Németh László: A gondolkodó, az író és a pedagógus
Németh László Károly 1901. április 18-án született a ma Romániához tartozó partiumi Nagybányán. Édesapja, Németh József (1873-1946) a nagybányai Magyar Királyi Állami Főgimnázium tanára volt, míg édesanyja, Gaál Vilma (1879-1957) tisztviselő családból származott. A család 1904-ben Szolnokra, majd 1905-ben Budapestre költözött. Németh László a Medve utcai általános iskolában tanult 1907 és 1911 között, majd gimnáziumi tanulmányait a Bulyovszky [ma: Rippl-Rónai] utcai Kemény Zsigmond (1911-1917) és a budai Toldy Ferenc Főreáliskolában (1917-1919) végezte.
Eredetileg bölcsésznek készült, 1919-ben magyar-francia szakos hallgató volt, de 1920 tavaszán átiratkozott az orvoskarra, ahol 1925-ben fogorvosi diplomát szerzett, és cselédkönyves orvos lett a Szent János Kórházban. Németh László hitt abban, hogy korszerű műveltség nem létezik természettudományos ismeretek nélkül. Pályája elején fog- és iskolaorvosként dolgozott: a Toldy Főreáliskolában (1926-1927), az Egressy úti (1928-1931), és a Medve utcai polgári iskolában (1931-1943) is vállalt iskolaorvosi állást. 1943-ban iskolaorvosként nyugdíjba vonult.
Az írói pálya kezdetei és a "minőség forradalma"
Németh László irodalmi pályafutása 1925 decemberében indult, amikor a Nyugat novellapályázatán a "Horváthné meghal" című paraszttörténetével első díjat nyert. Az év karácsonyán feleségül vette Démusz Ellát (1905-1989), Démusz János vendéglős lányát. 1926 és 1944 között hat lányuk született, közülük ketten csak rövid ideig éltek.
1926-tól cikkei, könyvismertetései jelentek meg a Nyugat-ban, a Protestáns Szemlé-ben, a Társadalomtudomány-ban, később az Erdélyi Helikon-ba és a Napkelet-be is írt, ez utóbbinak 1931-ig vezető kritikusa volt (a Protestáns Szemlé-ben és Napkelet-ben eleinte Lelkes László álnéven szerepelt). A "magyar szellemi erők organizátora" szerepét választotta magának, és ehhez az elkötelezettségéhez hű maradt betegsége legvégső szakaszában is.
1928-ban feleségével Olaszországba és Franciaországba utazott, mely út meghatározó szellemi élményt jelentett számára. 1929-ben a Napkeletben jelent meg első regénye, az "Emberi színjáték". Télen tuberkulózisban megbetegedett, Olaszországban és Felsőgödön gyógyíttatta magát, felhagyott a fogorvosi gyakorlattal. 1930-ban Baumgarten-díjat kapott, de Hatvany Lajos támadása miatt visszaadta. 1931-ben kiegészítő érettségit tett görögből, rövid ideig görög szakos bölcsész volt. November 29-én Debrecenben részt vett az Ady Endre Társaság irodalmi estjén, mely öt „népi író” (Németh, Erdélyi József, Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Lőrinc) sikeres bemutatkozása volt a közönség előtt.
A Nyugattal való kapcsolata már az 1920-as évek végétől sem volt felhőtlen. Az 1930-as évek elejétől szembekerült Babits Mihállyal, részben a formálódó népi mozgalom (és különösen Kodolányi János), 1932-ben pedig Török Sophie értékelése miatt. Németh László Magam helyett című 1943-as tanulmánya szerint (Török Sophie ügye és más ügyek mellett) Kodolányi személye is szerepet játszott a szakításban. 1932. szeptember 26-án "Tanú" címmel lapot indított, amelyet egymaga írt és szerkesztett. A folyóiratnak 1937 tavaszáig 17 kötete jelent meg. 1934 áprilisától rövid ideig Fülep Lajossal és Gulyás Pállal szerkesztette a Választ, majd a Magyar Rádióban átvette az irodalmi osztály irányítását (1934-1935). Viszonylag rövid rádiós működése során igyekezett az akkori kortárs magyar irodalom egészét felölelni, műsorában a kor nagy vagy később naggyá vált, vagy akkoriban felkapott, de azóta elfeledett írói, költői maguk olvasták fel műveiket, vagy azok egy-egy részletét, majd beszélgettek róluk Németh Lászlóval. A műsorban bevezetett határozott minőségelvűség egy valóban nívós rovatot eredményezett, amely évtizedekre jelentős befolyásoló erővel bírt a Magyar Rádió műsorpolitikájára, hatása pedig részben máig érezhető az irodalmi műsorok terén.
1934-ben jelent meg első könyve, az "Ember és szerep". 1938. március 30-án a Nemzeti Színház Kamaraszínháza bemutatta "Villámfénynél" című darabját, melyet két társadalmi drámájának bemutatása követett a Nemzeti Színházban: "Papucshős" (1939. november 4.), "Cseresnyés" (1942. január 10.). 1939. május 13-án mutatta be a Nemzeti Színház első nagy történelmi drámáját, a "VII. Gergelyt". 1939-től 1942-ig Móricz Zsigmond „adjutánsa” volt a Kelet Népe szerkesztésében. 1940-ben Törökvész úti házát felajánlotta egy népfőiskola céljaira, de megnyitására a hatóságok nem adtak engedélyt. A II. világháború alatt a Kelet Népe, a Híd és a Magyar Csillag munkatársa volt. Tanulmányait "A minőség forradalma" címmel gyűjtötte kötetbe.
A szárszói konferencia és a "Kisebbségben"
A második szárszói konferencia egyik előadója volt. Az úgynevezett szárszói beszédében 1943 nyarán, egy évvel a magyarországi zsidóság deportálása előtt olyan kijelentést tett a zsidóságra vonatkozóan, amely Németh egész további sorsát és az egész Németh László-i életműhöz való viszonyulást gyökeresen megváltoztatta, befolyásolta mind a mai napig. A II. világháború előtt gyakori és hosszan tartó vendég volt Dorogon, a városhoz való kötődése mindvégig megmaradt. Élete utolsó író-olvasó találkozóját is ott tartotta, 1970-ben.
Németh László hírhedt történeti írása az 1939-ben publikált "Kisebbségben" című esszé. Sokan egyszerűen az íróhoz méltatlan munkát láttak és látnak benne, mások egy jó szándékból született, ámde félresiklott kísérletnek tartották és tartják. Egyik legkeményebb bírálója Babits Mihály volt, a nagy költő kijelentette: Németh László nagy tehetségű, de felelőtlen és gőgös. A "Kisebbségben" középpontjában a magyar nemzetnek a 18. század végétől a mű megjelenésének idejéig tartó nyelvi-kulturális romlása áll. Németh László ezt a csaknem másfél évszázadot a saját fogalomalkotásával leírva a hígmagyarok, a jöttmagyarok és a mélymagyarok küzdelmeként értelmezi. A hígmagyarok - közöttük olyan kiválóságokkal, mint Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Eötvös József vagy Petőfi Sándor - kritikátlanul fogadták be a külföldi hatásokat, s erőszakos nyelvújításba, kulturális modernizációba kezdtek, miközben nem értették a népet, a népi mentalitást. Ily módon egy felszínes nemzeti kultúra keletkezett, amely elütött a valódi értékeket valló törzsökös mélymagyarokétól. A 19. század második felében végzetesen kisebbségbe szorították a mélymagyarságot, s a századforduló jöttmagyarjai - a közben eltelt évtizedekben asszimiláltak és asszimilálódottak tömege, jórészt a zsidóságot értve ez alatt - a hígmagyarokhoz kapcsolódva játszva vehették át az uralmat a hazai szellemi élet alakításában. Mindez az első világháborúba, a Monarchia összeomlásába és a trianoni békeszerződésbe belerokkanó magyarság útvesztéséhez vezetett, a túlélés egyetlen lehetőségét csak a Németh László-i harmadik út kínálja.
Németh Lászlót egyéb beszédei és kiadványai mellett főleg a "Kisebbségben" miatt vádolták meg antiszemitizmussal. Ennek cáfolata az egyes művek elemzésével sem lehet eléggé megalapozott. Csupán valamennyi írás és nyilatkozat ismeretében jelenthetjük ki, hogy Németh Lászlótól távol állt a zsidóság bármilyen értelemben vett megkárosítása, valójában egy társadalmi alku kidolgozásán fáradozott, amellyel oldani lehetett volna a hivatalos keresztény-konzervatív rendszer és a hazai zsidóság között 1920 után kialakult feszültséget.
A háború utáni évek és az életmű kiteljesedése
- március 19-étől, a német megszállás alatt Felsőgödön, Szilasbalháson, majd Budapesten élt. Ezekben a hónapokban egyetlen folyóiratba sem írt. A főváros ostromát családjával Illyés Gyuláék rózsadombi házának és a Sarolta-intézetnek a pincéjében vészelte át. 1945 márciusában Püski Sándor hívására Békésre költöztek. Ősztől 1948 decemberéig a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor református főgimnázium óraadó tanára volt. Magyar irodalomtörténetet, de emellett sok más tantárgyat, például matematikát is tanított. A Nemzeti Parasztpárt számára elkészítette "A tanügy rendezése" című füzetét.
Az ötvenes években némaságra volt ítélve, csak műfordításai jelenhettek meg. 1952-ben Lev Tolsztoj "Anna Kareniná"-jának fordításáért József Attila-díjjal tüntették ki. 1954-ben súlyosan megbetegedett, betegségéről vezetett naplóját, önmegfigyeléseit adta ki "Levelek a hipertóniáról" címmel. "Galilei" című drámáját 1956. október 20-án mutatta be a Katona József Színház. November 2-án a szocializmus valódi értékeinek átmentésére figyelmeztetett az "Emelkedő nemzet" című cikkében.
1957-ben Kossuth-díjat kapott, összegét a (hódmező)vásárhelyi gimnázium könyvtárának ajándékozta. Utolsó alkotói korszakában a Tihanyhoz tartozó Sajkodon rendezte be írói műhelyét. Szaporodtak a munkásságát elismerő gesztusok; 1961-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1965-ben Herder-díjjal, 1968-ban Batsányi-díjjal és „A megbecsülés jele” elnevezésű szovjet kitüntetéssel jutalmazták. 1969-ben a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó megindította életműsorozatát. Agyvérzés vetett véget pályájának. Budapesten halt meg 1975. március 3-án.
Németh László pedagógiai nézetei és leányainak sorsa
Németh László sok más szerepe mellett haláláig szenvedélyes, elszánt, bátor és formabontó tanár maradt, akit tanítványai, akár a Medve utcai polgáriban, akár a hódmezővásárhelyi gimnáziumban, akár a debreceni Bocskai-kertben, akár egy tejcsarnokban várakozó munkások soraiban lelkesen és elképedve hallgattak. Egészen furcsa ötletei támadtak: ő már azelőtt kitalálta az egységes természettudományt, a manapság science-nek nevezett tárgyat, amikor ennek híre-hamva sem volt, csak éppen történeti alapon kívánta tanítani: az egymásra épülő természettudományos felfedezések históriáján át akart Arkhimédésztől eljutni Newtonon át Max Planckig. Másik kedvencének a nyelvek tanítása számított: különös módon a magyar nyelvben meghonosodott jövevény és idegen eredetű szavakból indult ki, felfogása szerint így lehetett rávezetni a nebulókat arra, milyen közös - vagy ha úgy vesszük: nemzetközi - alapszókincs létezik, persze főképp az indoeurópai nyelvekben.
A Németh család 1901-ben, Nagybányán élt, ahol Németh László, a család apja tanárként dolgozott. Ez a nagy alkatú férfi négy lányt nevelt fel, s mellette kettőt temetett el. Dr. Lakatos Istvánné született Németh Ágnest, vagy ahogyan édesapja, Németh László olvasói ismerhették: Gigit, egy hónappal ezelőtt 86 esztendős korában hunyt el. A vegyészmérnököt elsősorban nem a Műegyetem tanáraként, hanem inkább édesapja emlékezetének hű ápolójaként tartották számon. Nem indult könnyen az élete. A két világháború közötti Magyarországon a negyvenes évek elején egy alig tizenkét éves, pesti lány súlyos, életveszélyes betegséggel küzdött, majdnem meghalt. A kórisméje került Platón helyébe. Édesapja, az aggódó író egy olyan nehéz időkben, ahol a gyógyítás még gyerekcipőben járt, orvosi egyetemre járt, és megtanult mindent, amit a betegségéről tudni lehetett, s így megmentette kislánya életét.
Később Németh Ágnes vegyészmérnöki diplomát szerzett, Judit nővére pedig fizikus lett, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A harmadik lány, Magda 1956-ban férjével együtt elhagyta Magyarországot, és ugyancsak vegyészként Kanadában telepedett le. A legkisebb lánya, a későn született Csilla, az apai örökségtől megihletve a gyermekorvosi pályát választotta. A Németh-lányok története példázza, hogy a reformpedagógia mennyire fontos lehet. Édesapja merészen új utakat, szokatlan módszereket próbált ki, s ezzel példát adott nekünk, hogy a gyakran merev, megcsontosodott és nem túl gyermekbarát honi pedagógia is lelhet éltető impulzusokat e családtörténetben. Kevés dolog lehet annál felemelőbb, mint egy kis életet pallérozni, útját egyengetni. Ahogyan a szép kort megélt Németh-lányok története példázza, ez bizony hosszú időre szóló, nemes vállalkozás.
Az "Iszony" című regény és Németh László művészete
Németh László életműve négy alapforma, a tanulmány, a regény, a dráma és az önéletírás rendszere. Értekező prózájának három műfaja és korszaka: a kritika, az esszé és a tanulmány. Mint kritikus „a véleményalkotás művészetét” elfogulatlan értékszemlélettel, az impresszionisztikus és filozofikus módszerek egybekapcsolásával, a műalkotás lélektani gyökereinek és esztétikai jegyeinek együttes kutatásával gyakorolta ("Készülődés", 1941). Az esszéíró a tárgykört az irodalmon túli területekre (történelemre, tudományra, ideológiára, pedagógiára) is kiterjesztette. Belső dialógusokban az objektivitás igényét a feladatvállalás erkölcsi elszántságával és a szellem játékos működésével kötötte össze: Ady személyességét és Babits tárgyiasságát vonta szintézisbe ("A minőség forradalma", 1940). A tanulmányszerző ereje a kettős megközelítés: a strukturális és történeti elemzés egymásra vetítése. Regényeiben a realizmus klasszikus hagyományát a gide-i, prousti modern tudatregény esztétikájával keresztezte. Fő problémájuk az emberidegenség és szolgálaterkölcs ütközése és feloldási kísérlete. Az egyik változat az „üdvtörténet” a fejlődésregény foglalatában, középpontban a „szent”, a „hős” alakjával ("Emberi színjáték" 1944; "Utolsó kísérlet" 1969; "Égető Eszter" 1956). A másik típus a „lélekmonódia”, mely a világból kiszigetelődő ember, a „szörnyeteg” belső állapotrajzára, szoborszerű jellemére összpontosít ("Gyász" 1935; "Iszony" 1947). Az "Irgalom" című művében (1965) e két irány egybefonódik. A dráma Németh László számára kelepcehelyzetekben a katarzis esélye, a válság öntisztulása. A „tragédia halálának” századában az ember méltóságát a küzdelem heroizmusának ábrázolásával pereli vissza. Követi a klasszikus görög dráma lényegre szorítottságát, de a végzetet az embertermészettel azonosítva humanizálja. Színpadi alkotásait a sorsvállaló ideaember középpontba állítása, a nemzeti és általános emberi problémák iránti érzékenység és az eszmékből fejlődő szenvedély magas hőfoka jellemzi. Társadalmi drámáiban a szociális bűntudat és édenalapító törekvés összeütközését, a cselekvési lehetőségeitől megfosztott, a családi „jó érzések hínárjában” vergődő értelmiségi ember vívódását jelenetezi ("Villámfénynél" 1936; "Papucshős" 1934; "Mathiász-panzió" 1940-1945; "Szörnyeteg" 1953; "Nagy család" 1962-1964). Történelmi drámáiban az igazságkereső hőst állítja szembe korának kicsinyességével, értetlenségével, valamint önnön emberi gyengeségével, s a „bukva győző hős” sorsában egyszerre ábrázolja az eszme diadalát és hordozójának megtöretését (VII. Gergely).
Az önéletírás az alkotói számvetés műfaja, amely korszakváltás idején virágzik. Az "Iszony" (1942-1947) című regény Móricz Zsigmond parancsára kezdődött. Németh László szerint „az Iszonyt Móricz Zsigmond parancsára kezdtem el; azzal fenyegetett, hogy beszünteti a Kelet Népét. A derekán meghalt. Ez volt az egyetlen munkám, melynek befejezésére műértő barátok biztattak. Öt évig vártam vele.” A mű Kárász Nelli tudatregénye, amely „egy mozdulatból bomlott ki … Két házastárs ült egymás mellett … s az egyik kényelmesen, elégedetten babrált a másikon, a nemesebbiken. Ebből a pillanatnyi iszonyból, az elképzeléséből nőtt ki az Iszony.” A sokdimenziós műben egybeolvadnak a különféle rétegek, a társadalmi, a lélektani és a mitológiai sík; a pszichológiai analízis összeszövődik a korrajzzal, a miliőábrázolás éppoly hiteles, mint az emberi bensőé - az író intellektusa a problémák természetében, sokrétűségében is megmutatkozik. Az író alapvető célkitűzése egy tudat kialakítása: „amit én egy regényben elő próbálok állítani, az az olvasóval megéletett tudat, amelyben éppúgy ott van mindennek a helye, mint az ő tudatában. Ezért van a főhősnek nálam nagyobb jelentősége, mint más regényíróknál, ezért kelti több regényem is, távolodóban, egyetlen alak, egy szobor benyomását. Mert mi más az igazi szobor is, ha nem egy tudat vonalakra, anatómiáira lefordítva”. Ahhoz, hogy az író megvizsgálhassa, „milyen tudat felel meg a mai Dianáknak”, a regényformát „kell választania” - így születik meg az Iszony. A regényírásban Németh Lászlót az vonzza, hogy ezt az építkezést semmiféle irodalmi műfajban, tudományos munkában sem lehet olyan nagyszerűen követni, mint a regényírásban.
Egyetlen nőalakra irányultan e műve is „monódia” - az író rendkívüli érzékenységgel, orvosi precizitással elemzi a sajátos női érzésvilágot és lélekállapotot. A - kompozíciós értelemben - „monumentálisra nőtt novellára” is emlékeztető lélekteremtő regény „burkolt tragédia”. Egyrészt, mert az író felfogása szerint az ember a tragédia léthelyzetében van „zsákutcában, körülfogottan, és vívódnia kell”, másrészt e művének tudatos formaépítő törekvése is a tragédia-műfajhoz való közelítés: megvan a katarzissal záruló három felvonás. Az Iszony fegyelmezett formájú, zárt szerkezetű alkotás: a huszárpusztai magány csendjéből Nelli a cenci erdők csendjébe, a „megnyert nyugalom”, a megtalált részvét gyógyító állapotába tér vissza.
Kárász Nelli és Takaró Sanyi házasságtörténete a mű lélekelemző, biológiai-pszichológiai síkja. Sanyi rosszul választ - kapcsolatuk nem romlott meg: ismeretségük (első pusztai találkozásuktól kezdve) eleve diszharmonikus, feszültségteli; végig meghatározza Nelli szembenállása, ellenkezése. Nelli képes lett volna szeretni Sanyit, ha nem akart volna a férje lenni. Az emberek viszonyát nem az szabja meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében. Ha Sanyi nem belé, hanem Terusba vagy másvalakibe szeret bele, később elviselhetetlennek érzett tulajdonságai megbocsáthatónak, sőt kedvesnek tűntek volna fel. Ha mint bizalmasának, neki gyónja meg azokat az érzéseket, amelyeket egy más pusztán lakó Nellike iránt érez, tán ő is azt gondolja: nem is járt olyan rosszul az a Nellike ezzel a Sanyival. A Takaró-fiúk (nevezetessé vált) krumplispalacsintás újévköszöntő látogatása után összesen kétszer találkoznak személyesen (közben Sanyi csak a leveleit küldözgeti Óvárról), de Nelli ellenérzései erősödnek, mert szülei és barátnője, Terus, „alattomosan segédkeznek” a fiúnak összeboronálásukban. Amikor már egyértelműen tiltakozna, édesapja halála döntési helyzetbe kényszeríti: „kétféle rémület közt” választva - „mi lesz belőlem Sanyi nélkül …. mi lesz belőlem vele” - nem tudja irányítani az eseményeket; „betört lóként” veszi tudomásul házasságuk „hallgatag megállapodását”. Az ágaskodás állapotából átjutott a megadáséba. Édesapa halála, édesanya gyámoltalansága, Sanyi ostroma nem érv volt, amit be lehet látni, hanem erő, ami megroppantotta.
Az esküvő (és a teljes kiszolgáltatottságát tudatosító pesti nászút) után minden esemény konfliktusaikat szaporítja: egymást követik a viták, az összecsapások - védekezik, majd vadul támad is -; keresi az álmegoldásokat, pótcselekvéseket, húzza az időt: gondoskodó anya lesz hirtelen, beleveti magát a munkába, a vendégeskedésbe - „Itt éltem egy ember kenyerén, s a barátait csak azért szíveltem, mert az ellenségeivé sikerült tennem” -, majd Cencre menekül; végül, Sanyi eladósodása után, néhány kosztossal (a „kifőzdével-panzióval”) foglalatoskodik. De „a rossz házasság - gyalázatossá is tesz”: az egyre erősebb testi-lelki undort csak az irtózat, a düh, a gyűlölet „árnyalja”, sőt, utolsó cseppként, a szégyen is: „Ennek a lánynak dolga volt Sándorral. … Valamiben mindketten egyenlők voltunk: ugyanaz a férfi használt bennünket”; „..egyszerűen undor? Hogy ugyanaz a test, amely az én magányom fölhasítja, a bensőmet bepiszkítja, nemcsak a maga piszkát hozza, de a szukáét is. Így is, úgy is az emberszenny, a világpiszok, ami belém csap, elönt”. Megszűnik minden más érzésfajtája az elhatalmasodó irtózáson kívül - de csak a beteg Sanyi gyengesége teszi lehetővé a végkifejletet. A borzalom megduplázta az erejét. Az arcába nyomta a párnát, s a lábával is rúgta őt magától. Egyszerre csak azt érezte, hogy a párna túlsó felén nincs ellenállás… Sanyi nem játszott. Félig nyílt szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyában. Az egész folyamat, minden elemével, az eleve meglevő iszony erősödése, elhatalmasodása, komplexussá növekedése; de az iszonyfolyamat maga is viszonyfogalom - kizárólag Nelli és Sanyi kapcsolatának terméke.
Kárász Nelli büszke, öntörvényű, „magának való”, önmagába zárt egyéniség. A puszta, a magány, a csend a lételeme - „Én beszélni is úgy szeretek a legjobban, hogy megyek és hallgatok” -; megőrizné tisztaságát, értékeit: végzetes pechje, hogy pont ő kellett Sanyinak. (Ugyanez fordítva is igaz: „Szegény Sanyinak az volt a szerencsétlensége, hogy egy ilyen lélekbe akadt bele. Amit ő az ő jó szeme nagy leletének tartott, az a szilveszteri bál jegyezte el a halállal.”) Idegenkedése (férjére hasonlító) gyerekétől és a magára kényszerített falusi társasági élet csak tovább deformálja bezártságában. („Az ilyen embert nem szabadna arra kényszeríteni, amitől riadozik.”) Csak az adott relációban idegen; bizonyos távolságon túl békésen megfér az emberekkel; nem eleve képtelen a kapcsolatteremtésre: fel is merül benne a választás lehetősége (először Ernő, a tolnai „kis újdonsült tanító” személyében, majd sógorán, Imrén gondolkodva). A békés egymásmelletiségben, a („kurrogás” helyett) általa vágyott „páros magányban” képes lehetne a házasságra. Tiltakozik szegénységük takargatása és mindenféle alakoskodás, konvenció, ráerőszakolás ellen; leginkább azért támad, hogy leplezze tehetetlen kiszolgáltatottságát. Mivel Sanyi nem képes elfogadni az ő normáit, értékrendjét, egyre inkább Nelli süllyed a közönségességhez kitöréseivel („nem tudtam megállni”, „engem vitt a fúriám”; „fölösleges és szégyenletes dolgokat mondok”, „pontosan tudtam, hogy gonosz és ostoba vagyok”). Cselekvési szabadságában korlátozzák a társadalom és családja helyzetének adott viszonyai (szegénységük, pusztaiságuk és egyáltalán: női mivolta), és saját biológiai, pszichikai adottságai. („Az én büntetésem - természetem idegensége - előbb kezdődött, mint a bűnöm, s tart, ameddig élek.”) A falu szemében bűne: mássága - alkata, „dámvadsága”, magányvágya. („Az emberekben van egy mérték, nem is mérték, inkább valami langy, sok testből összefűlt meleg, amelyik azt mondja: mi, emberek, ilyenek vagyunk. Én nem voltam ilyen. Annak a riadalomnak volt igaza, Fehérváron, a fényképész előtt: de hisz akkor én nem vagyok normális. … Az apám magányos sétái, a Szeréna néni aggszűz lelke: két oldalról is gyűlt bennem a csönd, a holdfény, a riadalom. A testem alkalmas volt mindarra, amire más asszonyé. Sőt, ha hihetek Sanyi összehasonlításának, vonzóbb voltam a legtöbbnél. Nelli viszolygásában fontos szerepet kap antropológiai eltérésük is: saját szoborszerűségével szemben részletezve leírja a „húsember” Sanyi tömzsi, szőrös hátú kezét, pamatos hátát, diónyi, barna lében forgó szemét - ugyanakkor, Terus szerint, Sanyi „a legcsinosabb fiú a faluban, gyönyörű, barna szeme van … a rektorné … is azt mondta, hogy nem lehet a nézését elállni” -; ehhez társul „brácsázása”, „búgó hangja”, „kacsmargása”, és egész jelleme: kérkedő, kitárulkozó szájhős-volta, ízléstelensége. („… hiú, kényelmes, cigány, igazságkerülő, inkább jobb, mint rosszabb a többinél. Szinte nem is volt Sanyi, úgy folyt össze egy csomó Bodolai Ferkóból, tiszti kantinból,…")
Taller Ágnes: A borkultúra nagykövete Spanyolországban
Németh Lászlóné Taller Ágnes egy ideig egy kiadóvállalatnál dolgozott, ahol a legjobb magyar bormagazin főszerkesztője volt. Már akkor is sugárzott belőle valamiféle örök vidámság, optimizmus, és az ő kuckója volt a kiadó legvidámabb sarka. Ági néha nehéz utolérni, mivel rendkívül aktív életet él. A beszélgetés tervezett idején éppen a nővérével lógnak a tengerparton. Ági és családja nyolc éve vágott neki a nagy kalandnak, amikor Spanyolországba költöztek. Tulajdonképpen nem is ő, hanem a férje szeretett bele egy sajtóúton a spanyol levegőbe. Ági viszont Magyarországon is jól érezte magát: hasított a magazin, rendezvényeket, borkóstolókat szerveztek. Ráadásul ott volt a három gyerek, akiket nem szívesen mozdított volna ki a komfortzónájukból. Aztán végül mégiscsak belement a költözésbe.
A gyerekek közül a legidősebbnek volt a legegyszerűbb, ő magántanulóként leérettségizett aztán. A középső könnyen váltott: bár nem tudott spanyolul, hamar belejött. A kicsinek ment a legnehezebben, kellett neki néhány év, mire belerázódott. Jelenleg Spanyolországban, egy hegyek és völgyek közt elhelyezkedő festői környezetben laknak, ami fél órára található a tengerparttól. A település olyan, mint Etyek, Barcelonából is kiruccannak ide az emberek. Nyolcvan pezsgőpincészet működik ezen a kis településen, ahol mindkét szomszéd termelő. Barcelona a tömegturizmus miatt a világ egyik legdrágább városa - szerencsére itt az árak lényegesen alacsonyabbak, mint a közeli nagyvárosban. Egy öreg, százharminc éves házban laknak.
Ági magánéletében időközben változás állt be: egyedül maradt a gyerekekkel. Természetesen nem volt könnyű az az időszak. A szép, dimbes-dombos, szőlőkkel ölelt környezetben azért nem olyan nehéz az élet. Ági kezdetben a saját, borokkal foglalkozó honlapját írta - ezt tulajdonképpen a világ bármely szegletéből képes csinálni -, de már a költözéskor benne volt a képben, hogy borkóstolókat, nagy spanyol eszem-iszomokat (elegánsabban: gasztroesteket) szervez a környéken. A cava, a spanyol pezsgő egyelőre nem olyan felkapott, mint például az olasz habzóbor, a prosecco, de azért mégiscsak elkezdtek szállingózni a magyar csoportok, és szájról szájra terjedt a híre a vidám katalán vendéglátásnak.
Közben a gyerekek is megnőttek. A nagyobbik fia visszaköltözött Budapestre. Visszahúzta a szíve - na meg a barátnője és a zenekara. Politológusi diplomát szerzett, aztán pedig - biztos, ami biztos - humánökológusit is. A „kicsi” pedig már tizenhat, művészeti iskola felé veszi az irányt. Kötélakrobatikára is jár, nagyon ügyes. Gyönyörűen beszél mindegyikük spanyolul és katalánul. Ági is tanul katalánul, ami „nagy luxus, mert csak hétmillióan beszélik a nyelvet”.
Amíg a szülei éltek, többet járt haza, de most is megy, főleg ha boros rendezvény van. És fontos, hogy találkozzon a nővérével és a bátyjával. És mivel hozzájuk is sokan jönnek Magyarországról, egyáltalán nincs honvágya. Közben - szintén a borkonferenciák miatt - járja a világot: júniusban Szardíniára utazott, júliusban meg Mexikóba. De nagyon szeret a teraszukon is üldögélni. Itt ez a nagy ház… Jó, néha azért omlik a vakolat, és nem vet fel bennünket a pénz, de mégis úgy él, mint amiről az emberek álmodoznak. És amiről ő is ábrándozott régen, csak valamiért nem mert meglépni.