Pálcika, Rizs és Humor: Egy Magyar Család Japánban és a Viccek Világa

Az emberi tapasztalatok, különösen egy új kultúrába való beilleszkedés során, sokszor a humor prizmáján keresztül válnak érthetővé. Ez a jelenség különösen igaz, amikor a távoli Kelet, azon belül is Japán kerül a fókuszba, ahol a mindennapok apró részletei - mint például az evőpálcikák használata vagy a rizs tisztelete - meglepő és tanulságos pillanatokat rejtenek. Cikkünkben egy magyar család kalandos japániai élményeit, a pálcikák és a rizs kulturális jelentőségét, valamint a humor, különösen az úgynevezett "anti-viccek" sajátos világát járjuk körül. Egy olyan utazásra invitáljuk az olvasót, amely a személyes történetektől a gasztronómiai etiketten át a nyelvi játékokig mutatja be, hogyan találkozhat és olvadhat össze a magyar és a japán életérzés.

A Pálcikák Világa: Hagyomány és Etikett

Amikor a távol-keleti konyhára gondolunk, szinte azonnal az evőpálcikák jutnak eszünkbe. Az ázsiai éttermek mára nálunk sem számítanak kuriózumnak, így bármikor élvezhetjük a távol-keleti konyhák izgalmas gasztronómiai kreációit - no és persze bajlódhatunk az evőpálcikákkal. Vannak, akik mintha így születtek volna, semmi problémát nem okoz ezek használata, míg másoknak kész kínszenvedés, és Ollókezű Edwardnak érzik magukat velük.

Az evőpálcikák használatának hagyományos és legjellemzőbb módja, ha az alsó pálcikát úgy tartjuk, mint egy tollat. Ezután csúsztassuk rá a felső pálcikát, és vigyük a fogást a mutatóujjunkkal az alsó pálcikáról a felsőre. Azok, akik kényelmesebbnek találják az evőpálcikák irányítását a keresztező módszerrel, szintén teljesen elfogadhatóan járnak el. Ebben a módszerben egy hátsó és egy elülső pálcikával fogunk dolgozni. A keresztezési módszer kipróbálásához tartsuk a hátsó pálcikát a hüvelykujjunk hajlatában, míg az elejét nyomjuk a gyűrűsujjunk párnájának. Ha az evőpálcikákat körülbelül háromnegyed részig felfelé tartjuk, úgy hangozhat, mintha nehezebb lenne irányítani őket, de ez valójában előnyt jelent egy bosszantó garnélaráknál, ami épp ki akar csusszanni a pálcák közül.

Fontos tudni, hogy az evőpálcikák használatával kapcsolatban szigorú etikett szabályok is léteznek. Az egyik ilyen, hogy sosem szabad az evőpálcikákat beleszúrni egy tál rizsbe, hogy kimeredjenek belőle. Bár kézenfekvőnek tűnhet ilyen módon tárolni őket, ez rendkívül tiszteletlen a kínai kultúrában. A másik, hogy soha ne használd a pálcikát arra, hogy beletúrj vagy összekeverd a közös ételeket. Felmerülhet a kérdés, hogy bunkóságnak számít-e a villa használata. Egyáltalán nem! A kényelem és a kultúra tiszteletben tartása egyaránt fontos.

A Rizs Jelentősége a Japán Kultúrában

A rizs Japánban nem csupán étel, hanem a mindennapi élet, a kultúra és a spiritualitás központi eleme. Az 5. LEVÉL, 1987-ből rávilágított erre a tényre, feltéve a kérdést: "A JAPÁN FAZÉKBAN? rizs, rizs … ízlik a magyar konyha?" Ez a kérdés nemcsak az ételre vonatkozik, hanem arra is, hogy a japán kultúra alapvető eleme, a rizs mennyire illeszkedik egy külföldi ízléséhez, mind átvitt, mind szó szerinti értelemben. A rizs tisztelete és a hozzá kapcsolódó étkezési rituálék mélyen gyökereznek a japán társadalomban. A korábban említett evőpálcika etikett, miszerint sosem szabad az evőpálcikákat beleszúrni egy tál rizsbe, annak a mély tiszteletnek a jele, amit a japánok az élelem és különösen a rizs iránt táplálnak. Ez a gesztus ugyanis a halotti szertartásokra emlékeztet, ahol hasonló módon helyeznek ételt az elhunytak elé. A rizs tehát sokkal több, mint egyszerű köret; a jólét, a termékenység és a közösség szimbóluma. Az, hogy ízlik-e a magyar konyha, éppúgy szól arról, hogy a japán ember mennyire képes beilleszkedni egy idegen kultúrába, mint arról, hogy egy magyar család miként éli meg az új ízeket és szokásokat a Felkelő Nap országában.

Japánba utazás és érkezés élményei

Aztán megszületett az ötlet egy könyv megírására. „Úgy döntöttem, hogy könyvet fogok írni Japánról! Mit szólsz hozzá?” - mondta egyikünk. „Tévedsz, én írok könyvet Japánról!” - érkezett a válasz. „Akkor hát… közösen írunk könyvet Japánról!” - oldódott fel a konfliktus. A szándék megvolt, a könyv szerkezete lassan megérett. Az egyikünk a nők mindennapjait írná le, míg másikunk a férfiakét. A kettő pedig messze nem ugyanaz! Volt olyan felvetés is, hogy a női nézőpont is nézhető ám magyar szemszögből.

Kérdeztük magunktól, vajon érdekel-e otthon az embereket, mi van a japán adóívvel, pártokkal, vagy például a Takesita vesztegetési botrányával, a nagy szumóbajnok, Futahaguro kizárásával a szumóversenyekből? Érdekel-e akkor bárkit, hogy milyen egy japán lakás és ki kezeli a családi kasszát? A válasz az volt, hogy igen, érdekel bennünket. Éreztük, hogy igenis, ezt meg kell írni. Van, hogy talán tanuljunk belőle, hogy beláthassunk a japán életbe. Ezzel a könyvvel azt is célul tűztük ki, hogy leromboljuk a "primitív ázsiai", aki még mindig a nyereg alatt puhítja a szukijakit, képet. Sokaknak a karate jut eszébe - ha nem éppen a videó, a computer vagy az autó - Japánról. De a japán családunk hétköznapjai, amelyek bekerültek a könyvünkbe, ennél sokkal összetettebbek.

A könyv tagolása azonnal feltűnik bárkinek, aki kezébe veszi a kötetet. Minden fejezet egy-egy levél, majdnem az eredeti, szöveghű formájában. Az eredetitől való eltéréseket zárójelbe tett betűvel jelöltük. Ahol egy betoldott részlet a másikunk tollából is megjelenik, azt másfajta jelölés jelöli. Az olvasó ne törődjön vele, ha nem érti azonnal, miért. A technikai jellegű részletekre is odafigyeltünk. A japán neveket igyekeztünk úgy leírni, ahogy mi ejtjük, még ha nem is teljesen pontosan, mint amilyenek valójában. Például a helyesen "Tókjó"-t Tokióként emlegetnénk. Az angol átírás már Magyarországon is bevett, mi is ilyen módon használjuk.

Utazás a Felkelő Nap Országába: Első Lépések és Meglepetések

„Akarsz Japánba menni?” Erre a repeső igenemre gondoltam 1987-ben, forgolódtam az ágyban. De akkor, a repeső igent kimondva, korántsem repestem annyira, amikor már két gyerekkel kellett nekivágni az útnak. Hogyan lehet vonatot váltogatva, a két gyerekkel és millió csomaggal Japánig utazni? Férjem, Tamás kedvesen, roppant bíztató leveleket írt. Arról számolt be, hogy repülő csótányokról és iszonyú drágaságról számolt be, de segítőkész kollégákról is. Hiába, a jenhez egyelőre nem voltunk hozzászokva.

Tamás mindent úgy időzített, hogy együtt mehettünk Moszkvába. Ez persze csak így utólag hangzik ilyen egyszerűen. A repülőgépre történő feljutás tűnt a legnehezebbnek. Aztán egyszerűen eltüntették a várólistáról. Végül feltűnt a repülőgép ajtajában. Ekkorra már én is túl voltam a magam kis személyes veszekedésén. „Hol a harmadik hely? Az egy éves vagy a 7 éves, netán mindkettő itt hátul, míg én amott?” - kérdeztem, mert nem értettem semmit. Megkérhettem valakiket, akik három egymás melletti ülésen ülnek, hogy cseréljenek velünk, de kiderült, hogy ők sem kerültek egymás mellé családtagjaikkal. Végül megelégeltem a helyzetet, majd újra a gép személyzetét kezdtem nyaggatni. Végül egymás mellé kerültünk.

Hajnalban értünk a repülőtérre. Ezúttal ugyebár egy másikra, nem ahová érkeztünk. A repülőtér kihalt volt. Együtt utaztam egy angol hölggyel, valamint néhány hátizsákos fiatalemberrel. Ezúttal szerencsénk volt. A csomagfeladásra szolgáló kisablaknál ismerőst vettem észre. „Szia!” - kiáltottam rá örömmel. Korábban már találkoztunk. Kiderült, hogy ő is Japánba utazik, két hónapos tanulmányútra. Szegény honfitársunk sorsa további 4 napra meg is pecsételődött, mert hálótársunkul is szegődött, és játszott a gyerekekkel.

Három napra szólt a jegyünk. Az a repülőút egyébként, keresztül Szibérián, nem bizonyult túl pihentetőnek. Habarovszkban, a gép leszállása után hosszú, tömött sorokban vonultak be a helyi utasok. Az első napon, a repülőn az éjszaka szinte elmaradt a földi csodájának köszönhetően, számunkra éjszaka sem ment le teljesen a nap. A gép személyzete is gondoskodott arról, hogy ne pihenjük ki magunkat, mert valamilyen oknál fogva két óra múlva már keltették is az utasokat a reggelihez, holott akkor már a helyi idő szerint 9 óra volt. Így emlékszem arra a hajnalra, amikor a fiaimat nem hagytam felkelteni… Világos nappal, helyi idő szerint 11 órakor érkeztünk Habarovszkba.

Az átszálló utasokat itt is külön váróba terelték, egy fiatalember gondjaira bíztak, aki kiválóan beszélt angolul. Hamarosan jön értünk egy busz, ami egy szállodába visz bennünket, ahol megvárhatjuk, amíg a késő délután induló vonathoz szállítanak. Húsz perc múlva meg is érkezett a busz, és felajánlottuk, hogy ő viszi a gyerekek csomagját. „Ők másik szállodába mennek?” - kérdeztem. „Nem, dehogy, ugyanoda” - válaszolta az ifjú. „Ez esetben nem mehetnénk mi is velük? Tudja, a gyerekek nagyon fáradtak.” Vezetőnk nagyon megértő volt, de szó sem lehetett semmiféle keveredésről. „Öt perc múlva jön a másik busz” - bíztatott bennünket. Az öt percből két óra lett.

Nem tudom, hogyan, de a gyerekek ilyen holtfáradt állapotban képesek voltak. Végül még tíz-tizenöt külföldi (akik valamennyien oroszok voltak) szállt be. Mint utóbb kiderült - mi valamennyien Japánba tartottunk. A szálloda hallja zsúfolva volt. Kértem egy szobát, ahol a gyerekek alhatnának néhány órát. „Nincs üres szoba” - jött vissza a fiatalember sajnálkozva. „De mégis, nem lehetne valahogyan… a gyerekek…” Az ifjú eltávozott, majd újra vissza. „Van szoba” - mondta - „de egy kicsit drága. 50 rubel.” Azt hittük, hogy ránk is az előírt tarifa vonatkozik. „Ötven rubel?! Három-négy órára? Akkor nem marad pénzünk! És ki tudja, mi adódhat még a hosszú úton.” Az ifjú visszatért, mondván, a szobát maguknak a szovjet állampolgárokra vonatkozó tarifa szerint adhatják ki. Így esett, hogy néhány órát pihentünk, mielőtt felszálltunk a vonatra.

Két nap óta először, a vonaton igazán kialudtuk magunkat. Ez a csak hálókocsikból álló vonat egyébként igazán minden igényt kielégített, tiszta ablakok, valamint gondos gyezsurnaja (kocsikísérő) minden kocsiban. Egyfolytában robogtunk. Most bőven kijutott nekünk az előző napon hiányolt éjszakából. Házat, települést - világosságot - alig láttunk a hosszú út során. Ez Szibéria volt. Csak néha tűnt fel egy csomó lámpa a nagy semmiből, ami azt jelezte, hogy a kínai határ közelében voltunk. Másnap délelőtt felbukkant a tengerpart, Nahodka kikötője.

Itt történt a valutacserém, amivel szépen elvették. „És a hajón mivel fogok fizetni?” - kérdeztem felháborodottan. Azt mondták, csak valutával lehet fizetni. „Micsoda? Egy szovjet hajón?” - háborogtam. Kaptam egy elismervényt. Elment az összes pénzem. Ezt az egész pénzt a szállodaszobáért fizethettük ki. A Dzerdzsinszkij hajó külseje Miklóska gyanakodott is. „Nem fog ez elsüllyedni?” - kérdezte. Gyerekünk, a hajó iránt határozottan bizalmatlan volt, sokszor faggatott, mi van, ha a hajó elsüllyed. Azt mondtam, majd kiment egy másik hajó, és elmagyaráztam, hogy úszni kell. Ekkor a 7 évesem válaszolt: „Ó, az semmi. Addig majd átszállunk a mentőcsónakba.” Így azután, amint lehetett, megmutattam a gyerekeknek a mentőcsónakokat. Ez valamennyire megnyugtatóan hatott, különben is elfoglalta őket a beszállás izgalma. Elvégre az ember nem minden nap utazik igazi tengerjáró hajóval. Szegényes külseje ellenére a Dzerdzsinszkij igazi luxushajónak bizonyult, ahol aztán igazán minden ínyencséget felvonultattak. De nem bírtunk enni! Egyszerűen nem volt semmi étvágyunk e két nap alatt! Zoli barátunk szorgalmasan fogyasztotta a gyerekekét is, mert nem nézett semmire. A fiaim apjának nézte szegényt, sőt, őt is Zolinak hívják, és ráadásul kitartóan játszott a gyerekekkel.

A hajón egyébként utaztak velünk japánok is, ha nem is sokan, többnyire világutazó férfiak. Sok időt töltöttek. Velük is elegyedtünk - természetesen angolul. Egyikük elmesélte, hogy most megy haza, a család már nagyon várja. Itt érzékelhettük a japánok egyetlen más néphez sem hasonló stílusának szelét. A japán útitársak egyszer csak eltűntek. Mind, valamennyien. Többé nem láttuk őket, mintha a föld nyelte volna el őket! Aztán másnap délben hirtelen látott, ismeretlen japán úriemberekkel népesült be a fedélzet. Sötét öltönyt, vakító fehér inget, nyakkendőt viseltek. Déli 12 óra közepe volt, tűzött a nap. Jó barátunk is megjelent öltönyben - nyakkendőben! Alig ismertem fel. De most lassan sorban felismertem a többieket is. Mindenki magára vette az illemnek megfelelő viseletet, a sötét öltönyt, amit már jó ideje tároltak összehajtva, bőrönd, hátizsák mélyén. Mindenki igyekezett betartani az öltözködési szokásokat.

Kikötöttünk, és elkezdődött a végeérhetetlen útlevélvizsgálat. Az űr- lapok tömegét töltették ki mindenkivel, kérdéseket tettek fel. Mindenáron megpróbálták megtudakolni, mi Tamás úgynevezett státuszszáma a vízumában. Az Immigrációs Hivatal rettenetesen ügyel a szabályok betartására, különösen egy ilyen zárt országban. Én akkor, a megérkezésünkkor azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák azt a státuszszámot. „Várja önöket a férje?” - kérdezte a hivatalnok. Nos, ezt én is szerettem volna tudni. Tamásnak nyomát sem láttam. Azt tanácsolta, hogy miután eljutok a férjemhez, szóljak neki. Az épület előtt Tamás nyakában lógtunk mindhárman. Ekkor szakította félbe érkezésünket az előbbi úr. „Ez az úr a kedves férje?” - kérdezte, majd nyújtotta át a státuszszámot. Nem értettem a dolog jelentőségét. Ez volt a Japán! A szokások, formaságok tiszteletével és a fantasztikus lelkiismeretességgel.

Mindennapok Japánban: A Szomszédoktól az Adóügyekig

1987-ben valósággá vált: tényleg itt vagyok Tokióban!!! Akik értünk jöttek, láthatóan, ők nem bíztak ennyire a sikerben. Ohtaki professzor időnként gondterhelten nézegetett, és a srác is szemüveges volt. Szemmel láthatóan megkönnyebbültek, amikor megszólítottam őket. Egy Mitsubishivel vittek be a városba. A Narita-Tokió-Kavaszaki-Jokohama útvonal kb. 3 órát szükségeltetett, a csúcsforgalom miatt. Eljutottunk a lakásunkba, ahol Ohtaki szenszei, professzorom, személyesen várt bennünket. Ohtaki felesége, miután végzett a lakás takarításával, már hazament. Hangsúlyozom, miután végzett az én lakásom teljes kitakarításával! Hol fordulna elő, hogy egy professzor felesége személyesen takarítja ki a leendő beosztott lakását, és még a köszönetet sem aratja le, hanem diszkréten megszökik előle? Ez ám a kiszolgálás! A professzor elmagyarázott mindent, „ez itt a szappan, ez itt a villa” stílusban, és el volt ájulva, milyen jól megszervezett mindent. Még a mikrohullámú sütőt is, állítása szerint hosszú lejáratú kölcsönnek tekintettük. Nem kell kifizetni, csak azt kérte, ne vigyük haza magunkkal. Két pár papucsot is kaptunk, mindkettő nekem. Egy a lakásba, egy a WC-be való. A professzorral érkező szállító diák nyomban nekilátott felrakni a függönyöket. Hoztak valahonnan egy vasalót is, és megmutatta, hogyan vasalnak a japán nők. Aztán vasalni kezdett. Hát…

A nevem már ki volt írva az ajtóra, japánul és angolul is. A szomszédok jelezték, hogy szívesen látnának egy teára, de nem éltünk a meghívással. Úgy látszik azonban, itt tényleg mások a szokások… Délután a szomszédaim átjöttek, hoztak teát és bemutatkoztak. Az egyik szomszéd az egyetemé, a srác szintén ott dolgozik, geológus. Nagyon kedvesek voltak. Kávéztunk és beszélgettünk a professzorral és a diákokkal együtt, aztán hagyta, hogy összerogyjak. Reggel 11-kor arra ébredtem, hogy csöngettek. Belépett a szomszéd, egy idős úr. Egyből vették is le a cipőjüket. Egyből jött a „baszurúmu”, ami azt akarta jelenteni, hogy bathroom, vagyis fürdőszoba, és kérték a görgőt. Közben sokat hajlongtak és keresték a porszívót. Végül megelégedtek a seprűvel, azzal takarítottak ki. „Amerika?” - kérdezték. Erre én felvilágosítottam, hogy honnan csöppentem ide. „Ó, Hangari?” - De látszott, hogy sejtelme sincs ilyen nevű országról. „Student?” - „No, professor!” Erre jött csak igazán a hajlongás! Percekig tartott a nevetés és hajlongás. Elő kellett vennem az útvonalrajzot és megmutatni nekik, honnan és milyen úton érkeztem. Egyértelműen belátták, hogy az éppen elég messze van. Végül ki kellett próbálnom az ajtót és megdícsérnem őket. Japánban ilyenkor ajándékokat szokás adni. Jött egy magyarázat: „Ezt alulra, arra a poharat és abba a sört (biru)”.

Japán szupermarket választéka" style="max-width: 100%;">

A délelőtt egyébként a környék felfedezésével telt. El voltam döbbenve: óriási a kínálat, nem is érdemes sorolni, mi minden kapható. Főleg a minősége és az ára döbbenetes. Ötféle kategória van, ami a termékek megértését illeti: 1.) Rá van írva, mi az, például dinnye. 2.) Rá van írva angolul is, pl. Coca Cola. 3.) Rá van írva az árura angolul (angolszerűen) is, mi az, de nem lehet megérteni. 4.) Csak japán felirat van, de az ember magától is rájön, mi van a csomagban, pl. csótányirtó. 5.) Sehogyan sem lehet kitalálni, mi az. Ez az áruk kb. 70%-a. Ezért elhatároztam, hogy még ma megtanulok japánul. Este 7 körül újabb csengetés, megjött az újságos. Érdeklődött, akarok-e előfizetni. Elhoztam kétféle angol nyelvű újságot, és én ezek birtokában majd döntöttem. Az első napon, amikor a professzor végigvitt a házon bemutatni, felpakoltam egy halom névjegyet és mentem. A hatásszünetek is ugyanakkor és ugyanolyanok voltak, mint egy színházban. Én is meghajoltam, jorosiku, és kész. Tavaszillat volt a levegőben. Rámszakadt a JAPÁN ÉLET.

Az első időszakban sok technikai jellegű dologgal kellett foglalkoznunk, ami minden külföldinek szükséges. Kézhez kaptuk a vízumomat. Átestem egy olyan alapos orvosi vizsgálaton, mint még soha. Pecsétet csináltattam, amelyre minden angolul és japánul is rá van írva, és ez helyettesíti a nevemet. Amikor előveszem a pecsétemet, és valamilyen oknál fogva nevetni kezdenek, ez azért van, mert külföldieknek ilyen nem szokott lenni, és látható tisztelettel néznek rám. Még ma sem tudom, mit jelenthet a nevem, hogy ilyen hatást vált ki. Vásároltam vonatbérletet is. Tele kínai írásjelekkel, hál'istennek a titkárnőnk segített. A bérlet csak a lakás és az egyetem között érvényes, ha nem az egyetemre megyek, fizetnem kell, méghozzá keményen. Rettenetesen drága a közlekedés. Viszont a minősége fantasztikus! Az ügyintézéstől is teljesen le vagyok taglózva. Ha valamit megrendelek, már meg is rendelik. Elhozzák, japánul, angolul, hozzájárulásként, és még útvonalat is adnak, nehogy eltévedjek. Az első napon meghatározták helyemet a laboratóriumi ranglétrán.

Az Anti-viccek és a Száraz Humor Művészete

A humor számos formában létezik, és az egyik legérdekesebb és talán leginkább félreértett műfaj az anti-vicc, valamint a száraz humor. A viccek viccesek… néha. Néha, rossz poénok olyan rosszak, hogy jók. Máskor a legviccesebb dolog, amit tehetünk, egy anti-vicc. Mi az az anti-vicc, kérdezed? Az anti-vicc az, amikor a fogadó végén lévő személy előrejelzésre számít, mégis valami olyan egyszerű, száraz vagy akár sötétet szállítanak. Nem egészen sötét viccek, de éppen azon a területen mozognak. A száraz humor a saját vicces márkaneve, és ha sikerül kihúznia, akkor egy pillanatot nagyon szórakoztatóvá tehet. A szarkazmus vagy a tompaság érdekes változata. Ha úgy gondolod, hogy egyedül keresel anti-vicceket, akkor nem. A rendelkezésünkre álló legfrissebb keresési adatok szerint havonta közel 40 500 alkalommal keresnek anti-vicceket.

Nézzünk néhány példát, amelyek jól illusztrálják ezt a sajátos műfajt:

• „Mit nevezel olyan viccnek, ami nem vicces? Egy mondat.”
• „Mit mondott az egyik idegen a másiknak? Semmi. Nem ismerték egymást.”
• „Hogyan kevered össze valakit? Fesd ki magad zöldre, és dobálj villákat rájuk.”
• „Mit mondott az egyik francia a másik franciának? Nem tudom; Nem beszélek franciául.”
• „Miért süvített a hattyú? Biológiailag génjeikbe van kódolva, hogy veszélyeztetett állapotban tegyék ezt meg.”
• „Mit hív 100 ügyvédnek az óceán fenekén? Borzalmas csónakbaleset.”
• „Miért mondta a tanár Jamie-nek, hogy túl sok sminket visel? Mert túl sok smink volt rajta.”
• „Mit nevezel egy galambnak, amely nem talál haza utat? Egy galamb.”
• „Mi a rosszabb, mint férget találni az almájában? Kirabolva.”
• „Miért betegedett meg Benjamin, miután túl sok fagyit evett? Laktóz-intoleráns volt.”
• „Miben hasonlít a lézersugár az aranyhalhoz? Egyik sem fütyülhet.”
• „Hogyan érheted el, hogy valaki abbahagyja a gumilengés lengését? Szaggassa meg a kötelet.”
• „Mit mondott a férfi, amikor elvesztette a teherautóját? Hol van a teherautóm?”
• „Miért maradt Jordan otthon a buliból? Nem hívták meg.”
• „Mit mondott az egyik nő a másik nőnek a kávéfőző mellett? A kávé jól néz ki.”
• „Tudod, miért fél mindenki, hogy eljön a házamba? Kísérteties.”
• „Miért dobta le a lány a fagylaltkúpot? Egy kátyúhoz botlott.”
• „Mitől nevet jobban a saját gyermekénél? Szamárpárna.”
• „Nincs szükség ejtőernyőre az ejtőernyőzéshez. Ejtőernyőre van szükség, hogy kétszer ejtőernyőzhessen.”
• „Miért törte meg Katie a malacka bankját? Elfogyott a pénze.”
• „Mi az az egyetlen dolog az életben, amire valójában mindig számíthat? Egy számológép.”
• „Mit mondott az egyik hangya a másik hangyának? Semmi. A hangyák feromonokkal kommunikálnak, nem pedig beszéddel.”
• „Tudod, miért nézek ki úgy, hogy nem halllak? Mivel nem tudok, a fejhallgatóm be van kapcsolva.”
• „Mi volt a majomban és a palacsintatésztában közös? Mindketten szeretik a banánt.”
• „Megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy a kenyérpirítóm nem vízálló.”
• „Ki borotválkozik naponta legalább 20-szor? Borbély.”
• „Mi az, amit megtehetsz újra és újra, és egyetlen dologra sem emlékszel? Alkoholt inni.”
• „Valaki ellopta a hangulati gyűrűmet. Nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban.”
• „Még 1980-ban leestem a motoromról, elfordítottam a lábam és megsérültem a térdem. Ezt azért mondom most neked, mert a 80-as években nem volt közösségi média.”
• „Egy beteg azt mondta a sebésznek, hogy nem érzi a lábát. A sebész válaszolt, tudom. Amputáltam a karjaidat.”
• „Ha egy fa leesik az erdőben, és senki sem hallja a közelben, akkor az illegális fakitermelő cégem sikeres.”
• „Mit esznek a sprinterek egy verseny előtt? Semmi, gyorsan böjtölnek.”
• „Két muffin sütőben van. Az egyik azt mondja a másiknak: Dang, itt meleg van. A többi válasz: Igen, valószínűleg 350 fokos.”
• „Hogyan azonos a szappan, mint az álmaid? Mindketten csodálatosak a lecsúszásban.”
• „Szeretné tudni, hogy mi mindig mosolyog? Arcizmok.”
• „Tudod, mit mondanak? Szavak.”
• „Mit mondott a mosómedve a másik mosómedvének? Szagom van szemétnek?”
• „A múlt héten eltörtem az ujjamat. Másrészt jól vagyok.”
• „Miért állnak a lángok az egyik lábán? Ha felemelnék a másikat, elbuknának.”
• „A párhuzamos vonalakban annyi a közös. Kár, hogy soha nem fognak találkozni.”
• „Egy ló besétál egy bárba, és a csapos megkérdezi tőle: Miért a hosszú arc? A ló azt mondja: Evolúció.”
• „Mi a kék és a vörös festék szaga? Kék festék.”
• „Szeretné megismerni a józan ész titkát? Vörösbor.”
• „Mit adott neki Valentin-napon? Valami vörös és sok hazugság.”
• „Miért kiabáltak a gyerekkel a moziban? Beszélt.”
• „Kopp kopp. Bejön!”
• „Beszélek magammal, mert néha csak tanácsra van szükségem.”
• „Mit mondott a sült rizs a garnélaráknak? Semmi. Rice nem tud beszélni.”
• „Mennyire magas az Empire State Building? Egy Empire State Building magas.”
• „Miért nem látja soha az elefántokat a fák mögött rejtőzködni? Annyira jók ebben.”
• „Eldőltél a mennyből? Mert úgy néz ki, mintha az arcodra szálltál volna.”
• „Tudod, hogy igazi 90-es évekbeli gyerek vagy, amikor megnézed születési anyakönyvi kivonatodat, és ott az áll, hogy 1990 és 1999 között születtél.”
• „Tudod mi a furcsa? Minden más szám.”
• „Tudományos tény: Ha kivennéd az összes eret a testedből, és végig végig raknád, meghalnál.”
• „Miért nem tapsolhat Tommy, a T. rex? Mivel a dinoszauruszok 65 millió éve kihaltak.”
• „Találd ki, mit láttam ma? Minden, amit néztem.”
• „60 másodpercenként, egy perc múlik.”
• „Miért halt meg a postás? Mert mindenki meghal.”
• „Mit mondott a dinoszauruszokat megölt aszteroida? T. rexxie, csaj, átölelem.”
• „Mit mondott az egyik japán a másik japán férfinak? Nem tudom; Nem beszélek japánul.”
• „Egy srác bemegy egy bárba. Aztán kap egy italt és elmegy.”
• „Hogyan hívják a Mikulást, ha nincs keze? Valószínűleg még mindig a Mikulás. Ő azonban nem létezik, így nem is igazán számít.”
• „Hány alma nő egy fán? Mindegyikük.”
• „Soha ne bízz egy atomban. Mindent kitalálnak.”
• „Mi olyan nagy a svájci életben? Semmi, kivéve, hogy a zászló plusz.”
• „Észrevetted már, hogy amikor a libák „V” formációban repülnek, az egyik vonal mindig hosszabb, mint a másik? Tudod miért van ez? Mert abban a sorban több liba van.”
• „Miért törölte le a terapeuta a T. rex könnyeit? Nem tudta elérni a saját arcát.”
• „Miért nagyon hasonlítanak a barátok a hóra? Ha pisilsz rajtuk, eltűnnek.”
• „Mit nevezel egy csinos nőnek a zenész karján? Egy tetoválás.”
• „A Humpty Dumpty nagyot esett… És nagyon jó tavasz és nyár is.”
• „Mi a fekete-fehér, és eszik, mint egy ló? Egy zebra.”
• „Mit nevezel egy szem nélküli halnak? Nem is számít.”
• „Mi a közös a banánban és a helikopterben? Egyikük sem rendőr.”
• „Mi a különbség a nyúl és a szőlő között? Mindketten lilák, kivéve a nyulat nem.”
• „Gyerekkorunkban féltünk a sötéttől. De amikor felnőttünk, a villanyszámla félt minket a fénytől.”
• „A szemétgyűjtés megtanulása nem volt nehéz. Most vettem fel, amikor mentem.”
• „Egy ló besétál egy bárba. Többen felkelnek és elmennek, amikor felismerik a helyzet potenciális veszélyét.”
• „Tanuld meg a jelnyelvet. Nagyon praktikus.”
• „Mi a barna és ragacsos? A pálca.”
• „Mit mondott a vízvezeték-szerelő az énekesnek? Szép pipák.”
• „Mit mondott az orvos a másik orvosnak? Mindketten orvosok vagyunk!”
• „Miért hat félt héten? Nem volt. A számok nem érzékenyek és képtelenek félelmet érezni.”
• „Soha nem mondanék neked egy pizza viccet. Túl ciki.”
• „Mi a narancs és íze olyan, mint egy narancs? Narancs.”
• „Barátom azt mondja nekem: Mi rímel a narancsra? És mondtam neki: Nem, nem!”
• „Hallottál a cirkuszi tűzről? Sátrakban volt.”
• „A legjobb anti-viccek? Íme néhány kedvencem: One, uno, ein, un.”
• „Mennyi idő alatt számol 100-ig? Nem érdekel.”
• „Mit mondott az öt ujj az arcra? Semmi. Az ujjak nem tudnak beszélni.”
• „Még mindig emlékszem az utolsó szavakra, amelyeket nagyapám mondott, mielőtt rúgta a vödröt. Azt mondta: Hé, szerinted meddig rúghatom ezt a vödröt?”
• „Marynek volt egy kis báránya, és az orvos elájult.”
• „Kopog, kopog. Ki van ott? Nak nek. Kinek? Nem, kinek.”
• „Vegye ki az életkorát, és adjon hozzá ötöt. Öt év alatt ennyi a korod.”
• „A rózsák meghaltak. Ibolya halott. Rossz kertész vagyok.”
• „Miért nem tudnak nevetni a dinoszauruszok? Mert mindannyian meghaltak.”
• „Mikor jött vissza az űrhajótól lebegő űrhajós? Soha. Örökké lebeg.”
• „Hogyan hangzik egy apa vicc az űrben? Amilyen görcsösen hangzik a földön.”
• „Mit mondott a szúnyog a másik szúnyognak? Ez az ér az enyém.”
• „Mikor van apa hivatalosan apa? Amikor a poénjai már nem kapnak nevetést.”
• „Miért tette meg a dinoszaurusz átkelni az úton? A csirkék még nem fejlődtek.”
• „Mi jött előbb, a csirke vagy a tojás?”
• „Szeretne tudni valamit, ami megmosolyogtatja? Az arcizmaid.”
• „Mit nevezel ceruzahegyezőnek, amely nem tudja élesíteni a ceruzákat? Törött.”
• „Mit kap, ha összekevered a kecskét és a juhot? Egy geep.”
• „Ez a lány meghívott a házába, mondván, hogy senki sincs otthon. Odaértem, és senki sem volt otthon.”
• „Mi ért véget 1987 után? 1988.”
• „Mit mond az egyik francia srác egy másik francia srácnak? A nevem szintén Guy.”
• „Kopog, kopog. Kíváncsi vagyok, ki van az ajtóban. Remélem, tudnak egy jó poént, mivel a könnyedség fontos ebben a kegyetlen életben. Néha mosolyogni kell.”
• „Mit mondott az egyik ügyvéd a másik ügyvédnek? Mindketten ügyvédek vagyunk!”
• „Mi a fehér és idegesítő a reggelinél? Lavina.”
• „Mi a vicces abban, hogy egy Chevy Suburban öt ember hajt le egy szikláról? Semmi. A barátaim voltak.”
• „Kiválaszthatja az orrát és kiválaszthatja a barátait… De nem rabolhatsz bankot. Ez bűncselekmény.”
• „Miért nincs aszpirin az esőerdőben? Mert anyagilag nem lenne életképes gyógyszereket értékesíteni egy rendkívül néptelen esőerdőben.”
• „Tenger gyümölcsei diétán vagyok. Nagyon nehéz lesz számomra - elvesztettem egy fogadást egy barátommal, és a probléma az, hogy vegetáriánus vagyok.”
• „Mit hívsz beszélő teknősnek? Egy rajzfilm.”
• „Mit nevezel olyan autómosónak, amely már nem mos autót? Törött.”
• „Mi a barna, ragacsos és néha büdös? Sár.”
• „Mit mondott Batman Robinnak, mielőtt bejutott a Batmobilba? Robin, szállj be a Batmobilba!”
• „Vedd el most a feleségemet, kérlek! Elfogyott az üzemanyag és késik a munkából.”
• „Hol írták alá az Alkotmányt? Az alján.”
• „Miért köszöntött a dinoszaurusz a kislánynak? Udvarias volt.”
• „Hogyan ugrik a fehérfarkú szarvas az átlagos háznál magasabbra? Ez annak köszönhető, hogy erőteljes hátsó lábuk van, és annak a ténynek, hogy az átlagos ház nem tud ugrani.”
• „Mit tett a kalóz, mielőtt eltemette kincsét? Dug egy lyukat.”
• „Miért volt az embernek orrvérzése? Mert arcon ütötte.”
• „Egy ló besétál egy bárba, és a csapos megkérdezi: Miért a hosszú arc? Az ész és az emberi nyelv megértésére képtelen ló a padlóra kúszik és visszasétál a bár ajtaján.”
• „Olvasok egy könyvet az antigravitációról. Lehetetlen letenni.”
• „Mi a zöld, a kék, a piros, a sárga és a rózsaszín? Színek.”
• „Hol szavaznak a jegesmedvék? Nem tudtam, hogy a jegesmedvéknek politikai nézeteik vannak.”
• „Honnan tudod, hogy kint hideg van? Kimész a szabadba, és hideg van.”
• „Mit mondott a gazda, amikor elvesztette a traktorát? Elvesztettem a traktoromat.”
• „Hogyan ébreszti fel Lady Gagát?”

A száraz humor és az anti-viccek a várakozásokkal játszanak, és éppen egyszerűségükben vagy a válasz hiányában rejlik a humoruk. Olyan, mint amikor valaki azt mondja: „A barátom azt mondja nekem: Mi rímel a narancsra? És mondtam neki: Nem, nem!” A csattanó elmaradása, vagy a nyilvánvaló igazság kimondása az, ami a hallgatót mosolyra fakasztja, vagy legalábbis gondolkodásra készteti. Ezek a poénok nem a hangos nevetésre építenek, hanem a szellemes felismerésre, arra, hogy a mindennapi abszurditásban is felfedezzük a vicceset.

A Pálcikás Jégkrém Különös Története: Egy Édes Véletlen

Kevés milliárdokat érő iparág indul egy gyerek feledékenységéből, márpedig a pálcikás jégkrém története így kezdődött: 1905-ben egy 11 éves fiú, Frank Epperson szódaport (azaz szódabikarbónát) és vizet kevert össze, majd kint felejtette a hideg éjszakában, benne a keverőpálcával. Reggelre megfagyott, és megszületett az első jégkrémnyalóka. Először „Epsicle” néven kínálta a szomszédságban, de a gyerekek hamar átkeresztelték: így lett belőle „Popsicle”.

A húszas évek elejére Epperson már tudta, hogy találmánya többre hivatott. A San Franciscó-i Neptune Beach vidámparkban mutatta be a nagyközönségnek, ahol óriási sikert aratott. Vince cikkéből az is kiderül, hogy a gazdasági világválság idején a cég kétpálcikás változatot dobott piacra, amelyet félbe lehetett törni és megosztani - mindössze öt centért. A Popsicle így egyszerre lett édesség és megfizethető luxus. Ám a siker vitákat is hozott: a konkurens Good Humorral évekig tartó jogi csatába keveredtek, amit „Frozen Sucker War”-nak nevezett el a sajtó. A sors fintora és talán a legérdekesebb a történetben, hogy végül mindkét márka ugyanazon nagyvállalat portfóliójába került. Azóta a Popsicle nemcsak édesség, hanem kultúrtörténeti jelenség is: generációk nőttek fel rajta, a mai napig számtalan változata létezik a klasszikus gyümölcsös ízektől a felnőtteknek szánt alkoholos jeges koktélokig. A műfajban egyébként mi magyarok is jók vagyunk. 2023-ban egy magyar pálcikás jégkrém 7 díjat zsebelt be a gasztronómia Oscarjának is nevezett Great Taste Award versenyen.

tags: #palcika #rizs #humor