A csigaház titkai: Székely Szabolcs meséje a hazatalálásról és az emberi lélek mélységeiről
A csigák világa talán elsőre nem tűnik izgalmasnak. Puhatestűek, akik nyálkás csíkot húzva, bőrizomtömlőjük, azaz haslábuk segítségével közlekednek. Nem antropomorf lények, és még csak nem is különösebben esztétikusak. Egyetlen, gyerekszemmel is értékelhető tulajdonságuk a hátukon hordott ház, ami otthonul szolgál, valamint a csápjuk, mely valójában tapogató, és gyakran a végén viseli a szemet. Ha már a tényeknél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy Lázár Ervin Berzsián és Dideki című hősei közül Dideki neve egy csigacsalogató félrehallásából származik. Időről időre felröppent a hír, miszerint az „ég a házad ideki” sor nem a csiga otthonának lángolását jelenti, hanem az égboltot. Bár költői, ez a feltételezés téves. Gryllus Vilmos is megénekelte a csigabigát, kedves, négy soros versében („Lassan jár a csigabiga, / táskájában eleség. / Várja otthon lánya, fia, / csigabiga-feleség.”). A „csigabiga” szó pedig egy úgynevezett ikerszó, melynek létrehozása ikerítés útján történt. A „biga” önmagában nem létező szó, és akinek a nyolcvanas évekből Biga csiga és Batka manó jut eszébe, az valószínűleg akkor volt gyerek.
Most azonban Székely Szabolcs „A csiga, aki nem talált haza” című könyvéről szeretnék beszélni, és minél többet okoskodom, annál nehezebb lesz összekötnöm a bevezetést a tárgyalással. Kezdhetném azzal, hogy Székely Szabolcs 1983-ban született, tehát a nyolcvanas években volt kisgyerek? Vagy egy merész asszociációval, a „csigabiga-feleség” kapcsán állíthatnám azt - amit egyébként már egy kritikus is felvetett -, hogy a csigás mesekönyv a 2021-ben megjelent, hitvesi verseket és életközepi reflexiókat tartalmazó verseskötetének, a „Beszélgetés történetének” logikus folytatása? Időzzek el költői képeinél? Nyelvi, formai bravúrjainál, amelyeknek része lehet akár a félrehallás is? Kanyarodjak a félreértések felé?
Dömper nem talál haza. Ezzel is kezdhettem volna. Amíg tart a csodálkozás, elmondom, hogy Dömper eredetileg házi használatra született. Székely Szabolcs a nagyobbik kisfiának találta ki a figurát, akiből a MÁV Szimfonikusok felkérésére lett utcazenész - a megrendelés természetesen csak zenei témájú, havonta közölhető versre vonatkozott, nem utcazenész csigára. Én magam az első pillanattól (2021. szeptember 30.) a mese híve lettem, és nagyjából úgy vártam hóról hóra a folytatást, ahogyan mintegy 180 éve várhatták a Pesti Divatlap olvasói bizonyos Kukoricza Jancsi kalandjait. A „János vitézzel” való összevetés nem túlzás: Székely Szabolcs nem véletlenül választotta elbeszélő költeményének formájául az ütemhangsúlyos, felező tizenkettes verselést, amelynek rímképlete: a a b b. Ezzel a summázattal amúgy Fürge, a magándetektív lepi meg Dömpert, aki önként ajánlotta fel szolgálatait az otthonát nem találó csigának, majd alkalmazva az ilyenkor szokásos nyomozati módszert, követte célszemélyét. Fürge gyarlósága megejtő mind Dömper, mind az olvasók számára.
És éppen az az egyik legfőbb erénye Székely mesekönyvének, hogy - az állatmesék hagyományának megfelelően - az „embertelen” (értsd: ember nélküli) világban rendkívüli pontossággal ábrázol mindent, ami emberi. Hogyan is teszi ezt? Először is gyorsan tisztáz mindent, amin egy kekec (gyerek)olvasó fennakadhatna. Például: „eléggé komplikált / csigavégtagokkal pengetni egy gitárt” - mondja, „szinte lehetetlen, tenném hozzá rögtön / mázli, hogy csigánkat mesébe kell szőnöm”. „[E]gy mesében pedig bármi megtörténhet” - szól az alapvetés. De nem titkolja azt sem, „hogy a szent Természet alkot ily csodákat: / szóval a csiga, az kétivarú állat.”
Másodszor teremt egy viszonylag egyszerű alaphelyzetet: Dömpert meghívják a „Singing Birds” című tehetségkutató előválogatójába, ahová ő gitárosként el is indul, ámde hatalmas vihar kerekedik, s miután megsegít egy ázó-fázó szöcskebébit, maga kerül bajba, és „sajgó puhatestben ébred tudatára”. Eszébe jut a show, ahová elindult, a gitárja, ami összetört, a pótgitár, amiért haza kellene ugrani… és nem jut eszébe, hol van a haza.
A mesekönyv másik erénye a nyelvi pontosság. Annak ellenére, hogy hősei - értelemszerűen - versben beszélnek, sehol egy fölösleges szó, sehol egy rímkényszer alakította fals gondolat. Az emberi világot karikírozó helyzetek és megszólalások engem mint felnőtt olvasót rettentően szórakoztattak: a sünrendőrök rendőrségi bikkfanyelve; az imádkozó sáska körüli közösség, amely véletlenül sem akarja szektának nevezni magát, és amely a pozitív gondolkodás jegyében negatív és kirekesztő; a politikai szócsűrés-csavarás; az „alvilági kaland” Jungnál, a terapeuta vakondnál; a tehetségkutató, amely kéjes örömmel mutatja be a tehetségtelenséget… mind-mind ismerős, és Székely Szabolcs érzékeny ábrázolásmódjának köszönhetően kellőképpen és kellemesen humoros.
Hogy egy gyerek vajon érti-e az ábrázolt jelenségek minden aspektusát? Ráadásul - míg az ilyen-olyan tömegekkel való találkozások valóban nem sülnek el a legjobban - az „emberi” (vagyis állati) kapcsolatok gyönyörűen alakulnak a könyvben. Például, ahogyan Sün Sarolta a szelíd, agressziómentes kommunikációjával lecsillapítja a fogva tartott Dömpert, ahogyan Dömper meglátja Saroltában az egyenruha mögött az egyéniséget, majd végül ahogyan Sarolta szívében győz az együttérzés, és szökni hagyja - mit hagyja! szökésre biztatja! - Dömpert. Végül Dömperben magában is - szó szerint és képletesen is - helyre kerül minden. A helyreállt értékrendnek, a minden értelemben vett önmagára találásnak az egyébként sziporkázó szövegben szívszorító magasságai és mélységei vannak.
Kiknek ajánlom a könyvet, ha folyton kitérek a felnőtt- és a gyerekolvasatra? Túlzás nélkül: mindenkinek. A kiadó a könyvet 6+-osként jelölte meg (talán elsősorban a verses forma miatt). De Horváth Ildi illusztrátor kedves rajzai - az igenis gitárját pengető, majdhogynem antropomorf csigával, akinek van ugyan valami nyúlvány a fején, de az arcán igazi nagy rajzfilmes szem ragyog - akár kisebbek kezébe is valók. Akkor ez becsapás volna? Marketingfogás? Nem hiszem, sőt úgy vélem, nem áll távol a szerző szándékától sem, aki egy, a közelgő vihar elől a játszóról az óvodába visszaigyekvő Csiga csoportot is bemutat („Hahó, Csiga csoport! Indulás, de rögtön! / Mindenki ügyesen párba rendeződjön, / induljunk vissza az óvodába máris. / Hadd ne kelljen külön kérnem Bandikát is!”). Szerintem Székely Szabolcs úgy gondolta, hogy a mese mindenkié, és nem porciózta a mondanivalóját aszerint, vajon melyik gondolat hány éveseknek való.
Székely Szabolcs: A csiga, aki nem talált haza, Móra Könyvkiadó, 2023.
Forgatod a fejed balra és jobbra, két hiány között, mint az egyszeri egérke a viccben, - vágod? Akkor tehát a Család maradt meg az egész hóbelevancból, a régi iskola, kipróbált bútordarab. Igen, aranyapám, a te Köbükid is Afrikából jött, nemcsak az egész középpálya, ha tetszik ez neked a B-középben, ha nem. Hogy arról az aggasztó állapotról ne is beszéljünk, amikor tegnap, azaz úgy hetvenezer évvel ezelőtt a számunk írd és mondd, 2000-re, azaz kétezerre fogyatkozott. A tudomány az ilyet úgy hívja, hogy palacknyak-hatás, átmenetileg beszűkült a szegényes génkészletű populáció, egyéb se hiányzott, most aztán ne csodálkozz, ha olyanok lettünk, amilyenek vagyunk. „Ez van, ezt kell szeretni”, ahogy Víg Mihály is énekli, az alkalomhoz illő szomorúsággal, igaz, azt is hozzáteszi, hogy „ez is jobb, mint a semmi”, lásd még se dió, se mogyoró.
Jó, de végül is mi az, hogy család? „család - ‘szülők, gyermekek, valamint közelebbi és távolabbi hozzátartozók vérségi közössége’; ‘gyermek mint családtag’: négy családja van; ‘leszármazási alapon összetartozó lények vagy képződmények együttese’: méhcsalád, a rózsafélék családja; szócsalád; a finnugor nyelvcsalád. Származékai: családi, családias, családos, családtalan.” Szóval a szlávok nélkül családunk se lenne, ez a szó volt a bonus track a fehér lóért, hozzácsapták a tótok, vagy még korábban, ki tudja ma már, enélkül csak makognánk össze-vissza és mutogatnánk fűnek-fának, mint Attila, csak szittyául, legjobb esetben kézjelekkel próbálnánk megérteni magunkat.
Kimentem tehát az utolsó napfényes őszi napon, oda, ahol elkezdtem ezeket a leveleket, Aquincumba, családlátogatásra, szórakozott osztályfőnök, kizökkent az idő, ó kárhozat, elkéstem vagy kétezer-háromszáz évet. (Már fél három? Azt feltételeztem ugyanis, hogy ha már a régi görögök is ismerték a családot, akkor a rómaiak pláne, kihajtatok a hévvel, ingyért, és aztán, hedonista nyugdíjas, szolidan dőzsölök, azaz élve a nyugdíjas-jegy páratlan előnyeivel, megvizsgálom az egykori települést, illetve, ami maradt belőle, néhány régi kő, újabb romok, múzeumi darabok.
Beszélik, a nagyapám, anyám apja, aki évekkel a születésem előtt meghalt, kiváló szakács volt, de ennek ellenére vagy talán éppen ezért, egy alkalommal beledarált valamennyit a jobb kezének középső ujjából a fasírtba, roncsolt körömmel járkált azután, és ha éppen dologtalan volt, és teszem azt, sétálva korzózott, a háta mögött összefogta két kezét, a ballal a jobb csuklóját lazán átkulcsolva, ettől kicsit előredőlt, pont úgy festett, mintha filozófus volna, aki legott megoldja a megoldhatatlant. Ugyanígy jártam állítólag én is, négyévesen, mit sem tudva a halott nagyapámról, a falról kapartam titokban a meszet, a gyerekágy rácsának rejtekében, meggyűlt ugyanaz az ujjam, levették a körmöt, rosszul nőtt vissza, rettenetes karom a gyönyház dombocska helyén, szégyelltem vagy védtem, ki tudja, valamiért ugyanazt találta ki a test, mint a nagyapámé, mentem, némileg előre dőlve, nevetség tárgyaként, éppen, mint egy filozófus, a bölcsesség pici kedvelője. Hogy ez lenne például a család, a rafináltan újragyártott egyszeri, kínai hamisítvány az eredeti helyett, Tézeusz hajója. Vajon a nagyapám álmát láttam a műtőben, négyévesen? Azonosítás-elméleti vizsgálatot kell végeznem! - jutott eszembe hirtelen a megfelelő kifejezés, és csak némi kutatás kellett a Memória sívó homokjában, és Erdélyre találtam, egy ideje olyan vagyok, mint egy sznob Móricka, mindenről Erdély jut eszembe.
„Ha ugyanolyat látok, azt gondolhatom, hogy ugyanazt látom. (…) Ha ugyanazt látom, azt gondolhatom, hogy mást látok, ami ugyanolyan. A Festő házában, Aquincum úgynevezett büszkeségében, melyet telente csak napi háromszor, és akkor is percekre nyitnak meg a látogatók számára, hiába kerestem a Családot, mindenféle alakok álldogáltak gipszből, magányosan, inkább cselédeknek látszottak, mintha ezek elmentek volna otthonról, kitámolyogtam a romok közé, papundekli legionáriusok szórványosan. Ez a kő persze nem egy bizonyos családot ábrázol, nem szálltak alá csoportosan az alvilágba, mind egy szálig, csak a halált úgy általában, noha magát a sztélét nyilván nem egy absztrakció állíttatta, hogy az idő vizének megkövült tükrében szemlélje önmagát, hanem a család éppen élő tagjai, és a „mellékelt ábra” inkább jelnek értelmezhető, köz-helynek, közmegegyezés eredménye tehát, nem álltak modellt az élők a halottak és jelként mindösszesen annyit jelent, avagy másképp fogalmazva az elkerülhetetlent. Azt a meghatóan naiv elgondolást örökíti meg, hogy egy bizonyos család tagjai valamennyien ide temettetnek majd el, egészen az idők végezetéig. Fölmerül, hogy ezek szerint azok, akik a jel sémáit, a család ikonográfiáját megalkották, szándékuk ellenére talán, de kétségtelenül, gyerekek törvényszerűen bekövetkező halálával számolnak, hogy a család fogalma ezek szerint elgondolhatatlan halott gyerekek nélkül, azok hiányában nem ábrázolható egyértelmű jelként.
Elfordultam, mert szépen érkezett a napfény, nyugatról, rézsút, ahogy kell, és akkor végre megkaptam, amiért jöttem, az ellenpontot, a halottakkal szemben egy eleven családot. A romok között álldogáltak, mintha megtaláltak volna valamit, amit már nagyon régóta keresnek. Kicsi pontok az arcok az Iphone nagytotálján, alig látszanak, ráadásul maszkok takarják a hideg vagy a duruzsoló járvány ellen, ez innen nem kivehető, szemérmes kém, aki vagyok, ez pont jó lesz nekem, gondoltam, majd felhúzom a képet a megtekintőben, szétesik pixelekre, átteszem fekete-fehérbe, a nagyon is egyedit általánossá manipulálom, rontással tüntetem el a személyiségi jogot. Ülsz otthon, piszmogsz a képpel, állítgatod a paramétereket. A jobb szélén a hóbortosan öltözött figura, aki elengedhetetlen része a kompozíciónak, és pont a felé lépő fiúra tekint, valójában kartonpapírból készült légiós, pontosabban egy légiós lapos makettje, eleve kép tehát, ábrázol valakit, csak a család valóságos tagjai a rontott képen hozzá nivellálódtak, kölcsönözték neki saját létezésük elevenségét. A mobil automatikája pedig úgy állította be a mélységélességet, hogy a központi alak, a sötét ruhás fiú a többiekhez képest, így, a rontás után, már egy másik időben létezik, olyan, mintha színesre festett szobor lenne, és ott ülne kétezer-háromszáz éve. A szemednek nem, csak a belső képeknek hihetsz. Lehunyom a szemem, megpróbálom visszacsinálni. Kisimítom a gombócot, visszaragasztom a megmaradt feléhez.
Döbbenetes, hogy alig találni rólad valamit a neten. Soha nem érdekelt, hogy a médiában mutogassam magam. Tudom, hiba, és másokat az ellenkezőjére ösztökélek, de ez a „hahó, itt vagyok” stílus nem az én világom. Mindig zenekarban játszottam, egyetlen helyzetben vagyok csak szólista: amikor zárt ajtók mögött zenét írok. Persze, anyám lelkesen gyűjtötte a korábbi megjelenéseket is. Minden ágon szorgalmas, igyekvő emberek az elődök, sok köztük a tanító és tanár. Apámnak gépészmérnöki diplomája volt, de zenészként élte le az életét. Anyám fiatalon komoly színházi sikereket aratott, a nagyapám viszont lebeszélte a pályáról azzal, hogy nem úrilánynak való. Mégsem szakadt el a színpadtól, több trióban énekelt - még Sárosi Katival is. Az EMKE Kávéházban apám kísérte zongorán, így ismerkedtek meg. Kisiskolásként zenedébe jártam és napi három órát gyakoroltam, úgyhogy, ha megkérdeznek, milyen volt a gyerekkorom, azt szoktam válaszolni: rövid. Jóval korábban… már nyolc évesen volt képem kiállni vizsgára a szerzeményemmel. A kötelező etűd és szonáta után bejelentettem, hogy van egy saját. És dicsérték. Később egy véletlen folytán a Harmonia Vocal tagja lettem, így tágabbra nyílt a látóterem. Bolba Lajos, a Rádió zenei szerkesztője a Bartók konzervatórium előtt szedte össze a tagokat, arcra válogatott. Meglátott a kijáratnál egy jojóval, elcsípett és megkérdezte: akarsz vokálozni? Így kerültem be a Rádióba, másrészt viszont apám révén - a helyetteseként. Sokszor hívták, és ha túl korán kellett menni vagy nem ért rá, engem küldött és bátran megtehette, mert bármit eljátszottam, amit elém tettek. Rám szoktak a szervezők, én meg rászoktam a stúdiómunkára. Ezzel párhuzamosan a komolyzene iránti szorgalmam alábbhagyott, szegény Zempléni tanár úr… Az első félévben minden óráján megjelentem, mert ő osztályozott, a második végén viszont a vizsgab…
Istenbizony semmi bajom nincs a tribute-zenekarokkal, sőt, nagyon bátornak tartok mindenkit, aki azzal kel és fekszik, hogy kvázi egy másik ember bőrébe bújva koncertezzen állandóan. Már a line-up alapján is lehetett sejteni, hogy a hairysek változó felállásban tobzódnak majd a lemezjátszóknál, kaptak is elég időt, hogy hangulatot csináljanak, délutántól hajnalig ők vezényeltek a Balaton partján. Bár a hazai közönség rendszeresen találkozhat velük, a Balaton Soundon is sikerült a legtöbb embert magukhoz hódítaniuk: a T-Mobile Terasz pallói megteltek, a természet kedvelői pedig a füvön táncolhattak. A szervezők számítása bejött, a hajnalra időzített külföldi sztárfellépő, M.A.N.D.Y. érkezése előtt is teltházat produkáltak a hazaiak. Andre, Naga és Beta a tőlük megszokott színvonalat hozták, persze fesztiválos beütésekkel, a szetteket néhol slágerparádé tarkította, a közönség lakodalmas hangulattal hálálta meg a gondoskodást. A tömeg és a bódult hangulat miatt alig lehetett kivenni néhány méternél messzebbről, ki keveri az aktuális nótát, de a slágerek alapján beazonosíthatóvá vált, melyik dj kedvence forog éppen. A lendületesebbek tempósan meneteltek, a hátsóbb sorokban csak bólogattak az utaztató ritmusokra.
A szomszédos Red Lounge-ban hasonló volt a helyzet, a Palotai nevével fémjelzett Rewind szintén népes közönséget vonzott, csak hosszú sorban állás után lehetett bejutni a sátorba. Az időráfordítás itt nem volt kifizetődő, szégyenteljes hangosítás és különlegesnek nem nevezhető szett fogadta a rajongókat. A Balaton Sound nulladik napjának leginkább élő koncerthelyszine egy kizárólag tizennyolc éven felüliek által látogatható tér, beléptetőrendszerrel, személyi igazolványt szkennelő kapuval, itt az Irie Maffia játszott csütörtök este hattól, nehéz is részeire bontani az ottani őrjöngést, elég annyi, hogy sokan mutogattak az ég felé, és azoktól többnyire el is kérték korábban azt az igazolványt, rohadt meleg volt és szőnyeg, mindegy. Néhány óra alatt felszöktek az árak, a sör már 550 forint, a kocsmák vezetői külön jelezték a pultosoknak, hogy 550 forintért adják a sört, a dobozos egyébként ugyanannyi, mint a csapolt. (Update: Kisebb kavar volt az egységárak körül, most már megint 400 forint a csapolt, és ez várhatóan vasárnapig így is marad)
A rövidek ára 10 százalékkal magasabb a fesztivál idején, mint általában. Fesztiváltúltengése van a magyarnak, Hegyalja itt, Balaton Sound ott, igaz, Tokajban még nem láttam jegyneppereket az út mentén, és hiába kérdezgettük a rendezőket, senkit nem kellett agyonverni a sorbanállásnál. Van viszont minden olyan kellék, amit egy ilyen fesztiválhoz kell, hülyefrizurás tizenévesek, műpunkok, tetovált rockerek és még egy rockabillys frizurát viselő csávót is láttunk, alig fért át a beengedő alagút/sátor alatt. Ha már megvan a jegyed, átjutottál a kordonokon, és eleget bámultad a naplementét a Balaton-parton, akkor már nem tudott nem észrevenni, hogy csütörtökön tényleg alig van program a Balatonsoundon. Ott van Mangó, de egyedül igazán a Red Lounge nevű szponzorált mennyiségben koncerteznek, nem is rosszul, de az betelt, toporoghatsz, könyöröghetsz, hogy apám üzlettársának unokaöccse a hangosító, azt mondta bemehetek, becsszó. Mi, mennyi, milyen magas a Balaton Soundon? Elindult a Balaton Sound, pakolnak, jönnek, strand, valahol még nem kapni sört. Kicsit olyan még a hangulat, mint a Beach House-on, sok a bár meg a fehér műbőr fotel, többnyire elektronikus tánczene szól, többnyire a butábbik fajtából, egyelőre, bár most kezdett az Irie Maffia (róluk már a Volt kapcsán írtunk, most akkor nem), mellette az előtérben Mesterházy (dj) játszik jót, elektronikusat, őt meg inkább hallgatják, mint nézik, heten. De mennyibe kerül mi?
Állítólag volt verekedés a bejáratnál, meg elszabadult a egy kisebb káosz, de ennek mi semmi jelét nem láttuk, viszont későn érkeztünk. A sör 400 forint, de csak négy deci, van egy támogatója a fesztiválnak, olyan. Sok a fürdőruhás ember, főtt kukorica 300 forint, csevapcsicsa hasábburgonyával és hagymával 1150, héjas burgonya tejföllel 450, rántott hal krumplival 690, mirelit tengeri halból, az egyik helyen legalábbis. A sült kolbász az egyik helyen 450 HUF forint, a másikon 650, fél grillcsirke 850, nyolc órakor Péterfy Bori, sima lángos 350, sajtos 400, sajtos tejfölös 450, saslik 900 forint, girosz 700, van csülök is, 100 grammját mérik. Hivatalosan már sehol nem lehet pénteki és szombati jegyet kapni a Balaton Soundra, így a különböző aukciós és hirdetési szájtokat ellepték a jegyüzérek, és persze azok, akiknek minden pénzt megér néhány nap a fesztiválon.
A netes hirdetési szájtokon a naívabbak még tízezer forint körüli áron szeretnének pénteki vagy szombati jegyet vásárolni, az elszántabbak azonban 15-20 ezer forintot is hajlandóak kifizetni egy darab jegyért. Összehasonlításként, a hivatalos ár elővételben hétezer, a helyszínen kilencezer forint volt. Olyat is találtunk, aki két pénteki és két szombati jegyért kifizetne 65 ezer forintot. A hetijegy mai árfolyama 35 ezer forintnál indul (elővételben 17 ezer, a helyszínen 20 ezer forint volt a hivatalos ár). Illetve sokan pénteki jegyet cserélnének szombatira, vagy éppen fordítva.
Szerencsésebb helyzetben van az, aki inkább megszabadulna a jegyétől. Már csak azt az árat kell jól belőni, amennyiért meg is vennék tőle a felesleges jegyet. Amíg megpróbál a vállak közt átpréselődni a bejáratnál, nyomul és tülekszik, nem árt tudnia, hogy több zenekar magánrepülőgéppel közelíti meg a fesztivált. Más fellépőt pedig hajszobrászok hada fogad a fesztiválon.
A Fatboy Slim a Sármelléki Reptéren landol, hogy aztán vasárnap este Zamárdiban szórakoztassa a fesztiválozókat. A magyarok közül pedig az Irie Maffia három tagja száll fel a csütörtöki koncertjük után. Ugyanis még aznap késő este Barabás Lőrinc és zenekara az ország másik végén ad koncertet. Akikre ebben a formációban is szükség lesz az Irie Maffiából azokat egy Cessna 120-as viszi el a Soundról. A B52s tagjai szintén magánrepülővel érkeznek a Balatonra, de emellett egyéb igényeikkel is a Soundos szervezők elé álltak. M.A.N.D.Y. Igen, egyelőre mindenki azzal van elfoglalva, hogy hogyan jusson be az idei Balaton Soundra. A hírek szerint ugyanis elfogytak a jegyek. (Bár csütörtökre elképzelhető, hogy még lehet vadászni valahol.) Úgyhogy nem is nagyon érdemes itt ajánlgatni a programot.
Akinek van jegye, az már ma reggel is a Body Language-dzsel ébredt. Akinek meg nincs, az nyilván réges régen az idei Glastonbury Fesztiválon lezavart James Zabiela + Booka Shade mixszel vígasztalódik. Amúgy minden emberi számítás szerint a felhők szépen eltakarodnak Budapest irányába, és Zamárdinak csak a Balatonremegtető ütemek maradnak. M.A.N.D.Y.-ék holnap már Liège-ben Michael Mayer előtt játszanak a belga elektrohippiknek. Nekünk viszont a Polymorphinnal együtt cserélgetik ma a lemezeket.
Na, most már nem csak az mehet ingyen a zánkai BalaTONE fesztiválra, aki debreceni, hanem az is, aki rövidfilmet készít, és nyer vele. Ötven ember kap ingyen hetijegyet, tízen igazán fontos emberként nyernek bebocsátást (VIP-jegy), a fő-főnyertes meg különdíjat is kap. Mit kell ezért tenni, ugyan? A hal úszni akar! Akinek nem jutott hely a Balaton Soundon, az gyógyítsa bánatát egy igazi bajai halászlével! A hal úszni akar! Ezzel a szólással itatják a bográcsban rotyogó halászléért felelős szakácsot Baján. Paprikaillat, pattogó tűz, kedves emberek, halászlé. Eheti gasztronómiai ajánlatunk. Pénteki és szombati napijegyet már sehol nem lehet kapni a holnap kezdődő Balaton Soundra, ez olvasható a fesztivál hivatalos sajtóanyagában. Már bérlet sincs. A fesztivál első és utolsó napjára, tehát csütörtökre és vasárnapra még korlátozott számban vannak belépők, ezeket azonban a helyszínen nem, csak az ismert jegyirodákban lehet megvenni, és már csak kevésben. A tavalyi Balaton Soundhoz hasonlóan idén is szinte az utolsó pillanatban mondta le a fellépést az ibizai dj. Nemcsak a körülmények, de az indok is hasonló: Padilla beteg, orvosai nem engedik el a kórházból. Színpad helyett videóüzenetben láthatjuk majd Padillát, aki elnézést kér a csalódott rajongóktól. A külföldi popcsillagok többsége péntektől érkezik Zamárdiba, de a fesztivál három zenei helyszíne már csütörtökön üzemelni fog, állítólag lesz zivatar, de egyáltalán nem biztos. Emlékeztetőül annyit, hogy Hegyalja az egyik legjobb magyar rockfesztivál, de van ott más is, India-udvar, környezettudatos színpad, kerékcsereverseny, Tokaj meg szép, a lányok pedig trikót hordanak. A nyár egyik legkedvesebb fesztiválján nem lép fel a Fatboy Slim, viszont nem kerül pénzbe, öt napig tart, a veszprémi belvárosban, be lehet rajta mutatkozni. Lesz ugye EFOTT, koncertek, pörgés. Dunaújváros, Szalki-sziget, július 16-ától. Mit ehetünk és ihatunk majd? Ez itt az Efott-étlap.
Cseh hangulatot is kapnak az idei fesztiválozók. Nincs jobb, mint tikkasztó időben egy korsó pilseni sör. Ebédre pedig a marhapörkölt, a knédli, és az elmaradhatatlan párolt káposzta az, aminél nincs jobb. Aki nem szereti a sört, mehet a Borházba, minőségi termelői borokért. Rendelkezésre állnak továbbá a szokásos zizi-lufi-körhinta hangulat járulékos elemei is, mint a lángos és a vattacukor. Jövő szerdán indul az EFOTT, vasárnapig tart, most Dunaújvárosban és kiemelten a sport jegyében, tavaly 58 ezren voltak. A Szigeten sok éven át árulták a Sarki fényt, ami a lírai elnevezés ellenére nem más, mint vodka szódás szifonba töltve, frissen szervírozva. Most viszont a Volt hivatalos itala lett a Fény, aminek egyrészt rövidebb a neve, másrészt a vodka, meg a széndioxid mellett még eredeti Piroska-szörpöt is tartalmaz. Hatszáz forint egy feles, naponta ötven liter fogyott belőle a fesztiválon, és olyan alattomosan támad, hogy a nyolcvanas évek édeskés pillanatait idéző szörp távozása után már nem marad más, mint a boldog részegség, meg a mosolygós imbolygás.
A nyolcvanas évek slágereit szokatlan műfajban feldolgozni nem világraszóló ötlet (Paul Anka is ilyesmiből hoz össze tisztességes nyugdíjkiegészítést), de ezek jellemzően egy albumig vicces projektek. A másik ok a nagyszerű és a koncerteken jól is mutató énekesnők. Elképzelhetetlen lenne a produkció Melanie Pain gyerekdalokhoz illő cukorszirupos hangja nélkül, de a fesztivál koncertjének központi alakja mégis Nadeah Miranda művésznő, egy kirakatbaba arányaival rendelkező, szédületes mozgású bombázó. Bejön, ledobja magáról a vállait takaró fekete selyemkendőt és frufruja mögül, a bardot-i iskolát követve félig nyitott szájjal, pofátlanul pozőr módon kacérkodni kezd a közönséggel. Bár nehéz nem a látványra figyelni, Nadeah hangja is elképesztő, néha el is téríti a feldolgozásokat a karibi tánczenéktől a sanzonok felé, de ez csak jót tesz a fülledt hangulatnak. Egyetlen probléma a koncerttel, hogy a zenekar nagyon nehezen találja a kontaktust a közönséggel (legalábbis úgy, ahogy szeretné). Na ja, a közönség nem ért franciául, az énekeseknek pedig nehezen esik le, hogy talán angolul kellene beszélni a tömeghez (persze még jobb lett volna megtanulni néhány alapkifejezést magyarul, Manu Chaónak sem derogált ez). A koncert közepére azért egymásra talál a közönség és a zenekar, a végén tisztességesen adnak három ráadást is.
Az, hogy a Quimby jó koncertet ad, olyan megbízható pont a fesztiválokon, mint a túlárazott gyros. Eddig akárhányszor voltam a zenekar fellépésén (ez olyan évi 2 koncertet jelent), mindig őrültek voltak, de mindig máshogy voltak őrültek. Persze, amikor Kiss Tibi visszaért lipótos kényszerpihenőjéről, csendesebbek lettek, és néhány éve egy tisztes, polgári - de továbbra is nagyon jó - Quimbyt láthattunk. Legalábbis nagyon elemében van a másik hangulatfelelőssel, Varga Líviusszal együtt. Akár energikusan darálják a Libidót, akár öngyújtós fényjátékot játszatnak a közönséggel a Don Quijote ébredésére, mindig csempésznek egy kis tébolyt a dalokba, és már csak ezért is nagyon lehet őket szeretni. A slágerek mellett a legutóbbi album, a Kilégzés számait nyomják le, ami szövegét tekintve sokat kritizált lemez volt, de zeneileg ez volt a legkiforrottabb album, és koncerten inkább ez számít.
Hogyan szedjünk fel osztrák csajokat? A Voltra érkező külföldiek közül legtöbben Ausztriából ruccannak át a Voltra. Verbális túlélőkészlet következik arra az esetre, ha a kedves olvasó be akarna fűzni egy szimpatikus osztrák lányt, de nem tud németül. Ha esetleg valamelyik leszólító duma működik, kommentben kérjük az élménybeszámolót.
- Alhatok ma a sátradban? - Kann ich heute in deinem Zelt schlafen?
- Adsz egy harit a kenyérlángosodból? - Kann ich von deinem Langos einen Biβ haben?
- Tölts má’ át egy kortyot a poharamba! - Giess doch was in mein Glas!
- Pedig én mindig azt hittem, hogy az osztrák nők rondák. - Ich habe immer gedacht daβ die österreichischen Frauen häβlich sind.
- Két felkelésünket vertétek le, de szeretlek. - Ihr habt zwei Revolutionen von uns geschlagen, aber ich liebe dich.
- A pálinka árt, de jót tesz a bőrnek. - Der Schnaps schadet, tut aber gut für die Haut.
- Gyere velem hajazni Ossianra (kérlek)! - Komm mit mir zu headbang an das Ossian Konzert (bitte)!
- Német vagy, biztos értesz a tankokhoz. - Du bist eine Deutsche, du verstehst sicher was von Panzern.
- Tök jó eb-t szerveztetek.
Dr. A Dr. Beat éppen akkor futott be, amikor középiskolás voltam. Akkoriban a Depeche Mode-osoknak kötelező volt szeretni őket, a bonanzások körében már megoszlottak a vélemények. Mindenesetre elég sokan voltak, akik nagyon komoly arccal tudták a zenekarral énekelni a koncerteken, hogy „iskola, iskola, óuó, tömik a fejed, fizika, kémia”. Nem is beszélve a Valami bizarr dologról. Tizenhét év után állt újra össze koncertezni az eredeti trió, nőt ezúttal nem hívtak maguk mellé, de zenészeket igen, úgyhogy a szintetizátoros őstechno akusztikusabban szólalt meg a most Volton, de azért ismerős, szegycsontrepesztő basszusokkal. Mert az underground klubokból az elmúlt tizenhét évben fesztiválok lettek és persze az ezzel járó nagyobb elvárások, Szilágyi viszont továbbra is azon a képzetlen hangon énekel, amivel egy Megasztár-válogató első fordulójában kiesne. Nincs mese, ehhez a műfajhoz egy Dave Gahan kaliberű énekes kell. Egy másik elfelejtett magyar csapat, a Populär magyar viszonylatban tudott ilyet találni, a Dr. Beat meg sem próbált.
A Volt legnagyobb baklövése, … …hogy a Bëlga egy sátorba került, miközben a Depresszió a nagyszínpadon hörög. Nem ízlésbeli kérdések vagy sztárságfaktor, hanem egyszerű technikai ok miatt. Jelenleg ugyanis a Depresszió nagyjából három iskolabusznyi metálrajongót próbál fűteni, az MTV sátorba viszont lehetetlen bejutni, a sátor előtti úton akkora a tömeg, mint egy mordori hadgyakorlaton. Tizenkét évesen ingyen jártam az Ossian-koncertekre, minden kor- és mérethatáron túl az első sorban csápolva, talán mert az Acélszív, meg a Rock katonái jól kiegészítették a GI. Joe-figurák iránti rajongásom. Elhagynak százak, jönnek ezrek,/ A rock katonái egyre többen lesznek/ A Real American Hero /G. I. Joe is there. Aztán eladtam a GI Joe fig…