Barna Lajos cikkében különleges utazásra invitál bennünket, melynek során több inspiráló személyiség életébe nyerhetünk bepillantást. Az interjúk és beszámolók sorozata a finnországi élettől a természetközeli gazdálkodáson át a borászat rejtelmeiig, az önismereti útig, a szerzetesi hivatásig és az Óbudai Hajógyár történelméig ível. A „Szeretem a nokedlit” cím mögött egy sokszínű, mégis egységes kép bontakozik ki az emberi törekvésekről, kitartásról és a boldogság kereséséről.
Finnországtól a magyar ízekig: Élet a sarkkör közelében
A cikk egyik fejezetében egy „self-made woman”, sőt, inkább „self-made mother” történetét ismerhetjük meg, aki Finnországban találta meg a boldogságát. Az asszony, aki elmondása szerint elsősorban a családját és az utazást szereti, rendkívüli alkalmazkodóképességről és nyitottságról tesz tanúbizonyságot. Az útja Finnországba azzal kezdődött, hogy „Annyit tudtam finnül, hogy »moi«, ez a »szia«.” Ekkor döntötte el, hogy „neki ezt a nyelvet meg kell tanulnia.” Egy hónap múlva már a Nokia konyháján dolgozott, miközben „a turkui főiskolán gazdasági diplomát szerzett.”
A finn oktatási rendszer alapjaiban különbözik a magyartól, ahogy a cikk kiemeli: „A finn iskola nagyon más, mint a magyar, igazából össze sem lehet hasonlítani.” A gyerekek sokkal szabadabbak, „felállhatnak órán, mehetnek egy kört, átülhetnek a puffra, ihatnak egy pohár vizet.” Emellett számos praktikus dolgot tanulnak, „sütnek-főznek, zoknit kötnek.” Gyakorlatias megközelítésük lenyűgöző: „Olyan kapucnis pulóvert varrtak, amit aztán hordtak is, olyan grillt hegesztettek, amit utána használni lehetett.” A saját gyermekei, Marci és Anna is remekül beilleszkedtek ebbe a rendszerbe. Marci csellózik és úszik, Anna zenetagozatos osztályba jár, zongorázik, fuvolázik, és kiválóan fut. Mivel „a gyerekek itt születtek, itt nőttek fel, az itteni iskolarendszerhez szoktak hozzá,” könnyedén veszik az akadályokat. Érdekesség, hogy „Finnországban, ha egy városban már hat azonos anyanyelvű gyerek van, külön anyanyelvi oktatást is biztosítanak nekik.” A családi otthonban „hatalmas könyvtárunk volt otthon,” ami a szellemi fejlődés alapját jelentette.
Az asszony nem feledkezik meg gyökereiről sem, és a finn életbe is beviszi a magyar ízeket: „De be szoktam mutatni a hazai ízeket is, van egy szakácsom Magyarországról.” A vendéglátásban is kreatív: „A látogatóhelyek egyre inkább gondolnak a gyerekekre is. Voltunk olyan helyen, ahol csodás rizskochhal fogadtak, másutt gulyással.” Ezek a „kedves gesztusok” teszik igazán boldoggá. A család fontosságát hangsúlyozza a reggeli közös étkezés is: „Nálunk a közös reggeli fontos indítása a napnak.” A mindennapi tevékenységekben is megtalálja az örömöt: „Kenyeret sütöttem, mondókáztam, vasaltam, hajtogattam, közben azt gondoltam: erre születtem. Nem kell mindig hatalmas attrakció.”
Megnéztük, hogy mitől működik a finn közoktatás
Művészet, üveg, babák és az örök garancia: A kreativitás formái
A cikkben felbukkan Lukácsi Laci is, akinek munkái „felismerhetők, sokan, ha meglátják egy-egy szobrát, már tudják: ez Lukácsi!” Az ő alkotói folyamata a hideg technológiával való munkán alapul: „Én nem forrón alakítom az üveget, hanem hideg technológiával dolgozom.” A kreativitás nála egy folyamatosan gyarapodó gondolati tenger: „Munka közben mindig születnek új gondolatok, tervek, ezek csak gyűlnek, gyűlnek. Ötletből mindig több van, mint időből.” Ezt a „sok új ötletet adó meditatív szakaszt, a munkának ezt a fázisát” imádja.
A babavarrás és babagyűjtés szintén fontos szerepet kap a cikkben. A babák iránti vágy „messzire nyúlnak vissza ennek a folyamatnak a gyökerei.” A könyvben látható „babákra vágytam igazán.” Ezek a babák különlegesek: „A lányokat Frozen Charlotte-nak, a fiú babákat pedig Frozen Charlie-nek nevezik.” Megfoghatatlan, hogy „fennmaradhattak az utókornak, csak becsülni, szeretni lehet őket.” Az egyik „antik holland peg fababa ruhában” még „síró hangot is ad, ha az oldalán meghúzunk egy zsinórt.” Az „Unis France 301, antik baba” és a „Vackor mackó szobor, Hópihe jegesmedve szobor” is a gyűjtemény részét képezik. A babák „sikertelen vásár után valami hajtott előre. Így születtek meg a babák. Olyan ez most számomra, mint a babavarrás, amikor a gyerekek kicsik voltak.” A babák varrása során az alkotó „mindig nagyon közel állt hozzám az önismereti út.”
A fenntartható divat is helyet kap Elischer R. történetében, aki „fenntartható divat anya-lánya módra” koncepciót képviseli. Kisméretű családi vállalkozásuk „olyan munkahely, amilyenre sokan vágynak.” Az örök garancia ötlete is tőlük származik: „ami azt jelenti, hogy a darabokat ingyen javítjuk, sőt átszabjuk, ha kell.” A divat iránti szenvedélyét az „Imádom!” felkiáltással fejezi ki, hozzátéve, hogy „mindenből csak azt választom ki, ami nekem tetszik, nem vagyok a divat bolondja.” A divattal kapcsolatos írásokban mindig felbukkan a kulcsszó: „önismeret.”
Digitális úttörés és természetközeli gyógyítás: A Patikakert filozófiája
Tkacsik Márta neve már „nem csak IT vagy ökokörökben cseng ismerősen egy ideje.” Az ő útja „a komplex dolgok iránti kíváncsiságból” fakadt. Az internet üzletágban is úttörő volt: „Megcsináltam az első online bankot is Szlovákiában, aztán 1992-ben már Magyarországra hívtak előadni arról, hogyan kell internetet csinálni.” Ezeket a dolgokat soha nem engedte el. Azonban az élet más irányba is vitte: „Nyakig voltam az internetbizniszben. Nem akartam belenyugodni.” Így jutott el a „bogyós gyümölcsökig.” A célja az volt, hogy „oxidatív stresszállapotokból fakadnak, ellenük ható gyulladáscsökkentő anyagokat kerestem.” Szent-Györgyi Albert „az emberi test szürke eminenciásainak hívta csak őket.” A Patikakert, amit létrehozott, „biodiverz, regeneratív ökológiai mintakertnek nevezhető. Minden benne van, ami fontos.”
A Patikakert mögött mélyebb filozófia húzódik. „Messzire nyúlnak vissza ennek a folyamatnak a gyökerei. Kezdődött a szekularizációval, a transzcendens lehasításával a valóságról.” Ez a jelenség „elkeserítő” számára. Az ember elveszíti az anyaggal való kapcsolatát, és „bizonytalan lesz a világban.” George Sorel jóslata valósággá vált, miszerint „a 21. század embere már nem fogja tudni megjavítani a lyukas halászhálót.” Ennek az az oka, hogy „persze, hogy nem, mert nem szorul rá. Más megoldja. És fárasztó is lenne mindent tudni.” A Patikakert azonban reményt ad, ahol „egy lyukas halászhálót meg lehet javítani, hogy a hálózati utak, a szövet kulcspontjai helyreálljanak.” A „szedd magad napok” is azt a célt szolgálják, hogy az emberek újra kapcsolatba kerüljenek a természettel.
Borászat és helyi identitás: Kőszeg kincsei
Kőszeg, mint „egyedülálló kincs Magyarországon, de talán Európán belül is,” ad otthont egy különleges borászatnak. Stampf Ervin és Tamás története a közös gyökerekről és a bor iránti szenvedélyről szól. Mindketten kőszegiek, és a kezdetekkor is volt „valami közös nevező a leendő borokkal kapcsolatban.” A cél az volt, hogy olyan bort készítsenek, „ami a szőlőből úgy fejlődik ki, hogy nem avatkozunk bele.” Ekkor jött a biodinamika, „Ervinnel már annak elvei alapján kezdtünk együtt dolgozni.” Ez „teljesen más ízek jöttek elő, mint amikhez addig szoktam.” Ez a tapasztalás „egy út.”
A borászatban nincsenek teljesen egyedül, bár „ketten, szabadidejükben viszik a borászatot.” A vitáik is előreviszik őket: „Palackozzunk-e seprővel vagy ne? Vannak vitáink, de ezek mindig előrevisznek.” A „Stájerházak” néven ismert helyen a közös ősök iránti tiszteletből javasolta Ervin az „Unger” nevet. A kőszegiek „lokálpatrióták, szeretnek helyi bort inni,” ami a borászat sikerének egyik záloga. Tamás szerint a natúrbor a jövő, bár „víziónak jó, de rövid távon nem megvalósítható.” Azonban „olyan helyek is vannak, ahova már csak azzal lehet bekerülni.” Az álmuk, hogy „a szőlőhegy kiteljesedjen.” Ervin szerint „az irodában ülve az ember nem igazán gondolkozik, hanem dolgozik, kint a hegyen pedig mindkettőt lehet.”
Ana Carvalho, a lisszaboni Carcavelosból származó borász, márkannagykövet és bor-edukátor a nemzetközi borvilágban is aktív szereplő. „Sok partnerünket fogadom a Quinta do Noval, a Pichon Baron vagy akár a Disznókő központjában.” Borvacsorákat tart, szakmai kiállításokat látogat, és a furmint különleges savai „megragadják az embereket.” A magyar libamájat „kiválóan társítható akár a tokaji, akár a portói borokkal.”
Egy különös házasság története és a Lánchíd őrzője: Emberi sorsok a történelem sodrában
A cikk egy mélyen emberi történetet is bemutat Zita és János házasságáról, mely a hidegháború árnyékában, titkokkal és félreértésekkel terhelten zajlott. Zita, „harminc éves ‘öreglány’ volt,” amikor férjhez ment. Nem tudta, „mi az, hogy szerelem,” de „ebben a korban illik férjhez menni.” Szülei halála után „ketten éldegéltek itt, a világ végén,” és titkárnőként dolgozott egy „híres szocialista nagyvállalatnál.” Főnöke, Száraz János „tréfásan megjegyezte, ilyen feleség kellene neki.” János, a kutató mérnök, aki „egész életét a kutatásra, a mérnöki munkára, a prizmák, lencsék, optikai eszközök fejlesztésére áldozta,” hirtelen elhatározta, hogy megnősül. „Zita nem gondolt végig semmit, és beleegyezett a házasságba.”
János munkája titkos volt, a Szovjetunióba is sokat utazott, ahol az új prizmarendszerrel kísérleteztek a szovjet harckocsikhoz. A feleségének elárulta, hová megy, azt ígérte, „majd mindent megír.” Azonban János eltűnt, és Zita egyedül maradt újszülött gyermekével. „Nincs férjem” - gondolta Zita, miközben „virágzó almafákat bámulta a kertben.” Egy új szomszéd megjelenése felébresztette benne a boldogság iránti vágyat. A kerekhegyi telek rendbetétele során Miklós és Zita között egyre mélyebb érzések alakultak ki. A lila nőszirom, a gyönyörű virág, amelyről Zita figyelmezteti Miklóst, hogy „mérges növény. Hánytató van benne,” szimbolizálja a tiltott vágyat és a veszélyt.
Amikor János váratlanul visszatér, Zita élete felbolydul. A férfi ajándékokkal érkezik az NDK-ból, és egy igazi skót whiskyvel. Boldogan emeli poharát: „Igyunk az érkezésre!” Zita azonban szomorúan néz rá: „Ez a férjem?” Nem érti, „hogy ment férjhez?” János megváltozott, „más az illata, a beszéde, más minden.” A titkos munkája, a „hadititok” elidegenítette tőle. János rájön, hogy a feleségének van valakije, és a „szarvai nőnek” érzése a halántékát zúzza. A kutatásban elért eredményei, az optika, a prizmák, egy pillanat alatt érdektelenné válnak. „Mindenki átverte. Csak a felesége nem csapta be soha.” A tragédia elkerülhetetlen.
A Lánchíd is megelevenedik egy rövid beszámolóban. Egy „igazi családi vállalkozás” története, ahol az apa hídmester, az anya pedig az alagút gondnoki feladatait látta el. Az „alagút Sikló felőli oldalán volt a hídmesteri lakás, kicsi gyerekkoromtól fogva ott lakott a családom.” Ahogy szóba kerül a Lánchíd, „szerelemmel határos csodálat jelenik meg János arcán.”
Az Óbudai Hajógyár története: Innováció és kihívások a Dunán
Az Óbudai Hajógyár története egy izgalmas utazás a magyar ipar fejlődésének évszázadaiba. A kérdés, hogy „miért pont Óbudán alapították meg ezt a később oly híressé vált ipari faktort,” több szempontból is releváns. A történet jobb megértéséhez vissza kell mennünk a XVIII. századba. Habsburg I. Ferenc konzervatív uralkodása idején a megyegyűlések és az országgyűlések voltak a reformokat követelő nemesek fő színterei. Itt tűnt fel „aktív közreműködőként gróf Széchenyi István,” akinek „a legnagyobb szerepe volt az első magyar hajógyár megszületésében.”
Széchenyi az 1830-as évektől vált népszerűvé „Magyarországon teljes újdonságnak számító terveinek bevezetésével.” Ezek közül a legfontosabb „a dunai hajózás, a gőzhajózás hazai elterjesztése, amelynek teljesen a rabjává vált.” Egy 1829-es naplóbejegyzés szerint már „Pest-Budán - vagy ahogyan Széchenyi egyre gyakrabban írta, Buda-Pesten - is űzte ezt a sportot, mind több barátjának bemutatva tudását.” Ezáltal „egyre jobban megismerte a Dunát, felmérve a megoldásra váró feladatokat.” Széchenyi „tökéletesen látta a folyami hajózásban lévő lehetőségeket (személy- és áruszállítás) a hazai ipar és kereskedelem fejlesztésében és fellendítésében.”
A bécsi udvarban is voltak „haladó gondolkodású képviselők,” akik komoly terveket szövögettek a modern gőzhajózással. Két angol hajóépítő, John Andrews és Joseph Pichard tervezete „licencet kértek javított gőzhajók üzemeltetésére a Dunán (1828) 15 év időtartamra.” Ez vezetett az Erste Donau Dampfschiffahrts Gesellschaft (DDSG), azaz az Első Dunai Gőzhajózási Társaság megalapításához 1829-ben. „1830-ban már Széchenyi is a társaság részvényesei között volt, és nagy lelkesedéssel vett részt annak munkájában.” Ennek köszönhetően került fókuszba „az óbudai kikötő, majd gyár lehetősége.” Széchenyi szavaival: „És miért éppen Óbudán? Egyedül azért, mert előttem az vala a főszempont, hogy mindenáron és minden idővesztés nélkül csak honunk közepére hozni.” Jól tudta, hogy „a közeli dunai hajómalmok is ezt a biztonságos kikötőt használják a jeges, téli időszakban.”
József nádor támogatásának köszönhetően „lényegében minden akadály elhárult a téli kikötő, illetve később a gyár megépítésére.” Így már „1835-1836 telén az Óbudai-sziget biztonságos öblében teleltek a társaság hajói, felépültek az első faépületek, amelyek a leendő hajógyár alapjai voltak.” Végül „1836. február 14-én mondta ki a DDSG közgyűlése hivatalosan az Óbudai Hajógyár alapítását.” Az alapítók között bécsi pénzügyi elit és arisztokraták is szerepeltek. A gyár építésére kiszemelt terület az óbudai koronauradalomhoz tartozott, így azt „a Királyi Kamarától kellett megszerezni vagy megvásárolni.” Széchenyi több levelet is írt, kifejtve, „hogy miért szükséges ezen a részen egy új gyár építése, és annak milyen előnyei lesznek.”
Az építkezések az olasz Pietro Paleocapa tervei alapján folytak „a velencei Arsenal mintájára.” Az első óbudai gőzhajó az „Árpád” nevet kapta, amelyet 1836. november 25-én bocsátottak vízre. Az első igazgató az angol Robert John Fowles hajóépítő volt. A gyár fejlődése sokáig töretlen volt. Az 1840-es évek közepén már „több mint háromszázan dolgoztak az üzemben, és már nemcsak gőzhajók építésével, javításával, hanem egyéb vízijárművek - uszályok, csónakok, evezősök - készítésével is foglalkoztak.” Az 1838-as jeges árvíz „súlyos károkat okozott a Hajógyárban.” Ennek ellenére az „1830-as években az óbudai gyár kora egyik legmodernebb hajóépítő intézménye lett.”
Az 1848-as események „szignifikáns hatással voltak a gyár életére.” A DDSG „négy hadihajóra kapott megrendelést a kormánytól,” de csak a Franz I. gőzöst alakították át katonai célokra, amelyet „Mészáros” névre kereszteltek. Széchenyi István 1848. augusztus 29-én kereste fel utoljára az óbudai gyárat, soha többé nem tért vissza. Az 1835 és 1900 közötti időszak „lendületesen és töretlenül fejlődő ipari létesítményt” mutatott be, amelyre az „innováció és a modernizáció” kifejezések illenek. Folyamatosan zajlott a terület fejlesztése, „új kazánműhely, rézöntöde és lakatosműhely épült, valamint elkészült a kontinensen is ritkaságnak számító sólyafelvonó is.” Az 1850-es években tovább folytak az építkezések, új igazgatósági épület és modern gőzgépek üzemeltek.
A krími háború (1853-1856) után a Duna „nemzetközi vízi út lett,” de ez „nem akasztotta meg a rohamléptékű és dinamikus fejlődést.” 1857-ben „a császári pár, Ferenc József és Erzsébet királyné látogatást tett Óbudán.” 1880-ra a DDSG „Európa legnagyobb belvízi hajózási vállalata lett, sok kortárs szerint ez nemcsak a kontinensre, hanem az egész világra igaz volt.” Az Óbudai Hajógyár „lényegében egy önellátó szervezeti egység volt, egy város a városban.” Saját óvoda, iskola, kórház, betegbiztosító rendszer, telefonhálózat, tűzoltóság, könyvtár és kulturális körök működtek a területén. A XX. század fordulóján „a gyár munkáslétszáma elérte az 1700 főt.”
A XX. századi történetét „számos nehéz és viharos szakasz jellemezte.” Az I. világháború előtt „az ország első tíz iparvállalata között szerepelt.” Hadiüzemként működött, és „a Dunai Flottilla a szomszédban állomásozott.” A vesztes háború és a Monarchia szétesése után „új gazdasági környezetben működött a gyár.” A trianoni békediktátum által „a Társaság elveszítette hajóállományának felét, a termelés majd két évre leállt.” Az 1920-as évek „válságos időszakot” jelentettek, „drastikusan csökkentek a megrendelések, elbocsátások, pénzügyi nehézségek jellemezték a korszakot.” A túlélés érdekében „kazánokat gyártottak, kályhákat, tűzhelyeket készítettek és forgalmaztak.”
Az 1935-ös 100 éves évfordulóra „kezdett normalizálódni a helyzet.” A II. világháború „szörnyű pusztítása az Óbudai Hajógyárat sem kerülte el.” A bombák rombolásánál nagyobb kárt okoztak „a német és nyilas katonák, akik leszerelték és nyugatra szállították a gyár gépállományának jelentős részét.” A háború végével „közvetlen szovjet tulajdonba került egészen 1953-ig.” A gyárat 1948-ban államosították, de „az Óbudai Hajógyár szovjetizálása nem jelentette a fejlődés megszűnését.” Világszínvonalú, piacképes hajókat gyártott, egészen a bezárásáig. A Rákosi-korszakban „szocialista élüzemnek számított a gyár,” de ez „negatív hatással volt a dolgozókra.” Az 1956-os forradalom „egyik főszereplőjévé vált a gyár.” Az 1960-as évektől továbbra is „országosan kiemelt ipari létesítménynek számított,” a Ganz Vállalatcsoporthoz került. A nyersanyaghiány azonban komoly problémát jelentett.
Önkeresés és hit: Lelki utak a mai világban
Kajtor Domonkos jezsuita szerzetes gondolatai a megváltásról mélyebb betekintést engednek a modern ember lelki világába. A „megváltás a valóságunk” és a kérdés, „mit jelent a modern embernek a megváltás?” A Szentírásban olvassuk, hogy „az ember eltávolodott Istentől.” Domonkos elmeséli, mi kellett ahhoz, hogy „igent mondj a szerzetesi hivatásra.” Az út a papi hivatás felé „hetedikes koromban volt. Ő is meglepődött.” Nem tudná megmondani, mi fordította ebbe az irányba, de „onnan egyenes volt az út.” A noviciátus alatt tanított is, és azóta is „nagyon szeretek tanítani.” A szerzetesi életben fontos a „teljes csend, napi öt-hat óra imádkozással.” Egy következő probáció „a zarándoklat, a teljes kiszolgáltatottság megtapasztalása.” A hit mélységét az is kifejezi, hogy „amikor az embernek elfogy az ereje, akkor kezdődik az isteni kegyelem.”
Az emberi kapcsolatok fontosságát is hangsúlyozza: „Nem csak a másik emberrel való kapcsolatot, hanem a magunkkal való kapcsolatot is. Hiszen, ahogyan valaki fogalmazott: a másikkal való kapcsolatom, a magammal való kapcsolat folytatása.” A 21. század embere számára „alapvető dolgok váltak túlmisztifikálttá.” Osvát Ernő adta „szerintem a legjobb definíciót.”
A futás, mint eszköz, is megjelenik a cikkben. Egy futó, aki „nemcsak a maratont futja le, de a városban egyik találkozóról a másikra is gyakran futva közlekedik.” A futás számára „eszköz.” A halállal való találkozás óta „az időmet a legfontosabb erőforrásnak tartom.” A mediációban az egyik alapelv a folyamat. Amikor „behoztak a csónakba, elszörnyedtek a kezeim láttán.” A futás „egyszerűen kitisztul az agyad. Könnyen függő leszel, mert hiányzik.”
Boglárka és János története az örökbefogadásról is szól. Zsolt tudja, hogy „örökbe fogadtuk.” A gyermek múltjával kapcsolatban „pár dolgot tudunk mind a szülőanyjáról, mind nevelőszüleiről.” A nehézségek ellenére, „valószínűleg sokáig rossz arányt tartottunk, most tanuljuk meg, hogy vannak dolgok, amiket el kell engednünk.” A bizalom és a szeretet ereje is megmutatkozik: „A másik három gyerekünk, akkor is, ha tudták, hogy vannak elvárásaink, mindig biztosak voltak abban, hogy szeretjük őket.” János számára „mindig vannak olyan alkalmak, amik feltöltenek. Új perspektívát.” A nehézségeken való felülemelkedés példája, hogy a fiú, aki rettegett a zuhanyozástól, „most pedig búvárkodik.” Az „apám bántalmazó alkoholista volt. Egyszer majdnem ránk gyújtotta a házat.” Azonban a megbocsátás kulcsfontosságú: „Megbocsátottam mindenkinek a múltamban, csak magamnak nem tudtam.” Fülöp megváltotta őt a szomorúságából. A „mozgásban” lét, az aktív élet, a túrázás, futás, biciklizés, jógázás, mind hozzájárul a testi és lelki egyensúlyhoz. Az Everest expedíció „tizennyolc nap volt, ebből tizenegy napot töltöttünk az Everesten.” A csúcson töltött egy óra alatt „ki is akartam próbálni magamat, hogy a szervezetem mit bír el.”
Gyerekkor, szabadság és az első kötet: A kezdetek ereje
A „Delta” című első kötet, amely „számos jó kritikát kapott,” 2021-ben jelent meg. A szerző gyermekkorát „csodálatos gyerekkorom volt” jelzővel illeti. „Szegeden biztonságosan el lehetett engedni a gyerekeket, biciklivel járhattunk iskolába, bandázhattunk a Tisza-parton.” Ezt a „szabadságot” nagyon szerette. „Fociztunk. Hamuban sült krumplit sütöttünk, mert az volt.” „Kitűnő tanuló voltam, pedig a szüleim sosem tanultak velem. Azt vallották, hogy ha egyedül nem megy, úgyis megette a fene.” A gyerekkorban „szavaltam, festettem, fotóztam” is, és „gondolkodni szerettem a legjobban.”
A Báb Színház is fontos szerepet játszott az életében. „Innen egyenes út vezetett számomra a Bábszínházba.” A „Semmi” bábszínházi adaptációja „Hoffer Károly rendező ötlete volt, akivel az egyetemen barátkoztam össze.” Ez az előadás „kitaposta azt az utat, amin most már sok ifjúsági előadás haladhat ebben a színházban.” Eredetileg „kisebbeknek terveztük, de aztán rájöttünk, hogy inkább családi előadás.”
A múltról való tudás fontosságára utal a kérdés: „Mennyit tudhat egy korhadt fadarab a múltról?” A válasz valószínűleg nem egyszerű, hiszen „az is kiderülhet, hogy a család elhallgat dolgokat.” A „20. századi történelemről” szóló írásokat is a kilencedikesekkel szokták megíratni. A tanulás folyamatos, ahogy mondja: „Tanulmányaim során, most, a tanárságból tanulok a legtöbbet.” A jövőre vonatkozóan felteszi a kérdést: „Vajon városi verseket is írok majd?”
A vadon vonzása és az elvonulás: Steve Irwin nyomdokain
Az erdő és a vadon vonzása is megjelenik a cikkben, Steve Irwin, a krokodilvadász említésével. „Ki volt Steve Irwin?” - teszi fel a kérdést. Az esőerdőben „a biodiverzitás lenyűgöző!” A utazás során „találkoztam velük,” ami a vadon élő állatokkal való találkozásra utal. A cél az volt, hogy „nem spóroltam semmin, ami látnivaló.”
Az elvonulás, a csend és a magány fontosságát is kiemeli a szöveg. A vadonban való tartózkodás során „nem szólt senkihez.” A titokzatos idegen, aki Kerekhegyen éldegél, és „rendezi a telket,” a „vadrózsa indáit” irtja, a „kopott, zöld zsalugátereket és az ablakokat kiszabadította a bodza és kökénybokrok öleléséből.” A rozsdás kaszát „jól megfente, levágta a múlt évről ott maradt, derékig érő, száraz gazt.” Szerette az ilyen „kétkezi munkát.” A szomszédok „meg-megálltak, az ásónyélre támaszkodtak, félszemmel lesték, mit művel az új gazda?” A kert felső, napsütötte részén lesz majd a veteményes, „mert abból is meg lehet élni, ha szűkösen is.” Azonban az „úgy tervezte, eléldegél itt élete végéig, ha már így hozta a sors, hogy megörökölte ezt a kis telket,” végül felülíródott az emberi kapcsolatok erejével.