A romokba döntött kontinens: Európa a második világháború után
Hetven évvel ezelőtt, 1948. április 3-án emelték törvényerőre az Egyesült Államokban azt a segélyprogramot, amely Európa újjáépítését célozta meg a második világháború borzalmas pusztítása után. Európában nyolcvan éve, 1945. május 8-án hallgattak el a fegyverek, de a háború öröksége még sokáig kísértette a kontinenst. A második világháború az elsőhöz képest jóval nagyobb veszteségeket okozott a hadviselő felek számára, nemcsak emberéletben, hanem az infrastruktúra terén is. A modern haditechnika következményeként a városok, vasútvonalak, kikötők, gyárak nagy része romokban hevert.
Európa 1945 után megpróbált önerőből talpra állni, de ennek két nagy akadálya volt: először is a tőke, munkaerő és nyersanyag hiánya együttesen lépett fel. Másodsorban pedig a megszállt Németország fejlődését kezdetben szándékosan visszatartották. A szövetségesek potenciális ellenfélként bántak a legyőzött hatalommal, és 1947-ig ipari termelésének leépítésén munkálkodtak. Ez a helyzet azonban nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is rendkívül ingataggá tette a kontinenst. Az állandó áruhiány és az éhínségek táptalajul szolgáltak a kommunista pártok terjeszkedésének szerte Nyugat-Európában, ami komoly fenyegetést jelentett az Egyesült Államok számára.
A Marshall-terv megszületése: Segítség a stabilitásért
Az Egyesült Államok gazdaságilag és politikai súlyát tekintve is rendkívül megerősödve került ki a háborúból. Míg Európa romokban hevert, Amerikában évente 15 százalékos volt a gazdasági növekedés, és az öreg kontinensnek nyújtott háborús kölcsönök révén az európai aranytartalékok szépen lassan átcsordogáltak az Egyesült Államokba. Az eladósodott, lerombolt európai országoknak a következő 3-4 évben élelmiszerben és más termékekben nagyobb mennyiségű importra volt szükségük, mint amennyit ki tudtak fizetni. George C. Marshall tábornok, Harry S. Truman elnök külügyminisztere volt az, aki még 1947-ben a Harvard egyetemen elmondott beszédében javasolt segítséget az európaiaknak.
George C. Marshall, az Egyesült Államok külügyminisztere 1947. június 5-én hirdette meg a róla elnevezett gazdasági programot, a világháború után romokban heverő Európát talpra állító Marshall-tervet. Marshall javaslatának hátterében az a gondolat állt, hogy Európa ingatag gazdasági és politikai helyzete veszélyessé válhatott volna Amerika számára. Nyilvánvaló volt, hogy nagyobb segítséget kell nekik adni, különben a szétesés fenyegeti őket - indokolta meg Marshall a javaslatát. Truman elnök március 12-én beszédet mondott a kongresszus két házában, körvonalazva a később róla elnevezett Truman-doktrínát. A politikai elem lényege a feltartóztatás volt, de voltak gazdasági és biztonságpolitikai elemei (így például a NATO létrehozása) is. Ennek jegyében hirdette meg George C. Marshall külügyminiszter annak az átfogó segélyprogramnak a tervét, amely minden háború sújtotta európai ország számára jelentős segélyeket helyezett kilátásba, amennyiben az adott állam kész együttműködni az Egyesült Államokkal.
A Marshall-tervnek kettős szerepe volt: egyfelől az 1939 előtti szintre kellett fejlesztenie Európa gazdasági teljesítőképességét, amire a piac nélkül maradt Egyesült Államok is rászorult, másfelől pedig gátat kellett vetnie a sztálini ambícióknak. Nem véletlen, hogy Törökország és Görögország - ahol a kommunista hatalomátvétel a leginkább fenyegetett - a Truman-doktrína jegyében már a program megindítása előtt, 1947 januárjában amerikai pénzügyi támogatásban részesült. Marshall 1947. június 5-én elmondott beszéde ugyanakkor még nem tartalmazott konkrét számokat; a külügyminiszter mindössze annyit jelentett ki, hogy az Egyesült Államok ezzel a programmal nem a nemzetek szuverenitása, hanem az éhezés és szegénység ellen kíván küzdeni. Ekkor még az sem volt teljesen világos, hogy a kiutalt összeg mennyiben számít majd kölcsönnek és mennyiben adománynak.
Kun Miklós - A Marshall-terv létrejöttének titkai
A program működése és gazdasági mechanizmusai
A korábban egyénileg adott támogatások csődöt mondtak, ezért Marshall kitartott amellett, hogy egy újjáépítési terv keretében adjon segítséget és kössenek szerződést a megsegített országokkal, amelyben vállalják, hogy egyeztetik, mire van szükségük, és hatékonyan használják fel a segélyeket. A Marshall-program minden háború sújtotta európai ország számára nagyon jelentős támogatást kínált. Az USA által felkínált 13,3 milliárd dollár elosztásáról rendezett párizsi tanácskozásra Magyarország képviselői már el sem mehettek, a Szovjetunió és a többi, befolyása alá került állam vezetői sem voltak jelen.
A Marshall-terv kidolgozói szakítottak mind a klasszikus, mind a jóléti közgazdaságtan elveivel, és kezdettől fogva tisztában voltak a feladat sürgősségével és a program ideiglenes jellegével. A konkrét terveket később William L. Clayton és George F. Kennan közgazdászok vezetésével dolgozták ki. Ezek alapján az Egyesült Államok első körben 4, 1953-ig bezárólag pedig 12 milliárd amerikai dollárt osztott szét. Ez az összeg még mai szemmel sem kicsi, de az akkori értékéhez érdemes tudni, hogy a meghirdetésekor egy dollár még 11,74 forint volt a Magyar Nemzeti Bank hivatalos árfolyama szerint. A mai árfolyam alapján a Marshall-program teljes összege 5000 milliárd forint lenne. De még ez is legfeljebb csak érzékeltetni tudja a segély valódi súlyát a háború utáni mindennapokban.
A segély túlnyomó részéből rögtön megrendelés lett az amerikai gazdaság számára, azaz az USA a támogatásból lényegében a saját cégeinek épített piacot. Amerika számára éppen ez volt a tartós értelme a Marshall-programnak azon felül, hogy politikailag is stabilizálta Európa nyugati felét, és megakadályozta a további szovjet befolyásszerzést. A hatalmas összegű program 90 százaléka segély, 10 százaléka kölcsön volt. Az öreg kontinensen landoló szállítmányok 33 százaléka nyersanyag és félkész-termék, 29 százaléka élelmiszer, takarmány és műtrágya, 16 százaléka fűtőanyag, 22 százaléka pedig más áru volt. Az első időben az európaiak főleg élelmiszert és benzint vásároltak a segélyekből, később olyan anyagokat, amelyek a termelési eszközök, az infrastruktúrák helyreállításához kellettek. Végül is a Marshall-terv pénzét zömmel amerikai áruk vásárlására használták fel.
Az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete (OEEC) és a segélyek koordinálása
Az európai újjáépítési program összehangolására és a Marshall-segély elosztásának ellenőrzésére a nyugat-európai országok 1948-ban létrehozták az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetét, az OEEC-t. A keleti blokk elzárkózását követően, 1948-ban a nyugat- és dél-európai országok az Egyesült Államokkal egyetemben létrehozták az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetét, az OEEC-t. A háború után ugyanis az öreg kontinens levonta a tanulságot, és úgy gondolta, hogy az együttműködés teremtette béke hasznosabb mindenkinek. A szervezet feladata a kereskedelem, a stabilitás és a növekedés ösztönzése volt. Ehhez járult hozzá a Marshall-terv, ugyanis ennek segítségével teremtettek keretet rá.
Az OEEC-t nem lehetett integrációs szervezetnek tekinteni, de megalapítása jelezte, hogy Európa a politikai, gazdasági megosztottságából fakadóan eltérő irányba halad. A fogadó országok az Európai Helyreállítási Program alapján állították össze éves dollárszükségletüket. Az első körben az európai kormányok dollárban megkapták a Marshall-tervből nekik jutó összeget, melyet különleges számlákon helyeztek el. Ezeket az összegeket csak az OEEC-be delegált amerikai képviselő jóváhagyásával hívhatták le. Miután a fogadó kormányok ezeket az összeget továbbkölcsönözték a helyi vállalkozóknak, azok a saját számlájukra árukat importáltak az Egyesült Államokból. Ezután a dollárkölcsön eredeti összegét kamatokkal együtt nemzeti valutában vissza kellett fizetniük a saját kormányuknak. Ez a belső körforgás lehetővé tette a források hatékony felhasználását a nemzeti gazdaságokban, ösztönözve a belső beruházásokat és a termelést. Az OEEC-országok egy külön erre a célra létrehozott számlára kapták meg a dollárban utalt segélyt. Azonban a pénzt csak a szervezetbe delegált amerikai képviselő által hívhatták le a segélyezettek. Az országok a pénzt továbbküldték a vállalkozói körnek, akik ebből árukat importáltak az Egyesült Államokból. Ha ez megvolt, akkor a cégek a kölcsön összegét kamatokkal együtt az ország saját devizájában visszafizették a kormányuknak, ami azt újra elutalta a vállalkozásoknak és így tovább.
A résztvevő országok és az újjáépítés sikerei
A Marshall-tervet 17 ország fogadta el: Ausztria, Belgium, Dánia, Írország, Franciaország, Nagy-Britannia, Görögország, Izland, Olaszország, Luxemburg, Norvégia, Hollandia, Portugália, Svédország, Svájc és Törökország. 1949-ben csatlakozott hozzájuk az NSZK, 1951-től Jugoszlávia is részesült a támogatásban, miután Joszip Broz Tito összeveszett a szocialista országokat saját érdekövezetének tekintő Szovjetunióval, mindenekelőtt Joszif Sztálinnal. A végül 1948 áprilisában megindult Marshall-segélyből 16 ország részesült. Az összeg 90 százalékát segélyként kapták meg a háború sújtotta államok, 10 százalékát pedig kölcsönként.
A Marshall-terv aztán a szocialista blokk nélkül is sikeresen megvalósult, miközben ellentmondásos fogadtatásával megmutatta, hogy Európa végzetesen kettészakadt. A segély folyósítása 1948. április 3-tól, az Európai Újjáépítési Program indításával kezdődött meg, és tervezett ötéves futamideje ellenére már három év után jelentős eredményt mutatott fel. Nyugat-Európa egy évtized alatt helyrehozta a gazdaságát jelentős részt az amerikai Marshall-segélyből. Nyugat-Európa 1951-ben már 1938-as termelésének 135%-át nyújtotta, miközben az NSZK-ban megvalósult a „német gazdasági csoda.” Nyugat-Európa országai elindultak a jóléti állam megteremtése felé, miközben a Marshall-terv a vámhatárok ledöntésével fontos szerepet játszott ezen államok gazdasági - és később politikai - integrációjában is. Bár a republikánusok 1950-es hatalomra jutása, valamint a koreai háború fokozott költségei miatt a Marshall-terv már négy év után, 1952 júniusában véget ért, megálmodói és végrehajtói így is teljes sikert könyvelhettek el. A Marshall-terv hivatalosan 1952. július elsejével zárult. A segélyekben legnagyobb mértékben Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország, továbbá Németország nyugati térségei részesültek. Nyugati források szerint 1952-ig az összes amerikai hozzájárulás Európa gazdasági talpra állításához meghaladta a 15 milliárd dollárt.
Az Egyesült Államoknak erős felvevő piacokra volt szüksége, márpedig a romos, nyomorban tengődő Európa nem volt az. Ezért jött létre a Marshall-segély, ami egy teljesen egyszeri pénzpumpaként feltőkésítette az igénybe vevő országokat. A politikai érvényszerzés Európában pedig már egy másik mese. Összességében 14 milliárd dollárnyi hitelt nyújtott a 17 igénybe vevő országnak. 1961-ben az OEEC már lényegét vesztette, hiszen Európa újjáépült, ezért a szervezetet új célok felé irányították, és átnevezték OECD-re, ami az iparilag és gazdaságilag legfejlettebb országokat tömörítette. Ez a szervezeti átalakulás jól mutatja, hogy a Marshall-terv nemcsak rövid távú segélyt, hanem hosszú távú gazdasági együttműködést és integrációt is ösztönzött, amely alapjául szolgált a modern nyugat-európai gazdasági blokk kialakulásának.
A szovjet blokk elutasítása és a hidegháborús megosztottság
A Marshall-terv egy nemzetközi gazdasági segélyprogram volt a második világháború után, melyet meghirdetőjéről, George C. Marshall 1947. június 5-én elmondott beszédéről neveztek el. A segélyprogramot politikai és gazdasági érdekek kényszerítették ki. A II. világháborút követően a romokban heverő európai gazdaság sajátos irányt vett. Jelentős mértékű (amerikai) importra volt szükség, de a háborúban elgyengült gazdaságok valutahiányban szenvedtek. Ezen állapot megszüntetése céljából dolgozták ki a tervet, minden közgazdasági tapasztalatnak ellentmondva.
A programot az USA minden európai államnak felajánlotta, de azt a szovjet befolyás alá került országok, szovjet utasításra nem fogadhatták el. A szovjetizálódó közép-kelet-európai blokk politikailag és gazdaságilag is igyekezett elszakadni a demokratikus berendezkedésű nyugat-európai államoktól. Moszkva elutasította a tőkés világrendhez való kapcsolódás gondolatát, és ennek szellemében elzárkózott a Bretton-Woods-i egyezmények aláírásától, a világkereskedelmi egyezményhez való csatlakozástól is, és ellenezte az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának egyes funkciókkal való felruházását. A Marshall-tervre vonatkozó elutasítás egy hosszú távú stratégia része volt.
A Szovjetunió, és maga Sztálin világosan látta, hogy a Marshall-terv visszaszorítja a kommunista pártok népszerűségét, ezért annak meghirdetését politikai támadásként értékelte. Agresszív szovjet propaganda kezdődött a keleti blokkban, mely azt hirdette, hogy az Egyesült Államok fasiszta birodalommá vált, mely - más eszközökkel, de - ugyanúgy a világ leigázására törekszik, ahogy korábban azt a tengelyhatalmak tették. Bár az 1947. július 12-i, párizsi egyeztetésen a szovjet érdekszféra országai is képviseltették magukat, delegáltjaik egy korábbi moszkvai eligazítás hatására egymás után utasították el a Marshall-tervben ajánlott segélyt. Sztálin ezt a nagyobb tagállamok esetében igyekezett honorálni is. Jozef Cyrankiewicz lengyel külügyminiszter döntése például egy szovjet kereskedelmi egyezményt, hitelt, gabonát és nehézipari termékeket hozott országa számára. Később a kelet-európai kommunista pártok Zsdanov elnökletével a dél-lengyelországi Szklarska Porebában tanácskoztak, mely során elutasították a Marshall-terv értelmében felajánlott segélyt. A szocialista blokk országai „cserébe” a Molotov-terv, majd a későbbi KGST ígéretét kapták, melynek gyakorlati megvalósulása később messze nem nyújtott annyit, mint Marshall külügyminiszter ajánlata.
1947-ben Molotov végül elutasította a szovjet részvételt a Marshall-tervben, mivel úgy gondolták, az az USA közelgő válságát áhította enyhíteni, és erős politikai haszonnal is jár Európa felett. Ezt a gondolkodásmódot hamar abszolválta a magyar kommunista vezetés is, akik nem voltak hajlandóak az Amerika vezette "nyugati blokkhoz" tartozni. Majd Molotov a Marshall-tervről szóló konferencia előtt pár nappal "kérte" a kelet-európai országok természetesen kommunista vezetését, hogy ne menjenek el az eseményre.
Magyarország tragikus helyzete és az elmaradt újjáépítés
Magyarország a második világháború alatt romba dőlt, kifosztották, és nem is volt miből újjáépíteni. Magyarországnak a második világháborúban nemcsak az emberveszteségei voltak hatalmasak. Az átvonuló front és a bombázások tönkretették az iparát, közlekedési infrastruktúráját és a lakásállományának jelentős részét. Az elszenvedett károk még a környező országok vagy a nyugat-európai államokhoz képest is kiemelkedőbbek közé tartoztak a harcok intenzitása miatt. Különösen azért, mert Budapest a front epicentrumába került. A korabeli felmérések szerint a második világháború a magyar nemzeti vagyon 40 százalékát pusztította el. A legnagyobb kár a közlekedést érte, itt 60 százalékra teszik a megsemmisült vagy elhurcolt javak mértékét. Arányában a mezőgazdaság kára volt ugyan a legkisebb, 20 százalékos, de az országban folyó harcok jelentős részt megakadályozták, hogy elvégezzék a szükséges munkákat a földeken. 1946-ban 22 milliárd pengőre becsülték az ország kárát.
Magyarország helyzetét ebben a helyzetben még tragikusabbá tette, hogy nem is volt miből újjáépíteni. A romba döntött ország sehonnan nem kapott segítséget a helyreállításához, gazdasága újjászervezéséhez. Erre pedig lett volna esély, de ennek kihasználását megakadályozta, hogy az ország a szovjet befolyási övezetbe került. Ennek nemcsak a társadalmi, politikai hatásai lettek nagyon rövid időn belül tragikusak, hanem a gazdaságiak is. Ezzel ugyanis az ország elesett attól a pénzügyi segélytől, amit Nyugat-Európa országai megkaptak. Ez a pénzügyi doppingszer az amerikai Marshall-program volt. Az ország egy ilyen földbe döngölt, területet vesztett államként szembe kellett néznie 300 millió dollár jóvátétellel is, ami valójában sokkal nagyobb volt. Ezen felül az országban állomásozó szovjet sereg ellátása szintén nagy teher volt. Nem csoda hát, hogy Magyarországot teljesen kiszipolyozták, így esély sem volt a gazdasági helyreállásra. Akkoriban a magyar elemzők úgy gondolták, hogy egy komoly külföldi tőkeinjekció mentheti meg az országot, mert anélkül 30-40 évig tarthat a gazdaság normalizálódása.
Magyarország viszont ebből nem kaphatott semmit, mert a szovjet vezetés megtiltotta, hogy részt vegyünk a programban. George C. Marshall azt hangoztatta, hogy a segély nem figyeli a politikát, a célja a nyomor felszámolása, és az újjáépítés. A hírnek Magyarország nagyon megörült, aktívan érdeklődött iránta, annak ellenére, hogy még nem tudta milyen politikai ellentétele lesz a segítségnek. Kelet-Európában felcsillant a remény. Magyarországot meghívták a Marshall-segély előkészítésére irányuló értekezletre, és arra is felkérték nyugaton, hogy vegyen részt az európai újjáépítés terveinek kidolgozásában. Erre úgy reagált V. M. Molotov, a Szovjetunió külügyminisztere, hogy a terv az amerikai imperializmus eszköze.
A szovjet tiltás hatására Magyarország számára az első tervezet 422 millió dollárt utalt volna ki, de hazánk - a szovjet nyomás hatására - erre nem tartott igényt. Magyarország nemcsak a számára is égetően fontos újjáépítési forrástól esett el azzal, hogy letiltották róla, hanem a gazdasági felzárkózás lehetőségétől is. A szovjet befolyás alá került országok egyébként is létező gazdasági lemaradását ez tette még nagyobbá. Ekkor Magyarországon már beköszöntött a Rákosi-korszak, amelyben elképzelhetetlen lett volna bármilyen amerikai segély elfogadása. Szovjet tiltás nélkül se jöhetett volna szóba, hogy az imperialisták pénzén épüljön újjá az ország, javuljon az ellátás. Az ország nagyon szűkös forrásait pedig részben olyan beruházásokra fordították, amelyekkel a hazai gazdasági adottságokhoz nem illeszkedő iparágakat fejlesztettek. Az amerikai segélyből csak a mutatóba került bármi is Magyarországra, még közvetlenül a háború után, amikor rövid ideig ez még lehetséges volt. Ilyenek voltak a vasúti közlekedés helyreállításához kapott használt mozdonyok. Ez a minimális segítség azonban eltörpült az elveszett lehetőségek és a szovjet mintára erőltetett, torz gazdaságfejlesztés mellett.
Kun Miklós - A Marshall-terv létrejöttének titkai
Így tényleg maradt a sok tízéves lemaradás, ami még most is tart, és hatása nemcsak gazdasági, hanem lelki nyomot is hagyott a magyar emberekben. Míg Nyugat-Európa a Marshall-segélynek köszönhetően gyorsan talpra állt, és megteremtette a jóléti társadalom alapjait, addig Magyarország a szovjet érdekszférában rekedve, elszigetelten küzdött a háborús károkkal és az erőltetett gazdaságpolitikával. Ennek a kontrasztos fejlődésnek a következményei évtizedekig érezhetőek voltak, és hozzájárultak a kelet-nyugati gazdasági és életszínvonalbeli különbségek kialakulásához, amelyek a rendszerváltás után is komoly kihívást jelentettek az ország számára.
Az elzárkózás nem csupán az állami gazdaságpolitikát, hanem az egyéni sorsokat is befolyásolta. Markstein József, a világutazó, az életművész, és az erőművész, példája jól illusztrálja, milyen lehetőségeket kínált a nyugati világ az egyéni boldogulásra a háború után. Markstein József volt minden: például autót szerelt Strasbourgban, bütykölte a Renault-kat napestig. Aztán alkalmazták artistaként az Angol parkban, később meg sem állt Bulgáriáig, és ott fellépett Szófiában, Várnában, ahol már a Hortobágy legyőzhetetlen bikájaként írtak és beszéltek róla. Merthogy kiválóan birkózott is. Táncolt a Royal Revü Varietében, majd az Arizona Varietében fedezte fel Senger Mici (Miss Arizona), mint parkett-táncost. Az ő története egy olyan életút, amely a nyugati országok dinamikus gazdasági és kulturális talpra állásának köszönhetően vált lehetségessé, szemben a keleti blokk zártabb és lehetőségekben szegényebb világával. Az ilyen típusú egyéni karrierek és boldogulások esélye Magyarországon a Marshall-terv elutasításával és a Rákosi-korszak beköszöntével szinte teljesen eltűnt.
George C. Marshall elismerése és a terv hosszú távú öröksége
George C. Marshall csak két évig volt külügyminiszter, de 1948-ban a Time magazin az év emberévé választotta, később pedig Nobel-békedíjjal tüntették ki. Az egykori ötcsillagos tábornok, kiváló diplomata George C. Marshall csak két éven át állt a külügyminisztérium élén, programja révén beírta magát a történelemkönyvekbe. A II. világháború utáni amerikai külpolitikát meghatározó Truman-doktrína, amelynek a Marshall-terv is része volt, nyilvánvalóvá tette: a II. világháborút követően az Egyesült Államoknak aktív szerepet kell vállalnia a nemzetközi stabilitás fenntartásában, különösen a kommunizmus terjedésének megakadályozásában.
A Marshall-terv az Egyesült Államok 1948-1951 közötti GNP-jének kb. 1,75 százalékát vette igénybe, összege 12 milliárd dollár volt. Ebből az összegből 9,2 milliárd dollár vissza nem térítendő segély, kb. 2,8 milliárd dollár pedig kedvezményes kölcsön volt. A terv nem csupán a gazdasági újjáépítést segítette, hanem szorosan kapcsolódott az európai integráció gondolatához is. A vámhatárok ledöntése, a gazdasági együttműködés ösztönzése alapul szolgált a későbbi Európai Gazdasági Közösség, majd az Európai Unió kialakulásához. Bár a program viszonylag rövid ideig tartott, hatása évtizedekre meghatározta Európa fejlődésének irányát, és megalapozta a transzatlanti kapcsolatok szorosabbra fűzését.