A Sajó völgye, Putnok szomszédságában, a folyó jobb partján terül el, és ez a terület ad otthont a Barkóságnak. Ennek a vidéknek a történelmi és etnikai sokszínűsége mélyen gyökerezik a múltban, és ma is számos kérdést vet fel a szakemberek körében. Ahogyan a település, úgy maga a barkó és palóc népcsoport eredete is állandó bizonytalanságot tapasztalható, miközben az erről szóló írásokat olvassuk. A helyi identitás, a nyelvi sajátosságok és a történeti események egyedi keveréke teszi különlegessé ezt a régiót.
Sajóvelezd: Ahol a múlt és jelen találkozik
Sajóvelezd, a Sajó völgyében fekvő település, a Barkóság határán helyezkedik el. Ezen a vidéken az írásos források olvasásakor állandó bizonytalansággal találjuk szembe magunkat. A település nevét és történetét vizsgálva a "hadas" elnevezések, amelyek palóc-barkó sajátosságok, kulcsfontosságúak lehetnek. A korábbi kutatások is hadas településként említik Sajóvelezdet, amit nincs okunk kétségbe vonni. Az elnevezéseket illetően azonban vannak érdekességek. Például a mai Kossuth utcát, azaz a Csabát, még az 1700-as években telepítették be felvidékről hat családdal, de az elnevezés eredetére nem kaptunk választ. A Nagysoron (a mai Rákóczi utca) az egykori településbirtokos Kövér család mellett telkes jobbágyok és zsellér családok laktak. Itt a „Nagy” sokkal inkább jelzőként, mint családnévként értelmezhető, utalva az utcában lakó nagy családokra vagy "hadakra".
A Széchenyi utca, ma is Nemessor-ként emlegetett része, a szárazvölgyi nemesekből beházasodott családoknak adott otthont (Dapsy, Ujj, Kalas, Csiszár, Nagy, Batta, Derne). Ez nem azt jelenti, hogy egy nemzetségről nevezték el, hanem több nemesi család, több had tömörülését jelölték így, megkülönböztetve őket a velezdi kisnemességtől. Emellett szálláskertes településekből ismert elnevezések is akadnak, mint a Borjú kert vagy az Istállós kert. A szálláskertes településforma, ahol a lakótelkek és gazdasági udvarok térben elkülönültek, napjainkra nagyrészt megszűnt. Velezden a parasztgazdaságok épületei a házakkal azonos telken helyezkednek el, hosszú társas udvarok és gazdasági épületek jellemzik. Az „Istállóskert” elnevezés abból az időből származhat, amikor a település a török hódoltság idején a szurdokpatak völgyébe menekült, és ott talán egy közös istállót alakíthattak ki, de erre nincsenek adatok.
A barkó és palóc identitás sokszínűsége
A barkó népcsoportról szólva a szakemberek eléggé különbözőképpen vélekedtek. Lajos Árpád szerint a barkó egy gúnynév, jelentése „tarkanyakszörű”. A legvalószínűbb eredeztetés szerint a név egy Barco Vince nevű olasz származású tábornokra vezethető vissza, aki a 10. huszárezred tulajdonosa volt évtizedeken át. Az ezredtulajdonosi méltóságot a 18. században vezették be, és az ezred addig viselte a tulajdonos nevét, amíg más nem vette át. Barco Vince, aki Magyarország főhadparancsnoka és a császári titkos rendőrség vezetője is volt, részt vett a hétéves háborúban, és még az 1789-es Barco lovasezredben is szolgált. Eszerint a 10. magyar huszárezred sokáig viselte Barco tábornok nevét. Az újoncok toborzása a 18. századi Magyarországon szabadon történt, és úgy tűnik, a Barco ezred toborzási területe Dél-Gömör és Nyugat-Borsod volt. Igen valószínű, hogy a barkó népnév a Barco ezredről ered, mivel az újoncok többségét a jobbágyfalvak, elszegényedett, zsellér szinten élő családok adták.
Paládi-Kovács Attila is azt írja, hogy az ezen a tájon végzett kutatások során maga a nép a palóc elnevezésről nem sokat tudott. A „barkó” mint népcsoport elnevezés viszont már a 19. század elejétől élt, és helyenként vállalták is ezt az elnevezést, főként a hajdani jobbágyfalvak lakói. Sajóvelezd is ilyen kisnemesi település. Hunfalvy Pál szerint a Bükk-hegység északnyugati része, az úgynevezett Erdőhát a Barkóság, de Malonyai Dezső kutatásai során nem talált semmi olyan vonást, ami megkülönböztetné őket a többi palóctól. Az eddigi irodalmat áttekintve kitűnik, hogy a múlt századi szerzők és a századunk első harmadából származó források kizárólag római katolikus falvakat soroltak a Barkósághoz. Először 1937-ben Herkely Károly említette barkó faluként a református Mályinkát és Tardonát is. Ugyanebben az évben Lajos Árpád a barkó népelnevezést magyarázó cikkében Dél-Gömör és Nyugat-Borsod mellett Észak-Hevesre is kiterjesztette a barkó népcsoport határait. Későbbi munkáiban is állandó bizonytalanság észlelhető a barkó terület körülhatárolását illetően. Egyik, 1965-ben közölt cikkében barkó falunak nevezte a református Sajóvelezdet, Bánhorvátit és Bántapolcsányt is. A Szárazvölgy református falvakkal megült térségét a barkók távolabbi területének tartotta, talán nem is teljesen önkényesen, mert a Szuha-völgyi Felsőnyárádról egy nyelvészeti szakmunkában olvasható: "A palócsághoz tartozás tudata nem él a lakosságban. Barkónak, barkósán beszélőnek tartják magukat."
Miközben ezeket a sorokat olvassuk, joggal merül fel a kérdés, hogy ha az itt élő emberek magukat is barkónak tartják, akkor mi az oka, hogy a szakemberek mégis másként vélekednek, hiszen sem Jósvafőt, sem Felsőnyárádot, sem a szárazvölgyi településeket nem sorolják a Barkósághoz, ellentétben az ott élő emberek identitástudatával. Még Tardona esetében is hasonlóan érdekes a helyzet, mert a szomszédos települések lakói ezt a települést is barkó faluként ismerték, pedig Tardona is többnyire református község. Ennek ellenére a szakemberek éppúgy nem sorolják a Barkósághoz, mint az említett szárazvölgyi településeket. Az említett falvak lakosságánál ugyanúgy megfigyelhetők azok a palóc nyelvre jellemző sajátosságok, mint például a barkó nyelvjárás.
Nyelvi sajátosságok és kulturális elhatárolódás
A térségben élő emberek elsősorban a nyelvjárásbeli, beszédmódbeli eltérések alapján határozták meg az egyes falvak lakóit. Vörösmarty Mihály írta, hogy a barkó abban különbözik a palóctól, hogy az "au"-t "ó"-nak, az "eü"-t "ő"-nek mondja. Ha azt mondjuk, hogy "alszom", akkor a palóc azt mondja, hogy "auszom", a barkó pedig, hogy "ószom", vagy például "elment" - "eüment" - "őment". A bán-völgyi, szárazvölgyi falvak lakói, vagy az említett tardonaiak is nyelvükben hordozzák ezeket a területre jellemző sajátos palóc nyelvjárás jegyeit, igaz, mára már erősen megkopottan. Sajóvelezdet ebből a szempontból ma már nem is igazán lehet vizsgálni.
A palóc nyelvjárás története
A nyelvjáráson és a szókészlet használatán túl a különböző táj- és helynevek vizsgálata közben is érdekes információkra bukkanunk. A felsorolásban láthatóak olyan helynevek, melyek tulajdonságra utalnak, mint a Hamuszög, ami a porhanyós földje után kapta nevét, míg mások épületet jelöltek. Ilyen például a Malomszög, ami a malom egykori helyére utal, de olyan elnevezések is megtalálhatóak, melyek egyértelműen családnevet takarnak (Gáli szög, Bába széke), és ilyen elnevezésekkel sokszor találkozunk a hadas települések kapcsán.
A palóc-barkó kisnemesi falvaira jellemző, hogy sokáig megőrizték a hajdani nemzetségi szervezet nyomait. A török hódoltság után számos palóc faluba történtek szláv betelepítések, így Sajóvelezdre is. A Csabára, ami a mai Kossuth utca, még az 1700-as években telepítettek be a felvidékről hat családot, de az elnevezés eredetére nem kaptunk választ.
A házasodási szokások vizsgálata Sajóvelezden további rejtett információkat tár fel. Ennek a településnek más református falvakkal vannak erős házasodási kapcsolatai, ami egyértelműen mutatja, hogy az egy népcsoporton belüli házasságok tekintetében vajmi kevés kapcsolódási pont van a katolikus barkó településekkel. Sajóvelezd azon kisnemesi települések közé tartozik, akik az ellenreformáció idején is megtartották református vallásukat, és elhatárolódás figyelhető meg a környező katolikus falvaktól, mint például Sajómercse. A házasodási szokásai révén ez a település sokkal közelebbi kapcsolatokat mutat a szárazvölgyi és a bán-völgyi református falvakkal, mint egyéb, kifejezetten barkónak tartott katolikus vallású településekkel. Ennek az elhatárolódásnak az alapjai legfőképpen a vallási különbségekre vezethetők vissza. A reformációval elkezdődött a népi társadalomban és kultúrában egyfajta differenciálódás. Ne feledjük el, hogy a 16. század végére Magyarország lakosságának 90%-a már protestáns volt, és az ellenreformáció idején komoly harcok alakultak ki. Paládi-Kovács Attila írja (1968), hogy „a Bán-völgyi, Sajó-völgyi reformátusok és a szomszédos Barkóság római katolikus falvai között a 18. században az ellenreformáció élharcosai szítottak ellentéteket.” A barkó hagyomány szerint az upponyi és a sajónémeti hegyen azért állítottak keresztet, mert Herkó páter e községeknél állította meg a kálvinistákat. Ott húzódott a felekezeti tömbök térségi határa, a frontvonal, melyről Mezőkövesd és a matyók kapcsán Györffy is szólt. Az egyházak eltérő szellemisége nemcsak az emberek magatartására, mentalitására volt hatással, de befolyásolta a paraszti erkölcsöt és a folklór alakulását is, valamint az etnikai csoporthoz való tartozást. A 18-19. században Sajóvelezd házasodási társközsége Bánhorváti volt.
A velezdi kisnemesek sokkal jobb módban éltek még a szárazvölgyi nemesekhez képest is, aminek következtében azok előszeretettel keresték a kapcsolatokat a velezdi kisnemesi családokkal. Ebből a tanulmányból az is kiderül, hogy „hiába van a közelében Sajógalgócz, Sajónémeti, Királd, Sajómercse. Házassági kapcsolatokat e településekkel nem épített ki.” Leszögezhetjük, hogy a Sajó-völgy vizsgált falvai esetében nem annyira egy-egy település zártságáról, hanem egy-egy kistáji csoport egységéről beszélhetünk. A munkafolyamatok szókészletének vizsgálatánál egy eléggé egységes terület mutatkozott, amiben láthattuk Sajóvelezdet, és aminek nagy részét ma Barkóságként ismerjük, de ebben nem csak ezt a falut, hanem más református falvakat is láthatunk.
A palóc eredet elméletei
A „palóc” népnévből kiindulva számos magyarázat született a palóc népcsoport eredetére, etnogenezisére vonatkozóan. A szakirodalom nem talált egységes álláspontot, de három fő elmélet kristályosodott ki:
- Polovec-kun eredet: A palóc népcsoport magja polovec-kun eredetű, a 12. században települtek be a Kárpát-medencébe. A kijevi orosz évkönyvek 1061-ben említik a polovcinak nevezett kunokat, akik ellen Szent László 1086-ban és 1089-ben is hadakozott. Szepes, Gömör, Torna, a Zagyva felső vidéke különösen gazdag a Szent Lászlóra utaló templomi freskókban és népmondákban. Magyarországon a középkori latinitás a kunokat többnyire a kumán népnévvel jelöli. Ezért a középkori írott forrásokban a palóc szót hiába keressük. A szó népi kölcsönzése valamikor a 14-16. század folyamán történhetett. Mindenesetre a 17. század derekán már az alföldi városok népe is használta. Maguk a palócok szintén ismerték ezt az elnevezést, hiszen az alföldi magyarságnál sűrűbb érintkezésben álltak a Felföld szláv csoportjaival, de gúnynévnek vették, s önmagukra nézvést nem emlegették. Ráadásul Anonymus Gesta Hungaroruma is kumán (kun) vezérekről szól a Felföld meghódítása kapcsán. Böngér fia Bors volt az, aki „felállította a mezsgyéket a Tátra hegyein” (ANONIMUS 1977. 96. Gesta Hungarorum. PAIS Dezső fordítása). Társa volt Ed és Edömén. Ismeretes az is, hogy a Mátra vidékén ősfoglalónak számított az Aba nemzetség, s ezáltal a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott kabar népességet is figyelembe kell venni a palóc népcsoport eredetének nyomozása során. Továbbá 1866 óta ismeretes a Bélapátfalva határában álló 1232-ben alapított cisztercita apátságra tett latin megjegyzés (alias Trium Fontium de Beel Cumanorum), mely „a kunok Bél-Háromkútja” néven említi az apátság központját (vö. HUNFALVY PÁL 1876. 363-364. A forrás hitelességéhez: KOVÁCS BÉLA 1996. 18-21.). Főként ez utóbbi forrás nyomán gondoltak a kutatók a tatárjárás előtt a Bükk-vidékre telepített polovec-kun népességre. Perdöntő forrásadatok hiányában a palóc eredet kérdése véglegesen ma sem válaszolható meg.
- Avar, hun, szkíta töredékek ivadékai: Ezen elmélet szerint a palócok avar, hun, szkíta töredékek ivadékai, és a magyar honfoglalást megelőzően települtek meg e vidéken. Ez az elmélet a régebbi, korábbi népességekre fókuszál.
- Szláv eredet és magyar asszimiláció: Ezen elképzelés szerint a palóc népcsoport a szláv nyelvű plavec/plavci népből alakult ki, akik a 12. században telepedtek be a térségbe. A palóc népcsoport magyarságát a folyamatos integráció és asszimiláció eredményeként értelmezi. A plavci szó jelölhette a török nyelvcsaládhoz tartozó mindkét népet.
A 9-12. századi településtörténet sem merül ki az ősfoglaló nemzetségek megtelepülésében. Az érintett vármegyék területén már a 10-11. században új adománybirtokosok jelentek meg, törzstöredékek, szabadok és különféle szolgálónépek. Az újabb kutatások a palócok esetében is felvetik az idegen (úzok, besenyők, kunok) integrálódását és a szláv népesség asszimilálódását. A vizsgált térség nagyobb változásai a 16. században kezdődtek, melyek eredete visszavezet minket a sokkal korábbi évszázadokba.
A kenderfeldolgozás és a kendők világa
DOBROSSY István és FÜGEDI Márta „Etnikai határok és nemzetiségi hatások Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a kenderfeldolgozás rostelőkészítő munkafolyamatában” című könyvükben (282. oldal) érdekes információkat írnak a barkók lakta terület közvetlen környékeiről. A „fejes kender” elnevezés kialakulása minden bizonnyal összefügg a minősített rostanyag tárolási formájával, a fej alakba való rögzítéssel. Megyénk más területén csak szórványosan, rendszertelenül fordul elő (Prügy, Csobaj, Tiszadada), a Duna-Tisza között és a Tiszántúlon mutat jelentős, egyenletes elterjedést.
A kendő, amelyről szó van, nemcsak a palócság, hanem a borsodi, abaúji, zempléni népeknél is ismert volt. Formája és elnevezései különböznek a más vidékeken találhatóktól. Feltűnően gazdag a batyuzáshoz kapcsolódó szóanyag. A batyuzó lepedőknek kétféle alapváltozatát különböztetjük meg. Ezek nemcsak anyaguk minőségében, de méretükben és alkalmazásukban is eltérőek. A durvább, általában csepűvászonból készült és a fű, széna, rőzse hordására férfiak által használt lepedő neve a hamvas, pacókos, patrac, tracskos stb. A másik a nők által használt finomabb anyagú, úgynevezett hurcolkodó hamvas. A barkóknál használatos harmadik elnevezés is létezik, amit utazásnál, piacozáshoz, vagyis tiszta ruhához használtak, ez az abrosz. Ennek a kendőnek az elnevezése már más. Ez a kendő különösen elterjedt volt, és gyakran még előre is kosarat kötöttek ellensúlyként.
A tatárjárás és a Muhi csata rejtélyei
A középkori magyar történelem egyik legfontosabb, korszakhatárként is tekinthető mozzanata volt a Mongol Birodalom ellen vívott Sajó-menti, vagy közismertebb nevén muhi csata 1241. április 11-12-én. A tatárjárás horrorisztikus képe még ma, nyolc évszázaddal később is élénken él a köztudatban, bár az emlékezet a tények helyett egyre inkább a nemzeti tragédia sötétjébe burkolózik.
A csata helyszínének felkutatása hatalmas terepi munkát igényel, a legmodernebb technológiák bevetésével. A tudósok eredetileg egy 15x15 kilométeres körzet (ez nagyjából a mai Budapest területének a fele) átfésülését kezdték meg, de a „kör” fokozatosan szűkül. A Magyar Királyság hadereje IV. Béla vezetésével a Vác környékét dúló, majd Pest ellen forduló tatár hadat űzve érkezett a Sajó jobb partjához. Valószínűleg nem sejtették, hogy a folyton megfutó mongolok ügyesen maguk után csalogatták őket a számukra előnyös terepre: a folyóhoz érve átkeltek a hídon, egyesültek a főseregükkel. Többé-kevésbé így is lett, a kortárs beszámolókból tudjuk, hogy az ütközet nagyon fontos helyszíne volt a Sajó hídja. Aki tehát az összecsapás helyét keresi, annak a hidat kell megtalálnia, illetve még a magyar tábor helyén maradhattak fenn nagyobb számban a küzdelemhez köthető leletek. Ezek közül a legkorábbi, latin nyelven írt magyar források Sajó-menti csataként ismertetik a történteket, a muhi csata megjelölés csak később, de még a középkorból származik.
Muhi vagy inkább Mohi jelentős település volt, a késő középkorra egészen mezővárosi rangig emelkedett országos vásárral. Fontos szempont volt ez akkor, amikor csak időszakos gázlókon és réveken lehetett átjutni egy-egy folyón, azok mocsarain, ráadásul itt a 13. század közepén még egy híd is segítette az átkelést. Csakhogy a középkori Mohi nem azonos a mai Muhival. Előbbi a török hódoltság korában elpusztult, utóbbi pedig a Poga nevet viselte egészen 1928-ig, amikor is átkeresztelték. Csupán azért, hogy legyen egy Muhi, ahol a csatára emlékezhetünk. Az eredeti mezőváros egy részét alig két évtizede sikerült feltárni a mai Muhitól nyugatra, az M30-as autópálya egyik csomópontjának építésekor. Térképen könnyen azonosítható, három tó fogja körül.
Dr. Czeglédi Zsolt régészprofesszor kiemeli, hogy egy »vasdarabról« kiderült, a korszak legjobb minőségű, legdrágább páncéljából származik. A mongol sereg profizmusát bizonyítja ugyanis, hogy a katonáknak csak akkor volt szabad a zsákmányszerzés, amikor a vezérek a csatát befejezettnek nyilvánították, és erre engedélyt adtak. Témánk szempontjából viszont a lényeg, hogy a „muhi csatához” még a valódi Muhit is nehéz hozzákapcsolni, bármilyen részletesek is az írott források. A kortársak számára ugyanis egyértelmű volt, hogy hol fekszik a falu (majd később mezőváros), és hol folyik a Sajó. Itt jut kiemelkedő szerep az interdiszciplináris csapat természeti földrajzzal foglalkozó tagjainak, akik Nagy Balázs (ELTE TTK) vezetésével a legmodernebb technológiával elkészítették a felszín rendkívül részletes, 3D-s modelljét, és rekonstruálják a táj változásait. A történelmi árterek több kilométer széles sávot fednek le, ezen belül kell majd meghatározni a meder 13. századi vonalát.
Perdöntő bizonyíték a híd lenne: az egykori cölöpök a folyóban és az iszapban is jó eséllyel megmaradtak, a tudósok nagy erőkkel keresik ezeket, ha kell, búvárrégészek bevonásával. Bukkannak is elő szép sorjában, de a faanyag elemzése alapján olyat még nem találtak, amely a 13. századból származna. Adja magát Sajóhídvég, bár a település ma a Hernád partján fekszik, egykor a két folyó összefolyása a mostaninál északabbra volt, történetünk idején haladhatott ott a Sajó. Az eredmények alapján a kutatók jelentős része az egykori hidat délebbre, Köröm település térségébe teszi. A nyugat-keleti irányban az M30-as említett lehajtója és a Köröm közötti sáv jelölheti ki a csata központi helyszínét. A magyar tábor felkutatása viszont lehet, hogy már örökre elúszott - a szó legszorosabb értelmében.
A palóc nyelvjárás története
A tatár sereg, mintegy tánckört formálva, reggeli hét óra tájban bekerítette a magyar tábort. Amikor a magyarok látták, hogy az ellenség minden oldalról körülvette őket, elvesztették a fejüket, és még gondolni sem tudtak arra, hogy csatára induljanak. A nagy veszedelem annyira megrémítette őket, hogy fel és alá szaladgáltak, mint a farkas marásától menekülő juhok. A dárdák és a nyilak záporát nem szemben, fegyverrel a kézben fogadták, hanem hátat fordítva. Már minden reményük elenyészett, sarkukban leselkedett a halál, amikor a király és a herceg a zászlókat elhagyva, futásban keresett menekülést. Amikor a tatárok látták, hogy a magyarok futásnak eredtek, mintegy ajtót nyitottak előttük, és egérutat engedtek nekik. Nem üldözték, hanem lépésről lépésre kísérték őket, nem engedték, hogy ide és tova szétszéledjenek. A boldogtalanok kincsei, arany-ezüst edényei, bársonyöltönyei és fegyverei úton-útfélen hevertek, mert ekkor a tatárok a rablással nem is gondoltak. Mást forgattak a fejükben. A magyarokat addig kísérték, míg látták, hogy egészen eltörődtek a fáradtságtól, már futni sem képesek, és a kezüket sem bírják felemelni. Mint ősszel a falevelek, úgy hulltak jobbra-balra a vitézek, a holttestek az út szélén hevertek, vérük rohanó patak gyanánt omlott. A tatárok pedig a vérrel fecskendezett ruhákat, a lovakat, a kiomló vértől pirosló aranyat-ezüstöt, mint valami kőhalmazt vagy gabonakazalt, egybehalmozták, hogy megosztozzanak rajta. Elfogott magyar papokkal levelet írattak az előkelőknek, a nemeseknek és a hazafiaknak a király nevében: „A kutyák vádságától és dühösségétől ne tartsatok, és házatokból kimozdulni nem merjetek. Mert táborunkat és sátrainkat elhagytuk ugyan, de Isten segítségével mindent visszafoglalunk, és a tatárok ellen kemény harcot indítunk.” Ezt a levelet a tatárokhoz csatlakozott magyarok terjesztették, és ez az egész országot elpusztította, mert mindenki elhitte, hogy a magyar király üzenetét tartalmazza, és így az ország lakói a tatárok cselének áldozatul estek.