Az 1871-es Frankfurti Béke és a Párizsi Kommün: Egy áttekintés

Az 1871-es Frankfurti Béke, amely hivatalosan 1871. május 10-én zárta le a porosz-francia háborút, kulcsfontosságú esemény volt Európa történelmében. Ez a szerződés nemcsak a háború végére tett pontot, hanem mélyrehatóan átrendezte a kontinens politikai térképét és az erőviszonyokat, különösen a Német Császárság megalakulásával és Franciaország súlyos veszteségeivel. A békeszerződés létrejöttét és tartalmát azonban szorosan befolyásolta a Párizsi Kommün eseménysora, amely a francia fővárosban robbant ki a vereség és az azt követő elégedetlenség hatására.

A porosz-francia háború előzményei és a Német Császárság megalakulása

A porosz-francia háború, amely 1870. július 19-én vette kezdetét III. Napóleon francia császár hadüzenetével Poroszország ellen, mélyebb gyökerekkel rendelkezett. A 10. századtól létező Német-Római Birodalom az 1648-as vesztfáliai béke után már 294 kisebb-nagyobb szuverén államból állt. Az 1806-os megszűnését követően a Német Szövetség vezető ereje Ausztria lett, de 1834-ben porosz vezetéssel létrejött a Német Vámszövetség is. Az 1848-as forradalom kudarca rávilágított, hogy a német egység alkotmányos úton nem, csak „felülről” valósítható meg.

Otto von Bismarck, Poroszország 1862 szeptemberében kinevezett miniszterelnöke, programját a „vér és vas” politikájával fogalmazta meg, fő célja Németország egyesítése volt porosz hegemónia alatt, Ausztria kizárásával. Ennek érdekében fejlesztette és modernizálta országa hadseregét. 1864-ben még Bécsre támaszkodva hódította el Dániától Schleswiget és Holsteint, de 1866-ban már az Osztrák Császárság ellen indított háborút, és Königgrätznél döntő győzelmet aratott. Ezzel véglegessé vált, hogy a német egység porosz vezetéssel fog megvalósulni.

Egy hónappal a háború után létrejött a porosz vezetésű Észak-német Szövetség, amely a délnémet államokat is Poroszországhoz akarta kötni. Ez azonban már sértette Franciaország érdekeit, amely attól tartott, hogy az egységes Németország létrejöttével megbillen az európai erőegyensúly. Bismarck elkerülhetetlennek és szükségesnek látta a háborút, és igyekezett kiprovokálni azt. Az alkalom akkor érkezett el, amikor a spanyol forradalom után, 1869-ben a madridi kormány I. Vilmos porosz király egyik rokonának ajánlotta fel a trónt. Vilmos a francia diplomácia kérésére erről lebeszélte rokonát, de nem adta meg a Párizs által követelt biztosítékot az „örökre szóló” visszalépésről. Az elutasító „emsi táviratot” Bismarck még keményebbre hamisította, a francia sajtó pedig úgy fordította le, mintha a poroszok inzultálták volna a francia nagykövetet. A távirat publikálása éppen július 14-re, a francia nemzeti ünnepre esett, és Párizsban, majd Berlinben is magasra csaptak a nacionalista indulatok. III. Napóleon mozgósítást rendelt el, majd 1870. július 19-én hadat üzent az Észak-német Szövetségnek.

A francia udvar tábornoki klikkje a császárral egyetértésben - abban bízva, hogy a poroszok legyőzésével megszilárdítja a trónt - kirobbantotta a porosz-francia háborút. A bonapartisták gőgje nem ismert határt. A hadügyminiszter kijelentette, hogy a francia hadsereg a „katonák lábszárvédőjének utolsó gombjáig” kész a háborúra, s hazafias lelkesedésében odáig ment, hogy kétségbe vonta a porosz hadsereg létezését. Azonban a saját katonai erejét túl-, a poroszokét alulbecsülő, rendkívül magabiztos császár tévedett. A francia kormány nem tudta sem Olaszországot, sem Ausztriát szövetségesének megnyerni, Nagy-Britannia és Oroszország semleges maradt, ugyanakkor a délnémet államok Poroszországhoz csatlakoztak.

Francia részről a rossz szervezés miatt csak 270 ezer katonát tudtak összevonni a Helmuth von Moltke herceg vezette 426 ezres, modernebb fegyverzettel és képzettebb tisztikarral rendelkező porosz haderővel szemben. A franciák támadó hadműveleteket terveztek, de a három irányból beözönlő német hadsereg elől vissza kellett vonulniuk. Demoralizáló részvereségek után a kisebb, Francois Achille Bazaine vezette hadtest Metzig hátrált, ahol körülfogták. A felmentésére indult, Patrice de MacMahon marsall vezette főerőhöz maga a császár is csatlakozott, de a hadsereg Sedannál porosz gyűrűbe került. A szeptember 1-jén kezdődött ütközetben a franciák több elkeseredett, hatalmas áldozatokat követelő kísérletet tettek a kitörésre, de nem jártak sikerrel. A helyzet reménytelenségét látva III. Napóleon és 104 ezer katonája megadta magát, a háború eldőlt.

A sedani katasztrófa visszavonhatatlanul véget vetett a III. Napóleon nevével fémjelzett Második Császárságnak. A katasztrofális vereség hírére Párizsban két nappal később megdöntötték a császárságot, kikiáltották a köztársaságot, amely élén a republikánus polgárság képviselőiből álló „nemzeti védelem kormányával” tovább folytatta a reménytelen küzdelmet. A poroszok szeptember 20-án körülzárták Párizst, s október 27-én a Metzben még kitartó Bazaine, majd január 28-án Párizs is megadta magát.

A franciák megaláztatását az tetőzte be, hogy 1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében kiáltották ki a Német Császárságot, amelynek első uralkodója I. Vilmos lett. Ezzel egy új világhatalom született. A szigorú feltételeket tartalmazó előzetes békeszerződést február 26-án írták alá, ezután a német csapatok parádét rendeztek Párizsban.

A Párizsi Kommün: Egy forradalmi kísérlet

Az 1871. május 10-én aláírt Frankfurti Szerződés, amely a porosz-francia háborút zárta le, súlyos feltételeket szabott Franciaországnak. Németország megszerezte Elzászt és Lotaringia északi részét, Franciaország ötmilliárd frank hadisarcot fizetett, és ennek kiegyenlítéséig, 1873 szeptemberéig német csapatok 21 francia megyét szálltak meg. Az események hatására felkelés tört ki a francia fővárosban, így jött létre a két hónapig fennálló Párizsi Kommün.

Párizs város közigazgatási testületét már a nagy francia forradalomban párizsi kommün néven emlegették, s a felkelésekben játszott vezető szerepe miatt 1795-től megszüntették. A 19. századi forradalmi mozgalmak ezért rendszeresen követelték a helyi demokráciát megtestesítő kommün megválasztását, felállítását. A francia-porosz háború (1870-1871), a második császárság megdöntése (1871. szept. 4.) és Párizs ostroma (szept. 19. - jan. 29.) mozgósította a lakosságot: mintegy 340 000 fős, felfegyverzett nemzetőrséget állítottak fel. A békefeltételek (Elzász és Lotaringia elcsatolása, ötmilliárd frank hadisarc), Párizs jelképes porosz megszállása (1871. márc. 1.) és a febr. 8-án megválasztott, monarchista többségű nemzetgyűlés tevékenysége által felháborított lakosság 1871. március 18-án népfelkeléssel akadályozta meg, hogy a kormánycsapatok elszállítsák a nemzetőrség ágyúit. A kormány elhagyta Párizst, amely minden előzetes forradalmi szándék és előkészület nélkül a nemzetőrség kezére került.

E testület úgynevezett „többsége” a diktatúrára és megtorlásra kész blanquista, neojakobinus és egykori 48-as forradalmárból, „kisebbsége” demokratikusabb, proudhonista szocialistákból állt. A kommüntanács tagjainak a fele tartozott a munkásosztályhoz, a többi kistulajdonos és értelmiségi volt. Nem vallották a kapitalizmus és a magántulajdon megsemmisítésének a programját, inkább a munkások és munkaadók érdekeinek egyeztetésére, s olyan városi kormányzat létrehozására törekedtek, amely megvédi a „szociális” köztársaságot a nemzetgyűléssel szemben is.

A porosz hadsereg és a Versailles-ban tevékenykedő kormány és nemzetgyűlés katonáinak gyűrűjében a kommünnek semmi esélye sem volt a győzelemre. A francia társadalom túlnyomó többsége várta a békét, a poroszok távozását, és gyűlölte a párizsi radikálisokat, akik ezt késleltetik. A 130 000 fős kormánycsapatok a „véres hét” folyamán (1871. május 21-28.) foglalták vissza Párizst a mintegy 900 barikádon védekező, 60 000-ről hamarosan 10-20 000 főre csökkent nemzetőrségtől. A kommünárok mintegy száz túszt kivégeztek, köztük papokat, zsandárokat, a semmítőszék elnökét és Párizs érsekét. A harcok során keletkezett tüzek és a szándékos gyújtogatás következtében megsemmisült a Városháza, a Becsületrend Palotája, a Számvevőszék, a Palais-Royal, a Tuileriák, a Pénzügyminisztérium, az Államtanács, az Igazságügyi Palota és mintegy kétszáz középület. A kormánycsapatok kilencszáz halottat sem veszítettek, a kommün hívei közül viszont igen sok embert megöltek. Létszámukat a kortársak hol 17 000-re, hol 40 000-re becsülték.

Mindkét fél úgy értelmezte a helyzetét, hogy olyan gonosz erőkkel harcol, amelyekkel lehetetlen a kiegyezés. A versailles-iak az anarchisták, a tulajdon, vallás és rend ellenfelei ellen küzdöttek, a kommünárok pedig „a dolgozók szent háborúját vívták a tőke és a henyélők világa” ellen. A franciák többségét felháborította, hogy a párizsiak polgárháborút robbantottak ki, mégpedig az ország északi harmadát megszálló „ellenség szeme előtt”. A katolikusok szemében a felkelők a vallás és a társadalmi hierarchia ellenfelei voltak. A katonák pedig a „nemzeti dicsőség elleni” felháborító merényletnek nevezték a Vendôme-oszlop, egy győzelmi emlékmű lerombolását. A kommün oldalán harcoló külföldiek a kommünárok szemében azt jelezték, hogy ők az egész emberiség ügyét képviselik, ellenfeleik számára viszont ez is hazafiatlanságukat bizonyította. Huszonnégy haditanács ítélkezett 36 000 fogoly felett, több mint 10 000-et ítéltek el, 251-et kényszermunkára, 93-at halálra, akik közül 23-at kivégeztek, 4586-ot pedig Új-Kaledóniába deportáltak.

A Frankfurti Béke tartalma és következményei

Az 1871. május 10-i frankfurti béke zárta le végleg a háborút, amelynek értelmében Németország megszerezte Elzászt és Lotaringia északi részét. Franciaország ötmilliárd frank hadisarcot fizetett, ennek kiegyenlítéséig, 1873 szeptemberéig német csapatok 21 francia megyét szálltak meg. Az 1871. május 10-én aláírt Frankfurti Szerződés értelmében Németországnak átengedett területek az 1918. november 11-i fegyverszünet napjától kezdődő hatállyal visszahelyeztettek a francia szuverenitás alá, ahogy azt a versailles-i békeszerződés 51. cikkelye rögzítette.

A háború nemcsak Európa és a világ politikai térképét rendezte át, de bebizonyította az új tűzfegyverek hatékonyságát és az általános hadkötelezettségen alapuló, modern kiképzésű hadsereg fölényét is. A háború egyik következményeként szűnt meg a több mint egy évezrede létező Pápai Állam és lett Róma az egységes olasz állam fővárosa: miután III. Napóleon hazarendelte a IX. Piusz pápa hatalmát biztosító római francia helyőrséget, az olasz csapatok szeptember 20-án elfoglalták az örök várost.

A Párizsi Kommün legfontosabb történelmi következménye a köztársaság megszilárdulása volt. A mérsékelt republikánusok a megtorlással bebizonyították, hogy képesek fenntartani a rendet és a tulajdon biztonságát. Európa szocialistáinak egy része azt a következtetést vonta le a történtekből, hogy erőszakkal nem lehet megvalósítani a szocializmust, más része pedig azt, hogy sokkal több erőszakra van szükség.

A Kommün utóélete és interpretációi

Karl Marx közvetlenül 1871 után írott művében azt írta a kommünről, hogy az osztálytársadalmat kiküszöbölő „köztársaságnak a határozott formája… Lényegében a munkásosztály kormánya volt, annak a harcnak a terméke, amelyet a termelő osztály az elsajátító osztály ellen vívott, az a végre felfedezett politikai forma, amelyben a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált.” Tíz év múlva azonban alaposan átértékelte a párizsi fordulatokat, s így írt Ferdinand Domela Nieuwenhuishoz címzett, 1881. február 22-i levelében: „Ez csupán egyetlen városnak rendkívüli körülmények közötti felkelése volt, a Kommün többsége egyáltalán nem volt szocialista, nem is lehetett az. Lenin azonban csak az 1871-ben írt szavakat idézte Marxtól, a tíz évvel későbbieket nem. A párizsi kommünt „az egyik legnagyobb proletárforradalomnak”, „demokratikus köztársaságnak” nevezte.

François Furet francia történész így fogalmazott: „Újkori történelmünknek, s talán egyszerűen a történelmünknek egyetlen eseménye sem lett tárgya rövid időtartama ellenére hasonló túlértékelésnek. Csak pár hónapig tartott, 1871 márciusától májusig, és nem határozta meg az őt követő eseményeket, mivel vereséggel és elnyomással végződött. Ha mégis oly komoly helyet foglal el a nemzeti emlékezetben és a történetírásban, ennek az az oka, hogy ez volt a francia polgárháború utolsó fegyveres összecsapása, a forradalom utolsó jelenete, melyben Párizs lángol a Tuileriákkal és a Városházával együtt, melyek oly sok »nagy nap« emlékművei voltak 1789 óta… A tűzvész a maga módján tanúsítja a két tábor szenvedélyeinek szélsőséges erőszakosságát. De mint mindig, ezúttal is a két oldalról kiontott vérre emlékeztek a legtartósabban: a kommün gyilkos polgárháború, melyben az utólagos megtorlás különösen véres volt. Mi mással lehetne mentegetni e kegyetlenséget, ha nem egy nagy üggyel az egyik és egy nagy veszedelemmel a másik oldalon? Így aztán a kommünárok és a versailles-iak egy utolsó alkalommal újra eljátszották Franciaországban a társadalom forradalmi és ellenforradalmi újjászületésének szerepeit. Az eseményt mindkét oldalon felnagyították és túlértékelték a szocialista eszme inspirálta rajongás és a polgári hagyományból eredő félelem következtében. Ráadásul a kommün emlékezetét egy utána következő nagy esemény szentesítette: az 1917-es orosz forradalom integrálta saját eredettörténetébe… és a kommün, a XIX. század utolsó forradalma elő lett léptetve a 20. század első forradalmává.

A Frankfurti Béke és az első világháború utáni békeszerződések

Az 1871-es Frankfurti Béke példája és az általa kiváltott feszültségek hozzájárultak ahhoz a komplex helyzethez, amely az első világháború utáni békeszerződéseket jellemezte. A győztesek konferenciája 1919. január 18-án nyitotta meg tanácskozásait. Legfőbb feladata az volt, hogy a különböző szándékok közt egyezséget és a kialakult új erőállapot legalizálására jogi rendezést valósítson meg. A konferenciának nem volt előre kidolgozott tervezete, mert mindenki attól tartott, hogy ennek ismeretében az ellenfelek fel tudnak készülni, így kedvezőbb helyzetbe kerülhetnek. Emiatt az előrehaladást a pillanatnyi érzelmek, alkalmi ötletek erőteljesen befolyásolhatták.

A békekonferencia plenáris ülésén huszonhét állam képviseltette magát. A legyőzöttek nem kaptak meghívást, s nem vett részt Oroszország sem. Az "orosz kérdés" komoly fejtörést okozott a nagyhatalmaknak, mert Oroszország nélkül nem volt teljes az országok felvonulása. A szovjet kormányt azonban nem voltak hajlandóak meghívni, abban bíztak, hogy az intervenció sikeres lesz, számukra elfogadhatóbb partnerekkel tárgyalhatnak majd. Az ehhez fűzött várakozás azonban nem vált be.

A tényleges vita csak a győztesek között folyt, a vesztesek egyszeri szóbeli és írásbeli megnyilatkozási lehetőséget kaptak, és ezután már csak tudomásul vehették a számukra kötelezővé vált döntéseket. Az eredeti elképzelések szerint a plenáris ülést tervezték az érdemi munka színterének, azonban a munka nagy része különböző bizottságokban folyt. A valódi döntéseket a "négy nagy" - az Egyesült Államok Th. W. Wilson, Franciaország G. B. Clemenceau, Nagy-Britannia D. Lloyd George, Olaszország V.E. Orlando - és Japán kormányfőinek és külügyminisztereinek alkudozásain hozták (Tízek Tanácsa). A legfontosabbak kérdésekben még ennél is szűkebb körben (USA, Franciaország, Nagy-Britannia) döntöttek. Ennek hátrányait már a kortársak is felismerték: "Hogyan várhatja tőlem, hogy segédkezzek ebben a bohózatban, s megpróbáljam megvetni a francia kifejezéssel "- igazságos és tartós háború -" alapjait?" - írta Keynes Chamberlainnak, amikor elhagyta a békekonferenciát.

A békeszerződések szerkezete és tartalma

Az egyes békeszerződések szerkezete lényegében megegyező volt, csak tartalmukban különböztek egymástól. A diplomáciatörténet hagyományaitól eltérő részletességgel szabályozták a tárgyalt kérdéseket. A szerződések több száz cikkelyből álltak, s terjedelmes függelékek egészítették ki azokat. Mindegyik szerződés a Nemzetek Szövetségének Egységokmányával kezdődik. Majd az államok újonnan kijelölt határainak pontos és igen részletes leírásával folytatódik. A következő részek politikai jellegű rendelkezéseket tartalmaznak, melyekben a vesztes államok elismerik az újonnan alakult államokat, lemondanak korábbi követelésekről és bizonyos területekről (Magyarország esetében ezek a Monarchia egykori befolyási övezeteire is vonatkoztak: pl. Marokkóban, Kínában). Fontos részük volt a dokumentumoknak a katonai, hadihajózási és légihajózási rendelkezések sorozata, melyek a vesztesek demilitarizálását szolgálták. Külön szóltak a hadifoglyokról és a sírhelyekről is. Új elemként került be a szerződésekbe a büntető rendelkezések sora, melyek lehetőséget adtak arra, hogy a "háború törvényeivel és szokásaival ellenkező cselekmények elkövetésével" vádolt személyeket bíróság elé állíthassák. Minden szerződésben igen terjedelmes helyet foglalt el a jóvátétellel kapcsolatos kötelezettségek felsorolása. A továbbiakban pénzügyi, gazdasági rendelkezések, az átcsatolt területekre vonatkozó külön rendelkezések, a légi, vasúti, vízi közlekedés szabályozása, a szociális igazságosságra törekvés keretében a munkára vonatkozó előírások találhatóak a diktátumokban.

A békeszerződéseket kiegészítik azok a kisebbségvédelmei szerződések, melyeket a Szövetséges és Társult Főhatalmak Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Romániával, a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal és Görögországgal kötöttek. A fenti szerződéseknek kellett volna biztosítaniuk a faji, vallási és nyelvi kisebbségek védelmét. Ezzel a kisebbségek ügyének védelme belügyből nemzetközi szintű üggyé emelkedett. Mivel a nagyhatalmak és volt szövetségeseik jó viszonya mindig fontosabb volt, mint ezeknek a szerződéseknek a betartása, a deklarált jogok a valóságban alig valósultak meg. Viszont ezekre a jogsértésekre való hivatkozás állandó beavatkozási lehetőséget teremtett a revánsra készülő országok számára.

Németország sorsa a versailles-i béke tükrében

A központi kérdés természetesen Németország sorsa volt. Nem volt teljes egyetértés a győztes hatalmak között. Megkönnyítette az ellentétek megoldását az, hogy az európai forradalmak sorozatában Németország mielőbbi polgári konszolidálására volt szükség. Mint a háborúért felelős országnak, a versailles-i békében jelentős területi veszteségeket kellett elviselnie. Franciaország visszakapta Elzász-Lotaringiát, s a Saar-vidéken tizenöt évre döntő befolyást szerzett. Lengyelország jelentősebb területeket kapott, s tengeri kijáratával kettévágták Németországot. Kisebb területeket kapott még Csehszlovákia, Dánia, Belgium. Az elcsatolt területeken jelentős német népesség élt, s ezzel későbbi ellenségeskedésnek a magvait vetették el a győzők. A német ajkúak jelentős része hasonlóan értékelte Ausztria és Németország egyesülésének tilalmát, ami egyébként ellentmondott a wilsoni önrendelkezés elvének. Európai területi veszteségei (a háború előtti területeinek egynyolcada) mellett megfosztották gyarmatbirodalmától is. Ezen kívül fel kellett számolnia légi és tengeri flottáját, szárazföldi hadseregét százezer főben maximálták. A legnagyobb terhet a jóvátétel jelentette, melyet folyamatos alkudozások során végül akkora összegben szabtak meg, melyet képtelen volt teljesíteni, ezért a jóvátételi kérdés másfél évtizedre a nemzetközi politikai élet egyik visszatérő problémája lett.

A versailles-i békeszerződés főbb pontjai (1919. június 28.)

• A Rajna bal partja: Németországnak tilos akár a Rajna bal partján, akár annak jobb partján e folyótól keletre 50 km-es távolságban megvont vonaltól nyugatra erődítményeket fenntartani vagy létesíteni (42. cikk). Ugyancsak tilos az említett övezetben fegyveres erők fenntartása vagy összevonása, akár állandóan, akár időleges jelleggel, úgyszintén tilos bármilyen katonai gyakorlat tartása és minden a mozgósítás megkönnyítésére szolgáló anyagi berendezés fenntartása (43. cikk).
• A Saar-medence: Németország az észak-franciaországi szénbányák elpusztításáért kártalanításképpen és a háborús károk teljes jóvátételére általa fizetendő összegbe történő betudása mellett a Saar-medencének a területén fekvő szénbányák teljes és korlátlan tulajdonát Franciaországnak tehermentesen kizárólagos kitermelési joggal átengedi (45. cikk). A Szerződés hatálybalépését követő 15 év elteltével e terület lakosságát fel kell hívni arra, hogy maga döntsön abban a tekintetben, mely állam szuverenitása alá való helyezését kívánja (49. cikk).
• Elzász-Lotharingia: Az 1871. évi május hó 10-én aláírt Frankfurti Szerződés értelmében Németországnak átengedett területek az 1918. november 11-i fegyverszünet napjától kezdődő hatállyal visszahelyeztetnek a francia szuverenitás alá (51. cikk).
• Ausztria: Németország elismeri és szigorúan tiszteletben fogja tartani Ausztria függetlenségét azon határok között, amelyeket az ezen Állam és a Szövetséges és Társult Főhatalmak közötti szerződésben meg fognak állapítani; elismeri, hogy ez a függetlenség elidegeníthetetlen, kivéve a Nemzetek Szövetsége Tanácsa beleegyezésének esetét (80. cikk).
• Cseh-Szlovák Állam: Németország elismeri a Cseh-Szlovák Állam teljes függetlenségét, amely Állam magában foglalja a ruténeknek a Kárpátoktól délre fekvő autonóm területét (81. cikk). Németország lemond a Cseh-Szlovák állam javára a sziléziai területeknek alább meghatározott részére vonatkozó minden jogáról és igényéről (83. cikk).
• Memel: Németország lemond mindazokra a területekre vonatkozó jogairól és igényeiről, amelyek a Balti-tenger, Kelet-Poroszországnak északkeleti határa és a régi német - orosz határ között fekszenek (99. cikk).
• Danzig Szabad Város: A Szövetséges és Társult Főhatalmak kötelezik magukat, hogy Danzig szabad várossá nyilvánítják. A szabad várost a Nemzetek Szövetségének védelme alá fogják helyezni (102. cikk).
• Oroszország és az Orosz Államok: Németország elismeri mindazoknak a területeknek a függetlenségét, amelyek az 1914. évi augusztus hó 1-jén a volt Orosz Birodalom részei voltak, és kötelezi magát, hogy ezt a függetlenséget tiszteletben tartja mint olyant, amely állandó és amelyről nem lehet lemondani. A Szövetséges és Társult Hatalmak kifejezetten fenntartják Oroszország jogát arra nézve, hogy Németországtól a jelen Szerződés elvein alapuló minden térítést és jóvátételt megkapjon (116. cikk).
• Német gyarmatok: Németország a Szövetséges és Társult Főhatalmak javára lemond tengerentúli birtokaira vonatkozó minden jogáról és igényéről (119. cikk).
• Katonai, hadihajózási és léghajózási rendelkezések: Legkésőbb 1920. március 31-én a német hadsereg legfeljebb hét gyaloghadosztályból és három lovashadosztályból állhat. Ettől az időponttól kezdődően a Németországot alkotó államok hadseregének összlétszáma nem haladhatja meg a 100 000 főt, ideértve a tiszteket és a pótkeretek csapatait. A hadsereget kizárólag a belső rend fenntartására és a határvédelemre szabad alkalmazni (160. cikk).
• Büntető rendelkezések: A Szövetséges és Társult Hatalmak a Hohenzollern házból származó II. Vilmos volt német császárt a nemzetközi erkölcsnek és a szerződések szentségének legsúlyosabb megsértése miatt nyilvánosan vád alá helyezik (227. cikk). A német kormány elismeri a Szövetséges és Társult Hatalmaknak azt a jogát, hogy katonai bíróságaik elé állíthassák mindazokat a személyeket, akiket a háború törvényeivel és szokásaival ellenkező cselekmények elkövetésével vádolnak (228. cikk).
• Jóvátétel: A Szövetséges Társult Kormányok kijelentik és Németország elismeri, hogy Németország és szövetségesei mint e veszteségek és károk okozói felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik a Németország és szövetségesei támadása folytán reájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek (231. cikk). A Szövetséges és Társult Kormányok elismerik, hogy, Németország jövedelemforrásai, tekintettel e jövedelemforrásoknak a jelen Szerződés egyéb rendelkezéseiből folyó állandó jellegű csökkenésére, nem elegendők arra, hogy e veszteségek és károk teljes jóvátételét biztosítsák (232. cikk).

Az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamainak helyzete

Az egykori Osztrák-Magyar Monarchiával kapcsolatos döntések alapvető problematikája az volt, hogy hogyan kezeljék az utódállamokat. A nagyhatalmak Ausztriát és Magyarországot - új társadalmi rendjük ellenére - a Monarchia jogutódjaként kezelték, és ennek megfelelően bántak vele. A saint-germaini Ausztriával kötött béke egy erejétől megfosztott és harmincezer főben korlátozott hadsereget engedélyezett. A háborús felelősség következtében jóvátételt kellett fizetnie, s kötelezték önállóságának megtartására.

Bulgária erősen megsínylette nagyétvágyú szomszédainak nacionalizmusát. Legérzékenyebb területi vesztesége mellett (égei-tengeri partvidék) őt is terhelte a jóvátétel és a leszerelés. Törökországból mindenki kapni akart, s ezért szinte teljesen feldarabolták. A nemzeti sérelem nagysága és az országban lezajlott társadalmi változások, melynek során megdöntötték a szultáni hatalmat és Kemal Atatürk vezetésével polgári rendszer kiépítését kezdték meg, együttesen azt eredményezték, hogy Törökországban olyan egység jött létre, mely lehetővé tette a sčvres-i békével szembeni sikeres ellenállást, s a lausanne-i béke már elfogadható módon rendezte a török területi kérdéseket és egyúttal az új államot is elfogadottá tette.

A Magyarországgal 1920. június 4-én megkötött béke területi vonatkozásaiban bizonyult a legsúlyosabbnak. Elveszítette területeinek kétharmadát, lakosságának több mint a felét. Területe 282 ezer km²-ről (Horvátországgal együtt 325 ezer km²-ről) 93 ezer km²-re, lakóinak száma 18 millióról 7,6 millióra csökkent. Mivel nem vették figyelembe az etnikai határokat, több millió magyar került más országokba. A jóvátétellel, a hadsereg korlátozásával és a politikai elszigeteléssel akarták elejét venni annak, hogy Magyarország bármikor is veszélyt jelenthessen a szomszédaira. A szerződést itthon a parlament becikkelyezte, de a közvélemény nem tudta elfogadni, s a második világháborúig terjedő időszak legfőbb nemzeti törekvése a "rablóbéke" megváltoztatása volt.

A washingtoni konferencia és a csendes-óceáni rendezés

A Párizs környéki békék szerves folytatása volt a csendes-óceáni kérdéseket lezáró konferencia. Az 1921-22 között megtartott tanácskozásra az USA fölénye nyomta rá a bélyegét. Az erősödő Japánt sikerrel szorította vissza, az európai nagyhatalmak pedig nem voltak képesek érdemben korlátozni az amerikai szándékokat.

A konferencián három alapvető szerződés jött létre: az elsőben a csendes-óceáni szigetek sorsáról döntöttek, a másodikban a nagyhatalmak flottáinak egymáshoz viszonyított nagyságát szabták meg (az USA egyenrangú lett Nagy-Britanniával, Japán pedig megelőzte Franciaországot és Olaszországot), a harmadikban Kínával szembeni politikájukat egyeztették, és nemzetközi érvényre emelték a "nyitott kapuk" elvét. Szovjet-Oroszországot erre a tanácskozásra sem hívták meg, így annak a távol-keleti területeire nem vonatkoztak a garanciális egyezmények.

A létrejött illetve átalakult államok hiába könyvelhettek el jelentős területi és politikai növekedést, legtöbbjüket még ez sem elégítette ki. A további terjeszkedési szándékuk élesen szemben állt a vesztes államok visszavágási igényével, s ennek következtében a közép-európai és a balkáni területi megoldásokkal nem született megnyugtató rendezés ebben a térségben. Vita volt a győztesek táborában is: pl. Lengyelország és Csehszlovákia között, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Állam között, az utóbbi és Olaszország között.

tags: #1871 #frankfurti #beke #hadisirok