Kádár János, a gulyáskommunizmus ikonikus alakja, aki több mint 30 éven át állt a hatalom csúcsán, tudatosan alakította ki a nyilvánosság előtt megjelenő képét. Ennek a képnek szerves része volt az egyszerű, puritán életvitel, amely a nép fiai közé emelte őt. Ezen imázs részeként terjedt el az a széles körben elhitt legenda, miszerint Kádár kedvenc étele a krumplileves volt. Azonban a valóság, mint oly sokszor, bonyolultabb és rétegzettebb volt.
A krumplileves-legenda születése és terjedése
A krumplileves, mint Kádár János kedvenc étele, egy 1980 tavaszán tartott MSZMP kongresszushoz köthető, amely a „felszabadulás” 35. évfordulóját is ünnepelte. A Városligetben, az Építők Rózsa Ferenc Művelődési Házában zajló eseményre a világ minden szegletéből érkeztek meghívottak, Mongóliától Kubáig. Kádár János nyitóbeszédében többek között arról beszélt, hogy „az elmúlt öt évben tovább szilárdult internacionalista egységünk a világ első szocialista államával, az emberi haladás ügyének fő támaszával, felszabadítónkkal, a Szovjetunióval.”
A négy napos kongresszuson, amely március 24-én, hétfőn kezdődött és március 28-án fejeződött be, a szólásra jelentkezett 156 elvtárs közül 57-en fejthették ki mondanivalójukat. Beszédeikben a szokásos politikai lózungok ismétlődtek, mint például „minden munka- és lakóhelyen legyen pártszervezet”, „tudományos eredményeinket világszerte elismerik”, vagy „a népek szabadsága és a béke érdekében folytatjuk nemzetközi tevékenységünket”.
Ezen a kongresszuson hangzott el Kádár Jánosnak a híressé vált gasztronómiai hasonlata: „Amikor azt kérdik: mit szeretek enni, mondom: én azt szeretem, ami az, ahogyan hívják. Ezt csak a hasonlat kedvéért mondom.” A továbbiakban kifejtette, mire gondolt a gasztronómiai hasonlat kapcsán: „Olyan kádermunkát kell végezni, hogy a tisztségviselő és a vezető valóban a szó teljes értelmében az legyen, aminek hívják. Ha párttitkárnak hívják, akkor legyen az, és ne bürokrata, ha igazgatónak hívják, akkor igazgasson, ha tudományos munkatársnak, akkor tudományosan produkáljon és így tovább.”
Ez a „krumplileveses mondat” elég nagy karriert futott be. A Népszabadság egy hónappal későbbi cikke szerint a kongresszus után „az emberek oly sokfelé emlegetik, munkahelyen vagy baráti körben. - Hallottad azt a krumplileves-hasonlatot?” A lap hosszan magyarázta (és dicsérte) Kádár gondolatát a krumplilevesről és a káderekről, mondván, hogy „végtelenül egyszerű és mélységesen igaz megállapítás”. Ez a formabontónak és radikálisnak nem nevezhető gondolatmenet és a törekvés, hogy minden legyen „az, ahogyan hívják”, akár értelmezhető az egyszerűség metaforájaként is.
Kádár szerette úgy láttatni magát, mint aki egy a nép fiai közül: egyszerűen él, a puritán ételeket kedveli. Ugyanazt a Symphonia cigarettát szívta, mint a gyári munkások (ami igaz is volt, ám külön gyártottak tízes pakkokat a számára), és akinek a kedvenc étele is maga a megtestesült egyszerűség, a krumplileves. Alig fél évvel később már bizonyos V. F.-né panaszolta a Délmagyarország hasábjain, hogy a megvásárolt, gusztusos abált szalonnáról hazaérve kiderült, hogy „útközben kinőtt a szőre, úgy nézett ki, szegény, mint egy sündisznó. (…) Nemrégen, a televízióban Kádár elvtárs beszédét hallgattam, és nagyon tetszett, amikor elmondta, hogy az étel legyen az, aminek nevezik. A krumplileves az krumplileves legyen, a húsleves pedig húsleves. Talán a húsipar dolgozói ezt nem hallották?”
A puritanizmus mítosza és a valóság árnyalatai
A hokedlin üldögélő, kis piros lábaskájából grízes tésztát kanalazó „jó” Kádár elvtárs figurája egy makacs legenda, a puritanizmus mítoszának része. Valóság-töredékek és hiedelmek bonyolult szőttese ez, amely a mai politika cinikusan korrupt világából szemlélve már-már népmesei hősnek mutatja a munkásosztály egyszerű, klottnadrágos gyermekét, kinek spártai életviteléről és étkezési szokásairól elsőként Gyurkó László számolt be 1982-ben (tehát még Kádár életében!) Arcképvázlat történelmi háttérrel című kötetében. A szerző szakított a hagyományos Kádár-klisékkel és bátran megírta, hogy a párt első embere nemcsak a grízes tésztát szereti, hanem a cvekedlit, a tepertőt, meg a paprikás krumplit is. Kutatásai nyomán számos apró titokra is fény derült, ami gazdagította a Csermanek elvtárs személyiségéről kialakult képet.
Kádár János valóban szerette volna magát úgy láttatni, mint aki egy a nép fiai közül: egyszerűen él, a puritán ételeket kedveli, és ugyanazt a Symphonia cigarettát szívja, mint a gyári munkások. Ez az igazság is volt, de külön gyártottak tízes pakkokat a számára.
Azonban a tények makacs dolgok, ahogy a legendák is. Az „igazságos” Mátyás király mítosza, a gyermekvérben fürdő Ceausescu, vagy a hiedelem, miszerint magyar ember azért nem koccint sörrel, mert a betegesen kegyetlen Haynau ezt tette az aradi vértanúk kivégzésekor, mind példák erre. Kádárról az a kép él bennünk, hogy szerény ember volt, aki egyszerű ruhákban járt, kedvenc étele a káposztás cvekedli volt, és távol állt tőle Rákosi személyi kultusza és a politikusok fényűző élete. Kádárt a kultusz látszólagos hiánya különböztette meg elődjétől és kommunista diktátor társaitól, és ez tette őt elfogadhatóvá a magyar átlagemberek számára. Nem voltak allűrjei, nem alakult ki körülötte olyan személyi kultusz, mint Rákosi körül. Szerényen élt, akár egy átlagember. Legalábbis ez a kép él róla. Pontosabban ezt a képet alakította ki magáról ő és a környezete.
Kádár valódi kedvencei és étkezési szokásai
De valóban szerette Kádár a krumplilevest? Az biztos, hogy egy időben kénytelen volt igen sok krumplit enni: amikor kiszabadult a szegedi Csillag börtönből, egy esernyőkészítő üzemben dolgozott. Életének ebben a szakaszában gyengéd szálak fűzték Döme Piroskához. Sokat küszködött a börtönben szerzett gyomorbajával, így ebédre állandóan sós vízben főtt krumplit evett. - elevenítette fel Döme Piroska 1987-ben a fél évszázaddal azelőtti eseményeket. Egyszer beállított Kádár édesanyjához egy passzírozóval, de az asszony nem fogadta el.
A pártfőtitkár tudatosan alakította ki azt a képet, amellyel a nyilvánosság előtt jelent meg: puritán életvitelű, sokat dolgozó férfi benyomását akarta kelteni. Azonban az első titkár kedvenc étele nem a krumplileves, hanem a káposztás tészta, pontosabban a káposztás cvekedli volt. Ezt a széles körben elterjedt tévhitet eloszlatta Michels Antal, aki korábban szakácsként dolgozott és főzött Kádár Jánosnak is. Elmondása szerint Kádár Jánost az egyszerű ételek híveként tartották számon, az igazi kedvence azonban nem a krumplileves, hanem a stíriai metélt volt. Abból akár két adagot is megevett egyszerre. A stíriai metélt hagyományosan túróból, tejfölből, zsemlemorzsából, tojásból, margarinból készül, mazsola, vaníliás cukor és kis citrom is mehet bele.
Mautner Zsófi - Klasszikus, gyúrt stíria metélt
A fentieknek persze ellentmondani látszik Cs. Erzsébet, mozgalmi nevén Böske (korábban az MSZMP központi székházában tevékenykedő) cselédlány vallomása, aki Huszár Tibor igen alapos munkájában (Kádár: A hatalom évei, 1956-1989) „odanyilatkozik”, hogy a Főnök és az Elvtársnő (Kádár és felesége) „nagyon minimálisat ettek: káposztát, krumplilevest, tojásrántottát, vagy lágy tojást”, viszont „a felvágottat nem szerették”. Ami első pillantásra érthetetlen, hiszen a vegyesboltok ínycsiklandó választékot kínáltak (párizsi, veronai, krinolin, szafaládé, nem is szólva a vagdalt-húskonzervről, amit a nép fiai nemes egyszerűséggel „gyíkhús”-nak becéztek). Böske elvtársnőtől tudjuk azt is, hogy „a Főnök” nagyon szerette a zsírosdeszkát. „Azért még éjjel is felkelt.” Hasonlóképp emlékszik Práger Viktor is. Az egykori Kaszab-gyári esztergályos gyakran vendégeskedett feleségével Kádárék Lékai János téri otthonában. Egyszer épp akkor léptek be, amikor a párt főtitkára a verandán (nagy szakértelemmel) épp „nokedli-tésztát kevert”. Ők úgy emlékeznek, hogy Kádár elvtárs „kedvenc étele a káposztás kocka, és a fokhagymás pirítós volt”. Meg a szódabikarbóna.
Érdekes adalék az is, hogy a Kádár házaspár külföldi utjaira mindig magával „csempészett” egy kis hazait, kettes kolbászt, abált szalonnát, s a diplomáciai fogadások után a szállodai szobában barna papír stanicliből falatoztak, mondván: „illik enni valami komolyabbat is”.
Luxus és puritán máz a Kádár-rendszerben
A puritán külső ellenére Kádár és felesége élete korántsem volt mentes a kényelemtől és a luxustól. Nem vetette meg a luxust sem: az ebédet meisseni porcelánból szolgálták fel nála, vendégeit whiskyvel kínálta, a vadászatok és fogadások alkalmával pedig, pártfőtitkárhoz méltó módon, a Gundel séfjének főztjét fogyasztotta.
A Kádár házaspár egy Cserje utcai villában élt a Rózsadombon, ott, ahol a magyar pártvezetők többsége is. A villát nem neki építették, hanem egy Vértes István nevű gyárigazgatótól vették el egy útlevélért cserébe, amivel elhagyhatta az országot. A ház, ahová 1948 végén az akkori belügyminiszter (Kádár) beköltözött, meglehetősen egyszerűnek és jellegtelennek hatott a környékbeli házakhoz képest. Kádár először édesanyjával, majd feleségével, Tamáska Máriával lakott a kétszintes, 173 nm-es házban, aminek a földszinti négy szobáját használta a házaspár. Az alagsorban lakott a házvezetőnő és a kormányőrök. Amikor Kádár beköltözött, megszerezte magának a telke alatti és feletti parcellákat is, így gyakorlatilag szomszédai sem voltak. Volt viszont kutyájuk és baromfiudvaruk, amit a pártvezér mindig szívesen mutogatott a vendégeinek.
A villát a házaspár a két háború közötti neobarokk bútorokkal rendezte be. Ezek egy részét Kádárék biztosan nem üzletekben vásárolták, hanem a párt raktáraiban választották ki maguknak. Hasonló gondossággal és jó ízléssel gyűjtötték a kortárs festményeket is. A szerény pártvezető házában Rippl-Rónai, Derkovits, Dési Huber István és Czóbel Béla képei lógtak a falon, sőt volt egy számozott Picasso-nyomatuk is.
A pártvezetés 1961-ben költözött be az épületbe. 1972-re, Kádár 60. születésnapjára a házaspár döntően a két világháború között készült neobarokk bútorokkal rendezte be a Cserje utcai villát, ezek egy részét vásárolták, más részüket a pártraktárból választották, a falakon számos kép lógott, például Szőnyi István és Egry József művei. A ’60-as évektől a kerítés mellé telepített tujasor takarta az utca felől a telket, míg a hátsó kertbe laskagombát termő tuskókat telepítettek.
A pártállami luxust is élvezhették a Rózsadombon. Államvédelmi forrásokból tudjuk, hogy a Kádár házaspár megirigyelte Péter Gábor fűthető úszómedencéjét, ezért ők is építtettek egyet a kertben. A rettegett ÁVO-vezér erről ezt mondta: „Anyagiakban Kádár nálam külömb (!) volt, (…) persze Kádár is szerette a szépet és jót.” A medencét használni azonban már nem tudták, mert, amint elkészült, Kádárt letartóztatták, feleségét pedig kiköltöztették. Ez persze már a „kultusz nélküli Kádár-kultusz” építése jegyében történt, amely ezzel párhuzamosan az ’56 előtti Kádár alakját is erősen kezdte átfesteni. A forradalomig a pártvezetésen belül jelentéktelen személyiség, szürke eminenciás volt, akit nemigen emlegettek, a későbbi visszaemlékezések pedig nyilvánvalóan az erőskezű, határozott vezetőt vetítették vissza a korai évekre is.
Kádár Jánosné Rotschild Klára szalonjának rendszeres vendége volt, és a rangosabb rendezvényekre rendszerint új ruhát csináltatott magának. Ez is jelzi, hogy a Kádár házaspár élete távol állt attól a puritán képtől, amit a nyilvánosság elé tártak.
Kádár jövedelme és vagyona
A párt első titkárának természetesen kiemelkedő jövedelme volt, ami nyolc-tízszerese volt az átlagbérnek. A Kádár-rendszer éveiben a házaspár jövedelme folyamatosan emelkedett. Kádár János, mint az ország első embere, mindvégig a legmagasabb bért kapta. Felesége is dolgozott, az ő fizetése is fokozatosan emelkedett, és rendszeresen részesült jutalomban „jó munkája eredményeként”. Összességében tehát nem volt még egy házaspár a korban, amelyik hivatalosan ennyit kereshetett volna, mint ők. Emellett Kádár minden évben jelentős honoráriumokat vehetett fel, amelyet a nagy példányszámban megjelenő könyvei után kapott. Keresetük egy részét ingóságokba fektették, egy másik részét viszont bankban őrizték. Az első titkár halálakor majdnem kétmillió forint megtakarításuk volt. Ez nem kevés pénz, ám mégis valószínűtlenül alacsony összeg ahhoz képest, hogy szinte semmire nem kellett költeniük. Feltehetően jóval magasabb színvonalon éltek, mint azt a környezetük gondolta.
A házaspár saját ingatlannal nem rendelkezett, viszont az értékes vagyontárgyakat ők is gyűjtötték: festményeket, bútorokat és fegyvereket. A ház bútorzatának értéke Kádár feleségének halálakor majdnem kétmillió forint volt, a festmények összértéke pedig szintén ennyi. Továbbá a hagyatékban fennmaradt 31 darab vadászfegyver és 50 vadásztőr is.
A gasztro-politikai éleslátás
Bár manapság divat leszólni a gasztrokádári hagyományokat, tagadni balgaság volna a főtitkár gasztropolitikai éleslátását. A legvidámabb barakk ura (a levert forradalom után) hamar rádöbbent Szabó Dezső igazságára: „Üres hassal nem lehet a Himnuszt énekelni!” Ráébredt, hogy akinek tele a pocakja, ritkábban randalíroz. Sokan gúnyolódva idézgetik szállóigévé vált mondását, pedig ritka éleslátással a kor lényegét foglalta össze: „Minden legyen az, ami. A króóómplileves, az legyen króóómplileves elvtársak!” Azaz: ígérjünk keveset, ám azt tartsuk be. Miként külön tanulmányt érdemelne az a kifejezés, amit sakkpartik közben dudorászott: „Kelkáposzta túróval, most jövök a fúróval!” Marosán és Biszku elvtársak sem vették komolyan a kedélyes dörmögést, s lám, milyen hamar kipottyantak a Politikai Bizottságból. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy a kulináriának sokkal nagyobb szerepe volt Kádár életében, mint azt eddig feltételezték. Példa erre Ceausescuhoz való viszonya is. A Balatonaligán vendégeskedő Kondukátor táviratozott a Központi Bizottságnak: „még a román bányászok is jobb ellátást kapnak, mint én a pártüdülőben”. Kádárnak arcizma sem rezdült. Akkor sem, amikor a Kárpátok géniusza a Parlament Munkácsy termében (mérgezéstől félve) félretolta a csirkepaprikást, és intett a testőrének, aki zsebkendőbe csomagolt brinzát húzott elő a zsebéből.
Kádár János napi rutinja és hobbijai
Kádár rendkívül tudatosan alakította ki a napirendjét és a szokásait is. Rendszerint tízre járt dolgozni a hét hat napján (akkoriban még nem volt szabad szombat), és este 6-ig dolgozott. Miután beérkezett a pártszékházba, tett egy sétát az épületben, és mindenkihez bekopogott, bement, megkérdezte, mi újság. A közvetlen munkatársai csak úgy emlegették magukat, hogy ők a Vasbrigád, akik a szigorú pártvezér mellett dolgoznak. Az elnevezés utal arra, hogy Kádárt szigorú embernek tartották, de szerették. Ahogy Aczél György fogalmazott: „Gondos, emberi dolgokat számon tartó, de az embereket magához közel nem engedő vezető volt.”
A szigorú első titkár néha azonban megpihent és szórakozott. Például rendszeresen ellátogatott a Hungarofilm és a Filmigazgatóság Báthory utcai épületébe mozizni. Többnyire amerikai filmeket vetítettek neki szinkrontolmácsolás mellett. A mozizás az évek során a péntek délutánjainak fontos kikapcsolódásává vált. Az első titkár köztudottan szerette a focit, fiatalabb korában maga is focizott. Kádár rendszeresen feltűnt a focimeccseken, és sohasem rejtette véka alá, hogy hű maradt a gyökereihez, és továbbra is egy munkáscsapatnak, a Vasasnak szurkol. A másik közismert hobbija a sakkozás volt.
Kádár még a negyvenes években kezdett el vadászni, és 1963-ban döntött a pártvezetők elit klubja, az Egyetértés Vadásztársaság megalakításáról, amivel a háború előtti társasági életet támasztotta fel, ami ekkor már a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott. Ún. elsődleges vadvédelmi területeket jelöltek ki a társaságnak (Gemencen, Gyulajon, Telkiben, Lovasberényben, Visegrádon), ahová hétköznapi állampolgár nem léphetett be. A pártvezetőknek sokszor kevés idejük jutott csak egy-egy vadászatra, így a hivatásos vadászok igyekeztek ilyenkor is minél több és nagyobb vadat felhajtani nekik. A kádári években a PB-tagok és miniszterek körében szinte elvárássá vált a vadásztársasági tagság, a részvétel a hétvégi „csapatépítő tréningeken”. A többnapos vadászatok közös vacsorákba, kártyázásokba, ivászatokba torkollottak. A vadászatok alkalmával általában a Gundel Étterem személyzete szolgálta fel a vacsorát. A menü szerény volt: fácánleves, pörkölt, Kádár Jánosnak kelkáposzta és a kedvenc káposztás cvekedli. Ez utóbbi kettőt a legfinomabb ételek mellett is mindig felszolgálták köretként, amit nem illett nem szeretni…
A pártvezetőkhöz hasonlóan Kádár is Balatonaligán kapott egy nyaralót, ahol az évi rendszeres szabadságait töltötte. A hetvenes években az első titkár évente másfél-két hónapot, a nyolcvanas években már két és fél-három hónapot pihent itt. Rendszerint tavasszal is elutazott szabadságra: néha márciusban vagy áprilisban pihent egy-két, idősebb korában három hetet is. A januári programja pedig rendszeresen azzal kezdődött, hogy Gemencen vadászott. Külföldön csak akkor nyaralt a házaspár, ha valamelyik kommunista pártvezér meghívta.
Kádár gyermekkora és önképének kialakulása
Kádár János hatéves koráig Kapolyon élt, Somogy megyében nevelőszülőknél, haláláig szép emlékként elevenítette fel ezeket az első éveket. Eközben édesanyja Budapesten lakott és dolgozott, igyekezett elég pénzt összegyűjteni, hogy iskoláskorúvá vált fiát végre magához vegye és taníttassa. Sikerrel járt, Kádár végül rendkívül jó képesítést szerzett, a kor IT-sának számító írógépműszerészként végzett, a munkásság krémjébe tartozhatott volna, ha marad a szakmában.
Így éltek hármasban, nélkülözve egész meglett férfikorában is, első ismert szerelmének, Steiner Piroskának valamikor a világháború éveiben azt vallotta, legnagyobb álma egy saját ágy és egy olyan cipő, ami nem ázik be. Rendőrfőkapitány-helyettes lett, bekerült a párt legfelsőbb irányításába, édesanyja halála után, 1949-ben elvette Tamáska Máriát. Valójában ekkor, 37 évesen kezdődött az „önálló” élete.
Nehéz, ha nem lehetetlen Kádár Jánost magánemberként részletekbe menően megismerni. Egyrészt azért, mert rendkívül zárkózott volt, csak keveseket engedett közel magához, nyilvánosan pedig alig beszélt a magánéletéről. A Kádár-kultusz lényege az volt, hogy az első titkár „egy közülünk”, az emberek könnyen azonosulhatnak vele: sokat dolgozott, szakadatlanul a jólét megteremtésén fáradozott, még a szovjet vezetőkkel szemben is megvédte hazánk érdekeit, miközben magas hivatala ellenére szerényen és visszafogottan élt, nem húzott személyes hasznot a helyzetéből. Imázsának alapja a munkásszármazás volt, valamint a Rákosi Mátyás börtönében átélt szenvedések. Előbbi egyszerűen nem igaz, soha nem dolgozott klasszikus gyári munkásként, gyakorlatilag egész életében pártfunkcionárius volt, a két világháború között alkalmi munkákból tartotta fenn magát, évekig kifutófiú volt egy esernyőkészítő üzemben.
Kádár János több mint 30 évet töltött a hatalom csúcsán, ezalatt úgy alakította a múltat és a jelent, a magáról megrajzolt képet, ahogy csak akarta. Ezért szükséges komoly történészi munka az igazság felderítéséhez.
Annál ellenére, hogy Kádár azt a képet alakította ki magáról, hogy egyszerű munkásember volt, aki az idegen szavakat rosszul ejtette ki a beszédeiben, elképesztően nagy könyvtára volt, imádott olvasni, és nagyon is tudatosan képezte magát. Bár valóban iskolázatlan volt, tudása jóval összetettebb, széleskörűbb volt az átlagembernél. Kedvenc könyveként mindig a Svejket emlegette, de szívesen olvasott Illyéstől és állítólag a Háború és békét is ötször olvasta.
