló műfajjá vált a görög irodalomban. Az első században, az ún. „szentpáli időkben”, a himnusz szó szinonimája volt a zsoltár és az óda is. Szent Ágoston szerint „himnusznak mondják az Isten dicséretét énekben.” A himnuszokkal, különösen az egyházi énekekkel, a himnológia, azaz a himnuszköltészet filológiai és történeti kutatáson alapuló tudománya foglalkozik.
A liturgikus ének-költészet fejlődése a 11-12. századtól figyelhető meg, nagyobb lendületet a 13. században vett. A magyarországi himnuszok keletkezésének pontos kronológiája nem állapítható meg, a korai művek 14-15. századi breviáriumokban, illetve misszálékban maradtak fenn. Még a 17. századi katolikus énekeskönyvekben kiadott latin himnuszok között is szerepelnek középkori magyar eredetű darabok. Szent Istvánról szóló liturgikus ének például a „Corde, voce, mente pura…” (Szívvel, szóval, tiszta ésszel), Szent Imréről a „Plaude parens Pannonia…” (Újjongj anyánk, Pannónia), míg Szent Lászlóról a „Novae laudis altollamus…” (Új énekre nyíljon ajkunk) szól. A középkor vége felé számos egyéb tárgyú himnusz, például Mária-ének is keletkezett. Fontos szerepet játszottak a hazai himnuszok keletkezésében a szerzetesrendek is, akik saját rendi értékeik és az összetartozásuk demonstrálására, illetve szentjeik tiszteletére alkottak egyedi liturgikus énekeket. A domonkosok saját szerzeménye a Margit officium (1300 körül): „Bár királyi törzs magzatja, Nem volt külön akaratja: Templom lett ő, Istené. Nem becsülni, Ami földi: Ez a példa, Margaréta, Mit te adsz hazád elé!” (Babits Mihály fordítása). A külföldi gregorián dallamokat nem leutánozták, hanem belevitték a „magyaros virtust” is, megszólaltatva ugyanazt a „szent erotikát” - csak éppen új fordulatokkal - mint külföldi társaik. A himnuszköltészet túlnőtt a hivatalos egyházi liturgián, számos költő fordult ehhez a műfajhoz. A középkori magyarországi latin költészet remeke a „Planctus destructionis Regni Hungariae per Tartaros” (Siralomének a tatárdúlta Magyarországról) a hazafias fájdalomat örökíti meg (az 1241-1242 körül keletkezett mű az első hazafias versünk): „Jövevényt a kényük elnyom, Senyved tőlük özvegyasszony, Koldus elől házuk zárva, Prédájuk a gyönge árva; […] Gőgösködni egy sem átall, Kenve vannak hazugsággal, Bujaságra mind mohó” (Geréb László fordítása).
A fennkölt versek és egyházi énekek a 16. századtól egyre-másra felcsendültek az európai templomokban. Dallamaikra fokozatosan épültek rá a népi nóták, így a nagy közösségben énekelt himnuszok néphimnusszá váltak. Gyakorta ezek a néphimnuszok lettek az önállósodó nemzetek nemzeti himnuszaivá. Hazánkban a 18. században két néphimnusz is létezett: a katolikusoknak a „Boldogasszony Anyánk” és az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga”, a reformátusoknak a „Tebenned bíztunk, elejétől fogva” című zsoltárének lett választott éneke (ezeket a hívek ma is éneklik, többnyire ünnepeken). A 19. század elején, hivatalos alkalmakon az osztrák császárhimnusz csendült fel hazánkban. A hatóságok által többször betiltott Rákóczi-nóta vagy Rákóczi-induló is a magyarságtudatot kifejező dalnak számított.
Kölcsey Hymnusának születése: ihlet és bűnbánat
Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én, Szatmárcsekén készítette el Hymnus című versének tisztázatát. Ekkor még csak Hymnus címmel, alcím nélkül jelent meg, de a költő összegyűjtött munkáinak 1832-es kiadásában és magán az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kéziraton is a teljesebb, „A’ magyar nép zivataros századaiból” alcímmel szerepel, mely közelebbről meghatározza a költemény szándékát. Feltételezések szerint Kölcsey tudatos kísérletet tett a magyar nemzeti himnusz megteremtésére. A költemény a romantika ismertetőjegyeit hordozza magán és felépítését tekintve keretes szerkezetű. A himnusz hangvétele - különösen a kezdősoré - a zsoltárokat és fohászokat idézi. A Miatyánk első szava, a „Pater”, Kölcsey Himnuszában az „Isten” a megszólított, akitől a lírai Én áldást, segítséget kér és remél. A „Sanctificetur nomen tuum - Szenteltessék meg a te neved” fordított arányú analógiás párhuzama az „Isten áldd meg a Magyart!” kérésnek. A Himnusz kéziratában Kölcsey nagy kezdőbetűvel írta a Magyart, jelezvén ezzel, hogy az isteni áldást az egyetemes magyarság számára kéri és reméli. A LXVII. zsoltár első éneke vagy a IV. zsoltár első éneke párhuzamba állítható Kölcsey művével. Részlet a LXVII. zsoltárból: „Ur Isten áldgy-meg jovoltodbol, Es kegyessen forduly hozzánk, Oltalmazz meg minden gonosztol, Szent színedet fordíts reánk, Hogy e’ földön minden, Megismérje szépen, A’ te uradat, Es a’ pogány népek, Téged tisztellyenek, Megtartojokat.”
A református Kölcsey Ferenc nem írt vallásos verseket, Hymnus című költeménye mégis annak tekinthető, mert az az Isten megszólításával nemcsak a himnuszok műfaji követelményeinek tesz eleget, hanem bűnbánatban fogant, áldást kérő könyörgés is. Horváth János irodalomtörténész 1923-ban írt tanulmányában kifejtette, hogy a vers kéziratának alcíme: „A’ magyar nép zivataros századaiból”, világosan utal arra, hogy Kölcsey „a magyar múltba képzeli vissza magát, a magyarságnak egy szenvedésekkel teljes, szerencsétlen korába, s mintegy e távoli korszak nemzeti érzéseinek szószólójává teszi meg magát, annak a lelkét zengi ki”. Kölcsey tehát XIX. század eleji szerzőként, vélhetőleg a XVII. század elején, a tizenöt éves háború és a Bocskai-felkelés idejében élt, a hazáján kesergő poéta szerepét öltötte magára, hiszen a két évszázaddal korábbi török időkön túlra nem is terjed ki a költeményében elbeszélt magyar történelemnek Bendegúzig, azaz a hunokig visszatekintő időhatára. A honfoglalók dicsősége mellett csupán Mátyás király hadisikerei kapnak említést, mégpedig a XVI. század második felében formálódó Mátyás-kultusz jegyében. Az ország bőségének magasztalása, jóllehet csupán áttételesen, Farkas András 1538-ban szerzett énekét idézi fel, amelyben a zsidó és a magyar nemzet sorsának egybevetésekor, tejjel-mézzel folyó Kánaánként jelennek meg a Kárpátok övezte ország mezei, borai és halban gazdag folyamai.
A Himnusz regényes története
A vers gondolatmenete azonban a szentekről elbeszélően szóló, középkori liturgikus énekek szabályainak felel meg, hiszen időrendben haladva, az Istennek a magyar nemzettel cselekedett jótetteit, majd büntetéseit sorolja elő. Kölcsey a magának választott szerepbe beleélve magát, a lutheránus Magyari István (†1605) és Rimay János (1569-1631) kortársaként szól a magyarság romlásáról. Formai tekintetben azonban eltért az akkoriban általános bokorrímes verseléstől, hogy a XIX. századi költészeti igényeknek is megfelelhessen. Egyedül a református Szenci Molnár Albert (1574-1639) XVII. század elején fordított genfi zsoltárai kínáltak számára gazdag rímelésű versalakokat. A magasztos hangvételre Balassinak a Szentháromság személyeit megszólító himnuszai szolgálhattak példaként. Választása tartalmi szempontokat is követett, amikor a CXXX. genfi zsoltár versformáját alkalmazta a saját versében, hiszen a „Tehozzád teljes szívből kiáltok szüntelen” kezdetű zsoltárparafrázis a bűnbocsánatról szól. Ennek záró strófája pedig az Isten irgalmas voltát hirdeti:
Izráel az IstenbenVesd reménségedet,Mert szent irgalma bővenNagy messze kiterjedt.Ő segítő mindenben;Hívein könyörül,Az Izráelt kegyesenKimenti bűniből.
A Rimay János által írt, de tévesen Balassinak tulajdonított „Óh, szegény megromlott, s elfogyott magyar nép” kezdetű vers a korszak alaphangulatát tükrözte Kölcsey számára, aki sokat tudott a XVI-XVII. század kesergő magyar irodalmáról. Ő nemcsak Balassi és Rimay Istenes énekeit olvasgatta, hanem más régi nyomtatott énekeskönyvek is megfordultak a kezében. Sőt, levelezéséből tudjuk, hogy a debreceni református kollégium egyik kéziratos énekeskönyvét (a Lugossy-kódexet) 1813-tól hosszú ideig magánál tartotta és tanulmányozta. Az 1813-ban kiadott, gyökeresen átalakított debreceni énekeskönyvből pedig ismerhette azokat az új gyülekezeti énekeket is, amelyekhez a XVIII. századi református énekszerzők már a genfi zsoltárokat vették mintául.
A Szenci Molnár Albert által lefordított CXXX. genfi zsoltárt azonban nemcsak a reformátusok ismerték, hiszen az 1693-ban bekerült az Illyés István által összeállított, Nagyszombatban kiadott, Zsoltári énekek című katolikus énekgyűjteménybe is. Ott azonban CXXIX. zsoltárként, azzal a XVI. századi lengyel dallammal párosult, amelyre Balassi Bálint „Áldj meg minket, Úr Isten, az te jóvoltodból” kezdetű énekének nótajelzése utal.
A Hymnusban tehát Kölcsey az általa felidézett korszakba igyekezett beilleszteni magát. Maradéktalanul mégsem léphetett ki a saját korából, mert a klasszicizmus és a romantika szóhasználatát nem tudta, vagy nem is akarta egészen elkerülni. A hamvveder, vérözön, lángtenger szavak távol állnak a XVII. századi beszédmódtól.
A sokak által vitatott „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt” kulcsmondat igazolását a református teológusok az Ószövetségben, Ézsaiás könyve 40. részének elején vélték megtalálni: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért!” Kölcseyt a Hymnus megírását követően is foglalkoztatta a bűn és bűnhődés bibliai gondolata, hiszen barátjának, a református Wesselényi Miklósnak (1796-1850) egyik kijelentésére utalva, 1833. június 26-án ezt írta országgyűlési naplójában: Ne félj, mond egykor Wesselényi, Isten a magyart, mint választott népét, nem hagyja el. Meg kell vallani: e választott nép semmivel sem jobb, mint ama másik, melyet Isten hosszú türelem után végre széjjelszórt. Azonban csakugyan nyilvánvalók rajtunk az isteni pártfogás jelei; mert anélkül, saját bűneink következésében, már régen el kellett volna süllyednünk. De a hatalmas béketűrése még el nem fogyott.
A balsors kárhoztatása a Hymnus kezdő és záró strófájában a reneszánsz és barokk korban gyökeredzik, hiszen ekkor újították fel az antik világ képzetét a fátum sorsformáló szerepéről. A „Forog a szerencse, mit bízunk őbenne” kezdetű XVII. századi vers, vagy Zrínyi jelmondata, a „Sors bona nihil aliud” olyan pogány gondolatot hordoz, amely nyitva hagyja a jövő történéseit, s leginkább a predestináció tanával ellenkezik. Kárpát szent bérce úgy magasztosul fel, miként a költő Rény (= Erény) című versében a római Capitolium szent bércei. Az antik, majd a humanista és klasszicista költészetben emlegetett pogány főisten, Jupiter tonans, azaz a mennydörgő Jupiter sejlik fel a „S elsújtád villámidat dörgő fellegedben” verssorban.
A vers második fele a belső testvérharcról, az üldöztetésről, az anyagi és emberi áldozatokról szól, ám hogy ezek valójában a felekezeti ellentétekből és a Habsburg-ellenes küzdelmekből fakadtak, arra a költő semmilyen utalást nem tesz. A bűnök mikéntje sincs megvilágítva, holott a protestánsok a katolikusokra, azok pedig emezekre mutogattak az „országokban való romlásoknak okait” keresvén. Kölcsey bölcsen kikerülte ezt a kínos kérdést; az általa segítségül hívott Isten a zsoltárparafrázisokban megszólított Úr Istennel azonos. Bizonyára nemcsak a Bibliából, hanem a francia forradalom eszméiből is származhat a szabadság és rabság hangsúlyos szerepeltetése a Hymnus végén. A záró strófában lévő „Szánd meg, Isten, a magyart” fohászkodás áll a legközelebb a reformáció korának könyörgő imáihoz, felidézve Szkhárosi Horvát András „Szánjad, Úr Isten, az te népednek ilyen nagy romlását” kezdetű énekét.
A Hymnus első megjelenése és recepciója
Az 1823-ban elkészült mű csupán évek múlva, 1829-ben jelent meg Kisfaludy Károly Aurora című almanachjának a hasábjain, ekkor még az alcím nélkül. 1832 óta ismert a költemény teljes címváltozata, amely Kölcsey első kötetében debütált. Kölcsey Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kéziratán is teljes címmel szerepel.
A két címváltozat létezése régóta foglalkoztatja az irodalomtörténészeket. Először Gyulai Pál vetette fel a cenzúra szerepét a kettős névadásban a „Kölcsey költői és prózai munkái” című 1889-ben kiadott munkájában: „[…] a Csekén 1823-iki jan. 22-én írt és országszerte ismeretes Hymnus - a magyar nép zivataros századaiból. Utóbbi hozzátevést, mint látjuk, csak azért használta a költő, hogy a cenzúra túlszigora ellen, mintegy villámhárítóul szolgáljon.” Szabó G. Zoltán (1998) kutatásai szerint nem feltétlenül ez lehetett a címkiegészítés oka, az alábbiakat vetette fel Kölcsey Aurorához beadott kézirata kapcsán: „[…] Mint szó volt róla, a kéziraton (mely tisztázat) ott az alcím. Lehetséges, hogy az Aurorának küldött kéziraton nem volt alcím, de valószínűbbnek látszik, hogy a szerkesztő, Kisfaludy Károly teljes címmel ellátott kéziratot kapott, ám elégségesnek tartotta a rövidebb címet, s így közölte a verset. Megtette ezt már máskor is.”
Bitnitz Lajos (1790-1871) szombathelyi pap tanár „A magyar nyelvbeli előadás tudománya” című könyvében (Pest, 1827) hosszú verstani magyarázatot írt a hymnus műfajáról. Könyvének 1837-es újrakiadásában már csak röviden szólt a hymnus ismérveiről: „Az ódához kell számlálni a hymnust és a dithyrambust is. A hymnus sajátsága abban áll, hogy tárgyul az istent, vagy istenség gyanánt személyesített némely lényt (erényt, igazságot stb.) választván, az óda legfellengzőbb reptével, religiói innepélyességet köt össze, s az által különbözik az énektől.” E meghatározás végén pedig következik a „Példa a) a hymnusra Kölcseitől.” Utána, alcím nélkül, a Hymnus teljes szövege olvasható. Bitnitz stilisztikai könyve tehát nagyban hozzájárult a vers széles körű megismertetéséhez.
Az első apró elismerésre kilenc évet kellett várni. 1832 februárjában a Széchenyi által alapított Pesti Casino felolvasóestek szervezéséről döntött. Kölcsey barátja, Bártfay László az első rendezvényen olvasta fel először nyilvánosan a verset. Az ő Kölcseynek írt levele az első írás, amelyben valaki idézi a Himnusz szövegét, - ráadásul mindjárt hibásan: „Én valék a szerencsés első olvashatni - a Te Hymnusodat: Áld meg Isten a Magyart”.
Erkel Ferenc dallama és a Himnusz nemzetté válása
Évekig nem volt egyértelmű, hogy Kölcsey alkotása vagy Vörösmarty Mihály „Szózat”-a válik hazánk nemzeti himnuszává. Bartay Endre, a pesti Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdetett a Szózat megzenésítésére, a zsűriben a költővel és egy fiatal zeneszerzővel, Erkel Ferenccel. A végül Egressy Béni által megnyert, sikeres pályázat után egy évvel, 1844. február 29-én új pályadíjat tűzött ki a Nemzeti Színház, ezúttal Kölcsey Hymnusának megzenésítésére. A Honderű 1844. március 9-i száma beszámolt az „akcióról”: „20 arany pályadíjt tűz ki a legjobb népmelodiáért - Kölcsey Ferenc koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve.” A beküldési határidő 1844. május 1. lett.
Erkel Ferenc nem vett részt a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázat zsűrijében. Időskori visszaemlékezése szerint előzőleg sokáig olvasgatta Kölcsey versét, de aztán egyetlen óra alatt megszületett a végleges zene. Azaz mégsem a teljesen végleges. Erkel művének két kézirata ismert: az 1844-es pályázatra beadott, jeligés kórus-zenekari verzió, és egy sokkal későbbi, aláírt, négyszólamú kórusváltozat. Látszik, hogy Erkelnek a legnagyobb problémát a Kölcsey-vers szótagszáma okozta. Ezt a zeneszerző szünetek hozzáadásával és egyes szótagok megismétlésével (például: „bősé-éggel”) 8-8-ra egyenlítette ki. Erkel a „Gott erhalte” - 1826 óta az osztrák császári himnusz - Haydn-féle melódiája muzsikált a fülében, s annak több ütemét fel is használta. A zeneköltő a versformát sem tartotta tiszteletben, hiszen azzal, hogy négy helyütt, a hat szótagos verssorokban hajlítást is alkalmazott, ritmikailag egyenlővé tette az eredetileg váltakozó hosszúságú sorokat. A hajlításokkal vélhetőleg a kanásztánc 7 + 6 tagolású zenei formáját kívánta elkerülni. Radó Antal mutatott rá az ebből következő legnagyobb hibára: Erkel a „Balsors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt”, azaz egymással nem rímelő, eltérő szótagszámú verssorokat, terc távolságnyi szekvenciával és hajlítás segítségével, zeneileg egymásra feleltette. (A „rá” emiatt változott „reá”-vá az éneklők ajkán.)
A tíztagú bizottság - benne Vörösmarty, Szigligeti Ede és több zeneművész - június 15-én ült össze, hogy elbírálják a tizenhárom beérkezett pályaművet. Erkel pályaművét „Itt az írás, forgassátok - Érett ésszel, józanon. Kölcsey.” jeligével nyújtotta be. A megzenésített Himnuszt 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban. Csak ekkor bontották ki a jeligés pályázó nevét rejtő borítékot. Erkelt nagy ovációval ünnepelte a közönség. Az eseményről beszámoló Honderü szerint „most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik”. A Himnusz a következő években a Szózat, a Rákóczi-induló és más hazafias zeneművek mellett csak egyike volt az ünnepségek lelkesítő zenedarabjainak. Népszerűségét és ismertségét jelentősen növelte, hogy a kottája is megjelent Pesten, Wagner József kiadónál, méghozzá egy népszerű politikusnak, Deák Ferencnek ajánlva.
A Himnusz a közéletben és a történelem viharaiban
1848-ban már magától értetődő volt, hogy a Himnusz is rendszeresen felcsendüljön a forradalmi rendezvényeken. Igaz, még nem első helyen. Március 15-én este, a Nemzeti Színházban Katona Bánk Bánja után a közönség először a Rákóczi-induló eljátszását követelte a zenekartól, ezután a Marseillaise-t, majd Erkel Hunyadi Lászlójából a „Meghalt a cselszövő…” kezdetű kórusművet, és csak ezeket követte a Himnusz. Néhány nappal később Marosvásárhelyen azonban Erkel dallamát énekelve vonult fel a helybéli ifjúság. A huszadik században elterjedt, hogy a Himnusz 1848. augusztus 20-án szólalt meg először hivatalos állami ünnepségen, a budavári Nagyboldogasszony-(ma Mátyás-) templomban (ennek hitelessége kérdéses).
Szintén a legendák körébe tartozik, hogy a forradalom leverése után az osztrákok betiltották a Himnusz éneklését. Ezt cáfolja, hogy 1850-ben kétszer is szerepelt egy-egy hivatalos jótékonysági előadás repertoárján a Nemzeti Színházban. Amikor 1856-ban, Kölcsey halála után 18 évvel (!) végre elkészült a költő síremléke, a pataki diákok kórusa is zavartalanul énekelhette a Himnuszt Szatmárcsekén. Az iskolai szöveggyűjteményekben is innentől jelenik meg Kölcsey verse. Ekkor ugyanis még fel sem vetődött a hatóságokban, hogy a rendeletileg is kötelezővé tett császári himnusz, a Gotterhalte riválisa lenne Erkel Himnusza.
A Himnusz első számú „nemzeti imádsággá” válása csak a kiegyezés után kezdődött meg, és igen lassú folyamat volt. Először politikai rendezvényeken, nyilvános ünnepségeken, iskolai évzárókon vált szokássá, hogy a Himnuszt és a vele egyenrangúnak számító Szózatot énekelték. A két mű egyszerre vált ki a többi hazafias dal élmezőnyéből, és kapott kultikus jelentéstöbbletet. A zenemű népszerűsége visszamenőleg átírta Kölcsey életművének addig szokásos értékelését is. Bár a költő maga nem tartotta számon legfontosabb versei között a Himnuszt, a századvégen már mindenki ezt tekintette főművének. Fontos szerepe volt ebben Jancsó Benedek 1885-ben megjelent Kölcsey-monográfiájának, amelyben már egyértelműen ez a vers jelenik meg Kölcsey első számú költői teljesítményeként. A Jancsó-féle Himnusz-elemzés napjainkig minden iskolai értelmezés alapjául szolgál. Ennek nyomán kezdték el a megzenésített művet „nemzeti imaként” emlegetni.
Csak a vers születése után nyolcvan évvel vetődött fel először, hogy Kölcsey megzenésített költeménye Magyarország hivatalos nemzeti himnusza is lehetne. 1903-ban az Országgyűlésben egy ellenzéki képviselő sérelmezte, hogy az iskolai ünnepségeken a Gotterhaltét éneklik, miközben az osztrák császári és nem magyar királyi himnusz. A vita nyomán Rátkay László képviselő törvényjavaslatot nyújtott be az egységes magyar nemzet himnuszáról. Széll Kálmán miniszterelnök azonban semmi kivetnivalót nem talált a Gotterhalte eléneklésében. Válaszát a kormánypártok elfogadták, így a Himnusz hivatalossá tétele lekerült a napirendről. Pár évvel később pedig egy másik nagy nevű politikus, Eötvös Károly fejtette ki, miért nem Erkel és Kölcsey művét kéne hivatalossá tenni: „Gyönge zene, zsoltáros jellegű, sehogy se lelkesítő s nem is magyar. (…) Bizony a magyar nemzet dicsőítő dalához ez a zene se nem méltó, se nem elégséges. (…) A költemény gyönyörű, Kölcseynek egyik legszebb, legsikerültebb alkotása. De én bizony nemzeti dicsőségünk dalának, ha tőlem függ, még se fogadtam volna el, tartalma miatt. A Himnusz népszerűsége azonban a politikusok támogatása nélkül is megállíthatatlanul terjedt. A világháború végén, 1918. IV. Károly a dél-tiroli fronton 1916-ban. Még két évig játszották el neki a Gotterhaltét.
- június 10-én, alaposan elvétve a mű keletkezésének időpontját, országos ünnepséget rendeztek a Himnusz születésének századik évfordulója alkalmából. Ezen a rendezvényen Horthy Miklós már egyértelműen állami jelképként emlékezett meg a műről. Ezekben az években változott meg végképp Erkel eredeti zenéje is. A trianoni béke árnyékában a művet lassabban, tragikusabban kezdték játszani, háttérbe szorítva a versben és az eredeti zeneműben is hangsúlyos szerepet kapó játékos s így optimizmust sugalló verbunkos-ritmust. 1938-ban Dohnányi Ernő elkészítette a Himnusz új zenekari verzióját, amely szentesítette ezt az előadásmódot.
Az első jogszabályi rendelkezés a Himnusszal kapcsolatban továbbra sem a hivatalossá tételre vonatkozott. Hóman Bálint kultuszminiszter 1939. június 2-án miniszteri rendeletet adott ki a Himnusz kötelező előadásmódjáról, mivel az „előadásánál tapasztalható eltérések igen sok esetben megzavarták a hazafias ünnepségek hangulatát”. A miniszter előírta, hogy a „Himnusz áhitat-keltését célzó imádságos jellegének megfelelően csak komoly alkalmakkor adható elő”, így például sportrendezvényeken elvileg nem volt szabad játszani. A rendelet a zenekíséret előadásmódjának szabályozása mellett a Himnusz szövegét is átírta a könnyebb énekelhetőség érdekében. Ennél nagyobb politikusi beavatkozáson szerencsére a következő évtizedekben sem kellett átesnie a Himnusznak.
A Himnusz regényes története
Pedig kevésen múlott: 1945 után a szocialista blokk országainak többségében szovjet-típusúra kellett cserélni a korábbi nemzeti himnuszokat. Magyarországon is volt ilyen törekvés. Révai József kulturális miniszter - elismerésre méltó ízléssel - Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát akarta megbízni egy optimistább és Isten nevét nem tartalmazó nemzeti induló megírásával. Ezekben az években - biztos, ami biztos - többnyire szöveg nélkül játszották a zenét. Nem véletlen, hogy 1956-ban a Himnusz éneklése a tömeggyűlések és rádióműsorok elengedhetetlen kelléke lett. 1957-ben a forradalom és szabadságharc leverését követően készült el Lajtha László VII. („Forradalom”) szimfóniája, melynek eredeti címe „Mártírok siratója” volt. A címet később baráti tanácsra „Ősz”-re változtatta. A zárótétel kódájában - harang és rézfúvósok hangján - szólal meg a Himnusz dallamának az első sora. A „magyar” szóra eső résznél a dallamot az egész zenekar hangereje tapossa el. (A mű első hivatalos bemutatója 1990-ben volt.)
1981-ben a Hazafias Népfront kongresszusán Szokolay Sándor zeneszerző kezdeményezte a Himnusz hanglemezen való kiadását és széles körű terjesztését. „Tudják-e, hogy Himnuszunk a világ egyetlen illegális nemzeti himnusza? - kérdezte. - Mert sohasem iktatták, nincs dokumentum arról, hogy vált hivatalos himnusszá. (…) A nép tette azzá.” A következő évben ki is adták a Himnusz és a Szózat több feldolgozását tartalmazó lemezt, amely több százezer példányban kelt el. Ekkor vetődött fel először, hogy az eredeti, Erkel-féle Esz-dúr hangszerelés tömeges énekléshez túl magas. Elkészült a mű mélyebbre transzponált, B-dúr verziója is, amely mindenkinek könnyebben énekelhető.
A Himnusz hivatalossá tétele és modern kori interpretációi
A Himnusz a rendszerváltás hajnalán, 1989. október 23-án került újra a politikai döntéshozók elé. Egy kormányhatározat alapján a Himnusz szövegének születésnapja ekkor lett a Magyar Kultúra Napja is egyben, és 1993-tól ezen a napon tüntetik ki a pedagógusokat is. Ennél is fontosabb, hogy az ugyancsak aznap szentesített XXXI. tv 36. §-a kimondta: „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Ez a szöveg került be a 2011. december 31-ig hatályos Alkotmányba is. Bár a törvényszöveg lassan három évtizede nem nyújt pontos eligazítást, melyik dallamváltozatot kell autentikusnak tekintenünk, 2013-ban a Magyar Olimpiai Bizottság elfogadott egy sportversenyekre rendszeresített, az eredeti erkeli ritmushoz jobban igazodó, pattogósabb Himnusz-verziót. A közösségi éneklésre alkalmasabb B-dúr hangnemű, 90 másodperces változatot - a MÁV Szimfonikusok előadásában - a NOB lausanne-i archívumában is elhelyezték, így azóta ez hangzik el, ha nem is minden nemzetközi sportversenyen, de legalább az olimpiai játékokon.
- január 1-jén hatályba lépett Magyarország új alaptörvénye, melynek első, Nemzeti hitvallás c. része a Himnusz első sorával kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart!” 2017. július 3-án Kölcsey Ferenc testvérének, Sámuelnek egyenes ági leszármazottja, Fáy Péter aláírta az Országos Széchényi Könyvtárral (OSZK) a Himnusz eredeti kéziratának őrzésére kötött letéti szerződés határozatlan időre történő meghosszabbítását (a kéziratot Kölcsey oldalági leszármazottja, László Magda 1944 nyarán, a II. világháború alatt adta át az OSZK-nak).
A csiga mint szimbólum a művészetben és a "Csigamegváltó"
A „Isten áldd meg a magyart…” sorral kezdődő himnuszunk szakrális-spirituális dimenziója nem lezárja, hanem megnyitja a távlatokat. A Himnuszt éneklő lélekben felfelé, a „Mennyei Jeruzsálem” felé tekint. Kölcsey Himnusza számos régi elemet tartalmaz, az egész magyar költői hagyománynak, évszázadok hazai sorsfilozófiájának gyűjtőmedencéje. Éppen ezért többféle olvasata lehet, olyanok is, amilyenekre szerzője soha nem gondolt volna. A Himnusz a CXXX. genfi zsoltár dallamára végig jól énekelhető.
Érdekes párhuzamként említhető a csiga szimbóluma, mely bár közvetlenül nem kapcsolódik Kölcsey Himnuszához, a keresztény ikonográfiában mély jelentéssel bír, és akár távoli asszociációkat is ébreszthet a megváltás és a várakozás témájával kapcsolatban. A csiga jól felismerhető, sokszor túlméretezett alakja számos esetben megjelenik középkori táblaképeken, oltárokon. A legtöbb szimbólumként értelmezhető alaknak (legyen az növény- vagy állatábrázolás) több jelentése is ismert, s általában egymásnak akár ellentmondó módon is értelmezhetők: például az oroszlán lehet az ördög jelképe vagy éppenséggel a jó szimbóluma.
A csiga bizonyos esetekben - talán a legkönnyebben megérthető módon - a szüzesség és így Mária szimbóluma. Keresztény értelmezésben az alázatosság jelképe, a földi szféra képviselője, aki vágyik a megváltás után. A feltámadás szimbóluma, hiszen úgy mászik elő házából, akár a holtak a föld alól az utolsó ítéletkor. A leghíresebb csiga Francesco del Cossa festményének különleges kísérője: különleges, hiszen nem annyira a jelenet ízes (mármint ízesült) résztvevője, mintsem a festő játékának tűnik, szinte úgy festette meg, mint amely a festmény keretének alsó lécén tovacsúszik. Daniel Arasse merész felfedezése, hogy a kép bal felső sarkában (az angyal feje felett) megjelenő Úristen körvonala szinte teljesen megegyezik az alul látható csigáéval.
Amikor a középkori képek értelmét kutatjuk, fontos kérdés, mi foglalkoztatta a korszakban leginkább a laikusokat, a szentírás-magyarázókat, mindenkit. A várakozást nehezítette, hogy milyen mérhetetlenül sok idő telt el Ádám és Éva bűnbeesése és az angyali üdvözlet között. Ezt a várakozást mi más szimbolizálhatja pontosabban, mint egy csiga?
Nemrégiben Újpesten adtak át egy köztéri szobrot, Detkovics Anikó alkotását „Hit, remény, szeretet” címmel. A kereszt (hit), a horgony (remény) és a szív (szeretet) szimbólumait hullámmotívumban (a víz a keresztség szimbóluma) összekötő alkotásban Szily László újságíró a „Csigamegváltót” véli felsejleni. Bár a szobrász eredeti szándékában valószínűleg nem szerepelt a csiga alakjának megidézése, a három keresztény szimbólumot egy negyedikkel, a vízzel köti össze, utalva ezzel a területen működő négy felekezetre. Szily felidéz egy olyan, kevésbé ismert, jelentésében elhomályosult szimbólumot, amely a teljes kereszténység számára egyetemes dologra utal. Ez a megoldás ugyan nem alakult ki évszázados hagyományként, de annál izgalmasabb vitákat generált a művészettörténeti irodalomban.
A Himnusz a genfi zsoltár dallamára
Bónis Ferenc megfigyelése szerint Erkel Ferenc a nemzeti himnusz dallamát úgy alkotta meg 1844-ben, hogy néhány zenei elemet átemelt a Vörösmarty Szózatára írt saját, korábbi szerzeményéből; ugyanakkor a „Gott erhalte” - 1826 óta az osztrák császári himnusz - Haydn-féle melódiája muzsikált a fülében, s annak több ütemét fel is használta. A zeneköltő a versformát sem tartotta tiszteletben, hiszen azzal, hogy négy helyütt, a hat szótagos verssorokban hajlítást is alkalmazott, ritmikailag egyenlővé tette az eredetileg váltakozó hosszúságú sorokat. A hajlításokkal vélhetőleg a kanásztánc 7 + 6 tagolású zenei formáját kívánta elkerülni.
A CXXX. zsoltár francia dallama dór hangnemének hangulatával és a prozódiát nagyrészt követő ritmusával szépen illeszkedik a Hymnus szövegéhez. A hatodik strófa „Bércre hág és völgybe száll” szavainál a hangok is dombot, illetve lejtőt formáznak. Amennyiben a Hymnusra nem csupán nemzeti himnuszként tekintünk, hanem úgy is, mint Kölcsey Ferenc egyik jeles versére, abban az esetben annak a genfi zsoltárdallammal való éneklése lenne kívánatos. Éppen tíz esztendeje annak, hogy ez a kívánság nagyközönség előtt teljesült. 2013. július 6-án, a X. Református Zenei Fesztiválon, a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében az egyesített nagykórus végigénekelte a Hymnust a CXXX. zsoltár dallamára.
A magyar versekben, a magánhangzók rövid és hosszú volta miatt, nehéz elérni azt, hogy valamennyi strófa feszesen illeszkedjék az adott dallam kimért ritmusához. Kölcsey a Hymnus minden sorában arra törekedett, hogy a zsoltárdallam taktusának megfelelve, a kezdő szótagok metrikailag hosszúak legyenek. Az ő verse jobban követi a kívánt ritmust, mint Szenci Molnár Albert 1606-ban megformált zsoltára. A zsoltárparafrázis kezdő strófája jól szemlélteti a Kölcsey által követett versformát. A hiányjel a szó hosszúságát jelzi:
Tehozzád teljes szívbőlKiáltok szüntelenE’ siralmas mélységből;Hallgass meg, Úr Isten!Nyisd meg te füleidet,Midőn téged hívlak,Tekintsd meg én ügyemet,Mert régen óhajtlak.