Boldogtalanságok korát éljük, mint minden történelmi korszak embere, így éljük meg hétköznapi magán- és közéleti kínjainkat, megváltó csodákra várva. Ebbe a mélyen emberi alaphelyzetbe ágyazódik be a "Somlói galuska - Kis pesti filmmese 15 percben" című alkotás, mely a hétköznapi szürkeségből való kilépés lehetőségét, az apró csodák erejét és a szeretet erejét boncolgatja. A film bemutatójára 2004. május 6-án került sor.
A történet gyökerei és a csoda születése
Vegyünk tehát egy kávéházat, benne boldogtalan vendégek sorával és vegyünk egy pincért, ki nyitott, talán egy kicsit boldog is, szeretetet adni képes, csak még nem tudja pontosan, hogyan. Kezdődjék itt a mese, s a kezdést kövesse majd egy apró csoda. A film valósággal magával ragadja a nézőt, és bevezet minket egy kávéházba, ahol a mindennapi élet apró drámái, a boldogtalanság és a reménytelen várakozás képezik a háttérfüggönyt. Itt egy különleges találkozás adja meg a történet alaphangját.
Az egyik kávéházi betérő az Öreg, kinek pincérünk papírbankókat csúsztat a zsebébe történetünk napján köszönete jeléül, megfújja hősünket. Megajándékozza őt egy csodával. Az Öreg szemét becsukva hosszú, lassú fújással rálehel a pincérre és a végén ujjaival csettint egyet. Ez a misztikus gesztus mélyreható változásokat indít el a pincérben. A kávéházi ifjún, valami különös jóérzés, borzongás fut át. Mintha valami megváltozott volna kívül és belül. Innentől más szemmel figyeli vendégeit, lesve a pillanatot, mikor fújhatja meg őket. Láss csodát, a pillanatok sorba el is jönnek, és a csodák sem maradnak el. Ez a "fújás" szimbolikus jelentőséggel bír, egyfajta beavatásként értelmezhető, mely felnyitja a pincér szemét a világ rejtett szépségeire és a segítségnyújtás lehetőségeire.
A somlói galuska varázsa és a boldogság áramlása
Boldogtalan vendégeink a fújás és a pincérünktől ajándékba kapott somlói galuskák hatására kivirulnak. A film itt mutatja be, hogy az apró gesztusok, a figyelem és a kedvesség milyen hatalmas változásokat képesek előidézni az emberekben. A somlói galuska nem csupán egy desszert, hanem a szeretet, a gondoskodás és az élet édességének szimbóluma. A vendégek jóérzésük már oly határtalan, hogy szavakba már nem, csak énekbe és táncba tudják foglalni azt. Így dalra fakadnak és a fináléban a somlói galuskáról énekelnek, önmagukat tánccal kísérve. Ez a spontán öröm megnyilvánulás a film csúcspontja, mely rávilágít arra, hogy a boldogság ragályos, és képes áttörni a hétköznapi korlátokat.
A film üzenete a modern kor emberéhez
A "Somlói galuska - Kis pesti filmmese 15 percben" üzenete rendkívül aktuális a mai kor emberének. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a boldogság nem feltétlenül a nagy, megváltó csodákban rejlik, hanem az apró, hétköznapi pillanatokban, a másokkal való kapcsolódásban és a szeretet adásában. A film egyfajta modern parabola, mely emlékeztet minket arra, hogy mindannyian hordozzuk magunkban a változás és a csodák létrehozásának képességét.
A színészi pálya és kihívásai a film kontextusában
A filmben megjelenő színészek, mint például Kamarás Iván, Stohl András és a "megélhetési színészek" rétege, tükrözik a színészi pálya sokrétűségét és kihívásait. A film kritikája szerint „Sz. Iván egy napja bármelyikünk napja lehetne”, de a stiláris bungee-jumpingtól eltekintve, valóban?! A kritika rávilágít arra, hogy az alkotók (Meskó Zsolt rendező-forgatókönyvíró és Márton Gyula társ-forgatókönyvíró) miért gondolják, hogy bárki balga birka módjára tűri, amikor egy managernek nevezett, laptoppal keresztezett filofax irányítja a mindennapjait. Ez a kérdésfelvetés mélyebb társadalmi problémákra is rámutat, melyek a modern élet rohanásában és a külső elvárásoknak való megfelelés kényszerében gyökereznek.
Kamarás Iván karrierjének hullámvölgyei és sikerei
Kamarás-Székely Iván a filmben ábrázolt karakterével, az Év Színésze Díj birtokosával és az Év Férfija választások verhetetlen bajnokával, Női magazinok címlapfotójával, pletykarovatok hősével, a budapesti Művész Színház vezető színészével, divatbemutatók kifutóin és a reggeli TV műsorok színes kanapéin épp oly otthonos, mint egy Shakespeare drámában. A lányok rajongó leveleket írnak Neki, a színikritikusok pedig elismerő méltatásokat Róla. Ennek ellenére a kritika rámutat, hogy Meskóék szerint Kamarás Iván és Társai (a hosszú felsorolást elkerülendő: Stohl András + a „megélhetési színészek”) egyszerre a nők vágyainak tárgyai, hajnali csacsogó-showk ébresztőórái, keresett cover-boyok, mindenki interjúalanyai, az Év Színészei-Férfiai, playback-haknik állandó sztárvendégei, éjszakai irodalmi műsorok versmondói, és fővárosi művészszínházak vezető színészei. A legutóbbi: nem igaz.
Kamarás Iván 1996-ban játszotta el Othellót a Budapesti Kamaraszínházban, és máig emlegetett alakításáért megkapta a Színikritikusok Díját. Egy évre rá a Vígszínházba szerződött. Ez a karrierút rávilágít arra, hogy a színészi pálya nem csupán a népszerűségről szól, hanem a tehetségről, a kemény munkáról és a szakmai elismerésről is. Az a kijelentés, miszerint „Nem vagyok panaszkodós természet. Persze a színész felett mindig van felhő. Azzal, hogy a pályára lép, megaláztatásokat is vállalt. Ahogy gátakon mászik keresztül, innen, aki én vagyok, oda, aki pedig a szerep, kínkeserveket él át. S ha közben botlik, kegyetlenül figyelmeztetik rá. Így van rendjén, kell egy külső szemlélő, a rendező, aki a hibákra int. Mégis a beteg olyan orvost szeretne, aki nemcsak kíméletlenül megmondja, mi a baja, de időnként meg is simogatja”, jól illusztrálja a színészi lét ambivalens természetét, a szakmai kihívásokat és a lelki terheket.
A „Szent Iván napja” kritikája és a film alkotói szándékai
Meskó Zsolt első nagyjátékfilmjének kb. ötödik percében beröpül (sic!) a szponzor (multinacionális mobilszolgáltató), helikopter formájában a légtérbe, s ettől fogva nincs bocsánat. Kamarás-Székely Iván szánalmas és embertelen egy napjának százperces filmes adaptációja ugyanis lényegileg arra, a már önmagában gyermeki kérdésre próbál meglehetősen bátortalan választ adni: mi lesz velünk, ha megvesznek minket kilóra? A naiv és a hazug kérdésfölvetés között azonban jelentős különbség van. A film rövid szinopszisa szerint: „Sz. Iván egy napja bármelyikünk napja lehetne”. Eltekintve a stiláris bungee-jumpingtól: valóban?!
A kritika szerint Meskó filmje a „szerelmi szál” révén tán emberközelbe kívánta hozni Korunk Hősét, ehelyett meghökkentően bárgyú dialógusok végignézésére-hallgatására kényszerül a néző, miközben pajkos kisdiákként kergeti egymást két ivarérett felnőtt, játszótereken, parkokban, nyilvános helyeken. Ráadást az ex-barátnő, egyébként élethűen bugyuta balett-táncost valamely misztikus oknál fogva, az ilyen jellegű karakterszerepekre tökéletesen alkalmatlan Török Illyés Orsolya játssza. Ezek után talán sokkolóan hat, hogy - miután megettem karaktereim javát - előjövök Meskó Zsolt munkájának elvitathatatlan erényeivel. Ők - ABC-sorrendben - Básti Juli, Darvas Iván, Hajdu Szabolcs, Jordán Tamás, Mácsai Pál. (Interaktív játékötletem: számoljuk meg együtt playback-haknijaik, menedzsereik, reklámfilmjeik számát.)
A színészi lét paradoxonai: művészet és kompromisszumok
A "Szent Iván napja" kritikai visszhangja rávilágít arra a dilemmára, amellyel a modern színész szembesül: hogyan lehet egyensúlyozni a művészi integritás és a piaci elvárások között? A filmben Sz. Iván egy napja bemutatja, amibe, mint egy feneketlen zsákba, Iván megpróbálja belegyömöszölni a nagybetűs művészetet és a könnyebb műfajokat, a jól jövedelmező, butácska reklámokat és Kosztolányi Dezsőt, sikert és pénzt és népszerűséget, barátságot, kalandot és szerelmet. De persze nem fér bele. Mert hiába akarunk mindenütt és minden pillanatban helyt állni, jót tenni másokkal és magunkkal, az állandó rohanásban elszáguldunk önmagunk és egymás mellett. Nem kaphatunk meg mindent egyszerre. Vagy ha igen, hát annál rosszabb.
Ez a rohanó életvitel, a "Próba. Kikérés. Fotózás. Kikérés. Lemezbemutató. Kikérés. Interjú. Próba. Kikérés. Hakni. Éjszakai show. Ez egy napja. Tarkítva magánélettel és magánbeszélgetésekkel. Őrült rohanás. Szinte már követhetetlen", jól illusztrálja a modern kor emberének, különösen a sztárok életének kaotikus jellegét. Ha nem lenne Judit, a manager, leállna a gépezet, bár lehet, hogy nélküle el sem indult volna. Ez a függőség a menedzsertől és a külső irányítástól azt sugallja, hogy a modern sztár nem feltétlenül a saját életének ura. A film viszont színesen, szórakoztatóan és sok humorral arról szól, hogy nem lehet megúszni a döntést. Legyen az ember sztár vagy gázóra-leolvasó, el kell döntenie, hogy mi a fontos az életben.
A színművészeti főiskolától a díjakig: egy karrier íve
A színészi pálya elkötelezettséget, kitartást és folyamatos tanulást igényel. Egy színész, aki 1955-ben végzett a Színművészeti Főiskolán és a győri Kisfaludy Színházban kezdte pályáját, majd dolgozott a kaposvári Csiky Gergely Színházban, a debreceni Csokonai Színházban, majd a Nemzeti Színházhoz szerződött, jelentős tapasztalattal és művészi múlttal rendelkezik. Az olyan szerepek, mint Shakespeare: Julius Caesar - Cicero; Csehov: Három nővér - Ferapont; Csehov: Cseresznyéskert - Firsz; Shakespeare: Ahogy tetszik - Le Beau; Wedekind: Lulu - Dr. Goll; Pinter: Hazatérés - Sam; Shakespeare: Hamlet - II. Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő - nemes úr; Klíma: Alulról az ibolyát! - Lakáj/rendőr/Egon, mind-mind hozzájárultak a művész fejlődéséhez és sokoldalúságához.
„Én már a főiskolai osztályban nagyon jó pozícióba kerültem és rengeteget dolgoztam. A díszletekkel is foglalkoztam, sőt, rendezhettem is. Aztán harmadévben hirtelen elvesztettem az önbizalmamat, azt éreztem, hogy nem csinálhatok mindent én magam, mert akkor nem marad energiám a játékhoz. Rájöttem, hogy sok mindent nem tudok még, rengeteget kell tanulnom. Meg kellett tanulnom, milyen az, ha nem találsz ki trükköket, nem használsz segédeszközöket, egyszerűen el kell mondanod a szöveget úgy, hogy az jó legyen és hasson. Nekem régebben könnyebb volt az, ha úgymond "elemeltem" a szerepet a valóságtól.” Ez a belső reflexió rávilágít a művészi önismeret fontosságára és a folyamatos fejlődés szükségességére.
A filmográfiában szereplő alkotások, mint például az „Ámbár tanár úr (1998)”, a „Nincsen nekem vágyam semmi (1999)”, a „Somlói galuska- kis pesti filmmese 15 percben (2002)”, a „Párhuzamos töredék”: családi legendárium (2002)”, az „A Hídember (2002)”, a „Mélyen őrzött titkok (2003)”, a „Történetek az elveszett birodalomból (2004) (TV film)”, a „Szezon (2004)”, a „Hóesés Vízivárosban (2004) (TV film)”, a „Fluxus hajfény (2004) narrátor”, az „Ők (2005)”, a „Csodálatos vadállatok (2005) (TV film)”, az „Aki önmaga legnagyobb ellenfele volt (2005) (TV film)” és a „Régimódi történet (2006) (TV film)”, mind a művész sokszínűségét és elkötelezettségét bizonyítják.
Elismerések és díjak
A POSZT: Legjobb 30 év alatti férfi színésznek járó díj (2002), a Máthé Erzsi-díj (2003), a 35. Magyar Filmszemle (2004) - Legjobb férfi mellékszereplő (Szezon), a Vastaps-díj - Különdíj (2007) és a Jászai Mari-díj (2012) mind-mind olyan elismerések, amelyek egy színész karrierjének fontos mérföldköveit jelentik. Ezek a díjak nem csupán a tehetség, hanem a kemény munka, a kitartás és a szakmai alázat elismerései is. A "Somlói galuska - Kis pesti filmmese 15 percben" is hozzájárult ehhez a gazdag filmográfiához, és egy olyan alkotásként maradt meg a köztudatban, amely az emberi kapcsolatok, a boldogság és a remény erejéről szól, még ha csak egy rövid, 15 perces filmes mese formájában is.