Bevezetés: Pannónia és a Római Birodalom
Pannónia, a mai Magyarország, Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, továbbá Szlovákia területén fekvő egykori római provincia, több lépcsőben került kialakításra. A Dráva-Száva köze már Augustus alatt a Birodalom részévé vált, ekkor még az Illyricum provincia része volt. Idővel a terület feletti katonai ellenőrzés feladatát megosztották, megvetve ezzel a későbbi Dalmatia és Pannonia provincia alapjait. Lehetséges, hogy ez a felosztás már a pannon-dalmata lázadás folyamán megtörtént, talán Kr.u. 8-ban, de legkésőbb Tiberius uralkodása elején mindenképpen sor került rá. A nyugati rész a Pannonia Superior nevet kapta, és három légiója miatt továbbra is consulviselt férfiú állt az élén. A keleti rész Inferior volt, itt azonban csak egy légió állomásozott, így praetori rangú legatus igazgatta. Utóbbi székhelye Aquincum, az előbbié Carnuntum volt. Pannónia teljes területe feletti közvetlen irányítás egy részét már az V. század elején átengedték a betelepülő foederati számára. A foederati volt a rómaiaknál azoknak a népeknek latin nyelvű megjelölése, amelyekkel a nemzetközi jog alapján kötöttek szerződést (foedus-t). Voltaképpen azok számítottak foederati-nak, akik közvetlenül kapcsolatban álltak az imperium Romanummal.
A szkíta, szarmata (méd) jazig (jász) lakosságú Pannónia hét római császárt adott a Kr. u. 3-4. század fordulója táján. A 15. századtól hét európai országban íródott legalább 50 krónikában olvashatunk magyar származású római császárokról. Európában egészen a 19. századig élt az a tudományos, krónikás közvélekedés, hogy a magyarok a Pannóniában letelepedett szkíták, pannonok, jászok, szarmaták és hunok leszármazottai. Ovidius írta a jazig törzsről: „… mily bősz a jazyg törzs,… Lelkükben csak az íj meg a nyíl van, telve a puzdra, messzire eljutván futnak a gyors paripák; azt mondják, jól tűrik az éhséget meg a szomjat, és ha az ellenség jönne, vizet se talál.” Az ’Paeones, qui et Hungari et Hunni appellantur,’ azaz Pannonok, akiket Magyaroknak és Hunoknak nevezünk megállapítás is mutatja a korabeli asszimilációs törekvéseket. A 18. században Londonban kiadott The Annals of Europe or Regal Register szerint a hét pannon császár: Decius, Aurelian, Claudius Tacitus, M. Aurelius Probus, Jovianus, I. Valentinianus és Valens. A 2. század elején egy jól megalapozott szövetség létezett a szarmata jazigok és Róma között, hiszen a római hadsereg lovas és lovas íjász seregeit a pannóniai szkíták nagy népszövetségének tagjai, a méd eredetű szarmaták és jászok adták.
Súlyos adók és a „Marha!” felkiáltás
A történet szerint 359-ben a Pannónia népe fellázadt a II. Constantinus római császár által kiszabott súlyos adók miatt. A császár személyesen próbálta a kedélyeket lecsillapítani, de még nagyobb zűrzavart okozott. Mivel az uralkodó az őslakókkal folytatott tárgyaláson sem engedett az elképzeléseiből, nem csökkentette a kiszabott adókat, egy elkeseredett résztvevő levette a csizmáját és hozzávágta a császárhoz, miközben a következő szavakat kiabálta: „Marha, marha!” Az idézett sértő szó a mű egy 1693-as kiadásában, a 246. oldal 14. sorában olvasható. A sértő szavak elhangzása után fellázadt a nép, nekirohant a császárnak, letépték arannyal beszőtt köpenyét és összetörték a trónját. Érdekes megfigyelés, hogy a tejelő, húst adó haszonállat eme neve a magyaron és a suméren kívül más nemzet szókincsében nem található meg.
II. Constantius és az ariánus vita
II. Flavius Iulius Constantius (317-361) 317. augusztus 17-én született Sirmiumban, apja, I. Constantinus már 7 évesen 324. november 8-án Caesar címre emelte. Constantinus halála után három fia - II. Constantinus, Constans, és II. Constantius - egymás között osztotta fel a birodalmat. Constantinus a nyugati provinciákat örökölte, Galliát, Britanniát és Hispániát. Constantinus legkisebb fia, Constans Itália, Illíria, az afrikai provinciák és Macedónia felett uralkodott, míg Constantius a birodalom keleti felét kapta. II. Constantinust 340-ben megöli a testvére: Constans, aki ezután II. Constantiussal közösen uralkodik - haláláig. Mivel II. Constantinus 340-ben az aquileiai csatában elesett, így Constans maradt a birodalom nyugati felének ura. Kicsapongásai viszont elidegenítették tőle alattvalóit: testőrségének feje, a frank származású Magnus Magnentius, 350-ben lázadást szított ellene, s a katonák Constanst megölvén, Magnentiust kiáltották ki imperatorrá. Magnentius feldúlja Sisciát, és Sirmiumot ostrom alá fogja. Constantius a trónbitorló Magnentiust 351. szeptember 28-án Mursánál (a mai Eszék környékén) véres ütközetben megverte. A császárság egyik legnagyobb és legvéresebb csatája volt ez, ahol Constantius veszteségei meghaladták az ellenfél veszteségeit. Az öldöklésben 54,000 katona vesztette életét. Többé nem lehetett kétség, hogy a birodalom határai csak úgy védhetők meg, ha a csapatokban támadt hiányokat barbárokkal pótolják. Magnentius 353-ig még ellenállt, majd egy újabb csatavesztés után öngyilkosságot követett el.
Nagy Constantinus mindhárom fia keresztény volt. Constantius a 350-es évek elején ediktumot adott ki a pogány vallási rítusok azonnali felfüggesztése és a pogány templomok bezárása érdekében. Ezzel a kereszténység véglegesen gyökeret eresztett a Pannon földön is. Az aquincumi ásatások is azt bizonyítják, hogy Valéria tartomány a 4. századra már keresztény lett. „A római uralom utolsó évszázadaiban, a temetőben már keresztény sírkápolna is állt” - mondja Lassányi Gábor régész a Duna-menti ásatások egyik szakembere.A keresztény hitegységnek a megbontása elsősorban Arius alexandriai pap nevéhez fűződik, aki tagadta Krisztus istenségét, az Atyával való egylényegűségét (homousios), hanem csak hozzá hasonló (homoiusios) teremtménynek volt hajlandó elismerni. A jóindulatú Nagy Konstantin a bajok láttára szívesen előmozdította, hogy az Egyház Nicaeába (325) zsinatot hívjon össze. Ez szabatosan körvonalozta a katholikus tanítást, állást foglalt Arius ellen és őt száműzték. Így került Arius Illyricumba. Az arianizmus megerősödéséhez kétségkívül nem csekély mértékben járult az a körülmény, hogy a császárok arra való hivatkozással, hogy most már ők is keresztények, illetőleg a keresztény vallásnak nyújtott támogatás fejében azt kezdték követelni, hogy a vallási ügyeket is ők irányíthassák. Amíg Nagy Konstantin egyházi ügyekben a derék Hosius cordubai (Cordova) püspökre hallgatott, a császár a katholikusok pártján volt, de a nicaeai zsinat után Hosius Cordubába tért vissza, a császár udvarában pedig az ariánusok kezdtek elhatalmasodni. Így történt, hogy Arius párthívei vezérük érdekében már 334-ben gyűlést (zsinatot) tartottak Tyrusban s ezen már ott szerepelt Valens mursai és Ursacius singidunumi püspök is, Ariusnak személyes tanítványai. Fiatal létükre tagjai lettek annak a bizottságnak, melyet az Athanasius alexandriai patriarka, a katholikusok keleti vezető embere ellen emelt vádak megvizsgálására küldöttek ki. Sikerült is elérniük, hogy a császár Szent Athanasiust Trierbe száműzte. Nagy Konstantin halála előtt megbánta, hogy Szent Athanasiust és annyi katholikus püspököt száműzetésbe küldött.
Egyébként a három fiú (Constantinus, Constans és Constantius) Nagy Konstantin rendelkezése szerint megosztozott a birodalmon. Kelet, az arianizmus főfészke, Constantiusnak jutott, aki a fent érintett okokból az ariánusoknak fogta pártját, testvérei ellenben katholikusok maradtak. Amíg tehát ezek éltek, Constantius sem mert erőszakosan föllépni és hozzájárult ahhoz, is, hogy a sardicai (szofiai) zsinat (343) az ügyeket újra megtárgyalja. A katholikusok Hosius vezetése alatt többen voltak, a jelenlévők között találjuk Marcus sisciai, Eutherius sirmiumi püspököket is. A mursai Valensnak magasra törő vágyai voltak. Az aquileiai érsekséget szerette volna elnyerni és evégből párthívei attól sem riadtak vissza, hogy Aquileiában véres lázadást szítsanak, melynek egy püspök is áldozatul esett. A sardicai zsinat azonban nem bírta megvalósítani a békét. Az ariánusok ugyanis Valens és Ursacius vezetésével különváltak és a császári palotában, majd Philippopolisban gyűléseztek, míg a katholikus főpapok a sardicai székesegyházban magukra maradtak. A bajokat még jobban komplikálta, hogy Photinus, Sirmium új érseke, egyébként kiváló tehetségű, keleti származású ember, maga is eretnekségbe esett, melyet róla neveztek el. Tanait azonban hiába kárhoztatták, hiába fosztották meg püspökségétől, Photinus helyén maradt, mert Sirmium népe ragaszkodott hozzá. Mivel pedig Illyricum Sirmiummal a katholikus érzelmű Constans birtokában volt, Valens és Ursacius elhatározták, hogy Photinus tanainak kárhoztatásával visszatérnek az egyházba. Más ariánus püspökök Sirmiumban, valószínűleg 348-ban összejöttek és megállapodtak egy hitvallásban, de amely lényegében még mindig ariánus volt. A helyzet csakhamar változott. Constantinus (340) és Constans (350) halála után a testvérek közül az ariánus érzelmű Constantius egyedül maradt. Ez székhelyét Sirmiumba helyezte s így a pannóniai ariánus párt újra megerősödött. Photinust a császár most már eltávolította Sirmiumból, helyébe azonban a kisázsiai Germinius jött, aki maga is ariánus volt; Valens és Ursacius visszatért az ariánus pártra. A Sirmiumba zsinatra (II. sirmiumi zsinat) gyűlt ariánus főpapok most megszerkesztették az ú. n. Egy esemény Constantiust még inkább az ariánusok táborába hajtotta. A birodalom nyugati részén Magnentius nevű ellencsászár támadt ellene. A döntő ütközet Mursa közelében történt (351). Constantius nem vett részt a csatában s így lehetett, hogy Valens előbb értesült Constantius csapatainak győzelméről, az örömhírrel hozzásietett, azt mondva, hogy angyaltól hallotta. Amikor tehát Liberius pápa zsinat összehívását sürgette, a zsinat össze is ült Arelateban (Arles) 353-ban, majd pedig Mediolanumban (Milano) 355-ben, de mindkét helyen az erőszakos Valens vitte a szót, aki Constantius fegyveres támogatásával keresztül vitte a katholikusok főembereinek, köztük magának Liberius pápának száműzetését; Cordubának majdnem százéves püspökét, Hosiust éppen Sirmiumba internálták. Sirmiumban új zsinat ült össze (357) - harmadik sirmiumi zsinat - s ezen új hitvallást állítottak össze (második sirmiumi formula), amely már tiltakozik a homousios és homoiusios szavak használata ellen, valójában pedig a nyílt arianizmust hirdeti. Germinius, Valens és Ursacius erőszakoskodása most az agg Hosiust is rávette, hogy aláírja ezt a formulát, Liberius pápa ellenben erre nem volt rábírható, mindössze az első sirmiumi formulához járult hozzá, amely mint láttuk, a katholikus hittel megegyeztethető volt. A következő évben (358) itt ült össze a negyedik sirmiumi zsinat, megszerkesztve most már a harmadik sirmiumi formulát, mely azonban a katholikus hit szempontjából semmivel sem mondott többet az elsőnél. A pápa tehát ezt is elfogadhatta, sőt elővigyázatosságból még külön írásos deklarációt is tett. Mindamellett most már hazaengedték Rómába. Valensék azonban továbbmentek az erőszakosság útján. Új formulát szerkesztettek Sirmiumban - ez már a negyedik sirmiumi formula, mely eltiltja az ousia-szó használatát, bár máskülönben elismeri, hogy a Fiú mindenben hasonló az Atyához. Valens azonban a «mindenben hasonló» kifejezést utóbb egyszerűen elsikkasztotta belőle. Nem sokkal utóbb (359) összeült Keleten Seleukiában, Nyugaton Ariminiumban (Rimini) az új zsinat. Ez utóbbin a nagy többségben lévő katholikus főpapok (320 nyolcvannal szemben) tiltakoztak e formula ellen és egy bizottságot küldtek a császárhoz. Valens és társai tehát győztek, befolyásuk a császárnál megdönthetetlen volt, sokáig mégsem tartott, mert 361-ben Constantius meghalt. Utóda Julianus Apostata lett.
Julianus Apostata és a pogányság rövid reneszánsza
Julianus apja Julius Constantius, Nagy Konstantin császár féltestvére volt. Közben keleten dúl a perzsa háború, amelyet Constantius kész volt személyesen vezetni. Julianustól azt követelte, hogy galliai seregének segédcsapatait bocsássa rendelkezésére. Csakhogy ezek nem engedelmeskedtek neki, és Julianust kiáltották ki császárrá. Julianus csapatai élén a Duna mentén Pannoniába hatol, innen a Balkán-félszigetre nyomul, de mielőtt még harcra került volna a dolog, Constantius megbetegszik s 361. november 31-én Tarsusban meghal. Julianus az "Apostata" (azaz „Hitehagyott”) melléknevet örökölte az utókortól, mert császárrá történő kikiáltását követően (360. március) nyíltan felhagyott a kereszténység gyakorlásával, és a hagyományos görög-római vallásokat ápolta és pártfogolta. 363-ban, a perzsák elleni harcban hal meg.
A Keletrómai Birodalom és a magyarok megjelenése
A Keletrómai Birodalom második aranykora a IX-XI. századokban volt, csúcspontját az ezredfordulón, II. Baszileiosz uralkodása alatt érte el. A bolgárokkal való leszámolás, a magyarok megjelenése, a törökök területfoglalása, a keleti és nyugati egyház elszakadása fontos mérföldkövei voltak ennek a korszaknak. A hanyatlás kezdetét a manzikerti csatavesztés jelentette 1071-ben. Bölcs Leó császár a magyarokról írta: „…férfiakban gazdag és szabad ez a nép, és egyéb pompát, a bőséget mellőzvén, csupán arra van gondja, hogy vitézül viselkedjék a maga ellenségeivel szemben.”
A képrombolásokkal véglegesen III. Mikhaél (840-867, uralkodott 842-től) császársága alatt számoltak le. A kétévesen trónra került Mikhaél helyett anyja, Theodóra gyakorolta a hatalmat. Mikhaél felnőve puccsal vette át a hatalmat anyja kegyencétől, lánytestvéreit és anyját is kolostorba küldte. Mikhaél uralkodása alatt az arabokkal változó szerencsével folyt a hadakozás. Az arabok megalapították a Palermói Emírséget, átkeltek Dél-Itáliába is, a legtöbb szicíliai területet elveszítette a Keletrómai Birodalom, csak Szürakuszai és Taormina maradt a császár kezében. Keleten újból terjeszkedni kezdett a birodalom, északról viszont a bolgárok jelentették a legnagyobb veszélyt. A bolgárok a kereszténység felvétele érdekében a pápához fordultak, ezt Mikhaél nem tűrhette, és hadseregével a bolgárok ellen vonult. A bolgárokat ez „jobb belátásra” bírta, Borisz kán felvette a keresztséget, Mikhaél lett a keresztapja, a keresztségben Borisz kán is a Mikhaél nevet kapta. Így lett a bolgárok első keresztény uralkodójából később Szent Mihály az ortodox egyházban. Szent Mamasz, az adócsalók védőszentje, temploma előtt ábrázolták III. Mikhaélt egy XII. századi miniatúrán.
A bolgárok keresztségükben nem akarták elfogadni a konstantinápolyi pátriárka (Photiosz) fennhatóságát, ezért Rómától kértek térítőket, I. (Nagy Szent) Miklós pápa örömmel teljesítette a kérésüket, ám mindez tovább rontotta a római pápával való viszonyát a császárságnak. Mikhaél császár elnökletével 867-ben zsinatot tartottak, amely kiközösítette a pápát. Az államügyekkel és a kultúrával 856-tók Mikhaél nagybátyja, Bardasz foglalkozott, e tisztségében caesari rangot kapott a császártól. Mikhaél császár a hadügyekkel, dorbézolásokkal (ezzel kiérdemelte a ’Részeges’ melléknevet) és istállófiúból kiemelkedett kegyencével, Baszileiosszal volt elfoglalva. Bardaszt 865-ben egy krétai hadjárat során Baszileiosz leszúrta, ezt követően, alig egy évvel később, 866-ban Mikhaél társcsászárává nevezte ki Baszileioszt. A társcsászárság szűk másfél évig tartott, 867. szeptemberében Baszileiosz egy lakoma után a hálószobájában meggyilkoltatta a részegen fekvő Mikhaélt. Ilyen előzményeket követően lett Baszileiosz a Makedón-dinasztia első császára.
I. Baszileiosz 19 évet uralkodott, a császári trónon 886-tól fia, VI. (Bölcs) Leon (magyarosan: Leó) követte. Leon a ’Bölcs’ előnevet törvénykönyve alapján érdemelte ki, uralkodása már nem volt ennyire dicsőséges. Leon a bolgárokkal való kereskedés jogát két kereskedőre bízta, akik központjukat Thesszalonikébe helyezték át, és megemelték a bolgárok felé a vámtételeket. Simeon bolgár cár (Borisz fia) hiába küldött követséget Konstantinápolyba, válaszra sem méltatták. Erre Simeon 894-ben megtámadta a Keletrómai Birodalmat, és legyőzte a gyenge balkáni erőket. Leon az Etelközben lévő magyaroktól kért segítséget, akik Levente vezetésével 895-ben betörtek a bolgár területekre, és több csatában is legyőzték a bolgárokat. Erre válaszul a bolgárok a besenyőkhöz fordultak segítségért, akik betörtek a magyarok etelközi szállásterületére, így a bolgárok és a besenyők együttes erővel menekülésre kényszerítették a magyarokat, akik a Kárpát-medencében találtak menedéket (ez volt a magyar honfoglalás 896-ban).
Simeon még 896-ban ismét megtámadta a Keletrómai Birodalmat, csatában legyőzte Leon császár seregeit. Konstantinápoly csak azon az áron tudott az ostromtól megmenekülni, hogy Simeon cár jelentős területeket kapott a birodalomtól, és Leon császár éves adó fizetésére vállalt kötelezettséget. Leon a Kijevi nagyfejedelemségnek is kénytelen volt engedni, miután Oleg nagyherceg hadiflottával jelent meg Konstantinápolynál, kereskedelmi jogokat biztosított az oroszoknak (akikről tudjuk, hogy ebben a korban alapvetően inkább viking kereskedők voltak). Leont 912-ben testvére, III. Alexandrosz követte a trónon, aki felmondta a bolgároknak fizetendő adót. Nagy hiba volt, mert a bolgárok ismét támadtak, és ismét kikényszerítették az adófizetést.
Leon fia, VII. (Bíborbanszületett) Konsztantinosz (905-959, uralkodott 908-tól) társcsászárként mindössze három évesen került a trónra, III. Alexandrosz 913-ban bekövetkezett halálát követően ő lett a főcsászár. Ténylegesen apósa, Rómanosz Lekapémusz uralkodott helyette, aki 920-tól már társcsászárként intézte a birodalom dolgait, és igyekezett saját fiainak biztosítani a későbbiekben a császári trónt. T. Rómanoszt 944 év végén palotaforradalommal megbuktatták, száműzetésbe kényszerítették, ahol 947-ben meghalt. Fiait is száműzték, majd meggyilkolták őket. Így 944-től a ’Bíborbanszületett’ már teljes jogú császárként uralkodott.
A magyarok a besenyőkkel szövetkezve 934-ben támadtak rá a birodalomra, de előtte a bolgárokat is legyőzték, így a bolgárok és VII. Konsztantinosz császár is adófizetésre kényszerült a magyarok felé. A magyarok hatalmas vereséget szenvedtek 955-ben az augsburgi csatában, ennek hatására VII. Konsztantinosz felmondta a magyarokkal kötött öt évente megújított békeszerződést, és 957-től már nem volt hajlandó adót fizetni. (A X. században Konstantinápoly jelentős szerepet játszott a magyar történelemben is, Bulcsú, Tormás, Apor, Botond vezérek és a hozzájuk kapcsolódó mondák is őrzik ennek emlékét.)
A Keletrómai Birodalom második aranykora és hanyatlása
A politikai rezsimek mindig is arra vágytak, hogy kontrollálhassák a múltat. Ezt próbálta tenni Bíborbanszületett Konstantin is, amikor a császári hivatalok szükségleteihez igazította a múltból származó tudást. Vezetése alatt egy csapatnyi tudós átolvasta a teljes ókori irodalmat, és a bennük található információkból katalógust állítottak össze olyanféle címszavakkal, mint a „cselszövésekről” vagy a „követségekről”. Így egy hatalmas enciklopédia jött létre - 53 kötetből állt. Célja az volt, hogy a császárnak biztosítsa a jelentős múltbéli tudás monopóliumát, s ezt olyan sikeresen tette, hogy számos szöveg fenn sem maradt más formában - csak az enciklopédiában közölt részletek maradtak ránk. (Angold, Michael: Bizánc - Híd az ókor és a középkor között - részlet a 164. oldalról)
A Keletrómai Birodalom második aranykorának csúcspontját II. Baszileiosz (957/58-1025, uralkodott 976-tól) majd fél évszázados uralkodása alatt érte el. A császár alapvetően a hadseregre támaszkodott, hűségüket adományokkal, az elhunyt tisztek családjairól való gondoskodással szerezte meg. A hadsereg hűségét növelte az is, hogy személyesen vezette seregeit. A hadsereg élelmezése érdekében csökkentette a parasztok adóját, a hiányzó bevételeket a nemesség és az egyháziak adóemelésével kompenzálta. Ezzel ugyan kivívta a módosabb rétegek nemtetszését, de a hadsereggel megerősített császár ellen nem volt erejük fellépni.
Kis-Ázsia nagybirtokosai fellázadtak a császár ellen, ezt a kijevi nagyherceggel, I. Nagy Szent Vlagyimirral kötött katonai szövetség révén sikerült leverni. A Kijevből jött varég harcosok beépültek a császári seregbe, illetve ezek képezték a később kialakult varég testőrgárda alapját is. A szövetség egyik feltételeként a császár húgát, Annát vette feleségül 989-ben Vlagyimir nagyherceg.
II. Baszileiosz jelentős területekkel bővítette a birodalmat. Örményország, Szíria, Itáliai területek váltak a birodalom részévé. A bolgároktól ifjú korában (986-ban) katonai vereséget szenvedett, de megerősödve 1001-től folyamatosan támadta a bolgárokat, pusztította infrastruktúrájukat, gazdaságukat. A végső összecsapásra 1014-ben került sor, az ún. kleidioni csatában, ahol II. Baszileiosz döntő győzelmet aratott. Az elfogott 17 ezer hadifoglyot a császár megvakíttatta, de minden századiknak csak az egyik szeme világát vetette el. A félszeműek vezették haza a világtalan hadsereget a bolgár cár országába. A cár erről értesülve valószínűleg agyvérzést kapott és meghalt. A vakok tömegéről való gondoskodás hatalmas terhet jelentett Bulgáriának. Ezzel a Keletrómai Birodalom végleg megszabadult a bolgároknak fizetett adóktól is. Baszileiosz császár e tettével érdemelte ki a Bulgaroktonosz (bolgárölő) melléknevet.
II. Baszileiosznak nem házasodott meg, így nem volt törvényes gyermeke. A trónt bátyja, majd annak utódai örökölték. Uralkodóként kevésbé voltak tehetségesek, mint II. Baszileiosz, fél évszázad alatt a nagyhatalmi pozícióból sikerült jelentéktelen országgá silányítaniuk a birodalmat. A súlyos adóterhek miatt lázadások törtek ki, egyes területek véglegesen elszakadtak emiatt a birodalomtól. Ilyen volt például a Balkán délnyugati részén lévő Zéta fejedelemség. A császárok (illetve a konstantinápolyi adminisztráció) tartottak a katonaság hatalmától, ezért a hadsereg jelentős részét leszerelték. A népszerűség növelése érdekében az egyházra támaszkodtak, de ennek ára az egyháznak való sokszor mértéket nem ismerő adományozás volt. Az egyház túlhatalmát mutatta az is, mikor a konstantinápolyi pátriárka és a római pápa egymást kiközösítették, és ebbe a császárnak nemigen volt beleszólása. Ezzel bekövetkezett 1054-ben a nagy egyházszakadás (skizma), amit hivatalos formában soha nem deklaráltak. Mikor I. Iszaakiosz császár (uralkodott: 1057-1059) megpróbálta visszaszerezni a korábbi egyházi adományokat, megfenyegették, végül lemondatták a trónról. Ő volt a Makedón-dinasztia utolsó császára.
Utóda az udvari emberből császárrá kinevezett X. Konsztantinosz lett (uralkodott: 1059-1067), akinek uralkodása alatt felbomlott az államrend, az adószedést bérbe adták, a császári hivatalokat áruba bocsátották. A meggyengült birodalmat számos támadás érte, csökkentve annak területét, gazdasági erejét. Időközben a megerősödő szeldzsukok is egyre erőteljesebben támadták Anatóliát.
A hanyatlás végzetes kezdete: Manzikert
A vég kezdetét IV. Rómanosz uralkodása (1032-1072, uralkodott: 1068-1071) jelentette (ez a vég azért még majd négyszáz évig húzódott!). Rómanosz uralkodása idején a normannok végleg kiszorították a birodalmat Itáliából. A szeldzsukok ellen Rómanosz sereget szervezett, és megindult Anatólia keleti részére. Túlerőben volt, kezdetben sikereket is ért el, végleg le akart számolni a szeldzsuk törökökkel. A belső megosztottság miatt 1071. augusztus 26-án következett be a manzikerti csatavesztés. Az éjszakai csatát követően a konstantinápolyi seregek szétszóródtak, a sebesült Rómanoszt elfogták a törökök. Konstantinápolyban gyorsan ellencsászárt állítottak.
A törökök egy hét után szabadon engedték Rómanoszt, de a kitörő polgárháborúban Rómanosz - bántatlanság ígérete mellett - megadta magát VII. Mikhaél ellencsászárnak. Az ígéret ellenére Rómanoszt megvakították, aki egy évvel később belehalt sebeibe. Önmagában a manzikerti csatavesztés katonailag nem volt jelentős, mégis a Keletrómai Birodalom végzetes hanyatlása kezdeteként ezt az ütközetet jelölik meg a történészek.