A Dózsa György úton, Budapest szívében, a Városliget szélén áll az új Néprajzi Múzeum épülete, amely már első ránézésre is számos kérdést és elmélkedést vet fel. Építészeti formavilága, funkcionális kialakítása és a benne rejlő gyűjtemény mind-mind gondolkodásra késztet. A múzeum körbejárható „megfagyott zene”, ahol a bejárat megtalálása már önmagában is egyfajta felfedezőút. A két „síugrópályára” emlékeztető oldalfal büszkeséget, stílust és fontosságot kölcsönöz az épületnek, bár a zöld tető természetes zölden tartásának lehetősége kapcsán vannak kételyek. A design inkább a gördeszkások előtt tiszteleg, mintsem a téli sportok szerelmesei előtt, azonban a jövőbeni „kis jégkorszak” akár a városi sífutók örömére is szolgálhatna.
Az Épület Eleje és a Látogatói Élmény Paradoxonai
Az épület elejének megtalálása nem mindig egyértelmű feladat. A Dózsa György úton hosszan bandukolva, az ember elmélkedésbe merülhet a halasi csipke és a lyukkártya épületdíszítő erején, miközben "Kelet Párizsában" vagy "Párizs Keletjében" érezheti magát, akár a Gare de l'Est hangulatát idézve. A gondolat, hogy a Néprajzi Múzeum igazi kultikus hellyé varázsolható, mintha a párizsi Branly Múzeumból eredne, a nagy belső tér pedig a Louvre-t idézi, ahol az évi kilencmillió látogatószám indokoltabbá teszi a tágas teret. A mozgólépcső és a falborítás is Párizst, azon belül is az Institut du monde arabe-ot juttathatja eszünkbe, bár ott jobban érzékelhető az épület valódi struktúrája, míg itt mintha egy díszletfalat húztak volna a tulajdonképpeni múzeum elé, egy ráfeszített hálót képezve.
A bejárat előtti tágas tér, bár lehetőséget ad a rálátásra, sokak számára nyomasztó lehet. Nem feltétlenül a „kommunista modern szálloda” jelleg miatt, amely szögletes és súlyos, mintha egy orosz nyelvkönyv illusztrációja lenne általános iskolás ötödikesek számára, hanem maga a bejárat miatt. Egy múzeumi bejáratnak hívogatónak kellene lennie, hogy minél többen térjenek be a jobbnál jobb „cuccokkal”, érdekes történetekkel és hősökkel teli terekbe. Ehhez képest előfordulhat, hogy az ember öt méterre áll a bejárattól, és még mindig nem tudja eldönteni, nyitva van-e a múzeum, vagy éppen szünnapon jött. A homlokzat a bejárat fölé borul, ami Jónás érzését keltheti, akit hamarosan bekap a cethal, hacsak nem kezd el kétségbeesetten tempózni az ellenkező irányba. Ez az ismerős érzés, hogy „itthon vagyunk, Kelet Párizsában”, egyfajta rendszerváltás utáni tapasztalatot is tükröz, miszerint az újonnan épített kulturális intézmények gyakran más célra készültek, mint ami a funkciójuk. A Nemzeti Színház kaszinóra, a MÜPA központi pályaudvarra, a Néprajzi Múzeum pedig egy viszonylag jó, négycsillagos hotelre emlékeztethet.
Belépve az ember balra biztonsági őrt talál, a teret ételszag tölti be, szemben a recepció. A földön tompa fényű, szürke kőlapok, valószínűleg tiszták, de mintha piszokfoltok volnának rajtuk, ami arra utalhat, hogy költségkímélésből nem a legjobb minőségű követ választották. A fogadtatás barátságos, és útlevelet sem kérnek, legalábbis a tapasztalat szerint. A hetven éven felülieknek igazolniuk kell magukat, ami rendben is van. Az épület nagysága azt is jelenti, hogy sokat kell benne menni. A lusta múzeumlátogatók számára ideális lenne egy olyan megoldás, ahol kényelmes székben ülve, mozgó falakon hozzák eléjük a műkincseket. Ez azonban extrém lustaság lehet, hiszen a séta éppúgy a múzeumi létezés része, mint maga a műtárgy, ahogy Muszorgszkij is megmutatta az „Egy kiállítás képei” című művében. Ugyanakkor nem mindegy, mekkora ez a séta, és mennyit kell a kényelmes magasságú lépcsőkön lefelé menni. Ez a nyugdíjközeliek aggodalma lehet, hiszen ha lefelé kell menni, akkor előbb-utóbb felfelé is kell. Lift van, de nem kínálja magát, így marad a hosszú séta, ami tulajdonképpen már a második hosszú séta az épület melletti elhaladás után.
A Múzeum Érdemi Része és a Tárgyak Elbeszélése
A múzeum érdemi része maga is „jó és szép”. Bár az ember először úgy érezheti, hogy ráöntik a tartalmat, idővel felfedezi a rendszerező elveket, és ha nem is ismeri fel, az sem okoz problémát. Vitrinekben, egymáson sorakoznak a kerámiák, különböző korokból és helyekről. Kissé furcsa, hogy sok feliratos flaska két méter fölötti magasságban van elhelyezve, ami a kosárlabdázók örömére szolgálhat. Az időszaki kiállítások, mint például a citera története, elvben érdekesek, de előfordulhat, hogy az ember csak bemegy, körülnéz, és kijön. A cifraszűr előtt akár le is lehet dőlni, bár hanyatt fekve inkább a mennyezetet látja az ember, mintsem a szűrt, de ez a hely ravaszsága is lehet. Az elhatározás, hogy „jövök én még a ti utcátokba” - vissza kell térni, megérteni, de pontosan mit is? Azt, hogy mitől lesz egy tárgy múzeumi tárgy.
A Tárgyak Történetei: Gördeszkás Cipő, Bíró Lajos és Hencsi Néni
A múzeum egyik kiállított tárgya egy gördeszkás cipő. Erősen nézve, az ember elgondolkodik, mi is teszi ezt néprajzi és múzeumba való tárggyá. A rajta lévő VOX felirat, a kockás és lapos sarok, ami nagyobb felülettel érintkezik a deszkával - ilyen minden gördeszkás cipő. A balos kissé jobban le van kopva, kevésbé látszik a talp oldalsó részén körbefutó csík. Amerikai gyártmány. Akkor ez most magyar vagy amerikai néprajzi tárgy? A tulajdonos videón mesél arról, hogyan élt, hogyan öltözött, honnan szerezte a cipőt, miért kérték el tőle, és miért adta oda. „A deszkás kultúra legjellegzetesebb viseleti darabja: a cipő; amely a speciális csoporthoz való tartozáson túl a saját deszkás stílusára vonatkozó jeleket (kopásokat, szakadásokat, javításokat) is tartalmaz.” Ez a magyarázat segít megérteni a tárgy múzeumi értékét, hiszen nem csak egy használati eszköz, hanem egy kultúra, egy életforma lenyomata.
Egy másik, félig lehunyt szemű, szakállas férfi képe, a pápuák között, már a filmes fotózás előtti időkből származik, amikor még a digitális korszak sem létezett. Lehet, hogy csak pont rosszkor nyílt ki a fényképezőgép zárja, és Bíró Lajos szeme félig van nyitva. A „Hat év Új-Guineában” című könyv, amelyet már jóval a halála után állítottak össze írásaiból, egy olyan emberről szól, akinek teljesültek a vágyai. Bár esélytelennek tűnt az életben, és valószínűleg Kecskemét rovarvilágának kutatására, vagy ideiglenes filoxérabiztosként Budapesten lett volna ítélve, a „Jóisten megvonta a vállát”, és ő ment. A könyvből az maradt meg, hogy Magyarországra visszatérve mennyire hiányzik neki a csodálatos bennszülött asszonya. Ez a kép és a hozzá kapcsolódó történet az emberi sorsokról, a vágyakról és a kultúrák közötti találkozásokról mesél.
Egy fekete, rombusz alakú bádog tárgy, ami tipikusan az, amit az örökösök különösebb megfontolás nélkül dobnának a szemétbe, szerencsés esetben a sárga színű kukába, valójában egy sütőforma. De ki süt rombusz alakú bármit is? Hencsi néni. „És az ember sóhajtva mondaná, hogy ebben a fekete bádog valamiben benne van egy egész élet, sok egész élet, mert Munkácsról való, ahol Hencsi néni ebben sütötte a barheszt, vagy ahogy ő mondta, a hálát.” Kettő ilyenje volt, és amikor a kilencvenes években a néprajzosok jöttek, az egyiket nekik adta, mert akkor már nem sütött minden szombatra. Ez semmiképpen sem jelentette, hogy meglazult volna a kapcsolata az Örökkévalóval, sőt, Hencsi néni hamarosan Izraelbe költözött. Ez a tárgy, bár egyszerűnek tűnik, egy egész életet, egy családi történetet és egy közösség szokásait sűríti magába, bemutatva, hogy a múzeumi tárgyak nem csak esztétikai értékkel bírnak, hanem mélyebb kulturális és történelmi üzeneteket is hordoznak. A Néprajzi Múzeum éppen ezen tárgyak és történetek által válik igazán érdekessé és értékessé.