A dió (Juglans regia) a héjas gyümölcsűek családjába tartozik, és különleges helyet foglal el a termesztett növények és a kertet díszítő fák között. Érésével, jellegzetes küllemével és ízével sokak kedvence, emellett pedig a fa méltóságteljes megjelenése, hosszú élettartama révén igazi családi örökséggé is válhat. A dió nemzetség huszonegy fajt foglal magában, de általánosságban a Juglans regia, vagyis a közönséges diót értjük alatta. Latin neve, a "királyi dió", a fajta kiváló tulajdonságaira utal. Ez a lombhullató, egylaki fa átlagosan húsz méteres magasságot ér el, de ennél nagyobb példányok is előfordulnak, élettartama pedig akár 150 év is lehet.
A diófa fejlődése és terméshozama
A diófa ültetésekor fontos a körültekintő mérlegelés, mivel terebélyes gyökérzetet és hatalmas lombkoronát növeszt. Ezért legalább 10 méter távolságra kell elhelyezni a kert egyéb fáitól. A magról ültetett fák 10-12 év múlva hozzák első termésüket, míg az oltott csemeték már 3-4 év után fogyasztható nassolnivalót adnak. A diófa ültetésének ideális időszaka tág, elvégezhető ősszel, tavasszal, sőt, akár télen is. Az őszi és tavaszi ültetés biztosítja a legnagyobb esélyt a fa tartós megmaradására. A megfelelő hely kiválasztásánál figyelembe kell venni a fa várható méretét, de az úgynevezett akácpróba is segíthet a fagyérzékenység felmérésében: ha a közeli akác szenved fagykárt, a diófa is veszélyben foroghat.
A diótermés méretére nagy hatással van a júniusban lehullott csapadék mennyisége és a hőmérséklet. Minél több eső éri a fát ebben a hónapban, annál nagyobb termetű dióink lesznek. A júniusi és júliusi hőmérséklet a diócsonthéj szilárdságát befolyásolja. Ha a nyár eleje hűvös, és a nagy mennyiségű vízellátottság ellenére sincs elegendő meleg, az nem biztosítja a nagy méretű terméseket. A dióbél nem tud kifejlődni teljesen, ha forró és száraz júniust csapadékos hónapok követnek. A termés fejlődése termékenyülés után igen gyors, a dió átmérőjének napi egy milliméteres növekedése figyelhető meg közel két hónapon át. Ehhez a gyors növekedéshez a diófának egészséges lombozatra, tápanyagokra és vízre van szüksége.
A dió érése és betakarítása
A dió termésének burka zöld, érett állapotban megreped és leválik, ez jellemzően szeptember-október környékén következik be. A megérett dió héja kemény, felszínén függőleges bemélyedések láthatók. A dióbél krémszínű, állaga tömör. Érést megelőzően egy zöld vastag burok (kopáncs) veszi körül, ez alatt fejlődik ki a termés. A kopáncs almasavat, citromsavat és tannint tartalmaz, mely a dió érésekor fokozatosan lefoszlik a termésről. A dió éréséről akkor beszélünk, mikor a diókopáncs elkezd megrepedni, és belső fehér burka barnulásnak indul.
A legegyszerűbb esetben a dió megérik és lehull. Vannak azonban olyan esetek, mikor a dióburok megreped, de magától nem esik ki, hanem csak rázásra, vagy nagyobb szél hatására esik le a talajra. Más esetekben a burkával együtt megszáradva esik a talajfelszínre. Negyedik verzióban a dió szinte teljesen kiesik a burokból, de még vékony rostokon kapaszkodva a fán szárad meg, majd lehull. A lehullási módok és a lehullás sebessége is eltérő lehet a fajták között. A dió begyűjtése elsőre nehézkesnek tűnhet a fa mérete miatt, de valójában nem bonyolult.
A diófa metszése és betegségei
A diót, mint általában a gyümölcsfákat, metszeni is kell, hogy formájuk szép legyen, és a termés bőséges lehessen. A szakszerű metszés nem bonyolult feladat. Már az ültetés során érdemes elkezdeni a korona kialakítását, kiválasztva 3-4 vázágat, és ezeket visszavágva. Fontos a jól kialakított, szellős koronaforma, ezért célszerű rendszeres metszéssel karbantartani a fa lombkoronáját. A koronaalakító metszés során távolítsuk el a sérült és beteg ágakat. A fenntartó metszés a termőrészek megújítását célozza, biztosítva a korona belső részeinek megfelelő fényellátását és az ágrendszer kiegyensúlyozottságát. A diófa lombjának közepét nem szabad besűríteni, mert ez rontja a termőképességet. A metszés elvégezhető nyáron is, ekkor a fa nedvedzése mérsékeltebb.
A diófa nem mentes a betegségektől és kártevőktől. A leggyakoribb dióbetegségek a gnomóniás levél- és gyümölcsfoltosság, valamint a Xanthomonas-os baktériumos rothadás, melyek jellemzően nedvesebb nyár idején pusztítanak. A diót gyakran csúfítja el a nemezes gubacsatka, amely csak esztétikai problémát okoz. A sárga diólevéltetű a növény gyengüléséhez vezethet, és utat nyithat más fertőzéseknek. Az almamoly a termést fenyegeti, a diószemek ehetetlenné válnak. A jó gondozás, a megfelelő talajtípus, a jól megválasztott telepítési hely és a szakszerű ápolás növeli a fa ellenálló képességét.
Különböző dió fajták és jellemzőik
A diófafélék (Juglandaceae) családjába tartozó dió (Juglans) nemzetség nem egyetlen fajt jelöl, hanem egész pontosan huszonegyet. A közönséges dió (Juglans regia) mellett számos más faj létezik, mint például a japán dió (Juglans ailantifolia), a mandzsúriai dió (Juglans mandshurica), a kínai dió (Juglans cathayensis) és a szürke dió (Juglans cinerea), ismertebb nevén butternut.
A japán dió (Juglans ailantifolia) a Kuril-szigetek déli részén őshonos. 15-25 méter magasra nő, törzsátmérője elérheti az 50 cm-t. Levelei összetettek, 15 cm hosszú, 6 cm széles, fogazott levélkékből állnak. A tavaszi hajtások vaskosak, ragadósak, pelyhesek, és a hidegre nagyon érzékenyek. A japán dió öntermékeny, és bár a termése rosszul törhető, bele ehető és jóízű. Főleg faanyaga és gyógyászati felhasználása értékes. A japán dió jól szaporítható magról és oltványként is, és a Juglans-diók közül a japán dió tűri legjobban a téli hideget.
A szívdió (heartnut), vagyis a Juglans ailantifolia var. cordiformis, a japán dió egyik változata. A szívdió termése szív alakú, és a közönséges dióhoz képest törhetőbb. A szívdió gyorsan termőre fordul, 2-3 évvel kiültetés után már terem. A szívdió termesztésének felfutását várják, különösen a hibridjei, mint a Mitchell.
A kínai dió (Juglans cathayensis) Kína középső részének lakója, erőteljes növekedésű, 20 méter magasra nő. Levele is nagy, akár 80 cm hosszú is lehet. Fürtökben viszonylag kisméretű diók teremnek, melyekből olaj nyerhető ki. A dióbél krémes, kókuszdió-színű. A kínai diót díszfaként is ültetik.
A szürke dió (Juglans cinerea), vagyis butternut, Észak-Amerikában őshonos. Magassága elérheti a 18 métert. Levelei és termése jellemzően hosszabbak, mint a közönséges dióé. A szürke dió faanyaga értékes, szép rajzolatú, kiváló bútorfa.
A fekete dió (Juglans nigra) Észak-Amerikában honos, és értékes faanyaga miatt kedvelt. A fekete dió faanyaga kemény, nehéz, és gyakran használják gitárkészítéshez.
A brazil dió (Juglans brasiliensis) Dél-Amerika esőerdeiben él, kicsi, igen kemény, gyakorlatilag törhetetlen diótermést hoz. Faanyaga kiváló minőségű, kemény és nehéz.
A dió komposztálása régi vitatéma. Bár egyesek szerint a diólevél nem komposztálható, mások szerint megfelelő körülmények között igen. Érdemes szűk egy évig a komposztládában tartani a diólevelet a biztosan megfelelő eredmény érdekében.
A diófa strapabíró növény, de vannak kártevők és betegségek, amelyek veszélyeztethetik. A legújabb és legjelentősebb kártevő a dióburok-fúrólégy, amelynek lárvái a dió zöld burkában fejlődnek, elfeketedést okozva. A védekezés nehézkes, de a talajban telelő lárvák irtása, valamint a gyümölcsfák alatti baromfitartás segíthet.
A dió termesztésének alapjait megismerve, bátran belevághatunk a diófa nevelésébe. Fontos, hogy mindig megbízható forrásból szerezzük be az egészséges, ép csemetéket, különben a növekedés gyengébb, a hozam szűkebb lehet.