A kenyér, mint alapvető élelmiszer, évezredek óta meghatározó szerepet játszik az emberiség táplálkozásában. Történelme során nemcsak a fizikai túlélés, hanem a társadalmi rend és a mindennapok szervezésének szimbólumává is vált, különösen nehéz időkben, mint a háborús vagy válságos időszakok.
A kenyér az emberiség hajnalán: a mezőgazdasági forradalom következményei
Már 14 500 évvel ezelőtt is fogyasztott lepénykenyeret a vadászó-gyűjtögető emberiség, amiről vadbúzából, vadárpából és növényi gyökerekből sütött lepények máig megmaradt elszenesedett maradványai tanúskodnak. Az emberek azonban sokáig, a történészek szerint mintegy 2,5 millió éven át csak abból éltek, amit találtak vándorlásuk közben.
A vándorló-gyűjtögető népek letelepedésének fő oka az volt a megfigyelés, hogy ha egy gabona magjai a földbe potyognak, ott a következő évben több gabona nő ki. A mezőgazdasági forradalom valóban megnövelte az emberiség rendelkezésére álló táplálék összmennyiségét, csakhogy ez a többlet sohasem hozott jobb étkezést vagy több kikapcsolódást az embereknek. A tettes néhány növényfaj volt, mint például a búza, a rizs vagy éppen a burgonya.
10 ezer évvel ezelőtt a búza egyike volt a számtalan vadon növő fűfélének, amely a Közel-Kelet egy kis részén volt őshonos. Már az összes kontinensen hatalmas kiterjedésű búzamezőket látunk, összesen nagyjából 2,25 millió négyzetkilométernyit. Annyi helyet foglal el a búza a földön, mint Nagy Britannia területe. Eközben az emberek komoly áldozatokat hoztak, mert a búza kényes. Nem szereti a sziklás, köves talajt, ezért kitisztították neki a földeket. Nem szeret osztozni a helyen, vízen, tápanyagon más növényfajokkal, ezért a férfiak és nők a tűző napon görnyedve szedegették közüle a többi növényt. Figyelték, ne lepjék el férgek, amelyektől megbetegedhet. Vizet hordtak forrásokból, folyóktól, tavakból, nehogy kiszáradjon. A búza védtelen volt, ezért az emberek őrködtek, és elzavarták a nyulakat, a sáskákat, és bármit, ami a termést veszélyeztette.
A mezőgazdasági forradalom nem feltétlenül hozott jobb táplálkozást: a gyűjtögető-vadászó népek sokkal változatosabban ettek. Nem is nagyobb létbiztonságot: a termés volt minden, és egy rossz év egész közösségeket veszélyeztetett, akik nem kerekedhettek fel, hogy megnézzék, mi van pár tíz vagy pár száz kilométerrel arrébb. Nem is jelentett nagyobb békét: a farmereknek a termés és a föld volt az összes vagyona, akármilyen erős ellenség jött is, nem adhatták fel, hiszen akkor a biztos éhezés várt volna az egész közösségre. Amit az emberiség a búzától kapott, az sok-sok-rengeteg emberi DNS másolat volt. Ha az egyes ember hatalmas áldozatot hozott is a búza kedvéért, az emberiség, mint faj óriási sikertörténetként élte meg a mezőgazdasági forradalmat. Az emberek száma robbanásszerűen nőtt, és ezt nem másnak köszönhették, mint a búzának.
A háború utáni élelmiszerhiány és a jegyrendszer Magyarországon
Az 1945 és 1950 közötti időszakra az élelmiszerhiány és az ellátás újraszervezése nyomta rá a bélyegét Magyarországon. A harcok szétzilálták az infrastruktúrát, a helyzetet nehezítette, hogy a németek és az oroszok is kirabolták az országot. Ennek eredménye volt a nagyon komoly élelmiszerhiány, a feketepiac virágzása és a nagyon durva infláció.
Egységes jegyrendszert vezettek be, ami például azt is jelentette, hogy a napi kenyér fejadag 20-25 dkg körül mozgott 1946-ban. A napi táplálkozás kalóriaértéke a háború előttinek a felét sem érte el, vagyis a lakosság döntő többsége hiányosan táplálkozott. 1945-ben végeztek egy felmérést a budapesti diákok körében, amiből az derült ki, hogy a reggelijük egy tányér rántott levesből, egy-egy pohár kávéból vagy teából állt. Ebédre feltét nélküli főzeléket, tésztafélét vagy valamiféle krumpliból készült ételt kaptak. A diákok többsége húst, tojást, tejet csak nagyon ritkán fogyasztott. A korabeli újságok ehhez a helyzethez alkalmazkodva látták el praktikus tanácsokkal a háziasszonyokat.
A negyvenes évek végére a helyzet stabilizálódott, a jegyrendszer átmenetileg megszűnt, 1948-ra a mezőgazdasági termelés megközelítette a háború előtti szintet. Ám az államosítások következtében az élelmiszerellátás ismét kaotikussá vált, és általános lett az élelmiszerhiány. A sorbanállás, az élelmiszer beszerzése ismét az hétköznapi élet legfontosabb eseménye lett. Az ételeket még a legtöbben otthon készítették, és a főzés időigényes tevékenység volt. Az emberek reggelire és vacsorára zsíros kenyeret, szalonnát, lekváros kenyeret, lókolbászt ettek. Ahol nagyon nem volt elég élelmiszer, nem volt ritka a cukros kenyér sem. Hús hetente legföljebb egyszer-kétszer került az asztalra, leginkább vasárnap. A Nők Lapja receptjei igazodtak ehhez, és népszerűsítették a rántott párizsi, a zöldségfélékből készült vagdalt vagy a párizsiból készült pörkölt receptjét.
A legfontosabb élelmiszer továbbra is a kenyér volt, amit falun még az ötvenes években is nagyon sok helyen otthon sütöttek hetente egyszer. A paraszti háztartásokban ekkor szűnt meg a közös tálból evés hagyománya, és lett rendszeres a villa használata. Az élelmiszerellátás fontos részét képezte az egész korszakban az otthoni disznóvágás. Ezt még a városiak is gyakran igyekeztek megoldani egy vidéki rokon segítségével.
A kollektivizálás hatása az étkezési szokásokra és az üzemi étkezdék megjelenése
A mezőgazdaság kollektivizálása jelentősen átalakította a táplálkozási szokásokat. Egyrészt csökkentette azok számát, akik maguk termelik meg a legfontosabb élelmiszereiket, másfelől állandósította egyes termények hiányát. Még a hatvanas években is gyakori hiánycikk volt a hús, a baromfi, a tojás és a tejtermékek.
A hatvanas években az emberek többsége már valamiféle állami intézményben dolgozott, az étkeztetésüket napközben az üzemi étkezdékkel igyekeztek biztosítani. A gyerekeket pedig megetették az óvodákban, iskolákban. A falusi háziasszonyok ekkoriban hagyták fel az otthoni kenyérsütéssel, és áttértek a bolti kenyér vásárlására.
Az ételek kalóriatartalma a hatvanas években növekedni kezdett, gyakrabban fogyasztottak húst, zsírt, cukrot. A hagyományos ételek továbbra is népszerűek: rendszeresen kerül az asztalra pörkölt, szalonna, tepertő, rántott hús, töltött káposzta, mákkal, lekvárral, túróval ízesített tészták, nudlik, palacsinta, különböző főzelékfélék.
A városi és falusi étkezésben is rendszeressé válik a napi háromszori étkezés, ám míg a falusiak főétkezése továbbra is inkább a vacsora, többnyire meleg étel, addig a városiak főétkezése inkább az ebéd, és vacsorára pedig inkább hideg ételt fogyasztanak, vagy megeszik az ebéd maradékát. A villanyvilágítás bevezetésével átalakul a konyha is, hozzáférhetővé válnak a konyhai gépek. A falusi házak átépítésével a konyhából kiszorul a kemence, a jégszekrényt pedig felváltja a hűtőszekrény, ami teljesen átalakítja az élelmiszer tárolási szokásokat.
A gulyáskommunizmus évei és a romániai éhezés
A gulyáskommunizmus éveire a többség úgy emlékszik vissza mint az olcsó kenyér és a kétforintos krumplislángos időszakára, amikor mindenki kedvére jóllakhatott. A 60-as évek végétől a 80-as évek közepéig még mindig vannak hiánycikkek - gondoljunk csak a pult alól kapható banánra! Ám azért ezek már a jóllakottság évei. A háztáji gazdaságból a falusiak többsége pótolni tudja a hiányzó élelmiszereket. A bolti kínálatban megjelennek a konzervek, a gyorsfagyasztott áruk, a bébiételek. A gyerekek szívesen ettek reggelire kalácsot, kakaót, tejet, teát, a felnőttek inkább szalonnát, tojást, sajtot, kefirt, túrót, felvágottat reggeliztek. Étteremben csak a magas jövedelműek és a szellemi foglalkozások ebédeltek rendszeresen, a többség az üzemi étkezdék menzakajáját ette. Az egy főre jutó élelmiszer növekedésével párhuzamban megnőtt a túlsúlyosok száma. A 70-es évek végén az elhízottak számát 3 millió főre becsülték.
Ezzel szemben Romániában az 1980-as években az ország lakosságának legnagyobb része valósággal éhezett. Az ország vezetője, Nicolae Ceaușescu ugyanis elhatározta, hogy belátható időn belül törleszti az állam adósságát, az ehhez szükséges megtakarításokat pedig úgy biztosította, hogy az embereken spórolt: szinte mindent megvont tőlük, csak annyi élelmiszerhez juthattak hozzá, amennyivel éppen túlélték a mindennapokat.
Ez az intézkedés a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy Ceaușescu utasítására a központi hivatalok a különböző élelmiszerek esetében fejadagokat állapítottak meg, vagyis meghatározták, hogy egy személy legfeljebb mennyi kenyeret, húst, tejet, vajat, tojást, olajat, cukrot stb. vásárolhat. Azért, hogy ezeket az előírásokat mindenki biztosan betartja, és senki se kapjon még egy fikarcnyival sem többet a megengedettnél, bevezették a jegyrendszert. Az élelmiszerjegyen, így például a kenyérjegyen szerepelt, hogy tulajdonosa milyen mennyiség (családfő esetén hány adag) megvásárlására jogosult, illetve követni lehetett rajta, hogy az illető személy az adott hónapban melyik napokon kapta már meg a fejadagját, és mikor mehet újra vásárolni.
Az emberek nem fogadták jól a megszorításokat. Hogy álcázzák a kialakult élelmiszer-válságot, Ceaușescu személyes orvosa, Iulian Mincu tudományosan is megmagyarázta, hogy minden a legnagyobb rendben van, hiszen egy felnőtt ember számára egyébként sem egészséges napi 3000 kalóriánál többet fogyasztani.
Az élelmiszer-adagokat folyamatosan csökkentették, ez pedig oda vezetett, hogy 1984-ben az embereknek például már csak évi 39 kilogramm hús és 78 liter tej megvásárlásához volt joguk. Ha visszaosztjuk, kiderül, hogy ez naponta kb. 100 gramm húst (ez kevesebb, mint egy alsó csirkecomb súlya) és 2 deci tejet (kevesebb, mint egy bögre) jelentett. Napjainkban sokan olyan étrendet alakítanak ki maguknak, hogy még ennyi állati eredetű táplálékot sem fogyasztanak, de fontos hangsúlyozni, hogy erről ma már dönthetnek, illetve hozzáférnek olyan alapanyagokhoz, amelyekkel helyettesíthetik a húst és a tejtermékeket. Az 1980-as években ez fel sem merült! A legnagyobb probléma pedig nem is a fejadagok megállapítása volt, hanem az, hogy az emberek gyakran még a kiszabott mennyiségekhez sem tudtak hozzájutni.
A sorbanállás mint mindennapi valóság és a "ppc" jelenség
Bármennyire éhes is legyen azonban az ember, mégsem ehet egyfolytában ecetes céklát, ha mellette soha nincsen semmi más! Mindenki csak a lakónegyedéhez tartozó üzletben vásárolhatott, ha pedig egyik vagy másik boltba végre áru érkezett, az emberek sorban álltak, hogy ők is vásárolhassanak abból, de ez sajnos gyakran mégsem sikerült: a portéka elfogyott, mielőtt sorra kerültek volna. Az órákig, fél napokig tartó sorbaállás a hétköznapok része lett. Megtörtént, hogy bizonyos munkahelyeken hosszabb ideig akadozott vagy teljesen le is állt a munka, ha a közeli üzletbe áru érkezett, és az alkalmazottak többsége beállt a sorba, hogy ételhez jusson.
Előfordult, hogy az emberek felkeltek éjszaka, letették a bevásárlótáskájukat a bolt elé abban a reményben, hogy ők lesznek az elsők, ha reggel esetleg érkezik valami. A táskák az éjszaka folyamán szépen felsorakoztak, majd reggel, amikor beindult az élet, az embereknek nem volt más dolguk, mint hogy beálljanak arra a helyre, amit a táskájuk foglalt nekik a sorban. A várakozás azonban nem volt mindig békés. A kiéheztetett lakosok nem ritkán tolongtak, veszekedtek, akár össze is verekedtek a nagy feszültségben.
Ha bárhol sor volt, az emberek ösztönösen beálltak, még akkor is, ha fogalmuk sem volt, hogy éppen mit osztanak. Általában mindenkinél volt egy szatyor ilyen esetekre, hátha váratlanul kerül valami. Az erre a célra előkészített műanyag zacskókat úgy is nevezték románul, hogy „ppc”, vagyis „poate pică ceva” (kb.: hátha szottyan valami). Az is előfordult, hogy valaki - csak azért, mert egyszer éppen szabadon lehetett hozzájutni - olyasmit vásárolt nagy mennyiségben, amit nem is szeretett (például csirkebelsőséget), vagy olyasmit, amit nem tudott megfelelően tárolni (például vajat), ezért az elromlott.
Száz éve alakult meg a modern román állam - Élő örökség (2018-12-02) - ECHO TV
Múzeumi tárgyak, mint a történelem tanúi: a kenyérjegyek öröksége
A múzeumokban vannak olyan tárgyak, amelyek eleve az örökkévalóság számára készültek, vagyis azzal a szándékkal, hogy az újabb és újabb generációk is lássák és megőrizzék. Láthatunk azonban olyan tárgyakat is, amelyek a használatuk idején annyira elterjedtek, hétköznapiak és széles körben szükségesek voltak, hogy az embereknek eszükbe sem jutott megtartani az utókor számára. Ráadásul ha használatukhoz még valamiféle rossz érzés is kapcsolódott, az égvilágon senki nem akarta őrizgetni. Ilyen esetben rendszerint utólag derül ki, hogy egyik-másik tárgy mégiscsak nagyon fontos, mert egy bizonyos történelmi kornak a jellemzője, és rengeteg emlék, történet fűződik hozzá. Ebből kiindulva, a múzeumokban dolgozó szakemberek - például a történészek - mindent megtesznek, hogy felkutassanak egy-egy ilyen elfelejtett tárgyat, és bemutassák a közönségnek.
A kenyérjegyek is ebbe a kategóriába tartoznak. A kommunizmus emlékeinek múzeumában, Brassóban például egy, a kenyérvásárláshoz szükséges ételjegy 1989-ből, vagyis a rendszerváltás előttről, a szocialista állam idejéből. Ha idősebb családtagjainknak, tanárainknak, ismerőseinknek megmutatjuk a képet, valószínűleg sokan a fejükhöz kapnak, mert rögtön eszükbe jutnak az emlékek, amelyek legtöbbször nem kellemesek.
Felkészülés a jövőre: a védelemgazdasági útmutató
A Gazdaságfejlesztési Minisztérium (GFM) védelemgazdasági útmutatót készített, amely alapján Magyarország felkészül egy esetlegesen bekövetkező természeti vagy katonai katasztrófára. A „Módszertani útmutató a gazdaságmozgósítási helyzetre való felkészüléshez a követelménytámasztó és tervező szervek részére” címmel tettek közzé egy 21 oldalas dokumentumot a kormány oldalán. A dokumentum legérdekesebb része talán az, amelyben meghatározták a békeidőszak egy főre jutó alapigényeit, amely alapján kiszámolják majd a vészhelyzet esetén a készleteket. Ez a kezdeményezés is mutatja, hogy a kenyér és az alapvető élelmiszerek biztosítása továbbra is kiemelt fontosságú kérdés, még a modern korban is.
tags: #napi #kenyer #fejadag #a #katonaknak