Az emberi kultúra egyik legizgalmasabb rétege a nyelvünkben élő, évszázadok óta csiszolódó bölcsességek tárháza. Kohut Katalin kutatásai és feljegyzései nyomán érdemes elmélyednünk abban, hogyan épültek be történelmünk drámai pillanatai és filozófiai gondolataink a közbeszédbe. Ezen kifejezések - legyenek azok rövid, lakonikus bölcsességek vagy drámai fordulatok - nem csupán a múlt emlékeit őrzik, hanem az emberi természet állandóságát is tükrözik.
Ismerd meg önmagad!
Platón az i. e. IV. század első felében élt görög filozófus egyik munkájában olvasunk emberekről, akik a spártaiak, vagy lakónok módján rövid, tömör „lakónikus” megfogalmazásban foglaltak össze egy-egy fontos tanítást. Közéjük sorolják azt a hét nevezetes személyt, akiket a hét görög bölcsként emlegetünk. Mindegyikük rövid, megjegyzésre méltó kijelentéseket tett. Egyszer összejöttek, bölcsességük első termését áldozati ajándékképpen elvitték Apollónnak a delphoi templomba, s ott felírták azokat, amelyeket ma mindenki így emleget, így például azt, hogy: Ismerd meg önmagad! A későbbi idők e tanítást sokszor csak az egyéni élet szempontjából nézték. Euthüdémosz helyesen így fogalmazta meg: „Aki nem ismeri a saját képességét, nem ismeri önmagát”.
Damoklész kardja
Amikor valakit nagy veszély fenyeget, melynek beköveztét bármikor várhatja, s a veszély tudata szüntelenül nyugtalanítja, akkor mondja: úgy függ a fejem fölött, mint Damoklész kardja. Dionüsziosz, mikor egyik hízelgője, Damoklész felemlegette neki türonnosz kincseit, gazdagságát, hatalmának fenségét, birtokai bőségét, királyi palotájának nagyszerűségét, azt állította, hogy nem volt soha senki boldogabb, így szólt: akarod-e Damoklész, ha téged ennyire gyönyörködtet ez az élet, magad is megízlelni és kipróbálni az én szerencsémet?
Mikor Damoklész igennel felelt, elrendelte, hogy aranykerevetre fektessék, minden pompával vegyék körül, válogatott ínyencségeket tálaljanak neki, mindenki őt szolgálja. Damoklész boldognak hitte magát. És ekkor, a fény és pompa közepette, megparancsolta Dionüsziosz, hogy lószőrszálra kötve egy villogó kardot bocsássanak alá a mennyezetről, hadd csüngjön a boldog embernek a nyaka fölött. Damoklész pedig nem nézte többé a gyönyörűségeket, nem nyújtotta kezét az asztal felé, végül könyörgött, hogy hadd mehessen el, mert már nem akar többé boldog lenni. Cicero még ezt a kérdést fűzte a történethez: Vajon eléggé világossá tette-e Dionüsziosz, hogy semmiben sem lehet boldog az, akit mindig valami félelem fenyeget?
Heuréka!
Mi hétköznapi emberek azt a szót használjuk, hogy megtaláltam! Ugyanez a lelkes kiáltás hangzott el az i. e. II. században a szicíliai görög város, Szürakuszai utcáin. Arkhimédész, a híres természettudós csupaszon, csuromvizesen, egyenesen a fürdőből szaladt ki és újságolta mindenkinek: Megtaláltam! Arkhimédész a fürdőbe ment, s a kádba beszállva észrevette, hogy amennyi a testéből a kádba belemerül, ugyanannyi víz a kádból kiömlik.
Minthogy ez éppen a Hierón, szürakuszai uralkodó aranysúly lopásának nyitjára jött rá, ezért volt a felkiáltás. A találmány hatására két, ugyanolyan súlyú tömböt készített, mint amilyen a koszorú volt, az egyiket aranyból, a másikat ezüstből. Egy nagy edényt megtöltött vízzel, ebbe belemerítette az ezüsttömböt. E mérés alapján a kiömlő vízből rájött, mekkora súlyú ezüst felel meg meghatározott mennyiségű víznek. Ez alapján bebizonyította a vállalkozó lopását, aki a koszorút készítette az uralkodónak.
Arkhimédész-elv, felhajtóerő, alapvető bevezetés - Felhajtóerő és sűrűség - Folyadékstatika
Jaj a legyőzötteknek!
A mondás eredetije - Vaie victis! (vé viktisz) - latin nyelvű, római nép történetének egyik korszakából való. Amikor egyszer Róma az etruszkok segítségére sietett, a galloktól vereséget szenvedtek. Legkitűnőbb hadvezérüket, Veii elfoglalóját, Camillust igazságtalanul megvádolták, ezért önkéntes számkivetésbe ment. A sebtiben összeszedett római hadsereg a Tiberis egyik mellékfolyójánál, az Alliánál vereséget szenvedett.
A gallok csak a harmadik napon hatoltak be Rómába, kihaltnak találták. Csak az öregek maradtak a városban. A házakat kirabolták, majd felgyújtották. Ekkor a Capitoliumban tartózkodott Titus Manlius is, aki a gallokat visszatartotta, míg társai odaértek. Megállapodtak abban, hogy a rómaiak váltságdíjat fizetnek, s ennek fejében a gallok elvonulnak. Ezer font aranyban állapították meg annak a népnek a váltságdíját, mely arra volt hivatva, hogy a világ ura legyen - jegyezte meg keserűen Lívius az eset elbeszélésekor.
A rómaiak megbízásából Sulpicius katonai tribunus vitte az aranyat Brennus, gall vezér elé. A gallok a mérésnél csaltak. A rómaiak ezen felháborodtak, s ekkor Brennus gúnyos nevetéssel lecsatolta kardját és övével együtt beledobta a mérleg serpenyőjébe. Sulpicius megkérdezte, mit jelent ez. Brennus így felelt: „Mi mást? Jaj a legyőzötteknek!” Ez a mondás később példabeszéddé lett. Eszerint a legyőzötteknek nincs joguk, kényre-kedvre ki vannak szolgáltatva a győztesnek.
Hannibál a kapuk előtt!
A mondás eredete az ókorba nyúlik vissza. Nagyjából a mai Tunisz területén feküdt Karthágó városa. Számos gyarmata volt a tenger partján, különösen Hispániában, a mai Spanyolországban. Ennek az államnak volt kiváló hadvezére Hannibál. Karthágó népe a punok ellen Rómával Szicília birtokáért folytatott küzdelemben alulmaradt, területeket vesztett, hadisarcot kellett fizetnie. Elégtételt akart venni, készült az újabb háborúra, de főleg a veszélyes társtól, Rómától akart megszabadulni.
Hannibál apja, Hamilcar hadvezér fiát kicsi korától a rómaiak elleni ádáz gyűlöletre nevelte. Kirobbantotta a II. pun háborút, Karthágó készült elvesztett területeinek és hatalmának visszaszerzésére. Róma helyzete a vereség után kétségbeejtő volt. Hannibál békeajánlatát visszautasították. A legjelentősebb volt a capuai ostrom. Hannibál célját, Capua felszabadítását nem érte el, Rómát azonban négy és fél kilométernyire közelítette meg. Itt tábort ütött, kétezer lovassal a Collina kapu előtt álló Hercules-templomig nyomult. Ez lehetett a nevezetes pillanat, amikor a felkiáltás: „Hannibál a kapuk előtt!” megszületett. A pun vezér azonban Rómát nem tudta elfoglalni, kénytelen volt visszatérni maga is Afrikába. Itt, Zama mellett, i. e. 202-ben vereséget szenvedett Scipio római vezértől.
A kocka el van vetve
A köztudat szerint Julius Caesar mondta életének történelmi pillanatában. Caesar csaknem egy évtizedes harcban meghódította Galliát. Katonái tűzbe mentek volna érte. Sokat követelt, de még többet adott önmagából. A Caesar-ellenes erők egy másik hadvezér, Pompeius köré csoportosultak. Caesar tudta, hogy a római államot csak az egyeduralom mentheti meg, s ahhoz a köztársaságot fel kell számolni. A hatalmat akarta magához ragadni.
Követei kiutasítása után világossá vált, hogy egyetlen lehetőség a fegyveres harc, amit el szeretett volna kerülni. A támadást a legnagyobb titokban készítette elő, maga is utolsó napon úgy tett, mintha semmit sem tervezne. Gladiátorok gyakorlatait nézte, fürdőben volt, lakomát adott. Este egy bérelt fogaton, csekély kísérettel sietve a csapatok után indult. Így érkezett el Itália határát jelentő kicsiny folyóhoz, Rubicohoz. (Ezért mondják nagy döntése előtt álló emberekre ma is: Átlépte a Rubikónt.)
Caesar azokra a szenvedésekre gondolt, amelyeket az egész emberiségnek okoznia kell, valamint arra, hogy miként fogja az utókor megítélni tettét. Végül, mint aki nem törődik tovább tette következményeivel, hanem rábízza a jövőre, bármi jöjjön is, azt mondta: „Vessük el a kockát!” - és gyorsan átkelt a folyón. A mondást azonban úgy szoktuk idézni „A kocka el van vetve!”, mert egy másik forrás, a római Suetonius így mondja, ez a forma vált ismertté. Caesar kockái háborúban kedvezően estek, győzelemmel fejezte be, azután meggyilkolták. Egy biztos, hogy mit kívánt a történelem menete, azt ő látta világosan. Ebben az értelemben jól dobta a kockát.
Te is, fiam, Brutus?
Julius Caesart i. e. 44. március 15-én, a római naptári megjelölés szerint március idusán a római államtanács, a szenátus ülésén fogadott fia, Brutus és más összeesküvők megölték. Ebben a helyzetben hangzottak volna el a címben idézett szavak? Lássuk az ókori forrásokat. Caesar életrajzát az i. sz. I. század végén élt görög Plutarkhosz írta meg, hasonlóan, mint Appianosz.
„… Cimber Tillius, aki a főszerepet magára vállalta, nyomban odalépett hozzá, mintha kérni akarna valamit. Mikor Caesar nemet intett és kézmozdulattal jelezte, hogy majd máskor, Cimber Tillius mindkét vállán megragadta a tógáját. Caesar felkiáltott: - De hiszen ez erőszak! Az egyik Casca a torka alatt megsebesítette. Caesar megragadta Casca karját és írószerszámával keresztüldöfte, de hiába akart felugrani helyéről, nem tudott, mert másfelől is sebet kapott… Úgy azután huszonhárom tőrdöféstől leterítve csak az első szúrásnál hallatott egy halk sóhajt, van, aki azt állítja, hogy a rárohanó Marcus Brutusnak így szólt görögül: „Te is fiam?” Hasonlóképpen számol be az eseményekről Cassius Dio történetíró, de szerinte Caesar nem mondott semmit. Ha történetileg nem hitelesíthető is teljesen, a mondás ma is él és használatos, ha valaki valami olyan rosszat tesz, amit éppen tőle nem vártak volna.
Kenyeret és cirkuszt!
Iuvenalis, a római szatíraköltő, aki az i. sz. I. század második felében és a II. század első harmadában élt, mondotta felháborodottan e szavakat. „…ez a nép már rég - amióta vevő szavazatra nincs -, túltette magát minden gondon, s akitől rég vesszős bárd, sereg és hatalom függött, ma egészen meglapul és csak e két dolgot kívánja szorongva: cirkuszt és kenyeret.” (Muraközy Gyula fordítása)
A római császárság katonai diktatúra volt, bármennyire is igyekeztek ezt eleinte leplezni. Az olyan szervek, mint a népgyűlés, ebben a rendszerben értelmetlenekké, sőt kellemetlenekké váltak. A városi tömeg figyelmét el kellett terelni a politikáról, hogy a diktatúra szándékait ne zavarja. Ennek a célnak kitűnően megfelelt a cirkuszi látványosságokkal való szórakoztatás és az ingyen gabona osztása. Kitűnő eszköz is volt ez a tömegek demoralizálására: kaptok enni, szórakozhattok, legyetek hálásak, s a politikával ne törődjetek.
A cirkusz a lóversenyek helye volt. A két legnépszerűbb párt - csapat - a zöldek és a kékek voltak, de szerepeltek fehérek és pirosak is. E színek szerint oszlott meg szinte egész Róma. A szurkolók mindent megtettek, hogyan bálványozzák a maguk színében versenyzőket. A versenyzők átcsábítása sem volt ismeretlen. Verus császár a cirkuszi játékokra nagy gondot fordított. Egy Volucer nevű zöld lóról aranyszobrocskát mintáztatott, magához vitette a Tiberius palotába, majd a Vaticanus dombon emeltetett a lónak síremléket. Iuvenalist bőszítette, hogy a hajdani fél világ ura világ fordítottan él, most a cirkusz mámorától hagyja magát megrészegíteni, s ebben a mámorban nem is törődik azzal, hogy mit határoznak róla, nélküle.
Ép testben ép lélek
Ez a mondás is Iuvenalis római költőtől való. Egyik költeményében arról ír, hogy az emberek mennyi minden után lótnak-futnak és mennyire tele vannak felesleges félelemmel, mert nem gondolják meg igazán, mit érdemes kívánni és mitől kell csakugyan félni. Összegezi az álláspontját arról, hogy mit is kell az istenektől áldozattal és imával kérni: „ép testben legyen ép lélek - kérd az imádban; hősi szívért könyörögj, mely nem fél semmi haláltól, s természettől nyert adomány neki élete teljes tartama; nincsen olyan fáradtság, mit ki ne bírna.”
Az embernek arra kell törekedni, hogy legyen ép lelke ép testben. A ma szokásos forma úgy érthető, mely szerint csak ép testben van ép lélek, vagy éppen, hogy ha egy test ép és erős, ez már biztos jele annak, hogy a benne lakozó lélek is az. Eszerint a délceg külső mögött nem rejtőzhetik gyenge jellem. Márpedig nyilvánvaló, hogy egyik állítás sem volna igaz. Az összhang megbomlott, ki az egyik, ki a másik részt tartja egyedül fontosnak. Iuvenalis a testi és lelki épség, az egész-ség egységes követelményét, a kettő együttes fejlődését hangsúlyozza - helyesen.
Sok van a rováson
Gyakran használjuk ezt a kifejezést akár anyagi tartozások felemlegetésekor, akár erkölcsi hibák számbavételekor. Az adózás története vezet el a megoldáshoz. Az adózást Magyarországon Károly Róbert vezette be. Ő veretett - firenzei mintára - állandó aranypénzt, a florentinust, magyarosan: forintot. Elvesztette a pénzváltás hasznát. A királyi kamarák a pénzcserét igen magas haszonnal bonyolították.
Az állandó aranypénz bevezetésével a kamara haszna megszűnt, ennek pótlására szolgált az adó. Mivel a parasztok abdat időben nem tudtak írni, az adótartozást rovásbotra vésték. Ez hosszú, négyszögletes pálca volt. Egyik végén kezdték a rovást. Az első kapunál, a portánál az egyik oldalra rávésték a forint tartozást, majd a pálcán egyet fordítva a dénárokat jelölték meg. Ezután egy függőleges vonallal a pálca mind a négy oldalán lezárták ezt a rovatot és a következő portálnál ugyanezt tették. Ha üres, vagy elhagyott telekhez értek, a rovásbotra is üres helyet hagytak.
A hal szimbolikája és a böjti hagyományok
A halhoz kapcsolódó szólások - „hallgat mint a hal”, „fején büdösödik meg a hal” - mélyen beépültek a népi bölcsességbe. A vallási hagyományokban a hal különleges helyet foglal el. Nem! Vágja rá minden tájékozott katolikus (és zsidó). Szeretném megerősíteni: a zsidó-keresztény hagyományban a hal valóban nem számít húsnak, tehát böjti napokon is fogyasztható - merthogy a kérdésfelvetés mögött ez a rendkívül gyakorlati és fajsúlyos kérdés húzódik meg!
Ugyanakkor fontos aláhúzni: a szétválasztás alapja nem valamiféle biológiai különbség. Ilyen jegyek alapján azt szokták meghatározni, hogy valami kóser-e vagy sem, hogy általánosságban fogyasztható-e egy hívő zsidó számára, vagy nem. A Teremtés könyvében (Mózes első könyve) olvassuk, hogy az emberek gonoszsága miatt Isten úgy határozott, vízözön által elpusztítja a teremtett világot, és benne minden élőlényt.
Ha megnézitek, a szentírási szöveg nem is tesz említést a halakról, pusztán az emberek, szárazföldi állatok és madarak pusztulásáról szól. Viszont - és itt jön a csavar - a héber szövegben szó szerint az szerepel: „minden hús odavész”. Nyilván itt a hús szó magukat az élőlényeket jelenti, az ilyenfajta fogalmazás egyáltalán nem idegen a Szentírástól és az emberi beszédmódtól általában. Egyszer azt hallottam, a középkori Angliában a nemesek kitalálták, hogy mivel a hód vízben él, halnak tekintendő, és lehet nagyböjtben enni. Manapság, amikor már külső, társadalmi ellenőrzés sincs az előírások betartására vonatkozóan, a böjt külső formái is jelentősen átalakultak. Nem tudom, hogy ez az elképzelés, miszerint a hal nem hús, mennyiben játszik szerepet egyéni böjti gyakorlatunkban.