Tallér Zsófia: Egy Szimfónia a Színház, Film és Zene Kereszteződésében
Tallér Zsófia, akit 1970-ben Dorogon láthatott meg a napvilág, 2021-ben, 51 éves korában hagyott itt bennünket, miután hosszan tartó betegséggel küzdött. Munkássága szorosan összefonódott a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel és a Zeneakadémiával, ahol mindkét intézményben oktatott, és ahol a zeneszerzés, különösen az alkalmazott zeneszerzés területén hagyott maradandó nyomot. Élete és karrierje egy olyan zenei utazás, amely a klasszikus zenei képzéstől a színházi és filmes világig ívelt, és amely során számos elismerést szerzett.
A Zenei Nevelés Alapjai: Bozay Attila és Petrovics Emil Kezei alatt
Tallér Zsófia zenei tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végezte, ahol mesterei Bozay Attila és Petrovics Emil voltak. Bozay Attila növendékeként tanulta meg az alapos, alázatos munkát és a szakma feltétlen tiszteletét. Bozay Attila volt az, aki a legsebezhetőbb időszakában, a Zeneakadémia kezdő diákjaként bátorítást, emberi és szakmai segítséget, védelmet nyújtott neki, ami rengeteget jelentett számára akkor és ma is. Negyedévesként egy kimagasló vizsgája után Petrovics Emil vette maga mellé tanársegédnek. Nagyon sokáig tanított mellette, a Zeneakadémia után az SZFE-n is. Végül Petrovics Emil azt a katedráját Tallér Zsófiára hagyta. Tőle a drámaiságot, a színpad szeretetét, az indulatok vállalását tanulta meg. Így két mestere, két teljesen különböző emberi és zeneszerzői alkatú, csodálatos tanár formálta művészpályáját, akiknek sokkal tartozott.
Ezek a mesterek nem csupán szakmai tudást adtak át, hanem mélyebb megértést is nyújtottak a zene drámai és érzelmi erejéről. Petrovics Emil irányítása alatt a drámaiság, a színpad szeretete és az indulatok vállalása vált hangsúlyossá Tallér zenei gondolkodásában. Bozay Attila pedig az alázatot, a precizitást és a szakma iránti tiszteletet ültette el benne. Ez a kettős mentorálás alapozta meg azt a sokszínűséget, amely később kompozícióiban is megmutatkozott.
Kocsis Zoltán Látnoki Keze: A Zeneszerzői Pálya Felé
Tallér Zsófia eredetileg zongoristának készült. Középiskolás korában Kocsis Zoltán figyelt fel rá egy békéstarhosi versenyen, annak ellenére, hogy ő maga úgy érezte, nem játszott akkor valami jól. Kocsis Zoltán felajánlotta, hogy meghallgatja, és ezután évekig járt hozzá nagyjából negyedévente. Kocsis Zoltán volt az, aki először kimondta: „ki lehet téged nevelni koncertzongoristának, na de minek?”. Ez a gondolat, bár nem cinikus volt, tűpontos felismerés volt, amely mélyen elgondolkodtatta Tallért. Kocsis Zoltán látnoki vénája nagy szerepet játszott abban, hogy Tallér Zsófia felvállalja önmagát mint zeneszerzőt.
Kocsis Zoltánnal való kapcsolata nem csupán a zongorajátékra korlátozódott. Tallér sokat tanult tőle a zenéről általában. Kocsis számára Tallér egyfajta megfejtendő talány, speciális eset lehetett, ezért is érdekelhette a vele való munka. Kocsis Zoltán soha nem kért pénzt ezekért az órákért, teljesen önzetlenül tanított. Tallér Zsófia nem volt elég alázatos a zongorázáshoz, mindig továbbgondolta, ami a kottában állt. Bár Kocsis Zoltán rebellis alkata támogatta ezt, mégis megérezte, hogy ez nem az előadóművész kreativitása. Egy alkalommal, amikor Tallér egy darabot játszott neki, és azt mondta, hogy „látom, staccato akarod ezt játszani, és lassabban”, Tallér azonnal elszégyellte magát, mert igaza volt. Kocsis Zoltán dühösen felcsattant: „ha úgy érzed, hát akkor játszd úgy!”. Ezzel megtanította Tallért arra, hogy hallgasson a saját zenei ösztöneire. Kocsis Zoltán mindig nagyon szigorúan tanított, így Tallérnak kemény mesterei voltak mindvégig, de hálás volt azért, hogy egyfajta „tankszerű belső” alakult ki benne.
A Színház Kapui: Kezdeti Lépések és Kihívások
Petrovics Emil ajánlására vették fel Tallér Zsófiát a Nemzeti Színházba zenei vezetőnek, bár ő maga úgy érezte, túl fiatal volt ehhez a feladathoz. Olyan hatalmas legendák játszottak akkoriban a színházban, mint Bessenyei Ferenc, Agárdy Gábor vagy Sinkovits Imre. Tallér Zsófia úgy érezte, „megettek engem reggelire”. Az a hihetetlen nyitottság és érzelmi hőfok, ami egy próbán zajlik, megriasztotta. Félelmetes volt, ahogy egyszerre rá zúdult a próbán az a sok-sok komoly psziché, az összes zavarával, bizonytalanságával és irdatlan tehetségével együtt. Akkoriban még fogalma sem volt arról, mi is a színház.
Az első fia születése volt az a felmentő momentum, ami miatt nem ment vissza a színházba. Később azonban visszahívták zeneszerzőként, és ekkor már olyan legendás rendezőkkel dolgozhatott együtt, mint Pártos Géza. Ez az időszak alapozta meg a színházi zene iránti vonzalmát és mélyebb megértését.
Alkalmazott Zeneszerzés: A Liszt Akadémia és az SZFE Együttműködése
2011-ben Fekete Gyulával együtt alapította meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zeneszerző tanszakának Alkalmazott zeneszerzői szakirányát, amelyet az LFZE az SZFE-vel szoros együttműködésben indított. Ez a képzés szervezett keretet biztosított a „nagy találkozásokhoz” a diákok és a színházi-filmes szakma között. Az SZFE-n évek óta rendezett sanzonversenyek izgalmas kirándulásokat jelentettek a zeneszerző növendékeknek, mivel olyan előadókra kellett minőségi zenét írniuk, akik nem profi énekesek, és olyan elvárásoknak kellett megfelelniük, amelyek ismeretlenek a klasszikus képzésben. Ez is egyfajta alkalmazott helyzet volt, de hiányzott belőle a rendező, aki iránymutatást ad.
Az, hogy valaki heti rendszerességgel, kötelezően részt vesz a másik munkájában, olyan együttélést eredményez, ami jóval mélyebb, mint egy véletlenszerű egymásra találás. Ez nagymértékben függ az emberi habitustól, ki kivel tud együttműködni, és ez nem elsősorban művészi kvalitás kérdése. A képzés célja az volt, hogy a hallgatók affinitást fejlesszenek a drámai műfajok iránt, és a zenei hátrányt a képzés során dolgozzák le, ami komoly munkát igényelt mind a hallgatóktól, mind a tanároktól. Tapasztalataik szerint a BA diploma megszerzése után képesek voltak sikeresen felvételizni a zeneszerzés főszak MA-képzésére is.
A zenei ismeretek szempontjából valamivel könnyebb volt a felvételi a főszakra, mint a főszakra, viszont elvárták a jelentkezőktől, hogy legyen affinitásuk a drámai műfajok iránt. Sokáig tanított a Zeneakadémián, akkoriban a hallgatók felkészültsége és előélete viszonylag egységes volt. Ez azóta megváltozott, nem sikk zenét tanulni, a zenetanulás a gyerekek számára vágyott szakmából visszasüllyedt hobbivá. Ezenkívül teret nyert az „iparos” szemlélet: a zeneszerző a társadalom számára csak akkor érték, ha hasznot is termel, azaz nem „csak” művész, hanem alkalmazott zeneszerzőként észrevehetően bizonyítja szakember mivoltát.
Művészi Együttműködések: Gothár Péter, Zsótér Sándor és Mások
Az utóbbi években Tallér Zsófia sokat dolgozott együtt Gothár Péterrel és Zsótér Sándorral is. Hangsúlyozta, hogy létezik a „közepes” szint, az „ipari” munka, ahol bárki együtt tud működni bárkivel, de ezzel legfeljebb a középszerűség érhető el. Az igazi alkotói közösség létrejöttének alapja a kulturális és kommunikációs azonosság. Ez két nagyon fontos dolog. Lelki alkat kérdése is. Egyfajta szellemi közösséget igényel, korrelálást a másik gondolataival, olvasást a pszichében, hiszen a színház és a film is nagyon erős világanalízist kíván.
Nem véletlenül dolgozott szinte kizárólag ezzel a két rendezővel évek óta. De nemrégiben izgalmas munkakapcsolat alakult ki egy teljesen más irányban, Eilinger Edina bábrendezővel, akivel épp második közös munkájukon dolgoztak a Bábszínházban, illetve nyáron Sándor Pál kereste meg, aki rábízta az új filmjét, a Vándorszínészeket. Szerette az ő fanyar, humánus filmjeit. Az elsőbálos dolgok mindig izgalmasak, mert nyitott, mi lesz a vége.
Érdekes, hogy a színházi és filmrendezők közül mindhárman, akik szóba kerültek, idősebbek voltak nála. Kornéllal (Mundruczó Kornél filmrendező) a mai napig nagyra tartották egymást, és sokáig nagyon jól dolgoztak együtt, aztán ez a közös munka a Johanna filmoperájuk után megszakadt. Nemrég váltottak pár szót, és egyetértettek abban, hogy a munkakapcsolatuk vége kódolva volt. Össze kell hasonlítani bármelyik filmjét és az ő meseoperáját. Máshogy látták a világot. Mundruczó Kornél ironikusan titánok harcának nevezte a kapcsolatukat, hiszen nagyon öntörvényű alkotók voltak mindketten. Egyébként ő ajánlotta Zsótér Sándornak, akit Tallér soha nem érzett idősebbnek magánál, tőle ugyanis egyszerűen távol áll az idősödés. Újdonságként látta az életet, ezért mindennek megtapintotta a lényegét. Ha van korkülönbség, akkor Tallér Zsófia volt az idősebb. Sándor Pálnak pedig Zsótér ajánlotta. Ha az a kérdés, hogy miért nem dolgozik a korbeliekkel, az inkább arról szólt, hogy az ő generációjának filmrendezői jellemzően könnyűzenével vagy elektronikus könnyűzenével operáltak, ami nem volt az ő ízlése.
A Zene Szépsége és Az „Ipari” Munka Dilemmája
Tallér Zsófia többször említette a „szépség” fogalmát. A romantika idején megfogalmazódott az az elvárás, hogy a zene legyen fütyülhető, tömegekhez szóljon, és ne csak intellektuális tartalommal rendelkezzen. Természetes, hogy a komolyzene - amely mindig együtt operált a zene intellektuális és érzéki élvezetével - ezek után behátrált az intellektualitás mellé, és körömszakadtig megpróbálta megóvni azt az egyedülálló tudást, ami Európában ezer év alatt felhalmozódott. Ennek szorongás és megbélyegzés lett a következménye: elterjedt az a tévhit, hogy ami „szép” zene, az egyértelműen „olcsó” is, ami pedig „csúnya”, az már pusztán e tulajdonsága révén is értéket képvisel. De a világ nem ilyen egyszerű: se nem gyönyörű, se nem ócska, nem csak ideális és nem csak elviselhetetlen, az ilyen kategorikus felosztást nem tudta komolyan venni a zenében sem.
A zeneszerzés manapság már teljes mértékben individuális, és mindenki olyan nyelvet választhat magának, amilyet szeretne, nem is feltétlenül a saját kultúrájából, mert a globalizáció hatására a szerzők már mikrokultúrákban alkotnak. Tallér Zsófia zenei nyelve kevert volt, nem kizárólag „szép”, de ez nem előre megfontolt szándék eredménye, hanem az őt ért hatások összességének tudható be. Komoly esztétikai harc zajlott náluk egészen az elmúlt évtizedekig, és most, hogy valamelyest már eltávolodtak tőle, úgy érezte, egészséges egyensúly kezd kialakulni. Ez nagyon hasznos dolog volt, mert az alkotók és az életművek számítanak, nem kell szégyenkezni a dúr akkord használata miatt.
Egyébként a színházi néző kifütyüli, és akár ki is megy az előadásról, ha az nem tetszik neki - bár a konszolidálódás már elérte a színházat is -, a koncerteken viszont hasonló reakciót szinte alig látni. Mindig irigykedett, hogy a hölgyek majdnem leszúrták kalaptűikkel Sztravinszkijt a Sacre bemutatóján. Egyértelmű, hogy a zene akkor élet-halál kérdése volt, és az alkotó egy zeneművel képes volt beletenyerelni a hallgató életébe.
Gyermekopera és Anya Szerepe: A Leánder és Lenszirom Sikere
A Leánder és Lenszirom (2015) című gyermekoperájával Tallér Zsófia élete legnagyobb katarzisát élte át. Rettenetben volt, hogyan fogja tűrni a gyereksereg, mert ha ők elégedetlenek, azonnal hangot adnak a véleményüknek, ha nem is fütyülnek ki, de fészkelődni, beszélgetni kezdenek unalmukban. Két fia van, és nagyjából tisztában volt a gyerekek pszichéjével, igyekezett úgy felépíteni a művet, hogy ne csak kibírják, de szeressék is.
A premier előtti előadáson telt ház volt az Erkel Színházban, kétezer ember, ami sokkoló egy kortárs zeneszerzőnek, aki ahhoz van szokva, hogy legtöbbször csak néhány lelkes kolléga hallgatja a darabját. Ilyen óriási és ennyire elégedett közönsége még nem volt. Iskolás csoportok jöttek, feltűnően kevés volt a szülő és kísérő. A gyerekek az előadást, Tallér Zsófia pedig a művészpáholyból őket nézte. Volt olyan kisgyerek, aki állva nézte végig, feszült figyelemmel. A végén aztán már a záróhangra berobbant az ováció. Az énekesek utána meghatottan szorongatták a kezét, tényleg megrendítő volt érezni a gyerekek óriási hullámokban áradó szeretetét.
Természetes, hogy sokszor az anyaságból merített, de nem gondolta, hogy ez előfeltétel volna. Írtak nagy gyerekoperákat olyan szerzők is - Britten vagy Ravel -, akik nem voltak anyák. A gyerekeknek való komponáláskor a saját gyerekkorába is visszanézett. Gyerekeknek írni más szempontból is hálás feladat, hiszen a mese megengedi a direkt fogalmazást, a Leánder így tele lehetett közvetlen szenvedéllyel. Szerelmes történet volt, és a szerelmet a maga tisztaságában már nem lehet megírni, mindig bonyolítjuk.
Díjak és Elismerések: A Munkásság Elismerése
Tallér Zsófia munkásságát számos díj és elismerés övezte. 2004-ben megnyerte a Balassi Bálint Zeneszerzői Pályázatot a Balassi Bálint nevére című újreneszánsz nagyzenekari kantátájával. Kompozíciói rendszeresen szerepeltek hazai és nemzetközi koncertpódiumokon, komolyzenei fesztiválokon. Munkásságát 2011-ben Erkel Ferenc-díjjal, 2016-ban Bartók-Pásztory-díjjal ismerték el.
2011-ben a Boribon muzsikál című gyereklemez zenéjéért „Az év gyermekalbuma” kategóriában Fonogram-díjat kapott. 2015-ben a Pert Em Heru című művéért Artisjus-díjat vehetett át. A Filmkritikusok Díját 2004-ben, a 37. Magyar Filmszemlén a A 78-as Szent Johannája zenéjéért kapta meg. A Johanna című operafilmet 2005-ben meghívták Cannes-ba, ahol az „Un certain regard” szekció keretében mutatták be.
Számos színpadi művet komponált, többek között 2006-ban a Bogármese című gyermekbalettet, 2011-ben az A herceg lova, 2017-ben az Aprószentek című operákat, valamint 2019-ben a Mátyás Király vándorúton című meseoperát. A Leánder és Lenszirom című, 2015-ben bemutatott operáját a Magyar Állami Operaház egyedülálló módon három évadon keresztül műsorán tartotta, így több mint 15 000 néző láthatta; az előadás CD-n és DVD-n is megjelent.
A Zeneszerzői Pálya és Az Anya Szerep Harmóniája
Tallér Zsófia életében mindig is kettős szerepet kellett betöltenie: az alkotó művészét és az édesanyáét. Ezt a kettőséget nehéz volt egyensúlyban tartani, hiszen az alkotás az egó totális kifejezése, míg anyaként önfeláldozó és önátadó az ember. A pszichés egyensúly megtalálása nagyon nehéz volt, hogy ne sérüljön a gyerek, és ő maga se bolonduljon meg az önfeladásban. Az ember azért lesz művész, mert kényszeres alkotásmániája van. A Tous les matins du monde című filmben hangzik el, hogy a mester egy nagy piros füzetbe minden egyes nap lejegyzi a fejében lévő hangokat, hogy megszabaduljon tőlük. Az ember állandóan meg akar szabadulni ezektől a gondolatoktól, a fejében szóló zenétől, de ha sír a gyerek, ha vacsorát kell készíteni, ha mesélni is szeretne neki elalvás előtt, akkor ezt nem teheti meg azonnal.
De Tallér Zsófiában ugyanannyira szenvedélyes az anyai lét, mint az alkotó, és ezt tudták azok is, akik vele dolgoztak - esténként például ritkán ment el, mert altatta a kisfiát, és erről az élményről nem mondott le. A gyerekeivel való együttlét nemcsak számukra volt létszükséglet, hanem számára is, ezt nem tudta félretenni semmilyen zenedarab kedvéért. Minden nehézség dacára Hildegard von Bingen (a legkorábban élt komponista, akinek fennmaradt az életrajza) példája is azt mutatja, hogy az ember képes lehet a kettős szerep összeegyeztetésére.
Örökség: A Zene, Ami Túlél
Tallér Zsófia öröksége a zenéje, a tanítása és az a szellemiség, amit képviselt. Kérlelhetetlenül, következetesen hitt a tisztességben, a becsületben. Megvetette a sunyi, sanda helyezkedéseket, a féligazságokat. Kiállt az igazságért, hittel, szenvedéllyel, de szelíden képviselte nézeteit, amiért becsülték és tisztelték, szerették. Kompozícióiban is az igazságot kereste, a hangokkal való tisztességes bánást, nem szívelte a mellébeszélést, amit tanításában is képviselt.
Fekete Gyula, a tanszékvezető és rektorhelyettes visszaemlékezése szerint, Tallér Zsófia méltósággal tűrte és viselte betegségét, közben komponált, tanított, de mindenekelőtt a legfontosabb helyen számára a családja állt. Tisztessége, példamutatása, tisztánlátása, barátsága hiányozni fog. Nyugodjon békében! Tallér Zsófia munkássága továbbra is inspirációt jelent a jövő generációi számára, a zene, a színház és a film világában egyaránt.
tags: #taller #zsofia #diplomamunka