A magyar konyha számos olyan fogást ismer, amely nem csupán egyszerű étel, hanem kulturális jelkép, amely generációkon átívelő történeteket mesél. Ilyen a pogácsa is, ez a sokarcú sós péksütemény, melynek elkészítése és fogyasztása mélyen gyökerezik a magyar hagyományokban. A „megeszi a pogácsa harmadát” kifejezés, bár első hallásra talán rejtélyesnek tűnhet, több szinten is értelmezhető, a konkrét konyhai technikától kezdve a mélyebb társadalmi, gazdasági és kulináris vonatkozásokig.
A Pogácsa Készítésének Hagyománya és a „Harmadik Harmad” Rejtélye
A pogácsa elkészítése igazi művészet, különösen, ha a kelt tésztákról van szó. A házi pogácsa íze és textúrája összehasonlíthatatlan a bolti változatokkal, és ennek egyik kulcsa a gondos előkészítés, beleértve a tészta hajtogatását is. A „megeszi a pogácsa harmadát” kifejezés legkézenfekvőbb és legpraktikusabb értelmezése éppen ebben a konyhai folyamatban rejlik.
A hagyományos pogácsa recept szerint az elkészítés során a tésztát többször is hajtogatni kell, hogy elérje a kívánt rétegzettséget és könnyedséget. Az adatok szerint a pogácsa tésztájának elkészítése a következőképpen zajlik: 25 dkg margarint elmorzsolunk a liszttel, ebbe belekeverjük az élesztőt, majd a közepébe egy lyukat csinálunk, abba tesszük a tojásokat és a sót. Elkezdjük kézzel összedolgozni, és ekkor adagoljuk bele a tejfölt. A tésztát kelesztjük, majd amikor letelt a szieszta ideje, átgyúrjuk, és kettőbe vesszük. Lisztes nyújtótáblán kinyújtjuk, és hajtjuk. Ekkor következik az a bizonyos lépés, ami a kifejezés alapjául szolgálhat: „Egyharmadát behajtjuk jobbról, majd a másik harmadát balról.” Ezután pedig hosszában ismét hármas hajtással készítünk egy párnát. Ezt a bonyolult munkafolyamatot megismételjük, tehát kétszer kinyújtjuk, és hármas hajtással rétegezzük. Végül ujjnyi vastagra nyújtjuk, és a tetejét a késsel megmintázzuk. A tetejét a felvert tojással óvatosan megkenjük (figyelve arra, hogy a tojás ne folyjon le az oldalán, mert akkor nem fog feljönni), és a reszelt sajttal megszórjuk. Ebben a kontextusban a „megeszi a pogácsa harmadát” tehát nem más, mint a tészta felületének egy részének „behajtogatása”, „befedése”, ami hozzájárul a pogácsa különleges szerkezetéhez. Ezt a kifejezést lehet úgy is értelmezni, mint egy játékos utalást arra, hogy a hajtogatás során a tészta mintegy „elfogyasztja” a saját harmadát, rétegeket képezve önmagából.
Azonban a kifejezésnek van egy másik, még játékosabb oldala is, melyet a modern gasztrokultúra és a közösségi média humora is alátámaszt. Gondoljunk csak arra a leírásra, miszerint „a képen a dupla mennyiségű tésztából készített pogácsahegy van fotózva, amit a csenőmanók alaposan megdézsmáltak.” Ez a humoros megközelítés rávilágít arra, hogy a pogácsa olyan ínycsiklandó finomság, amely még a képzeletbeli „csenőmanókat” is elcsábítja. Itt a „megeszi” szó már valóban a fogyasztásra utal, egy kis humorral fűszerezve, bemutatva, hogy a házi készítésű finomságok mennyire ellenállhatatlanok. A pogácsa hajtogatása és a képzeletbeli manók „dézsmálása” egyaránt a pogácsa kulturális sokszínűségét és az ételhez fűződő érzelmi viszonyunkat tükrözi.
Az Élelem Értéke és a Megélhetés Küzdelmei - A Kanászélet Tükrében
A „megeszi a pogácsa harmadát” kifejezés mélyebb, metaforikus értelmet is nyer, ha a történeti kontextusba, különösen a korábbi évszázadok magyar paraszti társadalmának nehézségeibe és az élelem értékébe helyezzük. A pogácsa, mint tápláló és laktató étel, régebben sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint manapság. Az élelem szűkössége, a mindennapi megélhetés küzdelmei egészen más megvilágításba helyezték az egyes falatok értékét.
A célszerű, szegény ember élete gyakran a kanászsággal kezdődött. A régi értelemben vett kiskanász ma már nem található meg. Nincs már olyan kanászgyerek, aki zubbonyos korában kikerülvén a tanyára őrizni, legeltetni a disznókat, malacokat fagyban, sárban, a városba évenként egyszer-kétszer ha bejött, némelyik csak akkor, amikor kiírták katonának. Ott cseperedett, nőtt fel a szabad ég alatt kisbéressé, öreg béressé, egészen addig, míg meg nem házasodott. A sokgyermekes, szegény családú ember gyerekeiből lett a kiskanász. Odaadta kisebb iparosmester is, mikor már nagyon szaporodtak. Otthon nem tarthatták, mert nem volt miből. A muszájnál is erősebb nincstelenség hajtotta, vitte rá a szegényt, hogy gyermekét elállítsa, hogy más keze-lába legyen. Így van ez különben ma is. Ahol sokan vannak, sok kenyér kell. Már pedig régebben 12-17 gyerek is hancúrozott a kuckóban, ha nem egy asszonytól valók is, úgyhogy alig fértek el. Az ilyen helyen aztán nem győzték betevő falattal a sok szájat, rajta való ruhával sem testüket. Az egymást követő bajok ellenére sem ment a gyerek elállítása olyan könnyen, ahogy a szükség parancsára elgondolták. A gyerekek szaporodásával a szülők gondja is növekedett. Nap-nap után égetőbbé vált a helyzet, mi lesz, hogy lesz. Nehéz volt azt még kimondani is, el kellett állítani a legnagyobbikat. Hányszor elmondták, hányszor elbeszélték: „olyan kicsi még ez a gyerek, de muszáj”. Anyja előre siratta, hogy más húzza-vonja, más üti-veri. Míg a jóérzésű apa fájó szívvel adta oda gyermekét szolgálni, s az anya sajnálkozva simogatta tekintetével naponként fejlődő kis fiát, bizony voltak olyanok is, akik számításból adták szolgálatba még egyetlen gyereküket is, hogy ne fogyassza otthon a kenyeret. Keressen legalább egy pár csizmáravalót, lendítsen rajtuk valamit. Sőt olyan is sok volt, aki azért örült a nagyszámú istenáldásnak, mert gyerekei kerestek, dolog és gond nélkül élhetett. Megesett az is, hogy azért kellett elállítani, mert „radó” (vadóc) volt a gyerek, de nagyon, nem bírtak vele. Súlyosabb volt az az eset, mikor elhalván a feleség, a második asszony nem tűrte a más gyerekét; a házi békéért kénytelen-kelletlen a háztól eltávolítani az apa a gyermeket, legtöbbször lelkifurdalások között. Szomorúbb volt a helyzet ott, ahol apa, anya nélkül maradtak az apróságok. Az árvával nem gondolt senki. A könyörületes szívűek is azzal vették magukhoz, hogy minél hamarabb keressenek nekik az árvák. Sok esetben megváltás volt a szegényekre, ha elkerültek hazulról.
Ezelőtt egy-két emberöltővel, amikor még nem erőltették az iskolát olyan nagyon a világi népre, mint manapság, már a zubbonyos gyereket kivitték kanásznak, alig hogy el tudott pásztorítani. Nyolc-kilenc esztendős koráig az ételért szolgált, vetettek a nyakába valami ócska rongyot. Ez volt a fizetése. Ebben az időben a jobbmódú ember fia lett az iskolás, a szegényé a kanász. Vágyott is a gyerek a kintvaló életre, ha belekóstolt is az iskoláskodásba, néhány hónap múlva otthagyta. Mert az iskolában nem azt tette, amit akart, „pacsist”, „jenekest” kapott. Míg a tanyán pite és lepény csalogatta a jobb életre. A tanítótól minduntalan azt hallotta: „Te se bánnád, ha megkennék hájjal az iskolát, hogy a kutya megennél.” Addig mondogatta a mester, míg éretlen gyerekésszel el is hitték szórul-szóra. Arról tudunk, akivel megtörtént, hogy szégyellt iskolába zubbonyban járni - akkor még 6-8 éves gyerek is vászonzubbonyban járt - könnyen hajlott a vele egyidős gazdafi szavára és egy reggel otthagyták a várost kettesben. De mielőtt elindultak, ellopták a hajat és azzal a tanítói pálca hatása alatt megkenték az iskola falát, kivált az ajtófélfát, ahol bejártak. Abban a hiszemben tették ezt, hogy a kutya csakugyan megeszi és megszabadítják a veréstől az iskolás gyerekeket. A kutyák reggelre virradóra nyalakodták az iskola oldaláról a rákent hajat, a járókelők nagy bámulatára, derültségére. De az apák sem erőltették fiaikat az iskolába. Maguk is iskolázatlanok lévén, azzal tartották, aki a kanászságból meg nem él, kevés annak a Dárius kincse is! Többet ért egy választási malac, mint az ábécé. Ki miben született, abban maradjon. A kanászság tehát korántsem volt büntetés a gyereknek, hanem öröm. A legtöbb nehezen várta, mikor állítják el cselédnek. Aki feladta is iskolába a fiát, nyáron a két hónapi szünidőre kiadta a tanyára jószágot őrizni, hadd szokja meg a kintvalólételt. Sok szülő elfogta az iskolától gyerekét, mihelyt az idő kinyitott, kivált azok a néhány hold földdel bírók, kiknek a saját jószáguk őrzésére volt szükségük. A régi időben szinte szokássá vált, hogy a fiúgyerek három esztendeig járt iskolába, a leány csak egy évig. Aztán leszakadt az iskolából. Most már új esztendeig maradt a tanyán. Év végén jött haza csak, hogy újra elálljon a régi vagy az új gazdához. A szegény ember gyereke, ha hamarább nem, mikor elérte a tíz esztendőt, éves kanász lett. Egyformán nagy esemény volt, mind a család, mind a gyerek életében.
A Kanászfogadás és az Élelem Kézzelfogható Értéke
Az esztendő utolsó napján került sor a kanász- és béresfogadásra. Majd minden városrészben volt jelesebb kocsma, ahol a kanászfogadás történt, melyek közül leglátogatottabbak a város közepén levő vásárállás-széli kocsmák voltak. Aki ekkor és itt el nem szegődött, az új esztendő első hetében a templom előtti piacon próbált szerencsét, bár itt inkább a szolgáló fogadás történt. Szokták a gazdák is felkeresni a cselédnek valót, a cselédek is ajánlkoztak a gazdáknál. A mondott napon, vagyis óesztendő utolsó estéjén a kanásznak- és béresnekvalók a kocsma felé tartottak, ahol a fogadás történt. Nem maguk mentek, hanem apjuk kíséretében. Esteli 6-7 órakor már annyian voltak, alig lehetett bemenni. A kocsmának minden helyisége el volt foglalva. Akik nem tudtak helyet fogni, a terem közepén álltak. Nagy volt a jövés-menés, még nagyobb a füst, mert ilyenkor az is pipált vagy szivarozott, akinek sohasem volt a szájában ilyesféle. A nagyobbak, a béresnekvalók boroztak, daloltak. Idejöttek a gazdák is. Külsejükről meglátszott a jómód. A kocsmáros igyekezett helyet csinálni nekik. Az alkudozás során a szülő elmondhatta: „Kanásznakvaló fiam van. gyereket.” A gazda végignézett rajta: „Vót-é már valahol?” - „Nem vót még.” - „Hogy akarja?” - „…búzát, egy köböl árpát, meg választási malacot.” A gazda gyakran sokallta az árat: „Hű, bátya, kend sokallja! Egy kicsit sokallom!” Vagy: „kend alkudni akar, úgy látom.” A szegény ember, a sok bajú, nagy családú apákat jellemző mozdulattal, arckifejezéssel és bőbeszédűséggel kezdte bizonyítani igazát, hogy milyen nagy a nincstelenség náluk, csak a kenyérevő szaporodik, maholnap lelepi a sok gyerek. Még ha szájukbavalót tudott is keresni két karjával, de testi ruhát nem tudott rájuk adni. A panaszaikat addig-addig mondogatták, míg meggyőzték egymást felhozott panaszaik valóságáról. Megegyeztek. Elfogyott a bor is. Köszönés előtt gondos szülő felkérte a gazdát, hogy jól bánjanak a gyerekkel. Szívére kötötte azt is, hogy nagy jószágot ne bízzanak rá, mert azzal még nem bír. - „Elnézéssel leszünk mink” - nyugtatta meg a gazda. Az alkudozások során minden falatnak, minden jószágnak, minden ruhadarabnak súlya és értéke volt. Egy pogácsa harmada ebben a világban nem csupán egy konyhai lépés volt, hanem egy konkrét, érzékelhető adag étel, amely a túléléshez járult hozzá, vagy éppen hiánya éreztette a nincstelenség súlyát.
A Kanász Felszerelése és Mindennapjai
Három-négy nap múlva ment ki a fiú a tanyára. Addig otthon a ruháját kijavították, megfoltozták. Helyreállása előtti napon összeszedték a gyerek gesznye-gusznyáját, amely a következő darabokból állt: az őszi vásárban vett rövid szűrkünké, egy pár fejelés csizma, patkóval a sarkán; fontos volt, hogy minél több szalma férjen az orrába, mert így télen melegebb volt, két szál kapca, régebben vastag vászongatya, ún. téligatya, amit a flanell bélésű nadrág váltott fel; ez esztendeig is eltartott, hétköznap a bélés volt kifelé, vasárnap a színe. Ahol jobban telt, bekecset vettek, ahol nem telt, vastag felöltővel, dakóval kellett beérni. Kis mándli, nyakravaló tartozott még a felső ruhához. Két pár fehér ruha kellett minden kanásznak, egyik a rajtavaló, a másik egy fehér vászonzacskóba kötve, vándorolt örökösen ki és be a tanyára és a városba. Nyáron hetenként, télen kéthetenként. A gazda lakására vasárnap délelőtt, vagy piaci nap (kedd és péntek) vitték a tisztát, hogy a délutáni kimenetellel azt is kivigyék. Egy jókora bunkós bot és bicska egészítette ki a cókmókot. Nehezen várta a kanász a szolgálatbaállás napját. Korán kelt. Rendbe hozván magát, früstök után elindult a nagy útra, az életbe. Szülei lelkére kötötték, hogy szófogadó legyen, jól viselje magát, akkor vele is jól bánnak. Anyja titkon könnyet ejtett. A kiskapuból még sokáig nézett utána könnyes szemmel. Apja is egy önkénytelenül jött sóhajtással jelezte elérzékenyülését. Mikor pedig befordult az édesanya az eresz alá, erőt vett rajta a sírás, az eresz ágasának dőlt, azt ölelte.
Odakint a tanyán kezdetben kedveztek neki. Jó ennivalóval kecsegtették. Hamarabb ehetett, mint a béres. Jókor lefekhetett. Szombaton meleg lábvizet adtak neki. Mindezt azért, hogy megszokja a kintvalólételt. Vigyáztak rá, hogy a kútba ne essék. Eleinte a házban az ajtó háta mögött aludt a vackon vagy padon, szűrrel takarózott, csak mikor világosodni kezdett, akkor keltette fel a gazda. Szájból mosakodott. Apránként hozzászokott a jókor keléshez, napi munkájához. Mikor helyreállt a kiskanász, motyója között mindig ott volt egy darab kötél is karikásostornak. De akár vitt, akár nem, a karikásostort kötélből készítette magának. Jó helyen megkérte a gazdát, vagy gazdasszonyt, adjon egy kis kenderszöszt karikásostornak, amit azok szívesen adtak, örültek, hogy iparkodó, ügyes cselédjük van. Ahol pedig nem törődtek a cseléddel, a gyerek ügyességétől függött, hogy ostora legyen. Úgy segített magán, ahogy tudott: szerzett magának és eldugta valamelyik kazalba. Ha szerezni sem tudott, megkérte a bérest, hogy segítsen rajta. A béres azzal a kikötéssel ígérte meg segítségét, ha meg fogadja, amit parancsol. Könnyű elképzelni, hogy mindenre vállalkozott a karikásostorért.
Kötőfékszárból vagy istrángból készült a karikásostor, mert az sugarán vékonyodó, mint a kígyó; felső része vastagabb, nehezebb, lejjebb folytonosan vékonyodik. Az istrángot szöszből font zsineggel fonja be. A zsineget pedig a kapott vagy szerzett és eldugott szöszből fonja. A kazalból szedegette elő apránként, ingderékban vagy kabátzsebben hordta magánál. Disznóőrzés közben fonta belőle a zsineget, a madzagot. Mégpedig, ha nem állott vagy feküdt a jószág, tehát menni kellett utána, szájba véve a madzagot, ha pedig leülhetett, a lába nagy ujjára akasztva két ágból fonta hajfonatszerűen csavarva, különben nem lett volna kerek, gömbölyű. Tizenkét-tizennégy-huszonnégy öl madzagot font, aszerint, milyen nagyságú ostort készített. A karikásostort a fejénél kezdte csinálni a kiskanász. Behajtotta karikába a kötél vastagabb végét, hogy nyolc-tíz centiméter átmérője legyen és a szárhoz kötötte, de nem a legvégét, hanem feljebb egy „baikarasznyira”. Ami kimaradt a végéből, kibontotta, kiszöszölte, hogy az ostor szárához kereken, arányosan foghassa oda. A több öles madzaggal megkötötte a nyakánál és a karikás fejét itt kezdte befonni, balról jobbra haladva. Rátekergette körbe-körbe a kötélre szorosan egymás mellé. Mikor a fejet befonta, folytatta az ostor derekán. A madzag nem gombolyagban, hanem nyolcas alakban volt összehajtogatva, hogy a kötél befonásakor könnyebben lehessen dugdosni, áthúzogatni. Kétféle karikásfejet csináltak: az ún. Mikor a karikásostor kötélrészét, fejét és a derekát befonta, illetőleg betekerte madzaggal a kiskanász, a vékony végéhez csapót kötött. A csapót juh-báránybőrből készítette, ahol a disznó döglött, annak a lenyúzott bőréből. Ahol juhot nem vágtak, disznó sem döglött, a csapót csizmaszárból csinálta a kanász. A sarkos bőrt bádogfedő szélénél bicskával megkerekítette és abból hasította ki. A csapó is meneteles volt, azaz vékonyan kezdődött és fokozatosan szélesedett. Aki tehette, irhát használt csapónak, sokszor megtette ócska lóhajtó szíj ostor is. A kerek csapó azonban kivágta a jószág bőrét; csak a lapos volt jó. A csapószíj széles végét előbb árral átfúrta, aztán kétszer-háromszor a kötél végére ráhurkolta. A csapó végére jött a sugár. A ló sörényéből vagy farkából húzta ki a kanász, mikor a gazda nem látta, vakarás, fésülés alkalmával. Az ostor fejébe nyaklót kötött a kanász, mely irhából vagy madzagból való. Az ostor nyele gyümölcsfából, többnyire meggy-, cseresznye-, szilvafáiból készült. A nyélnekvalót akkor kellett levágni, mikor aludt a fa, októbertől áprilisig, mert akkor nem volt kitágulva a fagyűrű, igen sűrű és igen tartós. A legegyenesebb ágat vágta le a kanász nyélnek. Üvegdarabbal a haját lekaparta, a fát zsírral vagy faggyúval megkente. Minél öregebb, annál szebb színű lett. A somfából való nyelet hídlás alá tette 4-5 hétig, ahol a fanyél sejtjei húgyisavsággal tömítődvén, a nyél piros színt kapott. Bordórózsaszínnek mondták. A nyél megközelítőleg egynegyed része volt az ostornak. Nem szabadott sem kicsinek, sem nagynak lenni, mert ha kicsi, nem lehetett vele elcsapni, ha nagy, akkor sem tudta a kanász kellően használni, mert rántott. A nyél vége felé vastagodott, az alsó végén, ahol a legvastagabb, két és fél-három centi volt az átmérője. A nyél súlya is nagyban hozzájárult alkalmas vagy alkalmatlan voltához. A nyelet felső végén bicskával át-, kifúrta és a nyéllyukba a nyaklót belehúzta, csomóra kötötte. A nyél végén újabban szíjból volt a fej alkalmazva. A fúrott nyél ősibb volt. Az így elkészített ostorral a kanász úgy durrantott, hogy a jobb kezében a nyelét fogva, feje felett kétszer-háromszor megforgatta és hirtelen hátracsapott vele.
Tavasszal virradatkor (4 óra) kelt a kanász. Kihordta az ételt a disznóknak, kisepelte a jászolt, az etetéshez takarmányt vitt be, a tehénnek leveles csutkát, a lónak zabot, kukoricát, mely alá polyvát terített. Míg a jószág evett, a trágyát kihordta alóla. Azután a vályúból megmosakodott, utána megfésülködött és bement reggelizni. Kenyeret, szalonnát, túrót evett, vagy tejet ivott. Régen kint früstökölt a disznó mellett, ahová a béres vitte ki az ennivalót. Evés után segített az itatásnál, majd az abrakolásnál és fejésnél. Jó időben itatás után, 6 órakor kiereszti a disznókat, kihajtotta őket. A disznó koratavasszal (április végéig) földi mogyorót evett az ugarból, a gyepen perje, tamokgyökér, cickafark, csorbóka, veresnadrág, útifű növényeket. Ráengedték a búzára, míg szárba nem szökött, azt tartották, hogy ez a legeltetés elősegíti a búza bokrosodását. Ha a jószág szomjas volt, amit arról tudott meg, hogy akkor nyugtalan, elhajtotta a kúthoz. Maga is ivott. Innen legeltetve hajtott tovább, bejárta az egész gyepet. Hogy ne unja magát, a disznótrágyát összesöpörte, gereblyélte, lapátolta, talyicskára rakta, elhordta.Ez a részletes leírás a kanász mindennapi küzdelmeiről, a szűkös körülményekről és az élelem értékéről rávilágít arra, hogy a „megeszi a pogácsa harmadát” kifejezés akár egy szimbolikus jelentést is hordozhat. Egy harmad pogácsa egy éhező gyereknek hatalmas ajándék, egy nélkülöző családnak pedig életmentő falat. Ez a kontextus drámaian eltér a pogácsa hajtogatásának konyhai lépésétől, mégis a kifejezés mögött meghúzódó kulturális rétegeket gazdagítja.
Élet a pusztán
A Kulináris Örökség Megőrzése és Megosztása a Modern Korban
A hagyományos ételek, mint a pogácsa, a kulináris örökségünk fontos részét képezik. A mai modern világban, ahol az élelmiszer-ellátás már nem jelenti a túlélés mindennapi küzdelmét a legtöbb ember számára, a főzés és a sütés sokaknak szenvedéllyé, önkifejezési formává vált. Ezt mutatja be a gasztroblogok növekvő népszerűsége is.
Egy ilyen blog például, amely idén ünnepelte egyéves fennállását, hosszú töprengés és kétkedés előzte meg, hogy érdemes-e egyáltalán belevágni. Ma már elmondhatjuk, hogy igen, érdemes volt. Ez a blog kicsit más, mint a többi gasztroblog, hiszen elsősorban a kenyérsütésről, kelt tésztákról szól. Természetesen sok étel, sütemény is felkerül az oldalra. A blogger szívesen megosztja másokkal a család kedvenc ételeinek receptjeit. Szeret főzni és nagyon szeret süteményeket sütni, mégis elsősorban a kenyérsütés szeretetét szeretné átadni mindenkinek, aki kicsit is érdeklődik iránta. Csodás érzés egy jól sikerült ételt, egy szép süteményt a vendégek elé tenni, de egy saját készítésű kenyeret… az valami más! Semmivel sem hasonlítható össze. A szenvedély anyukám egyik karácsonyi ajándékával kezdődött, mikor kenyérsütőgépet kapott tőle. Szinte azonnal megszerették egymást, a gép és a blogger. Lelkesen sütötte a kenyereket, először csak maguknak, hiszen a bolti és a saját kenyér között olyan különbség van, ami csak fényévekben mérhető. Csodálatos kenyeret lehet otthon sütni adalékanyag és töménytelen E nélkül. Nem kell hozzá más, csak szeretet és lelkesedés. A blogger egy egyszerű két gyermekes anya, aki soha nem tanulta ezt a mesterséget. Életében nem járt még pékségben, de profi konyhán sem. Az első sikereken felbuzdulva új és újabb receptek után kutatott, és kutat még ma is. Eleinte csak a közvetlen környezetét fertőzte meg, mára a neten is egyre többen érdeklődnek, követik figyelemmel. Ennek ellenére a blog népszerűsége, sikere még ma is meglepi. A bejegyzésekre érkező kedves kommentek és a magánlevelek jelzik, hogy sokakat érdekel az otthoni pékség. Az elmúlt egy évben jelent meg riport az Észak Magyarország című napilapban a bloggerről és blogjáról, az újság a receptjeiből is bemutatott néhányat. Ezután jött a Goldenblog harmadik helyezés, ami nagy elismerés volt számára, hiszen erre a versenyre az olvasók nevezték. Ennek kapcsán megkereste a Kossuth rádió egyik munkatársa, aki egy interjút készített vele, ami először a körzeti adásban, majd a Kossuth rádión is elhangzott. Járt nála a helyi újság, a Délmagyarország riportere is, ők is írtak róla. Már második alkalommal kapott felkérést, hogy az augusztus 20-i Kenyérfesztiválon süssön kenyeret, ami szintén nagyon megtisztelő, izgalmas feladat volt. A Príma Konyha magazin egyik számában szintén megjelent két receptje és a helyi könyvtárban is bemutathatta az érdeklődőknek a blogját. És persze a blognak köszönhet jó néhány barátságot, kedves ismerőst, hűséges olvasót.
A blog nem csak a receptek megosztásáról szól, hanem a közösségi szerepvállalásról is. A "Sok kicsi" névre keresztelt karácsonyi jótékonysági akcióra, amelynek keretében gasztroblogos és céges felajánlások gyűltek, a blogger is felajánlott egy közös kenyér és valamilyen péksütemény sütést a saját „pékségében”. Az ilyen kezdeményezések is mutatják, hogy az ételkészítés ma már nem csupán egyéni tevékenység, hanem a közösség építésének, az adakozásnak és a hagyományok ápolásának eszköze is lehet.
Különféle Kelt Tészták és Kulináris Kreációk a Modern Konyhában
A blog sokszínű receptjei rávilágítanak arra, hogy a kelt tészták és a házi készítésű ételek iránti szenvedély hogyan nyilvánul meg a modern konyhában. A régi, hagyományos receptek megőrzése mellett újragondolások és kreatív kísérletek is helyet kapnak:
- Szilvalekváros bukta: Gyermekkorunkból hozott ízeket idéz. A blogger anyukája gyakran készített buktát, apukája nagyon szerette. Mindig szilvalekváros volt, így ma is csak szilvalekvárral készül. A buktákat vajjal kikent zománcos tepsibe sorakoztatjuk, hagyjuk kelni, majd tojással lekenve 180 fokra előmelegített sütőben sütjük kb. 25 percig, míg szép piros színe lesz.
- Spenótos kenyértekercs: Ez egy olyan ötlet, amely a ricotta szavatosságának sürgetésével született. A spenótot megmostuk, pucoltuk, lecsepegtettük. Vajat olvasztva pároltuk, sóztuk, borsoztuk, citromlevet csepegtettünk rá. A megkelt tésztát csíkokra vágva megkentük a spenótos krémmel, feltekertük, majd félbevágva, vágott felükkel felfelé, sütőpapírral bélelt formába kerültek, ahol ismét keltek, mielőtt megsültek. Ez is a kelt tészták sokoldalúságát mutatja.
- Egyházaskozári perec: Ez egy különösen érdekes példa a régi receptek újrafelfedezésére. Egy baráti kör által kiadott, nem kereskedelmi forgalomba került szakácskönyvből származik, amely a környék régi receptjeit gyűjtötte össze. A leírás szerint ezt a perecet minden jeles ünnepen, legyen az lakodalom, szüret, bármilyen közösen végzett munka, elkészítették, lakodalmakon a nézősereg közé szórták. A recept leírása elég furfangos, képek híján sokszor nehéz volt elképzelni a kész tészta kinézetét. A blogger a tésztát csíkokra vágta, megsodorta, két végét összecsípte, majd forrásban lévő vízben főzte, míg feljöttek a víz tetejére. Hideg kamrában érlelték egy éjszakára, másnap pedig forró sütőben pirosra sütötték. Ez is rávilágít a hagyományos elkészítési módok bonyolultságára és az örökség megőrzésének kihívásaira. A perec megítélése nem volt egyöntetű: a gyerekek nem szerették, de az anyósnak és vendégeinek nagyon ízlett.
- Kolbásszal töltött karaj és birsalma szuflé Márton napi liba: A blog további példákat is bemutat a modern, mégis hagyományokra épülő főzésre, mint például a kolbásszal töltött karaj, a Márton nap alkalmából sütött liba Beatbull csodás birsalmamártásával és birsalma szufléval, vagy a kalocsai kalács, amely a paprika, cukor és zsiradék különleges kombinációjával édes, mégsem a megszokott sós kalácsra hasonlít. Ezek mind azt jelzik, hogy a magyar konyha él, fejlődik, miközben tiszteli a múltat és az alapanyagok eredeti ízét. Még egy gyors tonhalas szendvicskrém recept is helyet kap, mint „mentőöv” a kapkodós hétköznapokra, amikor a gyerekek válogatósak. Egy rózsalekváros mascarponés desszert pedig a könnyedebb édességek iránti szeretetet fejezi ki, bemutatva a kulináris paletta széles skáláját.
A „Megeszi a Pogácsa Harmadát” - Egy Kifejezés Sokféle Arc
A „megeszi a pogácsa harmadát” kifejezés tehát többdimenziós jelentéssel bír. A legközvetlenebb és legkonkrétabb értelemben a pogácsa tészta elkészítésének egyik fontos lépésére utal, ahol a tészta egyharmadát behajtogatják, ezzel alakítva ki a rétegzettségét. Ez egy praktikus, konyhai utasítás, amely a finom végeredmény záloga.
Ugyanakkor a kifejezés játékos felhanggal is bírhat, utalva a „csenőmanók” képzeletbeli dézsmálására, vagyis az étel ellenállhatatlan vonzerejére, amelyre még a mesebeli lények is ráfanyalodnak. Ez a könnyed értelmezés a modern gasztrokultúrában, a családi konyhákban és a közösségi médiában is megállja a helyét, ahol az ételek nem csupán táplálnak, hanem örömet, szórakozást és közösségi élményt is nyújtanak.
Történelmi és társadalmi kontextusban vizsgálva a kifejezés mélységei tárulnak fel. A régi időkben, amikor az élelem szűkös volt, és a gyermekeknek már egészen fiatalon szolgálatba kellett állniuk, mint a kanászok, minden falatnak, így egy pogácsa „harmadának” is óriási értéke volt. Itt a „megeszi” szó a túlélés, a szegénység és az osztozás kényszerű valóságára utalhat. A kanászgyerekek életének leírása, a fogadási ceremóniák és a nehéz mindennapok mind azt a tényt erősítik meg, hogy az élelem messze nem volt magától értetődő, és a „harmad” birtoklása vagy elvesztése sorsdöntő lehetett. Ebben a kontextusban a kifejezés egyfajta allegória is lehet a szűkös erőforrások kezelésére, a megélhetésért vívott harcra és az emberi leleményességre, például a karikásostor elkészítésének aprólékos folyamatán keresztül.
Összességében a „megeszi a pogácsa harmadát” egy gazdag, sokrétű magyar kifejezés, amely egyszerre utal egy konkrét sütési technikára, egy játékos kulináris humorra, és egy mélyen gyökerező történelmi és társadalmi valóságra. Jelentése a konyha melegétől a tanyasi élet küzdelmeiig, a hagyományok megőrzésétől a modern gasztroblogokig ível, összekötve a múltat a jelennel, és bemutatva, hogy az élelem iránti tisztelet és szeretet hogyan fonódik össze a magyar identitással.