Az emberi gondolkodás és cselekvés labirintusai sokszor elvezetnek minket olyan utakhoz, amelyekről azt hisszük, a helyes irányba visznek, ám valójában egyre távolabb visznek minket a kiindulóponttól. A magyar köznyelvben elterjedt mondás, miszerint „nehéz azt hazatéríteni, akit a saját esze térített el”, mélyrehatóan tükrözi az emberi természet egyik alapvető dilemmáját: amikor valaki saját meggyőződései, gondolatai vagy belső logikája alapján hoz olyan döntéseket, amelyek végül elszigetelik vagy boldogtalanná teszik, rendkívül nehéz kívülről befolyásolni, vagy visszavezetni egy „helyes” útra. Ez a jelenség nem csupán egyéni sorsokban, hanem társadalmi és pszichológiai mintázatokban is megfigyelhető, rávilágítva az öntudat, a szabadság és a felelősség komplex összefüggéseire.
Háy János „Boldog boldogtalan” című regényének tükrében
Háy János a kortárs magyar irodalom egyik legélesebb szemű megfigyelője és kritikusa. Regényeiben, így legújabb kötetében, a „Boldog boldogtalan”-ban is kiválóan ismeri az emberi kapcsolatokat, legyen szó családról vagy munkahelyi ismeretségről, szerelemről vagy anya-gyerek viszonyról, boldogságról vagy boldogtalanságról. A kötet egyfajta gyűjteményes változatát kívánja összeállítani eddigi prózaiírói pályájának, felvillantva benne humort, iróniát, lényeglátó gondolatokat, a minket körülvevő világra vonatkozó pontos reflexiókat, az érzelmi üresség megjelenítését.
A „Boldog boldogtalan” szerkezete is tükrözi a gyűjteményes jelleget, ahol boldog boldogtalan szereplők jönnek-mennek, főként budaiak, magyar- és történelemtanárok, ügyvédek, jógaoktatók, neurológusok és nyugdíjasok, akiket a boldogtalanság köt össze. A szöveg tagolatlan, nem segíti az olvasót bekezdésekkel, fejezetekkel, hanem „ömleszti” a végtelen, sokszor egymásba gabalyodó sztorikat. Olyan a kötet, mint egy novellafüzér, melyben egymásba rohantak az egyes elbeszélések, vagy ahogyan az elbeszélő fogalmaz: „sorsok egymásra lapátolása” olvasható itt. Éppen a tagolatlanság és a gyors váltások, az állandó előre- és visszautalások okozzák, hogy a regényben nem lehet megpihenni, hiszen mint egy kiáradt, nagy sodrású folyó, visz magával (szereplőket és olvasókat egyaránt), és nem igazán van más lehetőség, mint felvenni a ritmusát.
A folyamatosan mozgásban lévő, szereplőről szereplőre váltó nézőpontokból kialakuló szerkezet kitérésekből épül fel: az éppen aktuális történetben megjelenik egy kitérés, de aztán a kitérésnek is van egy kitérése, majd annak is, míg végül már nem tudjuk, hová kellene visszatérni, hová lett kitéve a legelső képzeletbeli zárójel: „(…) sajnos olyan hosszú volt a kitérő, hogy elveszett a kitérő előtt megkezdett mondat vége”. Az olvasó valószínűleg egy ideig megpróbálja pontosan követni a szereplőket (és váltakozásuk rendjét), de aztán feladja, és a sodrásra bízza magát. Nem lehet máshogy olvasni ezt a könyvet, melynek szándéka valószínűleg nem is az, hogy teljes egészében átlássuk, hanem hogy az elénk kerülő történetdarabkák kapcsán elgondolkodjunk problémákon, élethelyzeteken, miközben azt is megláthatjuk, milyen azonos mintázatok vannak a könyv sok szereplőjének életében, sorsában.
Az irónia és az empatikus kíméletlenség
Háy kíméletlensége ugyanakkor valamiféle empatikus kíméletlenség, amely ugyan nem kendőzi el a hibákat, de megérti és elfogadja azokat. Mintha azt állítaná, hogy hibázni is az élet része, az ember talán legfontosabb jellemzője pedig éppen a tökéletlensége. Mint ahogyan a boldogtalanság sem rendszerhiba, nem annak a jele, hogy valamit rosszul csinálunk, hanem az élet szükségszerű része, és ezért talán nem is kellene küzdeni ellene. A regényben megjelenő első szereplő sem tesz mást, mint elhatározza, hogy nem próbál meg mindenáron boldog lenni (és főleg annak látszani), amivel paradox módon egy akkora súlytól szabadul meg, hogy szinte már ettől boldog lesz: „Felállt az ágyról, elindította a napot, azt a napot, amely naptól kezdve nem fog kényszeresen rámosolyogni a munkatársaira, az eladókra, a szomszédokra a házban, csak úgy fog működni, ahogyan egy átlagosan boldogtalan ember működik.”
Az irónia a meghatározó közlésmódja a kötetnek, szinte átitatja az egészet, ezzel mutat rá kíméletlenül a közélet és a magánélet fonákságaira és visszásságaira. A mű humoros megjegyzésektől hemzseg, ugyanakkor rendkívül elgondolkodtató. Háy számos visszatérő problémát boncolgat, mint például az öregedés és a házasságok válsága, de megjelennek a gyereknevelés, abortusz, pénzügyi és munkahelyi problémák is.
A boldogtalanság mint közös nevező
Az üres, évtizedek óta tartó, csak a gyerekek vagy az anyagi kényszer miatt fennmaradó házasságok szinte minden szereplő életében jelen vannak: a házaspárok vagy elválnak, és úgy lesznek boldogtalanok, vagy együtt maradnak, és azért. Házastársi hűtlenség nélkül nincs is házasság, Háy János regényében legalábbis mindenki csalja a másikat. A másik, ennél talán tragikusabb téma az öregedés, a világból való kikopás, annak az időszaknak a bemutatása, amikor az emberek „átcsúsznak az NB kettőbe”. A múlt ekkorra a maga kézzelfoghatóságában már régen elveszett, a gyerekek kiköltöztek, a gondoskodásból szépen lassan gond lett. A divatjamúlt ruházat, a romló egészség, az elmagányosodás, a lakásból eltűnő gyerekkacaj mind az öregedés velejárója, és ennek tragikumát még a kötetet uraló irónia sem képes elviselhetőbbé vagy kevésbé fájdalmassá tenni.
A társadalmi kérdések mellett a személyes dimenziók is láthatóvá válnak, és minderre még egy metaréteg is épül, hiszen a regény megírására is rengeteg utalás történik. Olvasóként ugyanis nemcsak a boldogtalan emberek tablóját, egyfajta ironikus seregszemléjét látjuk, hanem azt is, hogyan teremtődik maga a regény. Az elbeszélő az írás meglehetősen kaotikus folyamatába is betekintést enged, bár ezzel kapcsolatban (is) rengeteg az elbizonytalanító tényező.
Az író, a narrátor és az olvasó viszonya
Az író, az elbeszélő, a másoló megkülönböztetésével is eljátszik a kötet, sőt egy a regénybe titokban beleirkáló személy is megjelenik a színen. A narrátor gyakran elhagyja a pozícióját, és önmagára is reflektál, de még ezen az irodalomban régóta ismert és alkalmazott írói önreflexión is csak gúnyolódik a szerző. Az írót ugyanolyan iróniával ábrázolja, mint ahogyan a szereplőket: „Minden író ezt csinálja, a saját beteg lelkét vetíti rá a világra, s ha sikerül a kivetítés, az olvasói épp olyannak látják a világot, mint amilyen az író lelke, rettenetesnek.” De nemcsak az alkotó problematikája kerül elő, hanem az olvasóé is („Mert magunkat akarjuk olvasni, a többi nem érdekes”), sőt visszatérő elem és céltábla a kritikus is, aki recenzeálja majd a könyvet.
A fentiekből is látható, hogy a „Boldog boldogtalan” kifejezetten (és sokféleképpen) játékos szöveg, de ez egyáltalán nem zárja ki a súlyos kérdések boncolgatását. Nevet az emberek (legyenek akár tanárok, akár orvosok, akár írók, olvasók, kritikusok) kicsinységén, hibáin, felszínességén, ugyanakkor e nevetés mögött rámutat azokra a dolgokra, melyekkel ezeknek a szánni- és nevetnivaló embereknek (mind a nyolcmilliárdnak) szembe kell nézniük. Halállal, gyásszal, öregedéssel, magányossággal - és ilyenkor néha elcsuklik az irónia, és a nevettetően kritikus szövegbe olyan megjegyzések ékelődnek, melyek felérnek egy-egy gyomorszájra mért rúgással.
A főhős nélküli regény még a teremtés és az írás aktusait is összeköti, a maga áradó, ugyanakkor mozaikos és fragmentált történeteivel problémák sokaságát érinti, és egyszerre ironikus, lendületes és lényeglátó. A szerkezet sűrűségéhez hamar hozzá lehet szokni, elbolyongunk a rengetegben, a névtelen (és nem mellesleg boldogtalan) emberek történeteinek sötétlő erdejében, de eközben kíváncsian várjuk, hová vezet az út mindebből. És mintha ezt az író sem tudná egészen pontosan, úgy tűnik, nem tud mit kezdeni a lezárással. A tempós regény a végére elfárad, a befejezés túlságosan hosszúra nyúlik, újabb és újabb betoldásokkal, kitérőkkel, késleltető elemekkel találkozunk (melyek problematikusságára persze az elbeszélő is reflektál, de ettől nem változik számottevően a hatás), mintha az útikalauzunk sem tudná egész biztosan, hogy a rengeteg kanyar után milyen célba juttasson el minket. „A szöveg útjai olyanok, mint egy szerpentin az Alpokban, állandóan kanyargunk, már azt se lehet tudni, milyen irányba haladunk, s hogy egyáltalán valaha is célt érünk-e”.
Az egyéni sorsok szövedéke
A regény számos, egymásba fonódó történetet mesél el, melyek mind az „akit a saját esze térített el” jelenség különböző aspektusait mutatják be.
A boldogság hajszolása és a lemondás paradoxona:Egy nő elhatározza, hogy nem próbál meg mindenáron boldog lenni, sőt, vállalja, hogy boldogtalan lesz. Ez a paradox döntés felszabadítja, és szinte már boldoggá teszi. A társadalmi elvárásoknak való megfelelési kényszerből való kilépés - miszerint soványnak kell lenni, vagy három gyereket kell szülni a nemzetgazdaság megmentéséért - egyfajta belső szabadságot ad neki. Ez az attitűd rávilágít arra, hogy a boldogság gyakran nem külső körülményektől, hanem belső döntésektől és a vágyakról való lemondástól függ. Háy szerint túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a boldogságnak, holott az élet a boldogság és boldogtalanság ritmusára jár, és butaság minden idegszálunkkal csak a boldogságra törekedni.
A párkapcsolatok illúziói és a valóság:A regényben megjelenik egy neurológus és egy jógaoktató története, ahol a húsz év korkülönbség, a korábbi házasságokból hozott gyerekek és a megromlott viszonyok mind hozzájárulnak a boldogtalanság spiráljához. A nő, aki kezdetben vonzódott a férfihoz, végül az „öregszag” miatt taszítónak találja a kapcsolatot. A férfi, aki egy új életet akart kezdeni, szembesül azzal, hogy a múlt árnyai és a társadalmi elvárások mennyire befolyásolják a jelent. Ez a történet példázza, hogy az emberi kapcsolatokban gyakran a saját elvárásaink és illúzióink térítenek el minket a valóságtól. „Minden gondolkodás magunkról egyben értelmezés is,” - ahogy az író jutott eszébe, hogy ezt mondta. A valóság nem a semmi vagy az üresség, hanem az, ami van, ahogyan egy baba, akkor is, ha még csak egy sejttalálkozás, akkor is van.
MINDEN, Amit Tudnod Kell a Generációkról
A szülőség és a felelősség terhe:Egy fiatal lány, aki abortusz előtt áll, egy olyan családi múlttal rendelkezik, ahol az anyja nem tudta megemészteni az apa elhagyását, és üldözőbe vette a férjét, a gyerekeket is magával hurcolva. Kéthetente próbálkozott öngyilkossággal, és minden felelősség a lányra hárult. Ez a traumatikus gyerekkor mély nyomot hagyott benne, és most a saját anyai érzéseinek kialakulása is veszélybe kerül. A regény rávilágít arra, hogy a családi mintázatok és a szülők döntései hogyan befolyásolják gyermekeik sorsát, és mennyire nehéz kilépni ebből a körforgásból. A lány a jógi családjába szeretett volna beülni, átélni azokat az ünnepi és hétköznapi családi eseményeket, amelyeket gyerekkorában nem tudott átélni. Ez is egyfajta eltévelyedés, egy illúzió hajszolása.
Az oktatás és a tanárok kiégése:Egy történelemtanár utálja a munkáját, a kamasz diákokat pedig egyenesen „pokolnak” tartja. A házasságában megrekedt, mert tanári fizetésből nem lehet új életet kezdeni. Külső kapcsolatokba menekül, ahol a „varázs” az iskolai szerepen túl megszűnik létezni. A kollégáival való beszélgetésekben is az oktatás fonákságairól, a diákok tudatlanságáról viccelődnek. Ez a karakter a kiégett szakemberek prototípusát testesíti meg, akik a saját eszükbe - vagy a társadalmi rendszerbe - ragadva nem találnak kiutat a boldogtalanságból. A Trianon előtti Magyarországra szervezett utazások révén menekül a valóság elől, ahol az alkohol segít feledni a problémákat, és a magányos utazókban keres társaságot. A történelemtanár példája azt mutatja, hogy az egyéni sorsok és a társadalmi struktúrák milyen mélyen összefonódnak, és hogyan tarthatják fogva az embereket a saját elvárásaik és csalódásaik.
A titkok és a valóság elrejtése
„A titokkal senki nem tud egy életet leélni.” Háy regényeiben a titkok, a hazugságok és a csalások mindennaposak. A szereplők folyamatosan bujkálnak egymás elől, titkos telefonokat, leveleket tartanak, és a gyerekek előtt is színjátékot játszanak. Ez az elrejtőzés azonban nem hoz boldogságot, sőt, még inkább elszigeteli az embereket egymástól, és mélyíti a boldogtalanságukat. A balatoni nyaralások, a közös élmények sem tudják megváltoztatni az érzelmi ürességet, ami a házasságokat jellemzi. Az olvasó szembesül azzal, hogy a látszat fenntartása milyen magas árat követel, és hogyan vezet az önbecsapáshoz és a magányhoz.
Az élet értelme a modern korban
„Az ember örökké okot keres, holott minden csak következmény. Következménye annak, hogy él.” Háy regénye azt sugallja, hogy a modern ember folyamatosan keresi az élet értelmét, a boldogság kulcsát, de közben elfelejti, hogy az élet önmagában is érték. A vágyakról való lemondás, a jelen pillanat elfogadása, az üresség megtapasztalása - mindezek olyan buddhista tanításokra emlékeztetnek, amelyek a könyvben is megjelennek a jógaoktató szájából. Azonban az is látható, hogy még a „megvilágosodott” jógi is képes emberi hibákat elkövetni, és másokat megbántani.
Az irodalom és az önreflexió
Háy János regénye nem csupán a modern társadalom kritikus látlelete, hanem egyben egy irodalmi kísérlet is. Az elbeszélő folyamatosan reflektál az írás folyamatára, a szereplők megalkotására, és az olvasóval való kapcsolatra. Ez a metaszintű megközelítés rávilágít arra, hogy a valóság és a fikció közötti határvonal mennyire elmosódott, és hogy az irodalom hogyan segíthet - vagy éppen nehezíthet - az önismeret megszerzésében. Az író a saját szövegét is minősíti, iróniával és öniróniával vegyítve, ezzel is jelezve, hogy a művészet és az élet problémái komplexek és sokrétűek.
„Mert magunkat akarjuk olvasni, a többi nem érdekes” - ez a mondat, amely a könyv utolsó oldalain olvasható, összefoglalja Háy irodalmi credo-ját. Az olvasó a könyvben a saját életét, a saját boldogtalanságát keresi, és a szereplők sorsaiban a saját tapasztalataira ismer rá. Ez a felismerés, bár néha fájdalmas, de egyben felszabadító is lehet, hiszen rávilágít arra, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal, és hogy a tökéletlenség az emberi létezés elválaszthatatlan része.
A Hölderlin-párhuzamok
A cikkben megjelenő Hölderlin-elemzés mélyebb rétegeket tár fel az „akit a saját esze térített el” gondolatkörében. Hölderlin kései versei, amelyek a költő mentális betegsége idején születtek, az ürességet, a semmit, az egyedüllétet és az idő múlását ábrázolják. Zimmer, a költő gyámja szerint „gyámfiának” nemigen van kedve írni, de sokat filozofál és jegyzetel. Az íróeszközöket megvonták tőle, mert az írás feldühítette, őrjöngési rohamokat idézett elő benne. Ez a helyzet a belső elszigetelődés és a külvilágtól való elszakadás egy extrém formáját mutatja be.
Hölderlin versei „ablakverseknek” is nevezhetők, hiszen azt érzékeltetik, amit valaki egy szobából láthat a különböző időszakokban. A személytelen higgadtság, a „semmi” ábrázolása, a globális nagytotálban való szemlélődés mind arra utal, hogy a költő a saját belső világában ragadt, és a külvilág csupán tompa, elmosódott képekként jelenik meg számára. A versekben nincsenek egyedi, kis idő- vagy térbeli egységekre bomló megfigyelések, hanem mindig általános fogalmakkal, szigorú nagytotállal dolgozik. Az istenek elszivárogtak ezekből a szövegekből, de jellemző jegyeik megmaradtak. Ez a „magasabb jelenés”, a „távolság”, „magasság”, „ég” kifejezések szórványos jelenléte, és maga a ceremoniális hangütés is mind erre utal.
A fiktív dátumok és névaláírások (Scardanelli) is azt jelzik, hogy a költő kilépett az én-szerepéből, és nem a saját nevében, hanem egy semleges, objektív sávban beszél a világról. Ez a „Weigerung-rögeszme”, a személyiség kiritkítása, a maszkviselési hajlam, sőt a sóvárgás, az elbújás kényszeres megjelenítése mind az emberi elme azon állapotát mutatja be, amikor a saját gondolatai, belső logikája téríti el a valóságtól.
A versek „unalmas” tónusa, a zökkenőket nélkülöző, csiszolt hangvétel, a női rímek kizárólagos használata mind a befejezettség, elvégzettség, véglegesség derűjét árasztják, a természet harmonikus, ritmikusan fel-feltáruló kaleidoszkópjainak ecsetelésével. Ez a lírai alany örül a létezés alaptörvényeinek, kiszámíthatóságának, s talán ismétlési rendje is azt sejteti, hogy már csak ezek a lét-kapaszkodók érdeklik, a biztonság állandósult szavai. A „nehéz azt hazatéríteni, akit a saját esze térített el” mondás fényében Hölderlin esete egy tragikus, de mélyen emberi példa arra, amikor az egyéni létezés a saját belső logikájának fogságába esik.
Az emberi szabadság paradoxona
József Attila „Eszmélet” című versének elemzése is releváns a témában. A vers azt a folyamatot mutatja be, ahogy felismerjük a világ, a társadalom törvényszerűségeit. Tőzsér János szerint szabadon választhatunk a szabadság és aközött, hogy önként lemondunk a szabadságunkról. Azonban a vers azt sugallja, hogy az ember mégiscsak társadalmi lény, és a társadalom (világ) bajai akkor is fájhatnak az egyénnek, ha azok közvetlenül nem is érintik őt.
„Új értéket előállítani (házat rakni) csak munkával lehet, de munkánk gyümölcsét valaki más (háziúr) élvezi.” Ez a társadalmi szinten súlyosabb probléma annál, hogy egyszerű elhatározással változtassunk rajta. A determináltság a dolgok egymástól való függőségét, egymás kölcsönös meghatározottságát jelenti. Nagy mértékben meghatározza a helyzetünket, hol helyezkedünk el a farakásban (társadalomban), és ha egyet megmozdítunk a farakásban az az összes többire hatással lehet. Cselekedeteink nem csak önmagunkra hatnak, de olyan emberekre is, akikhez esetleg semmi közünk nincs.
Ez a gondolatmenet rávilágít arra, hogy az egyéni szabadság korlátozott a társadalmi struktúrák és a kölcsönös függőségek miatt. Az emberi elme sokszor azt hiszi, hogy teljesen szabadon dönthet, de valójában számos külső és belső tényező befolyásolja a választásait. Amikor valaki saját „eszétől” eltévelyedik, az gyakran nem csupán egyéni tévedés, hanem a társadalmi és pszichológiai környezet komplex kölcsönhatásának eredménye. A „nehéz azt hazatéríteni, akit a saját esze térített el” tehát nem csupán egy egyéni sors, hanem egy általános emberi állapot, amelyre a művészet és az irodalom is igyekszik rávilágítani.