A magyar nyelvben gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy „savanyú a szőlő”, amikor valaki olyasmiért, amit nem érhet el, nem valósíthat meg, vagy nem kaphat meg, becsmérlően nyilatkozik. Ez a szállóige mélyen gyökerezik az ókori görög meseköltő, Aiszoposz tanmeséjében, amely Európa-szerte ismertté vált, és számos történetéből vált tanmese vagy mondás. Eredeti formában ugyan nem maradtak fenn Aiszoposz művei, de a legkorábbi írásos emlék a XI. századból való másolatokból, illetve latin átdolgozásokból származik. A történet lényege egy róka kalandja, aki egy forró napon keresztülfutott a mezőn, és megállt a szőlőtőkék végénél. Elhatározta, hogy lop egy kicsit, mielőtt a gazda ideér, de hiába ágaskodott és ugrott, nem érte el a legközelebbi fürtöt, mert az túl magasan volt. Dühében morogva végül azt mormogta: „Tulajdonképpen nem is akartam azokat a fürtöket. Savanyú a szőlő.”
Ez a metafora kiválóan illusztrálja azt az emberi tendenciát, hogy leértékeljük mindazt, amit nem tudunk birtokolni, vagy elérni. Nem csak az ókori mesében, hanem a mindennapi életben is számos példával találkozhatunk erre a jelenségre, amely mélyen gyökerezik az irigységben és a frusztrációban.
A savanyú szőlő pszichológiája: irigység és önigazolás
Vannak emberek, akik tűzön-vízen keresztül megvalósítják elképzeléseiket, álmaikat, vágyaikat. Bármilyen körülmények között is úgy, hogy annak látható eredménye van. Igen, valamit jól csinálnak. Meghozzák a maguk áldozatait, mert a siker mögött néha fájdalmas kudarc van, az eredmények ára gyakran napi 16 órás munka, a megkeresett pénz pedig rengeteg idegeskedéssel jár. Ha valaki a nulláról építi fel a vállalkozását, hivatását, vagy akár hobbiját, annak mindenképpen. Sokan évekig csak hajtják magukat a végkimerülésig, és sok időnek kell eltelnie, amíg végül egyszer csak kezd mutatkozni az eredmény. Nem egyszer a fárasztó munka magát a célt is elhomályosítja, és rengeteg kitartás kell hozzá.
A külvilág számára ez a küzdelem azonban nem látható, és egy erős, magabiztos ember nem is nyafog a nehézségei, problémái miatt, hanem megy előre, és csinálja, amit kell. Mert végigküszködve magának az utat előre, már nem herdálja panaszkodásra az idejét. A környezet számára pont ezért csak az előnyök láthatók, és emiatt előszeretettel gondolják azt, hogy könnyű és laza az élet a sikeres ember számára. Hogy csak ki kell nyújtania a kezét, és dől az elismerés, az eredmények és az abból befolyó pénz. Hogy csupa öröm az élete.
Ez a gondolkodásmód pedig bosszantó azok számára, akik ugyan semmit nem hajlandók változtatni életükön, nem fejlődnek, nem hozzák meg a maguk áldozatait, akik csak fanyalogni tudnak. Ez a fajta kellemetlenkedés pedig arra irányul, hogy megkérdőjelezzék a sikeres ember tudását, alkalmasságát, ezért azt leértékelik. Hogy úgy látszódjon, mintha csak szerencséje lett volna, igaziból nem olyan nagy ász. Hogy jókor volt jó helyen, hogy kapcsolati tőkéje van, vagy valakinél jól áll a szénája, aki tolja a szekerét. De semmiképpen sem arról, hogy igen, valamit jó csinál, valamiben jó.
A bármiben sikert elért emberek ki vannak téve ennek. Akár munkában, sportban, művészetekben, vagy a magánéletben sikeres valaki, annak mindig is voltak és lesznek irigyei. Azért, mert tükröt tartanak, amibe belenézni nehéz, mert a fanyalgók saját félelmeiket, gátjaikat, inkompetenciáikat látják meg benne. Valami olyasmit fedeznek fel általa, amivel kezdeni kéne valamit, akkor talán képesek lennének előre lépni. Ezek olyan hitek, családi minták, amik meghatározzák mindennapjaikat, és amelyek alapján elhitték, hogy nem képesek, nem alkalmasak rá, nem tehetnek róla, nem érdemlik meg. Vagy csak egész egyszerűen lusták, kényelmesek. Mert ugyan mindenkiben megvan a morzsája az irigykedésnek, csak nem mindenki hagyja, hogy az szárba szökkenjen, vagy elhatalmasodjon rajta.
Vannak, akik a pozitív energiáknak teret adva csodálattal tekintenek az elismerésre méltókra. Ez az önmagukhoz való viszonyról árulkodik erőteljesen. Azok az emberek, akik jóban vannak saját magukkal, nem hagyják, hogy ilyenfajta negatív érzelmek mérgezzék a lelküket. Mert pontosan tudják, hogy minden siker mögött kőkemény munka áll. Emellett pedig saját előrejutásukkal vannak elfoglalva, nem pedig mások életével. Aki pedig nem hajlandó tenni magáért, az életéért, az mindig másokat fog felelőssé tenni. Az inkább leértékel másokat, mintsem szembenézzen önmagával, a kudarcaival egyszer őszintén, és döntsön a fejlődés mellett. Az lélekben sosem nő fel annyira, hogy szembe nézzen saját lustaságával, kényelmességével, önbizalomhiányával. Inkább azokat szapulja, akiknek van mire büszkének lenni. Inkább azzal tölti idejét, hogy kipletykálja a hátuk mögött azokat, akik tesznek önmagukért. Mert a lejáratás része annak, hogy valahogy kompenzálja a másik ember eredményei miatt - önmagában keletkező - feszültséget. Ezzel persze igazából saját magukat járatják le, hisz a savanyú szőlőt szemezgető fanyar ábrázatú ember a jobb érzésű környezetből kiváltja az ellenszenvet. Igaz, a hasonló hasonlót vonz elve alapján pedig megtalálják a hasonszőrűeket, akikkel megtarthatják a kibeszélő showt. Ez egy játszma, ami csak akkor játszható, ha van rá partner. Ezzel pedig akár komoly károkat is okozhatnak. Vajon ettől jobban lesznek? Vajon ez enyhíti a bennük lévő frusztráltságot? Valószínűleg csak rövid távon, mert nekik nem a másikkal lenne dolguk, hanem saját magukkal, hogy rendbe tegyék önmagukat lelkileg.
Több sikeres ember szájából hallható, hogy néha a baráti körükben, vagy akár a családtagjaik között is vannak olyanok, akik irigykednek rájuk, és folyamatos a tőlük jövő piszkálódás, a beszólogatás. Pedig ők aztán tudhatják, hogy mi van szerettük eredményei mögött. Hogy hány álmatlan éjszakájába került eljutni valameddig, ezért akár büszkék is lehetnének rá. Ezt nehéz kezelni, mert míg egy rosszindulatú idegen minden szívbaj nélkül ignorálható, addig egy közeli barát vagy családtag esetében ez már másképp működik. Fontos azonban, hogy minden esetben kőkeményen meg kell húzni a lelki határokat, és aki ezt nem tiszteli, az mehet isten hírével. Bosszantó dolog az, hogy a siker és az eredmények szinte automatikusan vonzzák az elismerés mellett másoktól jövő fanyalgást és féltékenykedést is. De ezt igazából azoknak nehéz kezelni, akik kibillenthetők általa. Ekkor fontos önmaguk lelki megerősítése, mert a rosszindulatú embereket nem lehet megváltoztatni. És fontos azt is szem előtt tartani, hogy csak azokra irigykednek, akik valamit nagyon jól csinálnak. Ezért nem kell titkolni vagy elrejteni azt, amire büszkék lehetnek.
A „savanyú” szó nyelvi és érzékszervi vonatkozásai
A savanyú íz érzékelése sokkal mélyebben gyökerezik, mint gondolnánk, és nem csupán egy egyszerű ízpreferencia. Először is, némi háttérinformáció: a citromhoz hasonló savas ételek savanyú íz érzékelését váltják ki. Minél savasabb az anyag, annál savanyúbb ízt érzünk. A savak atom méretű részecskéket, úgynevezett protonokat bocsátanak ki. A dél-kaliforniai egyetem neurobiológusai eleinte azt feltételezték, hogy a savakból származó protonok a sejt külsejéhez kapcsolódnak, és pórust nyitnak a sejthártyában, melynek következtében a nátrium bejuthat a sejtbe. A nátrium bekerülése elektromos választ küld az agyba, hogy kiváltsa a savanyú íz érzékelését. A Proceedings of the National Academy of Sciences szaklapban közzétett eredmények a kutatást vezető Emily Liman szerint gyakorlati következményekkel is járhatnak a szakácsok és az élelmiszeripar számára. „Egyelőre a savanyú íz kialakulásához hozzájáruló molekulák azonosításának korai szakaszában járunk” - nyilatkozta. „Amint megismerjük a savanyú ízért felelős molekulák természetét, elkezdhetünk azon gondolkodni, hogyan lehet módosítani azokat, és ez hogyan változtatja meg a dolgok ízét.”
A savanyú íz nem csak biológiai szinten hordoz üzenetet, hanem a nyelvekben is erősen negatív konnotációkkal bír. Az édes ízben a boldogság, a védelem és az öröm ízlelhető meg, míg a keserű alapvetően a romlás íze. A savanyú sem ígér sok jót, ha arra gondolunk, mit érez az a társunk, aki „savanyú pofát vág”. Számos nyelvben találunk utalást arra, hogy a savanyú íz a negatív állapotokkal áll rokonságban. A japán „fumou” szó savanyút, valamint „meddőt, eredménytelent, sivárt és éretlent” jelent. Az angol „crabbed” szó jelentése „mogorva”, míg a „glum” szó „morcos, rosszkedvű” jelentést is hordoz, a savanyún kívül. A szláv nyelvekben több szót is használnak a savanyú íz különféle árnyalataira: „кислый”, „раздражительный”. Egyetlen szláv „savanyúságnak” sincs pozitív konnotációja, és számos kifejezésben jelenik meg a negatív hangulatok leírására: „barátságtalan, csipkelődő, gyászos, hátborzongató, rosszkedvű, bánatos, mogorva, sötét, homályos, bosszús, ingerlékeny, kolerikus, mérges és haragos”. Savanyú jelentése van a spanyol „malhumorado” szónak is, még a mellékzöngéi is hasonlóak: „duzzogó, durcás, mogorva, mord, morcos, nyűgös, ingerlékeny, rosszkedvű, kedvetlen, szomorú, mélabús, neheztelő”. A holland „zuur” szó savanyút és „féltékenységet”, illetve „irigységet” egyaránt jelent. Ezek a nyelvi egybeesések nem véletlenek; a savanyú íz univerzálisan kapcsolódik a kellemetlen érzésekhez, a hiányhoz, az elutasításhoz vagy a mérgező állapothoz.
A szőlő, mint az élet és a bölcsesség szimbóluma
A szőlőtőke a zsidó hagyomány szerint a fák közé tartozik, bár se nem magas, se nem rendelkezik terebélyes lombbal, mégis különleges, semmihez sem hasonlítható szerepet tölt be a zsidó hagyományban és a szokások között. Termése, a szőlő, melyről azt mondja a Bírák könyve (9:13), hogy „örvendeztet Istent és embert”. A fák egyébként a növényvilág csúcsát jelentik, élővé és életet adóvá alakítják a meddő és élettelen földet, élőhelyet adnak és biztosítják az állatok és az emberek számára fontos élő környezetet is. A szőlő azonban kiemelkedik ebből a sorból.
A szőlő gyümölcséből készül a bor, melyet a szombatot és az ünnepeket megszentelő kidushoz, a szombat és ünnepek végét jelző hávdálához, az esküvői szertartás alkalmával és egyéb eseményeken is használnak. A szőlő egyike annak a hét termésnek, melyekkel az Örökkévaló megáldotta Izrael földjét. Éppen ezért bár a fa gyümölcsére való „áldott, aki a fa gyümölcsét teremtette” áldást mondanak rá, utóáldásként egy jóval hosszabb szöveget mondanak el, mint a legtöbb más gyümölcs esetében. Ugyanígy külön áldás vonatkozik a borra, amely után szintén annak saját utóáldását mondják el. Ha egy lakoma közben váratlanul bor kerül az asztalra, arra annak ellenére áldást kell mondani fogyasztás előtt, hogy más ételekre nem mondanak külön áldást egy kenyeret tartalmazó étkezés keretein belül.
A szőlő ágai kacsokkal kapaszkodnak, levelei nagyok, vékonyak és simák, belső oldaluk érdes. A termése lehet savanyú vagy édes, kis- vagy nagy szemű, sárgás, zöldes vagy liláspiros, lehet lédúsabb vagy szárazabb, magos vagy mag nélküli, lehet evésre vagy inkább bor-, esetleg mazsolakészítésre alkalmas. Ahány szőlőfajta, annyiféle felhasználás, ami nem is csoda, hiszen a szőlő a világ egyik legrégebben termesztett növénye.
A Tórában az olvasható, hogy az özönvíz után Noách (Noé) szőlőligetet ültetett azzal a céllal, hogy a szomorú és kietlenné vált világba örömöt vigyen. Hiába voltak azonban nemesek a céljai, ha a bor erősebb volt nála, túl sokat ivott és kellemetlen helyzetbe került miatta. A Biblia is figyelmeztet a bor túlzott fogyasztására: „Csúfoló a bor, zajongó a részegítő ital; és bárki, aki megmámorosodik benne, nem lesz bölcs. Ne nézd a bort, mint piroslik, mint mutatja színét a serlegben, simán csúszik le! A végén mar mint a kígyó, és mint a baziliszkusz sebesít.” A zsidó bölcsek közül egyesek úgy vélik, hogy az Édenkertben növő tudás fája szőlőtő volt. Közéjük tartozott Meir rabbi, aki szerint ennek az a magyarázata, hogy semmiféle más gyümölcs nem okoz az embernek olyan szomorúságot és olyan sok bajt, mint a szőlő és az abból készült bor.
A Tórából azt is tudjuk, hogy Izrael földje csodálatos szőlőfürtöket termett. Amikor a pusztában vándorló zsidó nép kérésére Mózes kémeket küldött az Ígéret Földjére, a kémek hatalmas, súlyos fürtökkel tértek vissza. Nem véletlen egyébként, hogy a Tánách, a zsidó Biblia különböző könyvei bővelkednek a borral és a szőlővel kapcsolatos hasonlatokban és metaforákban. Izraelben az ősidőktől fogva napjainkig folyik a szőlőtermesztés, és számtalan ősi zsidó településen tártak fel a régészek szőlőprést.
A bor nemcsak a zsidók, hanem más népek számára is fontos ital volt. József történetéből tudjuk, hogy Fáraónak külön pohárnoka volt, Nechemjá próféta maga pedig a perzsa király pohárnoka volt, mielőtt a babilóniai száműzetésből hazatérő zsidók élére állt volna. Mivel a kánaáni népek gyakran használtak bálványimádó orgiáik során bort, ezért a borra külön kósersági törvények vonatkoznak, melyek elkülönítik a zsidókat az egykori bálványimádók szokásaitól.
Mindezek mellett azonban a bor nagyon is zsidó ital. A bölcsek a Tórát, illetve a tóratudósokat többek között a borhoz hasonlítják, mivel a bor azon ritka dolgok közé tartozik, melyek az idő előrehaladtával csak egyre jobbá válnak. Minél többet tanulmányozza valaki a Tórát és minél idősebb lesz, annál érettebb és gazdagabb lesz a tudása és a bölcsessége. Egy másik magyarázat Dávid király által írt Zsoltárok könyvére utal (104:15): „bort, mely örvendezteti halandónak szívét”. És ha már a hasonlatoknál tartunk, Hosea próféta Izrael egész népét a szőlő gyümölcséhez hasonlította: „Mint szőlőszemeket a pusztában, találtam Izraelt”, hiszen mi lehetne frissítőbb a pusztaság közepén, mint egy érett, friss, lédús szőlőszem.
Egy pozitívabb kicsengésű hasonlattal zárva, a „szerény, alázatos” jelentésű héber „ánáv” szó és a szőlő egyes számú, azonos alakú, de másként írandó héber neve érdekes összehasonlításra ad alapot. A zsidó hagyomány szerint a héber szavak a teremtéstől fogva léteznek, mivel az Örökkévaló ezen a nyelven teremtette a világot. A héberben ennek megfelelően nincsenek véletlen egybeesések, minden megfeleltetésnek jelentősége van. Kapcsolatnak tehát itt is kell lennie, és ezt a bölcsek a következőképpen magyarázzák: a szőlőnek önmagában, egyesével nincsen jelentősége, senki nem vásárol egy szőlőszemet, és egy szem szőlőből bort sem lehet készíteni. A szerény ember ugyanígy nem tulajdonít jelentőséget önmagának, működése csak a társadalom egy csoportján belül érzékelhető, életét teljes mértékben megosztja másokkal. Emellett a szőlő nemesebb lesz, ha összetörik, hiszen egy üveg nemes bor többet ér, mint egy szép nagy fürt szőlő - ha a szőlőt összezúzzák, akkor adja ki igazi értékét. A szerény és alázatos emberre ez is igaz, hiszen valakinek az igazi, belső lénye csak nyomás alatt ismerhető meg, és sokan vannak, akik összetörnek ettől. A valóban szerény ember azonban képes a legnehezebb helyzetekből is sértetlen lélekkel, értékekkel gazdagodva kikerülni.
A pénz, a boldogság és az „édes” avagy „savanyú” szőlő dilemmája
A szőlő olykor édes, olykor savanyú. A legsavanyúbb szőlő azonban az, amit az ember nem tud leszedni, mert nem éri el. És mi köze ennek a pénzhez és a boldogsághoz? Egy zen tanmese rámutat erre a kapcsolatra, ahol egy tanítvány megkérdezte a mesterét, vajon nem csak azok mondják-e, hogy a pénz nem boldogít, akiknek nincs pénzük. Ez a kérdés azt sugallja, hogy csak azért állítják egyesek, hogy a pénz nem boldogít, mert hiányzik nekik, és ez esetben is a „savanyú a szőlő” szólás érvényesül. Ha nem érjük el a vágyott tárgyat, mert nincs rá pénzünk, le kell minősíteni a pénzt, miként a róka teszi a mesében az elérhetetlen szőlővel. A pénz leértékelése tehát a boldogság vonatkozásában abból a frusztrációból fakad, hogy kénytelen-kelletlen le kell mondanunk mindarról, amire nincs pénzünk.
Azonban Nietzsche egy másik, ravasz róka értelmezést is kínál: „A legravaszabb róka. - Az igazi róka nem csupán azt a szőlőt nevezi savanyúnak, amelyet nem képes elérni, hanem a mások elől leszedett szőlőt is.” Ez azt jelenti, hogy egy gazdag ember, aki mások számára nem mutatja, mennyi boldogságot ad neki az a tény, hogy van pénze, szintén ezt a „savanyú szőlő” stratégiát alkalmazhatja. Telerakja a puttonyt, azután kijelenti, hogy ez csak savanyú szőlő. Következésképp, nemcsak az mondhatja, hogy a pénz nem boldogít, akinek nincs, hanem az is, akinek van, de képmutató. A mester erre céloz és ezzel válaszolja meg a tanítvány kérdését: csakis azon múlik, hogy savanyú-e a szőlő vagy sem, hogy mit mondasz róla.
Felmerülnek azonban kérdések: Valóban az lenne a helyzet, hogy a pénz negatív megítélését egyszerűen a meg nem szerzett javak felett kesergő vesztesek találták volna ki? Nem lehetséges, hogy ebben legalább annyi szerepet játszik a birtokolt pénz ellenére elmaradó boldogság tapasztalata, mint az irigység? Nem lehetséges tehát, hogy általános igazsággal van dolgunk, amelynek születéséért nemcsak a frusztráció, hanem a betöltött vágy után beköszöntő üresség élménye is felelős? S ha igen, vajon milyen következményekkel jár ez életvezetésünkre nézve? A tanmese üzenete, hogy elgondolkodjunk ezeken a kérdéseken.
Egy alternatív értelmezés szerint szó sincs arról, hogy ki kellene irtani minden vágyunkat, amelynek kielégítéséhez pénzre lenne szükségünk, de az sem áll, hogy a szegények és a gazdagok egyaránt állíthatnák, a pénz nem boldogít, az előbbiek azért, mert nincs nekik, az utóbbiak meg azért, mert képmutatóak. A mese inkább azt üzenheti, hogy igenis lehetséges olyan mértéktartás, amely megálljt parancsol a vágyaknak. Ezt még megszerzem, azt azonban már nem és nem is hajtok érte, hogy megszerezzem. Nincs tehát elérhetetlen szőlő. Egyszerűen az a helyzet, hogy nem erőltetem meg magam a magasan fekvőkért, akár a legédesebbekért sem, hanem megelégszem azzal, amit elérek, még ha savanyú is kicsit. Így értendő, hogy a tanítványnak savanyú szőlőt kell szednie, mint a mester jele a porban.
Azonban nem mindenki ért egyet ezzel a mértéktartó megközelítéssel. Sokan úgy vélik, hogy ez a filozófia a „nyugati” jóléti társadalmak privilégiuma, ahol már megengedhető az, hogy valaki ne vegyen harmadik autót vagy Mercedest. Egy „német paraszt” szintjén élve talán megtehetnék, de „itt” más a helyzet. „Bárcsak a nekik jutó savanykás szőlő jutna nekem is. Amíg tehát nem laktam jól ezekkel a dolgokkal, addig semmi kedvem beérni azzal a savanyúval, amit elérek, ha egyszer van édes is, csak most még nem tudom leszedni.” Ez a gondolatmenet rávilágít arra, hogy a „savanyú a szőlő” értelmezése nagyban függ az egyén anyagi helyzetétől és társadalmi kontextusától.
Végül a zen tanmese záró gondolata - egy lehetséges interpretáció szerint - elvezet minket egy sokkal egyszerűbb magyarázathoz. Csicska és Góré történetében Csicska boldogan filozofált a pénzről és boldogságról, míg Góré szomjas volt és egyszerűen csak inni kért. Ez az egyszerű kérés rávilágíthat arra, hogy sokszor túlkomplikáljuk a dolgokat, és mélyebb filozófiai jelentéseket keresünk ott, ahol talán csak a legegyszerűbb szükségletek állnak a háttérben. Az is felmerülhet, hogy a filozófiai értekezéseket valójában valaki más érdekei mozgatják, és a szavakat elferdítik, kiforgatják, hogy más célokat szolgáljanak.
Politikai és társadalmi kontextus: frusztráció és devalválás a gyakorlatban
A „savanyú a szőlő” jelensége nem csupán egyéni szinten, hanem politikai és társadalmi közegben is megfigyelhető, különösen akkor, amikor valaki vagy egy csoport nem képes elérni a kívánt politikai eredményeket vagy befolyást. Ennek egyik közelmúltbeli példája Ferenc pápa magyarországi látogatása. Az ókori klasszikus kultúrában kevésbé járatosak számára pontosítva: a fenti szólást akkor használjuk, amikor valaki olyasmiért, amit nem érhet el, nem valósíthat vagy nem kaphat meg, becsmérlően nyilatkozik. Ez a helyzet jutott eszünkbe, amikor olvastuk a Ferenc pápa magyarországi látogatásával kapcsolatos kommenteket, illetve mindenekelőtt konstatáltuk a liberális körökhöz kötődő médiában a híradásnak a majdnem teljes hiányát.
Mostanság a magyar balliberális és szocialista pártok többsége semmilyen formában nem vett tudomást a katolikus világ szellemi vezetőjének háromnapos budapesti látogatásáról. Az ellenzék legerősebb politikai formációját vezető politikusok szellemi képességéből annyira telt, hogy egy plakáton tudatták (kivel? párttársaikkal? a világgal?), hogy a pápa nem a magyar kormányfőért látogatott Budapestre. Ez igaz, de senki sem állította annak ellenkezőjét! A tények elferdítése és a jelentéktelenség sugallása egyértelműen a „savanyú a szőlő” mentalitás megnyilvánulása volt.
Csak zárójelben jegyezzük meg: azért a pápa volt Orbán családjában. A DK-ás vezető ezt csak Putyin orosz elnökről mondhatja el. A hülyeség csimborasszója pedig, hogy egy újságíró a látogatás alatt a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen elhangzott egyik pápai mondatot félremagyarázva állította, hogy az egyházfő maga sem hisz a krisztusi tanokban. Miközben egész látogatása alatt mást sem hangsúlyozott, mint a krisztusi tanítások megszívlelésének fontosságát. Ez a tudatos félreértelmezés és a hitelesség megkérdőjelezése pontosan a „savanyú a szőlő” jelenség lényegét ragadja meg: ha nem tudják saját céljaikra felhasználni vagy dicsőíteni az eseményt, akkor inkább leértékelik vagy torzítják annak üzenetét.
De savanyú a szőlő az Európa Unió vezetőinek is, hiszen az ő nyílt háborúpárti politikájukkal ellentétben a pápa a magyar békepolitika mellett állt ki. Még azt is megígérte, hogy személyesen tesz lépéseket az orosz megszálló erők révén a frontövezetből kitelepített ukrán gyermekek mihamarabbi hazatelepítése érdekében. Hát ezért csukják be fülüket és szájukat, ezért hunyják le szemüket (nem látok, nem hallok, nem beszélek) a pápai látogatással kapcsolatban. A politikai érdekek és a beállítottság döntően befolyásolják, hogy egy eseményt hogyan értelmezünk és hogyan kommunikálunk. Ha az esemény nem illeszkedik a saját narratívánkba, vagy sőt, ellentmond neki, akkor könnyebb „savanyúnak” nyilvánítani, mintsem szembenézni a valósággal vagy a saját álláspontunk revíziójával.