A nyelvi kifejezések sokszínűsége és a generációk közötti kommunikációs szakadékok mindig is izgalmas kutatási területeket kínáltak. Különösen igaz ez a diáknyelv, vagy más néven diákszleng esetében, amely folyamatosan változik, fejlődik, és gyakran rejtett jelentéseket hordoz. Ebben a cikkben Hoffmann Ottó, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára, a Nyelvtudományi Tanszék és a Nyelvtudományi (Alkalmazott Nyelvészeti) Doktori Program állandó meghívott előadójának "Mini-tini-szótár" című munkája segítségével igyekszünk feltárni a diáknyelv különös és gyakran humoros fordulatait, különös tekintettel a „nyuszi var helyett lekvarban” kifejezésre, és annak szélesebb kontextusára.
Hoffmann Ottó és a diáknyelv kutatása
Hoffmann Ottó nem éppen tini korú már; évek óta intézményünk nyugdíjasa is. Csak éppen nem nyughat, mert tovább fűti valami, hogy az általa évtizedeken át figyelemmel kísért kiskamaszok és kamaszok („tizenévesek”) nyelvét vizsgálja, s a feltárt eredményeket közzétegye. Ez a töretlen érdeklődés egyedülálló a magyarországi pedagógiai alkalmazott nyelvészetben, ahol az életkori vizsgálatok általában a tíz éves korhatárt sem lépik át. Az érettségizőket már felnőttnek kezelik nyelvük tekintetében, de nemegyszer ez már 16 éves kortól érvényes. Így aztán a kiskamaszok és kamaszok (a „tinik”) egyelőre kimaradnak a nyelvészet érdeklődéséből. Hoffmann Ottó ezen próbál segíteni változatos eszközökkel már évtizedek óta.
Rogán Antal azt mondta, hogy nincs külföldön vagyona
Országszerte ismert tananyagai - amelyek egyszemélyes műhelyéből kikerültek - mind erre irányultak. Természetesen arra egy óriási kollektíva sem tudott volna vállalkozni, hogy ennek a korosztálynak egész nyelvét feldolgozza (akárcsak az ország egy sarkában, sőt akárcsak egy iskolában is). Hoffmann Ottó a jellegzetes elemek összegyűjtését tartotta feladatának. Ez némileg párhuzamos a magyar tájszótárak hagyományaival, amelyek a tájra jellemző szavaknak és szóhasználatnak a gyűjteménye. A "Mini-tini-szótár" is a diákkor jellegzetes szóhasználatát tartalmazza. Ennyiben ez életkori szótár, s mivel szinte az egész korosztály iskolába jár, ezért - hogy úgy mondjam - bizonyos mértékig „csoportnyelvi szótár” is.
Miért szleng szótár a „Mini-tini-szótár”?
A modern szociolingvisztikai szakirodalomban már nem található meg a diákok szóhasználatának egy csoportba vonása a „bűnözők” nyelvével. (Lexikográfiai szempontból persze minden különleges szóhasználat regisztrálása hasonló feladatnak tekinthető.) Hoffmann tanár úr megismerteti az olvasót bevezető tanulmányában az erre vonatkozó érvelésével, amelyet a szakma nagy része elfogad. Ehhez hozzáadva a játékosságot, amely a diákszleng egyik alapvető jellemzője, megértjük, miért is tekinthető ez a gyűjtemény szleng szótárnak. A diákszleng hozzáállásában játékos, legalább is a felnőttek nyelvénél játékosabb; s ezért is játékosabb a felnőttek gyakran unalmas/komoly nyelvét közvetítő iskolai nyelvészetnél. Mint ismeretes, ez a játékosság a nyelvben a poétikai kommunikációs funkcióval is összefügg.
A nyelvvel való játszásnak sokfajtája van; valószínűleg a „derűs” gyermekkor egyik tartozéka az, hogy valaki egy ritkább és formájában „viccesebb” szinonimát választ (ha van miből). Ha meg ilyen nincs, akkor jön a „játszi szóképzés” néhány eljárása, elsősorban a kicsinyítés. Nem feladat az eszközök elsorolása; annyi biztos, hogy mindezek egyértelműen gazdagítják a magyar nyelv állományát. A kreativitás ebben az életkorban sokkal elterjedtebb, mint a felnőttkorban; a diákszleng alkotása pedig nagyon is kreatív tevékenység. (Természetesen a szleng használatához szükséges bizonyos kommunikációs - régebben azt mondták, hogy stilisztikai - keret.) Hoffmann tanár úr gazdag életpályája során mindvégig közel maradt a kiskamaszokhoz és kamaszokhoz: a tinikhez, ahogy ő mondja - ugyanolyan tréfásan, ahogy maga egy tini mondaná.
A szótár gyűjtési módszerei és felépítése
Az olvasó alighanem a magyar diákszleng legnagyobb szókincsű szinonimaszótárát tartja a kezében. Szokatlan, speciális a tartalma és a felépítése. Anyagának nagy részét - a JPTE támogatásával - néhány előzetes gyűjtés után - 1987-88-ban - az ország minden megyéjének néhány iskolájában viszonylag reprezentatív mennyiségben, tanulók, tanárok, iskolák közreműködésével a 10-14 évesektől gyűjtöttem össze. Ezt megelőzte a 70-es évek közepétől két oktatási kísérletem. Az egyik az új koncepciójú komplex nyelvi-kommunikációs nevelés modelljének kipróbálására irányult, a másik vele párhuzamosan, de szélesebb körben folyt a fogalmazástanítás (szövegalkotás) új útjainak kimunkálása céljából. A kísérletekben az ún. ifjúsági nyelv is terítékre került, így számos magnófelvétel és írásos munka birtokába jutottam. Azért foglalkoztam ennek a korcsoportnak szlengjével, mivel nyilvánvaló, hogy az ifjúsági nyelv már ebben az életkorban jelentős szerepet játszik (sőt fiatalabbaknál is!), s egyetemünk korábban főiskola lévén csupán ennek a korcsoportnak, az ált. iskola felső tagozatának képzett tanárokat. Ugyanakkor a nyelvtudomány a 15 éven felüliek nyelvhasználatát vizsgálta elsősorban.
Joggal vetődik fel tehát, nevezhető-e a felsős általános iskolás diáknak. Ha a felső tagozat helyettesíti a korábbi nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályát és a polgári iskolát, akkor mindenképp. Foglalkozás szemszögéből is ez a réteg természetszerűleg egységes: mindenki általános iskolai tanuló. Nyelvhasználatuk azonban nem specifikus iskolai nyelv (nem iskolai szleng vagy diákzsargon csupán), nem korlátozódik az iskolai fogalmak, cselekvések, történések megnevezésére, hanem - s ez minden csoportnyelvre jellemző - kiterjed szinte az élet egészére. Márpedig az utóbbira vonatkozó szókincs nagyobb részét a serdültebb ifjúságtól, az idősebb (tehát a „diákként” felfogott) tanulóktól s a felnőttektől sajátítják el - saját bevallásuk szerint. Kisebb hányadát maguk alkotják, s egymástól lesik el. Ily módon diákszleng is, ifjúsági szleng is, általános szleng is.
Bár homogén korcsoport s egy adott szinkron időtartam (a 70-es, 80-as évek) nyelvhasználata, előzményként benne van a múlt is, s a többi korcsoport beszédstílusa is. A „szociális háttér” s az ebből fakadó műveltségbeli és érdeklődési különbségek is nagyfokúak. A gyűjtés során tehát arra is kerestem választ - szociolingvisztikai szemszögből is -, hogy az évek folyamán serdülőkorba lépő tanuló nyelvi környezete miképp befolyásolja nyelvhasználatát. Például a speciális nyelvjárás; a nemzetiség (német, horvát, szerb, román, szlovák, szlovén) vagy etnikai csoport (cigány) esetleg még meglévő „háttérnyelve”; a határon túli kétnyelvűség; az itthon tanult más (idegen) nyelvek; valamely felekezet nyelvi sémái; a kollégium, nevelőotthon, kisegítő iskola, továbbá valamely specifikus ipari vagy mezőgazdasági ágazat, kultúr- vagy sportegyesület szaknyelve; a falusi (tanyai) vagy városi (külvárosi) környezet; és nem utolsósorban a szülők s a közvetlen hozzátartozók nyelvhasználati sajátosságai. Fel akartam térképezni az akkori iskolai úttörőszervezet sajátos mozgalmi nyelvét, zsargon kifejezéseit - felhasználva az iskolaújságok, iskolastúdiók, szakkörök, rajnaplók stb. írott és élőszóbeli anyagát is.
Az összegyűjtött mintegy negyedmilliós korpuszból 32500 cédula, nyelvi variáns állt össze. Ezek ugyan bekerültek az 1990-re elkészült 313 oldalnyi szó- és kifejezésgyűjtemény kéziratába, hogy a valóságot híven tükrözzék, a jelen szótárból azonban kihagytam azt a tetemes szóanyagot, mely a szexuális fogalmakat a maga nyerseségében nevezi meg. A szótár felépítése is rendhagyó, ahogy a tartalomjegyzék mutatja. Az Előszót a szótár használatához szükséges tájékoztató, valamint a szógyűjteményben alkalmazott nyelvészeti jelek és rövidítések jegyzéke követi. Ezután az érdemi rész, maga a szótár (szó- és kifejezésgyűjtemény), melyet címszójegyzék és a gyűjtésben részt vett iskolák, tanárok felsorolása egészít ki. Egy rövid tanulmány a diáknyelv (ifjúsági szleng) „természetrajzát” mutatja be, majd a fontosabb szakirodalommal zárul a kötet.
A „nyuszi var helyett lekvarban” kifejezés és a szinonímák gazdagsága
Jól ismert Póra Ferenc "A magyar rokon értelmű szavak és szólások kézikönyve" című 30 ezres szókincsű hatalmas munkája (Bp. 1907), melyhez John Roget "Thesaurus of English Words and Phrases" című művét vette alapul. Az előbbi 800, az utóbbi 1000 csoportba sorolta szókincsét. Hoffmann Ottó más megközelítéssel inkább a modern nyelvkönyvek témaköreit tartotta szem előtt, így 23 témacsoportot, fogalmi kört választott, s mintegy 1760 címszóba rendezte anyagát. Egy szinonimaszótár nem értelmező és nem etimológiai szótár - hangzik általában. Mivel azonban meghökkentően sok ismeretlen szót és kifejezést is tartalmaz, mintegy 2600 szóhoz fűzött értelmezést vagy etimológiát. Amikor a befutott gyűjtőlapokból a szokatlan szavak hosszú listáját állítottam össze, s értelmezést, eredeztetést kértem a gyerekektől, tanároktól, levelezés közben arra is választ kaptam, mennyire tudatos számukra egy-egy nyelvi alakulat, sőt maga - a nyelvi normától eltérő - szleng használata. (A tőlük kapott értelmezéseket idézőjellel különítem el.)
A témacsoportokban történő elrendezéssel tehát nem követte a nemzetközi sablont (hisz ezzel csak azt adná vissza, amit gyűjtöttek a tanulóktól), hanem a szótár bepillantást nyújt, milyen kommunikációs kóddal, s miként vélekedik a tizenéves nemcsak az iskoláról, hanem az életnek egy-egy más területéről is. A témacsoportok ugyanis a beszédszituációhoz való kötődést sugallják, tehát a sajátos nyelvhasználati kört, még ha sokszor látens módon is. A témacsoport megnevezése után következnek a címszók - alattuk a szinonímák (többnyire) meghökkentő gazdagsága. (Az elégtelen érdemjegy vagy a kopasz ember fogalma például meghaladja a kétszázat!) A felsorolásban nyilván egyenértékűen szerepelnek szavak, szókapcsolatok, mondatszók, mondatsémák, teljes mondatok (köztük szólások, közmondások), de rövidítések is. Mindezek ábécérendben.
Itt is fölvetődik, csakugyan szinonimák-e. Könnyebb a kibúvó válasz, mint a normál szinonimaszótárak esetében (vö. O. Nagy Gábor-Ruzsiczky Éva: Magyar szinonimaszótár, Bp. 1978), hisz a szlengben szinte minden rendhagyó. A szóalakokból nem mindig derül ki egyértelműen a fogalmi tartalom (szignifikátum) hasonlósága, sokszor a mezőösszefüggések sem, s néha még a távoli asszociációk is alig kitapinthatóak. A nemzetközi vándorszók, a jövevényszók, a divatszók esetében, s főleg az argó közvetítése révén közel 40 nyelvből kellett az etimológiát felkutatni ehhez a szókincshez. Tulajdonképpen nem a szó szoros értelmében vett tudományos etimológiák. Vagyis nem tüntette fel a származás s az átvétel valamennyi forrását, lépését; csupán szembesíteni akarta a magyarban használt szlengszót más nyelvű lehetséges szleng forrásával. (A száznál több forrásművet, szótárt terjedelmi okok miatt sajnos nem tudja közzétenni.) Egyúttal hangsúlyozni kívánja, hogy sok szó s kifejezés eredetét, értelmezését nem tudjuk felkutatni; sem ők, sem én, de forrásaim sem. Egy részük bizonyára a beszélők szóalkotó képességének, fantáziájának szüleménye.
A „nyuszi var helyett lekvarban” kifejezés, bár konkrétan nem szerepel a rendelkezésre álló anyagrészben, kiválóan illusztrálja a diáknyelv kreativitását és játékosságát. Ez a típusú szóalkotás, amely a szavak hangzásbeli hasonlóságát vagy a szokatlan képzettársításokat használja ki, jellemző a tizenévesek nyelvére. Valószínűleg egy vicces, abszurd képzettársításon alapuló kifejezésről van szó, amely egy belső csoport humorát és összetartozását erősíti. A diákok gyakran alkotnak ilyen "rejtvényeket" a nyelvvel, amelyek csak az adott közösség tagjai számára érthetőek, ezzel is erősítve identitásukat és elkülönülésüket a felnőttek világától.
A diákszleng mint kulturális és társadalmi tükör
Meggyőződés, hogy a bemutatott többlet is mérhetetlen kultúrtörténeti, nyelvészeti, sőt szociológiai, pszichológiai stb. hátteret villant fel, melyet a tanárok - a szókinccsel foglalkozva - jól gyümölcsöztethetnek a nyelvi-kommunikációs nevelésben, tanulóink pedig gyarapíthatják általános műveltségüket. A sajátos nyelvi formák összessége, a szó- és kifejezésgyűjtemény egyúttal jellegzetes motivációt, szemléletet, magatartásformát is tükröz. Egyszóval: mely nyelvi alakulatok színezik, s melyek szürkítik, durvítják társadalmi érintkezésünket. S itt mindjárt kételyek is ébredhetnek bennünk. Vajon reprezentatív-e ez a gyűjtemény? Bizonyára nem. A valóságot mutatja-e ez a tükörkép, vagy inkább kérdőjeleket támaszt? Bizonyára mindkettőt. A teljes valóságot képtelenség feltérképezni, hisz az ilyen korú tanuló már tudja, érzi, mikor mit tanácsos mondani, leírni. Ugyanakkor nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy túljátssza önmagát. Így nincsenek eszközök, lehetőségek, hogy matematikai pontossággal megállapítsuk, a gyerekek hány százaléka gondolkodik s beszél „így”. A - nagyon is elgondolkodtató - „tükör” mégis országos helyzetet tár fel.
A szótár rendhagyó felépítése és a „bokrosítás” elve
Folytatva a szótár felépítésének ismertetését, a címszóknál az ún. bokrosítást is alkalmazta Hoffmann Ottó. Nem tagadja, imponáló szellemességével a horvát Tomislav Sabljak „Šatra” című argószótára (Zagreb, 1982) is sugalmazta. A mezőösszefüggésben lévő fogalmak így közelebb kerülnek egymáshoz. A tantárgyaknál például az egyes tantárgyak nevét a tantárgyi óra, a szaktanár, a szakterem, a felszerelés elnevezései követik; a „haj” címszóhoz például a haj megnevezéseit, majd a rövid, hosszú, vörös, szőke, barna, sötét, ősz, rendetlen hajú és végül a kopasz rokon változatait kapcsolta. A hajviseletet, a különböző frizura fajtákat a DIVAT című fogalmi körbe sorolta. A témakört tehát címszóknak alárendelt szinonimasorok alkotják, mégpedig ábécérendben; de minden szónál, kifejezésnél, ahol szükségesnek látta, értelmezésük vagy etimológiájuk is megtalálható. A könnyebb eligazodás kedvéért a szótári részt címszójegyzék követi ábécérendben. (Sajnos a szókincs mennyisége nem enged meg egy hasonló ábécérendű felsorolást.) A gyűjtésben részt vett iskolák és tanárok nevét ugyancsak mellékelte - táblázat formájában. Egyúttal ismételt köszönetét is kifejezte önzetlen, áldozatos, fáradhatatlan munkájukért.
Rogán Antal azt mondta, hogy nincs külföldön vagyona
Múzeumpedagógia és a nyelvtanulás
A múzeumpedagógiai foglalkozások vizsgálata, módszertani megújítása, ahogy a "Gyermeknevelés Tudományos Folyóirat" 2020-as számában megjelent tanulmány is mutatja, egyre inkább a formálistól eltérő, atipikus tanítási-tanulási módszerek alkalmazását és az iskolai helyszíntől való elszakadást szorgalmazza. A múzeum sajátos, speciális közege és a kiállításaiban rejlő pedagógiai lehetőségek jó alkalmat kínálnak arra, hogy elérjék azt a célt, hogy a gyermekek tanulási folyamatait hatékonyabbá tegyék. A „szórakozva tanulás” elvét szem előtt tartó változatos múzeumpedagógiai módszertan alkalmazása a gyakorlatban kiváló tanítási/tanulási alkalmakat nyújthat a pedagógusok és diákjaik számára, a tananyag élményszerű elsajátítására. A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum múzeumpedagógiai foglalkozásainak vizsgálata során, melyben huszonegy múzeumpedagógiai foglalkozáson vettek részt, továbbá interjúkat készítettek a múzeumpedagógusokkal és pedagógusokkal, arra a következtetésre jutottak, hogy a múzeumi környezet inspirálóan hat a nyelvhasználatra is, és teret enged a kreatív kifejezések, akár a diákszleng elemeinek spontán megjelenésének. Ez a megközelítés közvetett módon kapcsolódik a diáknyelv kutatásához, hiszen a múzeumi környezetben történő interakciók során is megfigyelhető a diákok sajátos nyelvi kódjainak használata.
Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai és a nyelvi örökség
A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusainak elkészítése, melynek elsődleges célja az volt, hogy a múzeumi tárgykatalógusok egységessé formált, elméleti és módszertani keretek között elkészüljenek, illetőleg részben meg is jelenjenek, szintén a nyelvi örökség megőrzését szolgálja. Bár közvetlenül nem a diákszlenggel foglalkozik, a tárgykatalógusok nyelvezete, a leírások precizitása és a kulturális kontextus bemutatása mind hozzájárul a nyelv gazdagságának és sokféleségének megértéséhez. A múzeumi gyűjteményekben található tárgyak gyakran olyan elnevezéseket hordoznak, amelyek az adott kor és közösség sajátos nyelvhasználatát tükrözik, így mintegy nyelvi időutazást is lehetővé téve. Ezen túlmenően, a tárgykatalógusok, mint tudományos publikációk, hozzájárulnak a szakszavak és a hivatalos nyelvhasználat fejlesztéséhez is.
Petri György költészete és a nyelvi rétegek
Petri György költészete verselméleti és líratörténeti megközelítésben számos irodalomtörténeti írás, kritika, elemzés és esszé mellett eddig összesen négy monográfia látott napvilágot. A költői életmű értelmezése és az azon belüli költő-poétikai változások feltérképezése, valamint az interpretációk folyamatos láncolata rámutat arra, hogy a nyelv nem statikus, hanem folyamatosan változó entitás. Bár Petri György költészete nem közvetlenül a diákszlengről szól, a költő nyelvi kísérletei, a különböző nyelvi rétegek (köznyelv, irodalmi nyelv, szleng elemek) beemelése a műveibe, párhuzamot mutat a diákszleng kreatív és normaszegő jellegével. A költészetben a nyelvi játék, a szokatlan szókapcsolatok és a többféle jelentésréteg jelenléte gyakran emlékeztet a diáknyelv játékos, asszociatív természetére. Az irodalmi szövegek folyamatos újraértelmezése, a jelenbe hívás visszatérő aktusaival biztosítja a művek időszerűségét és produktív jelenlétét irodalmi gondolkodásunkban.
Dohnányi Ernő amerikai hagyatéka és a nyelvi változások
Dohnányi Ernő amerikai hagyatékának hazatérése, melyről a Zenetudományi Intézetben jelent meg tanulmány, rávilágít arra, hogy a kulturális és történelmi események hogyan befolyásolják a nyelvi környezetet. Dohnányi Ernő, aki 1949-ben érkezett Tallahassee-be, Florida álmos fővárosába, és utolsó évtizedét ott élte le mint a Florida State University zongora- és zeneszerzés-professzora, szinte minden szempontból szokatlan körülményekkel szembesült. Ez a drámai változás zeneszerzői tevékenységére is hatással volt. Bár a hagyaték elsősorban zenei dokumentumokat tartalmaz, a hozzá kapcsolódó levelezések, naplók és egyéb írásos anyagok betekintést engednek az emigrációban élő magyar művész nyelvi világába, a két kultúra találkozásába és az ebből fakadó nyelvi árnyalatokba. A nyelv nem csupán kommunikációs eszköz, hanem a kulturális identitás hordozója is, és Dohnányi példája jól mutatja, hogyan változik, alkalmazkodik a nyelv új környezetben.
Műemlékvédelem és a nyelvi örökség
A műemlékvédelem elvei, régebbi és újabb törekvései, ahogy a „Konzerválni és nem restaurálni” című tanulmányban olvashatjuk, rámutatnak arra, hogy az 1990-es évektől egyre erőteljesebben jelentkeznek Magyarországon a műemléki védelem alatt álló várromok historizáló kiépítését erőltető törekvések. Ez összefügg a történelemhez való populista és igencsak felületes viszonyulás politikai szempontból is támogatott erősödésével. A tendencia sok szempontból hasonló a 19. századi elképzelésekhez, azonban azok erős szellemi háttere (a romantika és a pozitivizmus) nélkül. A cikk vázolja Pierrefonds, Wartburg, Neuschwanstein, valamint magyarországi párhuzamaik - Vajdahunyad (ma Hunedoara, Románia), Visegrád, Diósgyőr - sorsának alakulását, a 19. és 20. századi helyreállításaikhoz kapcsolódó vitákat. A 19. század helyreállítási terveinek legközvetlenebb 20. századi és 21. század eleji rokonai a vidámparkokhoz és a filmgyártáshoz kapcsolódnak. Az elvarázsolt kastélyok, Disneyland vára, Harry Potter Roxfortja jelenti azt az „intellektuális” hátteret, amelyben Magyarországon Nyírbátor, Diósgyőr, Füzér mostani építkezései valójában értelmezhetőek. Bár a műemlékvédelem elsősorban építészeti és történelmi kérdésekkel foglalkozik, a műemlékek elnevezései, a róluk szóló történetek és a hozzájuk kapcsolódó nyelvi fordulatok mind a nyelvi örökség részét képezik. A műemlékek helyreállítása során használt terminológia, a történelmi források nyelvezete és a modern kommunikáció közötti különbségek is rávilágítanak a nyelv fejlődésére és változására.
A nemzetállam történelmi és imaginárius alternatíváinak eltűnése és a Mészöly-próza
A nemzetállam történelmi és imaginárius alternatíváinak eltűnése, valamint a kései Mészöly-próza és a kortárs irodalom kapcsolata, melyről a Literatura folyóiratban jelent meg tanulmány, politikai-történeti és narratológiai szempontból közelíti meg a magyar próza utolsó negyven-ötven évét, ötvözve (1) egyedi szépirodalmi művek olvasatát, (2) az irodalmi termelés hosszú távú folyamatainak értelmezését és (3) számítógépes olvasatokat a Digitális Bölcsészet módszereit alkalmazva egy 46 kötetből álló korpuszon. Kiindulópontként a szerzők Mészöly Miklós úgynevezett „pannon prózáját” az 1980-90-es évek közép- (vagy kelet-) európai diskurzusának intellektuális történelmi kontextusában azonosítják. A tanulmány ezután követi ennek a rendkívül befolyásos Mészöly-korpusznak a nyomát először az 1980-as és 2010-es évek közötti legkanonikusabb szépirodalmi művekben, majd a 2010 és 2020 közötti legelismertebb regényekben és novellagyűjteményekben. A stílusváltozások a művek társadalmi, politikai és történelmi felfogásainak eltolódásait közvetítik, amelyeket lassú folyamatként is értelmeznek: a közép- (kelet-) európai regionális gondolkodástól a nemzeti történelem és identitás kérdéseihez, majd a családtörténet és identitás témájához, később az egyéni személyek életéhez és problémáihoz. Bár ez a téma távolinak tűnhet a diákszlengtől, a próza nyelvi rétegeinek vizsgálata, a stílusváltozások elemzése és a társadalmi, politikai kontextus figyelembe vétele mind hozzájárul a nyelv dinamikus természetének megértéséhez. A diáknyelv is folyamatosan reflektál a társadalmi változásokra, és a „nyuszi var helyett lekvarban” típusú kifejezések is gyakran a korabeli kultúra, humor és életérzés lenyomatai.