A kétnyelvűség (bilingvizmus) napjainkban egyre nagyobb jelentőséggel bír, mind nyelvészeti, mind társadalmi szempontból, és szorosan összekapcsolódik a multikulturalizmus és a globalizáció kérdéskörével. A jelenség azt írja le, amikor egy személy két nyelvet képes rendszeresen használni a mindennapi kommunikációjában. Sokan azt vallják, hogy ahány nyelvet beszélünk, annyi embert érünk, ezzel azt sugallva, hogy több nyelv ismeretével képesek vagyunk saját emberi értékünket növelni. Ennek persze van létjogosultsága és valóságalapja, hiszen az emberek a nyelv(ek) segítségével nem csupán érzéseik, gondolataik és vágyaik közvetítésére képesek, hanem önmagunk kifejezésére és meghatározására is. Vagyis a nyelv nem pusztán kommunikációs célokat szolgál, hanem az identitásunk kifejezésének egy rendkívül fontos eszköze is. Az Egyesült Nemzetek statisztikái szerint az emberek több mint hatvan százaléka két- vagy többnyelvű környezetben él. Ez azt jelenti, hogy a mindennapok során több nyelvvel érintkeznek valamilyen formában. Természetesen nem mindenki ugyanúgy: egyesek jobban rákényszerülnek egy másik nyelv használatára, mint mások, például a törvényi szabályozás következtében (l. kárpátaljai vagy felvidéki magyarság). Némelyek gyerekkoruktól kezdve hallanak és beszélnek az anyanyelvüktől különböző nyelveket, míg sokan csak felnőttkorukban teszik mindezt.
A kétnyelvűség fogalmának fejlődése és definíciói
A két- és többnyelvűség meghatározására számtalan kísérlet történt az elmúlt évtizedekben. A korai definíciók sokszor nem voltak helytállóak, számos kérdést megválaszolatlanul hagytak.
Bloomfield (1933) definíciója szerint a kétnyelvűség nem más, mint „két nyelv anyanyelvi kontrollja”. Marouzao (1951) szerint olyan egyéni vagy közösségi sajátosság, mely során a beszélők két nyelvet használnak anélkül, hogy jelentős vagy számottevő különbség mutatkozna képességeikben, azaz hasonló szinten tudják mindkét nyelvet használni. Azonban a fenti meghatározások nem minden esetben helytállóak. Előfordulnak olyan esetek is, melyek során az egyén egyes területeken az egyik nyelven tud kommunikálni, míg egy másik témában a másik nyelven. Példaként szolgálhatnak az orvostanhallgatók, akik latinul sajátítják el az anatómia alapjait, vagy az üzletemberek, akik angol nyelven tanultak meg és használnak szavakat, számukra egyszerűbb angolul előhívni és felidézni a kifejezéseket. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a nyelvhasználó csak az egyik nyelvet alkalmazza a mindennapjaiban, de szükség esetén könnyedén bármikor előhívja a másik nyelv szavait is.
Diebold 1961-ben már tágabban értelmezi a kétnyelvűség fogalmát. Szerinte az egy második nyelv lehetséges modelljeivel való érintkezés, melyhez az anyanyelvi környezetben való használat társul. Dieboldhoz képest Macnamara (1967) rendkívül széles spektrumba helyezi a kétnyelvűséget. Ő úgy véli, hogy kétnyelvűnek számít az az egyén, aki a négy alapvető készség (beszéd, megértés, olvasás és írás) egyikével rendelkezik. Haugen (1953) nézete pedig a következő: „a nyelvtudás minden fokát jelentheti, itt azonban abban az értelmezésben használatos, mint amely azon a ponton kezdődik, amikor is egy nyelv beszélője teljes, jelentéssel bíró megnyilatkozásokat képes létrehozni a másik nyelven. Ettől kezdve a minden lehetséges fokozaton keresztül egészen addig a készségig fejlődhet, amely arra teszi képesség a személyt, hogy egynél több nyelvi környezetben tudjon otthonosan mozogni.” Ezek a definíciók sem megfelelőek, mivel így mindenki kétnyelvűnek tekinthető, és alapjául csak a nyelvhasználatot veszi.
A későbbiekben a kétnyelvűség meghatározását szűkítették és felismerték, hogy kognitív, kommunikatív, szociálpszichológiai aspektusai vannak, társadalmilag és kulturálisan beágyazott, tehát komplex jelenség. A két- és többnyelvűség egyik legelfogadottabb leírásának Grosjean funkcionális meghatározását tartják, mely szerint a fogalom két (vagy több) nyelv rendszeres használatát jelenti. Grosjean 1992-es meghatározása a következő: „A kétnyelvűség két (vagy több) nyelv rendszeres használata, kétnyelvűek pedig azok az emberek, akiknek mindennapi életük során szükségük van két (vagy több) nyelvre, és ezeket használják is.” Későbbi tanulmányában azonban pontosabb leírást ad: „A kétnyelvű a két nyelvet - elkülönülten vagy együtt - az élet különféle színterein, különböző emberekkel, különböző célokra használja.” Összességében a két- illetve a többnyelvűségre vonatkozóan elmondható, hogy a nyelvek ismeretére és megoszlására, ezáltal pedig használatára vonatkozóan nem mutatható ki számottevő különbség aszerint, hogy kettő vagy több nyelv elsajátítását vizsgáljuk.
A kétnyelvűség típusai a nyelvelsajátítás időpontja szerint
Az egyéni kétnyelvűség típusait többféle szempont szerint lehet csoportosítani. Az egyik legfontosabb csoportosítási szempont a nyelvelsajátítás időpontja, amely alapján megkülönböztetünk korai és késői kétnyelvűséget.
Korai kétnyelvűség: Ez esetben a gyermek már kiskorától kezdve párhuzamosan sajátítja el mindkét nyelvet. Ez történhet például vegyes házasságokban, ahol a szülők különböző anyanyelvűek. Korábban a szimultán vagy egyidejű és a konszekutív kétnyelvűségi felosztás volt ismeretes. Előbbről akkor beszélünk, ha a két nyelv elsajátítása azonos időben megy végbe, míg konszekutív esetben az első nyelv elsajátítását követi időben a második nyelv elsajátítása. Később felismerték, hogy valójában kétnyelvű első nyelvelsajátításról, kétnyelvű második nyelvelsajátításról, korai második nyelvelsajátításról van inkább szó, illetve létezik a kétnyelvűvé válásnak nemcsak gyermekkorban kialakuló formája.
Késői kétnyelvűség: Ekkor a második nyelv elsajátítása az anyanyelv elsajátítása után, jellemzően gyermekkorban vagy felnőttkorban történik. Az emberek többsége kemény munkával jut el odáig, hogy az anyanyelve mellett más nyelven is jól kommunikáljon.
A kétnyelvűség előnyei | Bella Lawson és Jose Sabedra | TEDxKids@ElCajon
A kétnyelvűség típusai a nyelvtudás mértéke alapján
A nyelvtudás mértéke alapján beszélhetünk kiegyensúlyozott és egyenlőtlen (vagy domináns) kétnyelvűségről.
Kiegyensúlyozott (balansz) kétnyelvűség: A kiegyensúlyozott kétnyelvűek mindkét nyelvet közel azonos szinten beszélik, és megközelítőleg azonos nyelvi kompetenciákat feltételez. Ez azonban a kétnyelvűekre jellemző egyedi nyelvhasználatban ritkán fordul elő, már csak azért is, beszédmódjukat nagy mértékben befolyásolja önmagában a beszédpartner, ebből fakadóan a beszédpartnerek száma is, illetve az, hogy ők milyen nyelven képesek kommunikálni.
Egyenlőtlen (domináns) kétnyelvűség: Az egyenlőtlen kétnyelvűek esetében jelentős különbség van a két nyelv ismeretének szintje között. A domináns kétnyelvűek az egyik nyelvet jobban ismerik a másiknál.
A kétnyelvűség típusai a nyelvelsajátítás módja szerint
Megkülönböztetünk természetes és mesterséges kétnyelvűséget.
Természetes kétnyelvűség: A természetes kétnyelvűség spontán módon alakul ki, például kétnyelvű családi környezetben vagy más nyelvi környezetbe költözés során.
Mesterséges kétnyelvűség: Ez a fajta kétnyelvűség jellemzően intézményes keretek között, például iskolai nyelvoktatás vagy nyelvtanfolyamok során alakul ki.
A kétnyelvűség típusai a társadalmi kontextus szerint
A társadalmi kontextus szempontjából beszélhetünk hozzáadó (additív) és elvonó (szubtraktív) kétnyelvűségről.
Hozzáadó (additív) kétnyelvűség: Hozzáadó kétnyelvűségről van szó, ha a második nyelv elsajátítása az első nyelv megtartása mellett történik, képessé téve ezáltal a személyt a két nyelv mindennapi használatára. Ebben az esetben mindkét nyelv magas társadalmi presztízzsel rendelkezik, és a második nyelv elsajátítása nem veszélyezteti az első nyelv használatát.
Elvonó (szubtraktív) kétnyelvűség: Az elvonó kétnyelvűség esetében a második nyelv elsajátítása az első nyelv használatának háttérbe szorulásával, sőt, akár elvesztésével járhat. Ez gyakran akkor fordul elő, ha a második nyelv magasabb társadalmi presztízsű, és az egyén kénytelen azt használni a mindennapi életben. Ez a jelenség a kisebbségi nyelvek esetében is megfigyelhető, ahol a többségi nyelv hatása erősen érvényesülhet a kisebbségi nyelvet beszélők nyelvtudásán. Például, valaki azt állíthatja, hogy az adott regionális nyelv az első anyanyelve, amelyet "jobban tud", pedig a beszédén egyértelműen hallatszik a többségi nyelv hatása.
A kétnyelvűség típusai a nyelvek mentális reprezentációja alapján
A nyelvek mentális reprezentációja alapján megkülönböztetünk összetett (compound) és mellérendelt (koordinált) kétnyelvűséget.
Mellérendelt (koordinált) kétnyelvűség: A mellérendelt kétnyelvűség során a két nyelv egymástól függetlenül kapcsolódik a valósághoz, két külön rendszer dolgozik az elménkben, amelyek között másodlagosan azonban nehéz kapcsolatot teremteni, s a két nyelvhez külön „életvilágok” kapcsolódnak. Ezt a típust a családi háttér járul hozzá.
Összetett (vegyes) kétnyelvűség: Ez a jelenség később alakul ki, ellentétben az előzővel. A vegyes kétnyelvűséghez intézményes keretek − például az iskola − vezetnek. Ez utóbbi esetében az első nyelv, amelyet kisgyermekkorban sajátítottak el, marad a domináns, és a második nyelv azon keresztül kapcsolódik a tárgyi és interperszonális valósághoz.
Közösségi és egyéni kétnyelvűség
A kétnyelvűséget nemcsak egyéni, hanem közösségi szinten is vizsgálhatjuk.
Közösségi kétnyelvűség: A közösségi kétnyelvűség alapja a különböző nyelvi csoportok érintkezése. Ez azért is lényeges, mivel a világon összesen 200 ország van, míg emellett 6000-7000 nyelv (nincs pontos adat a nyelvek számáról, mivel folyamatosan halnak ki), azaz egynyelvű állam gyakorlatilag nincs. Gondoljunk az Orosz Föderációra, ahol a szláv nyelvek mellett az uráliak is megtalálhatók, vagy Marokkóra, ahol a lakosság jelentős százaléka az arab mellett tökéletesen beszél franciául is, vagy éppenséggel arra, hogy nincs egyetlen arab nyelv, hanem számos változata létezik. Bartha (1999) szerint „a közösségi kétnyelvűség tehát a kétnyelvű beszélőközösség tagjai részben rendezett, közösségi normák által „szabályozott” nyelvi gyakorlatának összefoglaló neve, vagyis nem kétnyelvűségi típus, hanem a szociolingvisztikai megközelítés számára az egyik legfontosabb vizsgálati keret”.
Egyéni kétnyelvűség: Ugyanakkor nemcsak csoportok, hanem csupán egyének is érintkezhetnek egymással, így egyéni kétnyelvűségről is lehet beszélni. Az egyéni kétnyelvűséget vizsgálva Susan Ervin a jelenség két típusát különböztette meg az ötvenes években, melyek a mellérendelt (coordinate) és a vegyes (compound) kétnyelvűség.
Gyermekkori kétnyelvűség és családi modellek
A kétnyelvűvé válásnak számtalan lehetséges módja van, a gyermekkori kétnyelvűség egyik leggyakoribb oka, hogy a gyermekek vegyes házasságokban születnek. A gyermekkori kétnyelvűvé válás jelensége esetén a szimultán nyelvelsajátítás - vagyis a születéstől fogva párhuzamosan zajló több nyelv elsajátításának folyamata - leírására többféle modell született, attól függően, hogy milyen nyelvi szisztémát alakítanak ki a szülők a gyermek nyelvelsajátítását illetően.
Ronjat-féle családmodell (egy személy - egy nyelv modell): Ez a legismertebb és leggyakrabban alkalmazott modell. Esetén az eltérő anyanyelvű szülők közül valamelyikük nyelve azonos a környezetével, viszont a szülők egymás nyelvét is beszélik. A gyermekkel folytatott kommunikációban tudatosan csak a saját anyanyelvüket használják a szülők.
Fantini-féle családmodell: E modell esetén azonos az alaphelyzet, vagyis az eltérő anyanyelvű szülők közül valamelyikük nyelve azonos a környezetével és a szülők beszélik egymás nyelvét is. E modell esetén viszont a környezettel azonos nyelv elsajátítása teljes mértékben a környezetre van utalva, a másik nyelv elsajátítása történik otthon, tehát a környezet nyelvével nem megegyező anyanyelvű szülő nyelvén zajlik az otthoni kommunikáció a gyermek és a szülők között.
Elwert-féle nyelvelsajátítási családmodell: E modell esetén szintén eltérő anyanyelvű szülőkről beszélhetünk, viszont az előző modellekkel ellentétben egyik anyanyelv sem azonos a környezet nyelvével. A szülők saját anyanyelvüket használják a gyermekkel történő kommunikációban, és mivel a környezet nyelve egy ezektől eltérő, harmadik nyelv, rendszerint a gyermeknél a háromnyelvűség kialakulásához vezet ez a jelenség.
Saunders-féle családmodell: E modell esetén mind a szülők anyanyelve, mind a környezet nyelve megegyezik, viszont a gyermek korai nyelvelsajátításának támogatása érdekében valamelyik szülő a gyermekkel történő kommunikációban egy olyan idegen nyelvet használ, amelyen magas szintű kompetenciákkal rendelkezik.
A kétnyelvűség előnyei és kihívásai
A kétnyelvűség számos kognitív és társadalmi előnnyel jár. A globalizáció korában a kétnyelvűség egyre fontosabb szerepet játszik. A multikulturális társadalmakban a kétnyelvűség gyakran a társadalmi mobilitás és a szakmai sikeresség kulcsa. Az oktatási rendszereknek egyre inkább figyelembe kell venniük a kétnyelvűség különböző típusait és azok speciális igényeit. A kétnyelvű oktatási programok tervezésénél fontos szempont a nyelvelsajátítás típusának és a tanulók nyelvi hátterének figyelembevétele. A kétnyelvűség típusainak ismerete elengedhetetlen mind a nyelvészeti kutatások, mind a gyakorlati nyelvoktatás szempontjából. A különböző típusok megértése segít a kétnyelvű egyének nyelvi fejlődésének támogatásában és a hatékony nyelvoktatási stratégiák kidolgozásában.
A kétnyelvűség előnyei | Bella Lawson és Jose Sabedra | TEDxKids@ElCajon
A lingua franca szerepe a többnyelvűségben
A többnyelvűség kialakulásában jelentős szerepet játszik a lingua franca, azaz a közvetítőnyelv. Ez a jelenség a történelem során is megfigyelhető volt, és napjainkban is nagy jelentőséggel bír. Nem kell messzebb menni, mint a Magyarországi angol nyelvoktatás hatásait vizsgálni, és még esetleg azt, hogy a multik közép-európai leányvállalatainál milyen szerepe van az angolnak a belső kommunikációban. Az angol nyelv globális elterjedése és a gazdasági, tudományos életben betöltött domináns szerepe miatt gyakran tölti be a lingua franca szerepét, elősegítve a különböző anyanyelvű beszélők közötti kommunikációt.
A magyar nyelv változásai és a többnyelvűség
A történelem során a nagy államalakulatok jelentős része többnyelvű volt, ugyanúgy, ahogy a jelenkorban is számtalan ország rendelkezik egynél több hivatalos nyelvvel. A globalizáció felerősödésével pedig egyre nagyobb hangsúlyt kap a két- és többnyelvűség jelenségének vizsgálata. A régmúltra, például 500-600 évvel korábbra visszamenően is érdemes elemezni a magyart olyan vonatkozásban, hogy adott időszakban szókincse (a szókincs bővülése) és nyelvtana (pl. a múlt idő "egyszerűsödése") milyen változásokon ment keresztül (pl. más nyelvű közösségek betelepítése során régiónként), aminek a hatása ma is jelen van. A több nyelv ismeretével szorosan összekapcsolódik a kultúra kérdése is, hiszen az eltérő nyelv gyakran eltérő kultúrát is feltételez, viszont nem törvényszerű, hogy egy többnyelvű személy az adott nyelvek kulturális elemeivel is azonosuljon, és a hozzátartozó szokásokat is gyakorolja.
A magyar nyelv, mint minden élő nyelv, folyamatosan változik és fejlődik. A történelmi események, a különböző népekkel való érintkezés, a kulturális hatások mind-mind hozzájárultak a nyelv formálódásához. A szókincs bővülése, a nyelvtani szerkezetek változása, a fonetikai módosulások mind a nyelvi evolúció részét képezik. A kétnyelvűség és a többnyelvűség vizsgálata segít megérteni ezeket a folyamatokat, és rávilágít arra, hogyan hatnak a nyelvi érintkezések a nyelvre, és hogyan alakítják át azt az idők során.
tags: #2 #nyelvuseg #kettosnyelvuseg #kevert #nyelvuseg