A gasztronómia és a kulturális örökség gyakran összefonódik, még ha elsőre nem is tűnik nyilvánvalónak. Békés megyében, a Hajnal utcában található Szüleim Háza, mely új partnerrel bővítette szolgáltatásait, egy ilyen kapcsolódási pontot kínál: a mindössze 400 méterre elérhető Da Tommaso Pizzéria csatlakozott az együttműködő partnerek köréhez. Habár a névből kiindulva a Szeverényi István Pizzéria maga nem említődik a rendelkezésre álló adatokban, a "Szeverényi" név, mint erős helyi kötődés, egy szélesebb kontextusba helyezhető, amely a régió kulturális, művészeti és gazdasági életét öleli fel.
Békés megye kulturális és társadalmi élete
Békés megye gazdag kulturális örökséggel és aktív közösségi élettel rendelkezik. Ifj. Szeverényi Barnabás, akit az évad legjobb férfi táncművészének választottak, kiemelkedő példája annak, hogy a régióból származó tehetségek milyen magas szinten képviselik a művészetet. Ez a siker nem csupán egyéni teljesítmény, hanem a helyi kulturális nevelés és támogatás eredménye is.
A Vajdasági zenekar augusztus 20-án, vasárnap délután ingyenes koncertet ad Békésen, a rendezvénytéren, a főzőverseny eredményhirdetésekor. Ez az esemény jól illusztrálja a helyi közösségi programok sokszínűségét, amelyek összehozzák az embereket, erősítik a helyi identitást és lehetőséget adnak a kulturális élmények megosztására. A gasztronómia, mint a főzőverseny, és a zene, mint a Vajdasági zenekar koncertje, tökéletesen kiegészítik egymást, egy komplex és élvezetes eseményt teremtve a látogatók számára.
Képzés és gazdasági együttműködések Békésben
A gazdasági fejlődés és a szakképzés kiemelten fontos a régióban. A MOL tavaly ősszel kötött együttműködési megállapodást a Békéscsabai Szakképzési Centrum Vásárhelyi Pál technikumával. Ez a stratégiai középiskolai kapcsolat erősítése, a fluidumkitermelő technikus képzés népszerűsítése és a duális képzés keretein belül valósult meg. Az ilyen jellegű együttműködések biztosítják a munkaerőpiaci igényekhez igazodó oktatást, hozzájárulnak a fiatalok elhelyezkedéséhez és a helyi gazdaság versenyképességéhez.
Az Alma együttes koncertje 2021. augusztus 22-én, vasárnap 16 órától a békési Rendezvénytéren szintén a közösségi élet és a szórakozás fontos eleme. Az ilyen rendezvények hozzájárulnak a település vonzerejéhez és élhetőbbé tételéhez.
A nemzetközi kapcsolatok is hangsúlyosak: Iustin Cionca, az Arad Megyei Tanács elnöke és Zalai Mihály, a Békés Megyei Önkormányzat Közgyűlésének elnöke Békéscsabán, a megyeházán ünnepélyes keretek között újította meg az Arad és Békés megye közötti együttműködési megállapodást. Ez a határokon átnyúló partnerség nemcsak gazdasági, hanem kulturális és társadalmi téren is kölcsönös előnyökkel járhat.
Társadalmi integráció és oktatás
A társadalmi kohézió erősítése érdekében a Gál Ferenc Főiskola Békési Szakképző Iskolájában negyedik alkalommal rendezték meg a Roma Kultúra Napját. Ezt az eseményt az „Együtt az integrációért Békésen” (TOP 5.2.1-15-BS1-2016-00002 számú) pályázat céljainak megfelelően, a diszkriminációval fenyegetett közösségek erősítésére is kihasználták. Egy tartalmas, értékes délelőttöt töltött együtt legalább száz szakképzésben tanuló roma és nem roma fiú és lány, ami kiemelten fontos a társadalmi elfogadás és a kölcsönös megértés szempontjából. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által biztosított forrásból, a Nemzeti Együttműködési Alap 2016-os támogatásával valósult meg ez a kezdeményezés.
Békés megyei delegáció utazott Észak-Szumátrába T. Erry Nuradi, M.Si. Észak-Szumátra Tartomány kormányzója meghívására, amely a nemzetközi kapcsolatok további építését mutatja.
A fiatal költők antológiája: „Elérhetetlen föld”
Közel 200 vers, kilenc fiatal költő közös válogatásának eredménye az „Elérhetetlen föld” antológia. Az itt szereplő fiatalok, akik nemrég még kivétel nélkül egyetemisták voltak, az Eötvös Klubban választódtak egy közösséggé. Fejlődési szakaszaikat egymás közt szinte az első próbálkozásoktól kezdve figyelemmel tudták kísérni, és ez a figyelem, mivel jól ismerik egymást, a jelen antológia összeállításakor kilencszeres lektori szűrést eredményezett. A kilenc költő (az összeállítás sorrendjében): Győri László, Molnár Imre, Mezey Katalin, Kiss Benedek, Oláh János, Konczek József, Kovács István, Rózsa Endre, Utassy József.
Legtöbbjük már többször publikált a fő-folyóiratokban vagy az Élet és Irodalomban, mindegyik „kötetre érett költő”. Az utóbbi években, és főleg a közeljövőben, a két irodalmi kiadó, a Magvető és a Szépirodalmi, azonban csak mutatóba vállalkozik induló költő kötetbeli kiadására, és akkor is vitatható érdem szerint. Például ez évben a Szépirodalminál Sumonyi Zoltán és Szerb György kötete jelent csak meg a fiatalok közül. Nem tudni, hogy az „Elérhetetlen föld” költői közül melyikük jelentkezett kéziratával a Szépirodalminál, de bizonyos, hogy a kilencből Győri, Utassy, Kiss Benedek, Molnár Imre vagy Konczek sokkal kiforrottabb tehetség a megjelenteknél, de a többiek, az ideválogatott húsz vers alapján, legalább annyit mutatnak.
Sajnos, a folyóiratoknál is alig jobb a helyzet, nem ritka jelenség, hogy elfogadott versük megjelenésével egy-két évig várniuk kell a fiatal költőknek. A megjelenés pedig fontos hajtóerő a fejlődésre és az alkotókedvre egyaránt. A kötetkiadás, és ebben az esetben, ha már sajnálatos módon nem talál ez a kilenc fiatal kiadót, mindenképpen jogosnak érzik igényüket: az antológiaszerű kiadást. Nem tudni felmérni persze a kiadás anyagi feltételeit és az itt szereplők lehetőségeit, azonban ez nem is tartozik ide. Ami elsőrendűen fontos: megjelentethető-e így az „Elérhetetlen föld”?
A „Tűztánc” megjelenése volt a zsilipnyitás pillanata, a mai 30-40 évesek átütő országos sikere fordította a fiatalokat a költészet felé, szélesebb versolvasó rétegek és alkotni indulók szempontjából egyaránt. A társadalmi kérdések kifejezése például az itt társulókat ugyanúgy izgatja, mint a „Tűztánc”-osokat; még ha általában más hangszerelésben is, azonos igénnyel. Érdekes, hogy ezeknél a fiataloknál mennyire nincs többé szerepe az üresen szép szónak, Győri például sokszor a költészet kárára tud egyszerte fontosat és mégis költőit mondani a klasszikus klisék elhagyásával. Nem a hagyományok felrúgása ez, természetesen, mert József Attila vagy Kassák, de főleg Nagy László hatása - elsősorban nem is a stílusjegyekre gondolok - annyira szemmel látható, hogy bármiféle avantgárd erőltetett újakarásról szó sincs köztük. De tudatosságuk egyenként és egymás verseire is visszacsengve, ez a legelső szembetűnő motívum. Fontosat mondani, mert szépen már sokan mondták, amit költők mondhattak. Az „Elérhetetlen föld” megjelenését fontosnak tartják. Budapest, 1967 (Árgus, 2.).
„Fiatal költő” - ez ma nem korhatározó a szakmai tolvajnyelvben, hanem esztétikai kategória, mert harminc-negyven év közt is ilyen elképzelt irodalmi személyi lappal járnak költők a szerkesztőségek ajtaján ki-be; tizennyolc éves korában szavazhat, büntethető, szülői engedély nélkül házasodhat - de ha verset ír, kiskorúsága automatikusan meghosszabbíttatik, bizonytalanul hosszú időre. Pedig hát! Fiatal költő volt-e a tizenöt éves Rimbaud? Kertész Péter huszonhét éves korában kezdte, amikor a hajdani padtársak, ha írt közülük valaki, már abbahagyták. Huszonhét évesen már felmérhette helyét a világban: túljutott az első szerelmeken (nincs is szerelmes verse), túl a szanatóriumi ágyakon (ezért írja magáról: „vastüdőről nem terjesztek vicceket”), kedvenc csapata bajnokságain (majd lemaradásain a bajnokságokban és a nemzetközi kupákban); ebben a korban az első korty whisky se, az első publikáció se szerez olyan hideglelős gyönyörűséget, mint szerzett volna tíz évvel ezelőtt. Csak költő akar lenni, nem költői. Nem a művészetét irigyli Gellértnek, hanem sokdioptriás szemüvegét és a testi erejét - Gellért fizikai sorsa az apjának jutott. „Meg akarom keresni a sírját” - írja rövid, dísztelen önvallomásában. De a verseiben is ilyen dísztelen: nem a hogyan, hanem a mit mondani nála az elsődleges, akár az úgynevezett költészet kárára is. Mégse a formátlanság kényelme ez. Versei közönséges kulccsal nyithatók, hát szavainak csak első jelentését értse meg olvasója. 1969 (Költők egymás közt.).
Tolsztoj, Puskin és a költők találkozása
Egyszer fonográfról hallatszott az öreg Lev Tolsztoj hangja: a Jasznaja Poljana-i iskolás gyerekekhez beszélt azon a hangdaguerrotip-felvételen. Hangjába belepattogott a szél, és torkába rozsföldek illatát öntötte, szőke orosz folyók kristálybuborékait, nyírek közt, fehér házfalak közt karikázó napot. Állt az udvaron, gondoljuk, és nem botra, hanem csak egy fiatal meggyvesszőre támaszkodott, az is megtartotta, mert csak a szakállának volt már súlya, az meg könnyebb, mint egy elsőröptű fecske, ő maga súlytalan és testtelen - már nem az udvaron, de az időben állt. Az a hang egy öreg muzsik hangja, igen-nagyon öregé, csak tücsök hangja talán, szántalpzuzogás a bejáratlan sztyepphavon; azaz félre a keresett hasonlatokkal! pusztán: emberi hang.
„Emlékezzetek ránk” - kérik, és kérhetik az utódoktól a halhatatlanok; kérte Tolsztoj, kérhette és kérheti Puskin: az Ő szárnycsapását halljuk a mihajlovszkojei parasztházban, Puskin dajkájának mohahomályú szobájában, állva a sűrű csöndben, ahol valamikor egy fekete fürtű gyerek édes orosz éneket hallgatott, vagy az ablaknál ágaskodott, noha alacsonyan metsződött falba az ablak: nézett a lófejforma dombokra, a dombok előtt hasaló, halficánkos tótükörre; a nád közt vadkacsák sírtak, panaszosan, föl-fölröppenve, ahogy később ő is felröppent, túl Mihajlovszkoje nyíresein, a Volga ember vontatta hajói fölé; egy lélegzet Carszkoje Szelo líceumában, egy a Kazbek kolostorának lépcsőjén; egy pillantás az Admiralitás villogó aranytűjére, egy Nagy Péter lovas bronzszobrára; egy szippantás a Néva nyersuborka- és dinnyeszagú hullámai fölé hajolva, egy a pétervári téli hajnal haváéból, emlékezvén valamely fehér női nyak illatára, és már testében a gyilkos golyó, már halálba görnyedve kívánkozik vissza!
Évek óta indulnak költők, versmondó zarándokok, stációzni emlékei fölött, születésnapján érkezve szülőfalujába, Mihajlovskojéba; nagy rét hessenti szét a fákat, a rét fölött tutaj úszik: erősre ácsolt emelvény, hátán egy kenyai istennő, aki verset ír, olasz, chilei, argentin, libanoni, szlovák, lengyel, Haiti-szigeti, walesi, magyar, szerb, román, francia, madagaszkári, bolgár, venezuelai, mongol és más költők, akik otthon vannak e tutajon; úszik a tutaj orosz, grúz, tatár, ukrán, kalmük, kazah fejek fölött, úszik e lángperzses fűtengeren. A költők Őrá emlékeznek. A fejek, lenn, a rét hullámaiban, Őrá emlékeznek. Golyóütötte kabát, hallgatag üveg alatt. Hallgatag dívány, ahol a feje lehanyatlott. Lépcsők fehér fogsora a líceumban. Tatjana hajkoronája egy kézirat margóján. Voltaire, az Ő ujjlenyomatával. Zsukovszkij és Karamzin metszete a falon. Áthúzott sorok az Anyeginban. Dajkája szamovárja, ott feledve az asztalon. Őérte találkoznak a költők.
Guillevic Posszeidón-feje visszaveri a napot. A libanoni költőnek csak keresztneve van: Adonisz. Az olasznak is: Don Giovanni. A lengyelnek is: Artur. A románnak is: Ion. A szlováknak is: Jan. A walesinak is: Mike. A madagaszkári lánynak is: Luala. Csak Andronyikov szólítja teljes néven, nacionáléja kizengésével mikrofon elé mindegyiket. Öreg parasztasszony, nagymamám testvére a ház előtt, hasas zöld üvegből kínál vízzel, miután egy kortyot földre loccsint, és letegez. Scsipacsov azt kérdi: „Jobban van-e Devecseri?” Gennagyij azt mutatja, hogyan tudott Zelk tavaly könyékre hasalva aludni a fűben. Guillevic azt kérdi, mikor nyit a Hungária? Egy nyolcéves, szalmahajú kislány azt mondja, hogy Magyarország túl van Kijeven, Haiti is, Wales is. Azt is tudja, miért találkoztunk Mihajlovszkojéban. Az ő Sándoruk szent nevében találkoztunk. 1971 (Élet és Irodalom, jún.).
A kortárs költészet és a társadalmi felelősség
Verbőczy Antal húszévesen, egy Hársfa utcai falnak dőlve elgondolta, hogy választott mestere, Jacques Prévert egy módon játszható csak ki: ha sürgősen elfelejti téveszthetetlen dallamát, és annyira bereked, hogy hétszeresen Joseph Cosma legyen, aki kottázni próbálja szűkszavú sorait. Ez az idézett három sor nem versből tépődött ki; ahogy van: teljes vers, és szinte hihető, hogy nem papírra, hanem péklapátra íródott. De a péklapát mögött hárommilliárd élő ember, és könnyű kiszámítani: kétmilliárd éhező, esetleg csak fizikailag, de lelkileg bizonyosan éhező. És a rekedt, majdnem a költészet kárára költői három sor felér az UNESCO idevágó vádirataival, és fényes technikájú világmagazinok címlapfotóival, melyeket együttérző riporterek kattintgattak össze Ugandában vagy Indiában, vízkóros, nagy szemű, meztelen fekete gyerekekről. Fiatalok, nagy hajúak - látják a világot! Ha költő, mint például Verbőczy, mond róla valamit, hogy olvasója is lássa. Nem öltözteti szép szavakba a verset, mert hétköznapokon vonul át velük, magában, tehetséges társak közt is magában. 1971 (A magunk kenyerén.).
Emlékek, irodalom és az "átkozott élet"
Néhány évvel ezelőtt, amikor magam is „átkozottnak” hittem az életem, Ottlik Gézáéknál töltöttem a Szentestét, betolakodva - igaz; hívásra - a baráti karácsonyfa alá, ahol ajándék volt a nevemre címezve; sültet, kalácsot ettem, Martinit, bort, pezsgőt ittam, kaptam Gyöngyi Buda-, és Pest-híres feketekávéjából, játszadozhattam a fölfüggesztett aranydiókkal, sőt Metzengerstein, a magyar nevű cica is leereszkedett hozzám, amit a háziakon kívül nem sokan mondhatnak el magukról. Aztán az utca! Akkor hó is volt, már András-napkor leesett az első hó, aznap pedig egész éjjel esett, éjfél felé is, éjfél után is. Ottlikéktől kijőve is fogadott, mesébe illő pelyhekkel, nem olvadón, szakadt rám, a Vérmező mellett, a Fasorban, át a városon, végig a Pasaréti úton. Senki az utcán, egyetlen jármű se, sehol egyetlen lábnyom a hóban, egészen hazáig. Éjféli misére kongattak a Városmajorban és a Pasaréti-templomban, de kinek! ha senki az utcán. Azaz! és hogy régen volt az. Ez hangzott abban a fehér éjszakában, vagy ezt akartam hallani; Ő maga volt talán, Somlyó Zoltán, akit életében sose láttam (nem is láthattam), vagy egy botorkáló fantom, angyalok szavától arra az estre fölkelő; vagy csak én dúdoltam magam elé, mint sokszor máskor, hóesés ürügye nélkül is, júliusi strand homokjában is, lángoló napon fekve, mivel versre minden pillanat alkalmas, hogy éteri zenét halljunk!
Párizsi éveimben a rue des Grands Augustins-ben laktam, egy Hôtel de la Gironde nevezetű kétszáz éves szállóban; három lépés az Odéon, Barrault színháza, egy a Szajna (azon a sarkon gázolták el annak idején Curie-t a söröslovak), keresztutcája az Apollinaire megénekelte rue Christine, maga a Nagy Ágostonok utcája, melyben Picasso műterme és alatta a Katalán bár van, és mellette a híres Béka (vörösréz serpenyős étterem), szűk és vedlett, nyomorúságos és csudálatos környezet; középen megtört, behajlott hátú utca, amit magam kedvére Könyök utcának neveztem el, mert máig se tudom, hogy hol volt az eredeti Könyök utca, az Általa megénekelt, Szegeden vagy Váradon, vagy Pesten talán; tehát átültethettem Párizsba is, noha a városi tanáccsal nem közöltem ezt a keresztelőt. Aki járt benne, nem vethet rám követ érte, különben is, én koptattam köveit és hányszor! éjszaka, a Conti zárórája után. Ott aztán mondhattam verset, az Övét is (bár rímelt volna motyogásomra abban az órában egyetlen pesti hang!), kutya se hallgat Párizsban az éjszakai motyogókra.
Még régebben (huszonöt éve!), amikor a bölcsészkar még a Múzeum körúton volt, néhányan álmodozók vagy naplopók (utólag kiderült már, hogy senki közülünk nem lopta a napot), naphosszat a Darlingban (akkor Károlyi, most Ferenczy István utca) ültünk, kicsi kerek asztal mellett, és Dózsa úr, a biliárdbajnok patron senkire nem erőltette a fogyasztás kényszerét. Mándy, Rába, Lator László, Végh György, Vargha Kálmán, Szabó Ede, Határ Győző, Galsai Pongrác, szegény Czibor János és Ambrus Tibor, Vajda Endre és én, napi „vendégek” voltunk; Végh évente egy szimplát ivott, de annyi cukorral, hogy ellepte a kávét - nőkről és irodalomról beszéltünk általában, és ha eluntuk: irodalomról és nőkről. Egyszer a szomszéd asztalnál ülő csak-bölcsészekkel vitába keveredtem, mert szerintük Somlyó egyedül csak György létezett, Zoltánt nemcsak nem olvasták, de nem is hitték. Közben jártak Füst Milán esztétikaóráira, és mivel láttam a professzor iránti csodálatot szemükben, végső tromfom az volt a vitában, hogy Somlyó Zoltánt Füst Milánhoz hasonlítottam (ugyan igazam volt!), és fölöslegesen. „Ki mondta ezt a marhaságot?” - vakkantott közbe a harmadik asztaltól egy Napóleonnal üzérkedő irodalombarát. A mi asztalunknál elhallgattak, aztán valamelyik barát, egyébként Füst Milán fő istenítője, szabatos előadást tartott pénzemberemnek a két költő azonos klasszisáról.
Pénzem nem lévén, a hirtelen jött segítséget különös gesztussal háláltam meg; Horváth János professzornál esedékes vizsgáját, melyre egy kútba esett randevú miatt nagy elkeseredésében nem ment el, indexében jelessel honoráltam, élethű Horváth János aláírást hamisítván az indexbe. Régen volt, professzor és tanítványa régen halott, de ha élnének is: kiverni se tudnák belőlem ezt a félig elfecsegett titkot. Ez a nagy költő jóformán csak ilyeneket kap az utókortól, az ilyeneket is csak közvetve. Azaz most, halála után csaknem negyven évvel Vas István, ahogy esszéista tolvajnyelven mondják: helyére rakó okos tanulmányát; irodalmi tudatunk Somlyó Zoltán esetében is „levizsgázott”, mert nemcsak a hajdani, Darling-beli bölcsészek, de a ma verselő utódok is mit tudnak róla? Ki okolhatja akkor az Olvasót, ki szólt róla Vas István előtt felelősséggel? Ő, aki életében elátkozott volt, jobban járt-e halálában, hiszen a halál, a sírba roppanás általában felröpteti a költő művét. És Somlyó Zoltán költészete nemcsak repülni vágyik, de szárnyalhatna is, mivelhogy szárnyalásban fogant, és képes magasröpülésre. Abban az „átkozott életben” legalább szerették a nők, a zenébe szőttek; de ők is hol vannak már? A feléje nyúló karok, csigás hajak, fehér vállak és tűzölek, vele, előtte, utána - mind elmentek. A társak közül egy se él már; gyönyörű kötete, szerelmes Testamentuma, a Borítsd szememre szoknyád! szokás lett! 1973 (Élet és Irodalom, febr.).
Húszéves voltam már, amikor végre megvilágosodott előttem, hogy sokat forgatott könyvem: a Biblia angyalai férfineműek voltak. Abban az időben ismertem meg Jékely Zoltánt. Egy este, beállítván a hajdani híres Centrálba, ott ült ő, Nemes Nagy Ágnes és Rába György között, az asztal márványlapjára könyökölve, és éppen veszettül káromkodott. Azt gondoltam: Gábriel lehetett ilyen dühös angyal a kiűzetés pillanatában, de Jékely nem kiűző angyalnak látszott, hanem kiűzetettnek. Az akkori tablóhoz tartozik még Lengyel Balázs, aki az asztalok közt lebegve szerkesztette az Újholdat; Mándy Iván és Kálnoky László.
Az Óbudai Társaskör: Történelmi Rétegek és Kulturális Központ
Érdekes belegondolni, hogy már a római korban is éltek emberek a jelenlegi ház egyik „elődjében”, pontosan ugyanezen a helyen. Tehát már nemcsak évszázadokról, hanem évezredekről is mesélhet a Társaskör. A Krúdy-negyedben, az Árpád híd lábánál régi óbudai hangulatot idéz a Korona tér, a Kiskorona utca és a Mókus utca által határolt háztömb. Itt áll az Óbudai Társaskör épülete is. A kétszáz éves épület falai, berendezése és kertje igazi XIX. századi polgári hangulatot áraszt.
Korompay Katalinnal, a Társaskör helyreállításáért Ybl-díjjal elismert építésszel még az őszi Kulturális Örökség Napján járták körbe az épületet. A kezdetekről így szólt: „Minden műemlékes álma egy olyan ház, amihez jó szem és kitartó kutatás kell, és így még éppen vissza lehet hozni az eredeti értéket a csúf átépítések »alá rejtőzködésből«. A mai Társaskör helyén működött Frankel Leó művelődési ház felújítása ilyen lehetőség lett számomra az 1980-as években. Az intézmény munkatársai az épület zsúfoltságára, korszerűtlenségére panaszkodtak: így a III. kerületi Tanácstól kapott megbízásunk eredetileg csak annyi volt, hogy a belső terek kis átalakításával legyen több mosdó, raktár, külön iroda. A felmérés 1979-ben indult. Már az első bejáráson láthatóvá váltak az épület műemléki értékei. Ami leginkább utalt a ház korára, az a jellegzetesen XIX. század eleji formálású, szélesen kiülő kőlapokból kirakott klasszicista ereszpárkány és egy boltozott helyiség volt.
A Fővárosi Ingatlankezelő Vállalat műemléki osztályán Nemes Márta művészettörténész alapos levéltári kutatással megtalálta az eredeti szerződéseket és a végső elszámolást, amelyekből kiderült, hogy az épületet 1818-ban Óbuda kamarai mezőváros építtette fogadó, kávéház és bálterem céljaira. Először a Budapesti Történeti Múzeum régészei kezdték meg a telek történetét feltáró ásatásokat. Az egyik legérdekesebb eredmény az volt, hogy kiderült: a mai Társaskör helyén egykor pompás római villa állt. A nagyterem alól, három méteres mélységből emelték ki azt a festéssel és stukkókkal díszített vakolású faldarabot, amelyen a timpanonos fülke az 1700 évvel ezelőtt itt élt lakók házi oltáraként szolgált. Találtak egy vízelvezető követ is. A falakat kutató építész és a régészek közösen tisztáztak egy másik falfülkét is: itt egy „rejtett” kút jött elő, amelyre az egykori Korona kávéház építése során kényszerűségből „ráépült” a bálterem.
Ahhoz, hogy a statikus tervezni tudjon, fel kellett tárni az alapokat. A ház udvari végénél a munkások hiába ástak rendületlenül, nem találták a fal alját. Ásójukkal végül egy boltozat tégláiba ütköztek, ami alatt a középkoros régész egy XIV. századi pincét tárt fel. Az Óbuda középkori helytörténetét jól ismerő szakember egy 1363-as dokumentumban említett eseménnyel hozta kapcsolatba a pincét. Ritka eset, hogy egy mai épület alatt egy ókori és egy középkori épület nyomai is ilyen pontosan tisztázhatók legyenek. A nagyterem alatt a valamikor itt álló, XVIII. századi Oroszlánhoz nevű, korábbi városi kocsma helyén három telek összevonásával építtette Óbuda mezővárosa a Koronához és Oroszlánhoz címzett fogadó, kávéház és bálterem épületét 1816 és 1818 között.
A három utcára néző nagy ház Kiskorona utca felőli része volt a Korona fogadó néhány szobával. A nagyterem a sarkon nyíló kávéház részeként működött. A helyreállítás az udvart sikátorrá szűkítő számos toldalék elbontásával kezdődött. A tervező által irányított falkutatás során pedig sorra feltárultak a nyomok, amelyek alapján a XIX. század vége óta több ütemben átépített épület eredeti, kétszáz éves, klasszicista formája rekonstruálhatóvá vált. A nagyterem oldalfalában feltárt egyetlen, befalazva megmaradt ablakkőkeretből rekonstruálni tudták a ház utcai homlokzatának többi 24 ablakát. A fogadó ablakká elfalazott, eredeti kőkeretes kapuját is sikerült jó állapotban kihámozni. A vendégek ezen át kocsival is be tudtak állni az udvarra, ahogy erre a két kerékvető is utal. (Egyikét a boltozatos kapualjból kialakított „zeneszoba” parkettája alól kellett kihúzni.) Az egész házat úgynevezett csapos gerendafödém és hatalmas, függesztőműves tetőszék fedte le.
A mezőváros Gilher-telepes házának akkor már ötszáz éves pincéjét is beletervezte az új fogadóba: a hozzáépített lejtős pincelejáraton át a legények az udvarról egyenesen a pincébe guríthatták hordószám a bort. A Társaskör fogadóterét is új elemekkel gazdagították: Bontáné Bencze Lilla festőművész alkotása a három gyönyörű, Óbuda történetét megjelenítő, hatalmas zománckép. Kettő közülük tolóajtóként „szolgálja a házat”. Az építészt a már említett, Óbuda mezőváros által a Királyi Kamarának készített elszámolás is segítette, de semmilyen más leírás, se egy terv, se egy fotó nem volt a korábbi állapotról, csak a korabeli városi fogadókhoz készített néhány „típusterv” nyújtott némi támpontot a rekonstrukciós tervezéshez. Az Óbudai Társaskör a helyi önkormányzat támogatásával az Emlék és emlékezet címmel könyvet is kiadott a kettős jubileumra. Zeke Gyula, a kötet egyik szerzője a Korona-ház vendégtereinek történetét tekintette át a kezdetektől az államosításig. Feltárta a Társaskör helyén egykor működő „fogadó-vendéglő-kávéház-vigadó” regényes históriáját, az egymást váltó bérlők kísérleteit az óbudai vendéglátás felvirágoztatására.
Munkája során, később lelt rá egy olyan forrásra, mely a Budai Napló című hetilap 1925. november 14-ei számában látott napvilágot: „Az óbudai Korona-Vigadó pompás köntösben jelenik meg az idei télen. Eddig állandó volt a jogos panasz, hogy Óbudának nincs egy rendes, ízléses nagy terme, ahol kulturális és társas összejöveteleket lehet rendezni. Az ízléses, kellemes hatást kiváltó előcsarnokból a teljesen újonnan kárpitozott táncterembe jut az ember, amely pamlagokkal, fali és függő csillárokkal, drapériákkal díszes. A táncterem teljes hosszában két étterem készült, amelyek közül a nagyobbik pompeji vörös alapszín mellett, fehér drapériával és tükördísszel ékes, míg a kisebbik étterem a régi ruhatár helyén készült el nagyon ízlésesen.” Az Óbudai Társaskört fennállásának harminc éve alatt - jól élve a ház visszakapott 200 éves szépségével - a főváros egyik legnívósabb kulturális központjává tette az értő és határozott vezetés: először Merényi Judit, majd több mint tíz éve Harsányi Mária igazgatók és az Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata támogatásával.