Valami nem jó. Ez az érzés ismerős sokak számára. Próbálunk boldogok lenni, néha még úgy is érezzük, hogy sikerül egy kicsit, de időről időre szembesülünk a ténnyel, hogy nem megy. Nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, nem tudjuk önfeledten élvezni még azokat a pillanatokat sem, amikor végre kikapcsolódhatnánk. Nem tudunk önmagunk lenni. Mindig van valami, ami egy konstans feszített állapotban tartja az idegrendszerünket, nem nagyon, csak éppen annyira, hogy folyamatosan érezzük. De mi lehet ennek az oka? Gyakran a belénk nevelt megfelelési kényszer, a mások véleményétől való túlzott függés.
Ez a görcsös megfelelési kényszer nem a mi hibánk, hiszen ilyen kultúrában szocializálódtunk, ezt nevelték belénk, és ez volt a társadalmi elvárás azóta is. Változtatni viszont csak az képes, aki felismeri és el is fogadja, hogy valami nagyon el van cseszve. Valami, amit életnek hívunk, számára inkább csak feszültséggel teli létezés. Ha benned is megjelennek újra és újra ilyen érzések, akkor könnyen lehet, hogy a beléd nevelt megfelelési kényszer miatt teszed éppen tönkre a saját életedet. Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk, fontos megérteni, milyen területeken mutatkozik meg ez a kényszer, és hogyan hat az életünkre.
A "NEM" kimondásának nehézsége: Konfliktuskerülés és önpusztító lelkiismeret
A megfelelési kényszer egyik legmarkánsabb jele az, hogy képtelenek vagyunk kimondani a "NEM" szót. Úgy érezzük, a belső békénk megőrzésének elengedhetetlen feltétele az, hogy elkerüljünk minden lehetséges konfliktust másokkal. Ez a gyerekkorban belénk nevelt görcsös megfelelési kényszer eredményeként egy kórosan beteg, önpusztításra és mártír életre ösztönző lelkiismeret fejlődéséhez vezethet. Betegséget nemcsak elkapni lehet, hanem tanulni is.
Mindenkinek segítesz, akár van erőd hozzá, akár nincsen. Mindenkivel próbálsz jóban lenni, bármi áron. És az ár sokszor igen magas. Kihasználnak, ugráltatnak, élősködnek rajtad, és mindez olyan természetessé válik egyesek számára, hogy képesek a vérszívást a szeretettel azonosítani. Mindeközben te a saját prioritási listád aljára csúsztattad önmagad, mert képtelen vagy három betűt kimondani. Meg akarsz felelni. Ez a jelenség nem csak a mindennapi interakciókban, hanem mélyebb szinten, az önértékelésben is megmutatkozik. Az önmagunk priorizálásának hiánya hosszú távon kimerültséghez, kiégéshez és elégedetlenséghez vezethet.
Az álarc viselése: A tökéletesség illúziója és a külső elvárások terhe
Gyakran érezzük, hogy rohadtul kényelmetlen a ruha. De alkalom van, ebben illik megjelenni. Nincs is kedvünk az egészhez, de nem lóghatunk ki a sorból. Vagy nincs is alkalom, csak elfogyott a kenyér, és le kell szaladni a boltba. De így? Kényelmes ruhában, amit legfeljebb csak otthon veszünk fel? Smink nélkül? Nem tökéletesre fésült hajjal? Megjelenni emberek között picit is ellazult állapotban? Na ne! Hát hogy néznénk úgy ki? Mit suttognának rólunk az emberek?
Olyan opció nincs, hogy ne a tökéletes arcodat mutasd kifelé. Mielőtt átléped a bejáratod küszöbét, hogy kontaktusba kerülj a külvilággal, felveszed a mindig tökéletes álarcot, amit a büszkeség és a megfelelési kényszer tart egyben annyi év óta. Megtanultad, hogy az álarcnak ott a helye - akár van kedved hozzá, akár nincs. Akár kipihent vagy, akár nem. Akár arra vágysz, hogy csinosan/elegánsan jelenj meg, akár legszívesebben szarnál az egészre, és csak jól éreznéd magad. Persze nem szarsz az egészre. És nem is érzed jól magad. Ez a folyamatos szerepjátszás hatalmas energiákat emészt fel, és megakadályoz abban, hogy valóban önmagunk legyünk, és hiteles kapcsolatokat építsünk ki.
Mások véleményének súlya: A függőség a külső megerősítéstől
A párunk családja, a barátaink, a szomszéd, az utcán bamba arckifejezéssel minket vizslató járókelők, a másik autó sofőrje, az ismerős ismerőse, akivel soha életünkben nem találkoztunk - mindannyiuk véleménye számít. Teljesen mindegy, hogy mennyit tudnak az életünkről, hogy ismerik-e a múltunkat és a jelenlegi körülményeinket, hogy járták-e azt az utat, amin mi eljutottunk idáig. Hogy átéltek-e olyan tapasztalatokat, mint mi, küzdöttek-e már le akkora akadályokat, mint mi, megéltek-e már akár kicsit is hasonló érzéseket, mint mi. Teljesen mindegy. Ő ítélkezni fog felettünk, mi pedig görcsölni azon, hogy mi az ítélete, vagy szebb kifejezéssel élve, véleménye.
Ha már nem tudsz belépni egy szobába anélkül, hogy ne aggódnál, mit gondolnak majd rólad az ott lévők, akkor eljutottál a megfelelési kényszer azon szintjére, ahol tökéletesen függővé váltál olyan emberektől, akik számára lehet, hogy még csak kicsit sem vagy fontos. Ez a függőség gátol minket abban, hogy szabadon hozhassunk döntéseket, és hogy a saját értékeink mentén éljünk. A külső megerősítés hajszolása sosem vezet tartós elégedettséghez.
Evési és ivási szokások: A szeretet kifejezése az elvárások mentén
Nem vagy éhes. Vagy egyszerűen csak szar a kaja. De hát illik zabálni, ha már alkalom van. Egyszer van egy évben Karácsony. Meg egyszer Húsvét. Néhányszor szülinap és névnap. Meg a vendégség. A lakodalom. A keresztelő. A csak-úgy-átugrunk-jó-buli-lesz. És neked minden egyes alkalommal teljesítened kell. Enned, amíg hányingered nem lesz. Innod, amíg ki nem hányod. Megkóstolni mindent, amit szeretettel eléd tolnak. Mert szeretettel adják neked, és ha Te is szereted őket - vagy elég, ha csak nem akarsz tahó seggfej lenni -, akkor szépen mindent meg is eszel és iszol.
Mert a szeretet így működik, igaz? Ráerőltetjük a másikra, amit jónak gondolunk számára, és ha nem fogadja el, akkor megsértődünk. Az, hogy amit és amennyit adunk, valóban jó-e neki vagy sem, tök mindegy. Tartsuk a szokásokat. Tartsuk a protokollt. Ne odafigyeléssel, hanem tárgyakkal, ételekkel és italokkal fejezzük ki a szeretetünk mértékét. Ha kell, ha nem. Ez a fajta viselkedés nem csak a fizikai jólétünkre van negatív hatással, hanem az érzelmi egyensúlyunkra is. A valódi szeretet nem az erőltetett megfelelésen, hanem a kölcsönös tiszteleten és megértésen alapul.
Túl kedves vagy? 10 jel, hogy megfelelési kényszered van
A hallgatás terhe: Elfojtott érzések és az önérvényesítés hiánya
Valami nem tetszik, de inkább nem szólsz. Valami nagyon fáj, de hallgatsz. Csak tűrsz némán, belül ordítva, vagy már temetve a lelkedet. Valami nagyon nincs rendben a pároddal, a szüleiddel, a barátaiddal, a munkahelyeden, vagy egy ismerőssel kapcsolatban, de ahelyett, hogy szólnál, inkább magadba fojtod az érzéseidet. Talán mert azt gondolod, nem éri meg. Talán mert reménykedsz, hogy változik majd a helyzet.
De ha kifejeznéd az érzéseidet, azzal óriási felelősséget akasztanál a saját nyakadba. Akkor vállalnod kellene, hogy Te is érző emberi lény vagy, akit nem lehet csak úgy elnyomni. Aki szereti magát annyira, hogy képes ellenállni, ha támadják. Nem, ezt a felelősséget nem mered vállalni. És különben is, lehet, hogy neki van igaza. Lehet, hogy az érzéseid csapnak be, és jogosan támadt rád a másik ember. De lehet, hogy érdemes lenne megszólalnod néha. Aztán egyre többször. Mert a lelked szép lassú eltemetésével elcseszed azt az egyetlen és megismételhetetlen lehetőséget, amit Életnek nevezünk. Életnek, ami ott kezdődik, hogy felvállalod a felelősséget a saját érzéseidért és gondolataidért, mert megérted azt, hogy aki őszintén szeret, annak nem a bólogatásodra van szüksége, hanem arra, hogy boldog legyél. Az elfojtott érzések nem tűnnek el, hanem felgyülemlenek, és később komoly pszichés és fizikai problémákhoz vezethetnek.
A külső zaj és a belső hang: Saját véleményünk elvesztése a káoszban
Érdekesen működünk mi, emberek. Képesek vagyunk olyan mértékben elnyomni a saját hangunkat, hogy egy idő után már azt sem tudjuk, hogy van olyanunk. Sőt, nem is hiszünk már benne, hogy egyáltalán lehet valaha is saját hangunk. Túl sok a külső zaj. Ismerősök és ismeretlenek bombáznak nap mint nap a véleményeikkel, gondolataikkal, meglátásaikkal - és teszik ezt vagy őszinte segítő szándékkal, vagy agresszív módon megpróbálva rád erőltetni a saját igazságukat.
Számodra viszont már minden egyes vélemény, minden egyes hozzád intézett - vagy nem hozzád intézett, de magadra vett - gondolat csak tovább növeli azt a káoszt, ami a rengeteg külső zaj miatt kialakult a fejedben. Legszívesebben ordítanál egyet, csak hogy mindenki kussoljon már el. De nem teszed. Mindig bizonytalan vagy. Nincsen saját véleményed. Vagy ha van, az is csak azért nem került még a kukába, mert épp megegyezik azzal, amit mások hallani akarnak Tőled. Azért jutottál ide, mert kevés időt töltesz önmagaddal. Mindig csak mások szavaira figyelsz. Még a tetteikre sem nagyon, annak ellenére, hogy a szavak önmagukban semmit nem érnek. Folyton csak hallgatod, minek kéne lennie, mit kéne tenned, hogy lenne a jó, hogy nem jó, milyen elvárásai vannak Veled szemben a családodnak, a főnöködnek, az orvosnak, a szomszédoknak, a társadalomnak. Ez a külső hangok túlsúlya megakadályozza az önismeret fejlődését és az autentikus életmódot.
A kijelölt út: Mások vágyai helyett a saját álmok követése
Nem azt csinálod, amit szeretsz. Nem te választottad magadnak a hivatásodat (ami valójában nem is hivatás, mert egyáltalán nem vagy elhivatott), a hobbidat, a sportágat, amit más miatt kezdtél el, és tulajdonképpen semmilyen tevékenységed sem a saját döntésed eredménye, hanem mások véleménye és elvárásai miatt vágtál azokba bele. Még kiskorodban (és azután is) a szüleid kijelölték neked az utat. Vagy a párod megmondta, mivel kéne foglalkoznod. Vagy láncban tartanak a társadalmi elvárások, amelyek elképzelhetetlenné teszik számodra, hogy bármi olyat csinálj, amivel kicsit is kilógsz a sorból.
Ezért inkább járod a számodra mások által kijelölt utat. Inkább elvagy egy olyan élettel, amire soha nem vágytál igazán, de kényelemből, félelemből és a tanult tehetetlenséged eredményeként benne ragadtál. Eddig. Viszont soha nem késő elkezdened a saját életedet élni. A saját vágyaidat követni, a saját álmaidat megvalósítani, és azt csinálni, ami igazán boldoggá tesz. A saját út megtalálása és bejárása kulcsfontosságú az önmegvalósításhoz és a tartós boldogsághoz.
A "rossz ember" mítosza: Az önkritika és a fejlődés paradoxona
Furcsa paradoxon ez. Aki valóban szar ember - bár ez mindig relatív, de aki nemcsak a pillanatnyi élethelyzete miatt, hanem tartósan seggfejként viselkedik másokkal, azt én annak tekintem -, arról az egész környezete érzi, hogy szar ember, csak ő maga nem. Lehet, hogy annak mondja magát néha, vagy időnként lelkiismeret-furdaláshoz hasonló tüneteket is képes produkálni, de valójában nagyon jól elvan a saját kis életével, és legfeljebb csak áldozatnak, de semmiképpen sem tévúton járónak hiszi magát.
Miért mondom azt, hogy nem vagy szar, ha annak érzed magad? Egyszerű pszichológia. Aki valóban szenved, az változtat. Ha már eléggé fáj, ha már tényleg szar embernek hiszi magát, akkor változtatni próbál ezen. Valószínűleg te is így tettél már sokszor. Megkaptad, hogy értéktelen vagy, tehetségtelen, lusta, vagy bizonyos dolgokra alkalmatlan. Megkaptad, hogy kezelhetetlen, hisztis vagy érzéketlen ember vagy, aki minden esetben egy személyben felelős azért a konfliktusért, aminek éppen a résztvevője. Megkaptad, hogy szar ember vagy. És te megpróbáltál változtatni. Megpróbáltál jobban megfelelni másoknak. De ez kevés volt. Ugyanúgy szar ember maradtál. Ugyanúgy nem hittek benned. Ugyanúgy vádoltak, és ugyanúgy rossz érzést keltett benned minden egyes kudarcba fulladt próbálkozásod. Mégis próbálkoztál. Ezért nem vagy szar ember. Mert ha valaki próbálkozik, fejleszti önmagát, figyelembe veszi mások érzéseit és gondolatait, az nem szar ember. Aki ezt nem értékeli, az viszont könnyen lehet, hogy az. Vagy egyszerűen csak nem kompatibilis Veled. Több mint hétmilliárd ember közül lesznek egy páran, akik nem azok. A folyamatos önfejlesztés és a másokra való odafigyelés jelzi, hogy valaki jó úton jár, még akkor is, ha a külső visszajelzések mást sugallnak.
A "Kamaszok" sorozat tanulságai: A szülői szerep és az érzelmi támasz fontossága
A "Kamaszok" című sorozat nagyon fontos gondolatokat fogalmaz meg, amiket minden szülőnek tudnia kellene. A sorozat legdrámaibb pontja, amikor a szülők már nem próbálják meg fenntartani az idillről szóló látszatot, hanem hagyják, hogy elöntsék őket az érzések. A tragédiában pedig immár nem Jamie felelősségét keresik, hanem a sajátjukat. Épp ez benne a felszabadító, hogy nem kenik a felelősséget az internetre, az iskolára, a körülményekre, sőt még Jamie-re sem, hanem meglátják a gyermekükben azt a kisfiút, aki magára maradottan küzdött a világgal, a saját kétségeivel, fájdalmaival, felnőtté válásának kínjaival. Meglátják, hogy ők azok, akik nem tudtak ebben vele lenni, és nem csak arról van szó, hogy fizikailag nem voltak jelen, hanem sokkal inkább arról, hogy nem jelentettek számára érzelmi támaszt.
A saját praxisban, a családterápiás folyamatokban is azt látjuk, hogy ez az a lélektani pillanat, ez a fájdalmas ráismerés az, ami változást és gyógyulást hozhat egy család életében. Ha ez nem történik meg, és nem lehet megsegíteni ezeket a családokat abban, hogy legyen erejük, bizalmuk, hitük, hogy a családtagok (a szülők egymással, és a szülők a gyerekeikkel) újraértékelve saját szerepeiket, ismét szeretetteljesen kapcsolódhatnak majd a gyógyulás folyamatában egymáshoz, akkor maga az élet kerülhet veszélybe. A film persze a végletekig kisarkítja, felnagyítja ezt, és ez a dolga, mert így tudunk felfigyelni rá. De a valóságban is eljöhet az a pont, amikor maga létezés lesz a kérdés. A szorongás, a környezetből és a családból érkező feloldatlan konfliktusok feszültsége ugyanis frusztrációt okoz, és agresszióban csúcsosodhat ki.
Konfliktuskezelés és önértékelés: A bizalom és a reális önkép szerepe
Az élet velejárója a konfliktus. A konfliktus pedig megérkezhet online vagy offline, valójában mindegy, hol találkozunk vele, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Ahhoz, hogy jól tudjuk kezelni, bizalomra van szükségünk, önmagunkba és a másikba vetett bizalomra, reális, pozitív önképre, és konfliktusmegoldó technikákra. Jamie egyikkel sem rendelkezett. Ez a tizenhárom éves kamasz fiú valószínűleg kiemelkedően intelligens és kifejezetten jóképű, de ő csúnyának találja magát, egyáltalán nincs tisztában az értékeivel, nem bízik önmagában és a környezetében élőkben sem. Manipulatív eszközökkel próbál felszínen maradni, kapcsolatot, barátnőt szerezni.
És nem, nem az internet miatt alakult ez így! A sorozat alkotói nagyon is utalnak erre a mélyebb összefüggésre abban a mozzanatban, amikor az apa arról beszél, hogy beíratta focizni a fiát. De amikor látta, hogy mennyit szerencsétlenkedik a gyerek a pályán, akkor elfordította a fejét… mert szégyellte őt. A fiú pontosan tudta, hogy az apja így érez, hogy nem büszke rá, hogy nem is akarja látni őt, és ezt annyira fájdalmasan szörnyű volt átélnie, hogy ezután minden erejével arra hajtott, arra törekedett, hogy az apja elismerését elnyerje. Ennek a mozzanatnak a jelentőségét megemeli, hogy mindketten felidézik életüknek ezt a pillanatát. Itt fontos megjegyezni, hogy az apa által átélt szégyen nem azt jelenti, hogy nem szereti a fiát, „csak” azt, hogy nem fogadja el őt olyannak, amilyen. „Csak” annyit jelent, hogy a gyerek másmilyen lett, mint amilyennek elképzelte, várta, nem abban tehetséges, ami az apa számára értéket jelent. Amiben pedig mégis ügyes, azt talán észre sem veszi. Ami nem más, mint az erőszak.
Ezt látjuk először a fiú esetében, amikor megpróbál a pszichológusa fölé kerekedni. Látjuk, ahogy manipulál, ahogy elhallgat, hazudik, ahogy a frusztrációja szinte kortollálhatatlan dühvé válik. A miértekre pedig csak a következő részben érkezik meg a válasz, amelyből kiderül, hogy az apa, Eddie ugyan soha nem verte meg a gyerekeit, ahogy vele az édesapja tette, de a feszültség levezetésének a módja mégiscsak ez maradt számára is. Ezt jelenítik meg a film alkotói, amikor bemutatják, hogyan kezd el őrjöngeni a parkolóban azokat a gyerekeket üldözve, akikről úgy hiszi, ők festették le a kisteherautóját. És a jelenet tökéletesen párhuzamba állítható Jamie dühkitörésével. Ahol pedig nincs se bizalom, se reális önkép, se jó konfliktusmegoldó technika, ott marad az agresszió, ami - még egyszer megismétlem - fordulhat kifelé, mások felé, és fordulhat befelé depresszió, falcolás, öngyilkossági gondolatok és más szorongásos tünetek formájában.
Ezek az önmagukat vagy másokat bántó kamaszok, amikor így „játszadoznak” az élettel, megpróbálnak üzenni nekünk szülőknek (amit úgy tűnik, mi nagyon nem akarunk meghallani) és a társadalom egészének, hogy ha legintimebb kapcsolatainkban nincs közöttünk szeretetteljes, megértő, egymást elismerő elfogadás, akkor lehet, hogy már élni sem érdemes.
Családterápiás kihívások Magyarországon: Az ellátás hiányosságai
Azt nem tudom megmondani, hogy nőtt-e az ilyen Jamie-féle családok száma az elmúlt években. Azt viszont pontosan tudom, hogy a mai Magyarországon elég sokan lehetnek. A családbarátság azonban ez esetben nem jelenti azt, hogy segítséget, ellátást, támogatást is kapnak. Magyarország egyetlen gyermekpszichiátriai kórháza, a Vadaskert Kórház nem tudja megadni ezt mindenkinek, vidéken sok helyen csak papíron létezik államilag finanszírozott családterápiás ellátás, a valóságban pedig alig hozzáférhető. Ahol most dolgozom, ott hétről hétre nő a családterápiára váró ilyen és ehhez hasonló családok száma. Az a nyolc-tíz alkalom pedig, amit rájuk szánhatunk gyakorlatilag csak tűzoltásra elég.
Tévedés ne essék, ezekből a családokból nem hiányzik a szeretet, többnyire nem szegények, nem tartoznak semelyik kisebbséghez, „rendes” középosztálybeli családok, ahol a szülők dolgoznak, gondoskodóak és szeretik a gyerekeiket. Mégis elcsúszhat valami, és nem, nem az internet miatt! A családterápiás ellátás hiánya súlyos problémát jelent, hiszen a megfelelő támogatás nélkül sok család nem tudja feldolgozni a felmerülő konfliktusokat és nehézségeket, ami hosszú távon az egyén és a közösség szintjén is káros következményekkel jár.
A mályvacukor-teszt tanulságai: Önfegyelem, társadalmi státusz és életstratégiák
A videón a hatvanas években végzett híres mályvacukor-teszt látható, ahol négyéves gyerekek elé tettek le egy darab édes kísértést. A kísérletvezető azzal ment ki a szobából, hogy bármikor megehetik a gyerekek a cukorkát, de ha 15 percig kibírják, hogy nem eszik meg, akkor utóbb kapnak még egyet. A Marshmallow-tesztnek is nevezett kísérlet nem fejeződött be ennyivel, később is nyomon követték a gyerekek sorsának alakulását. Azt találták, hogy azok, akik képesek voltak önfegyelmet gyakorolni és kivárni, hogy nem eszik meg az édességet, később sikeresebbek voltak az iskolai életben, kevesebbszer frusztrálódtak, jobb eredményeket értek el az intelligenciateszteken, és magabiztosabbak voltak. Nagyobb arányban szereztek egyetemi diplomát, ritkábban nyúltak drogokhoz, és legfőképp stabilabb kapcsolataik voltak.
A kísérletből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a szülőknek meg kell tanulniuk nemet mondani a gyerekeik kéréseire, nem kell minden kívánságukat azonnal teljesíteniük, ha azt akarják, hogy kifejlődjön az akaraterejük és az önfegyelmük. Ezek annyira fontos tulajdonságok, hogy később óriási befolyással vannak arra, hogyan alakul a gyerekek jövője. Voltak azonban olyanok, akik nem hittek ebben az egyszerű összefüggésben, és újra elvégezték a kísérletet. Ebben a kutatók azt találták, hogy a szülők társadalmi státusza nagyon erőteljesen befolyásolta azt, hogy a gyerek „tudott-e várni”, megette-e a mályvacukrot, vagy sem, azaz azt, hogy a négyéves milyen stratégiát alkalmazott, nem egyszerűen a szülők nevelési elveivel és konkrét nevelési attitűdjével volt összefüggésben.
Túl kedves vagy? 10 jel, hogy megfelelési kényszered van
Ha belegondolunk, emberi életünk egyik nagy kérdése került itt fókuszba. Ez az utóbbi, korrigált kísérlet megmutatta, hogy a családi háttérnek, a családi neveltetésnek milyen óriási szerepe van abban, hogy a gyerek későbbi életében milyen életstratégiát választ, de azt is, hogy ennek egy jelentős része társadalmilag meghatározott, vagyis nem egyszerűen „döntés” kérdése. Abban az élethelyzetben például, amikor a család megélhetési gondokkal küzd, és mondjuk az apa, aki eddig a családfenntartó volt, beteg lesz, nem lesz megvalósítható, hogy a gyerek továbbtanuljon. Biztos, hogy dolgoznia kell majd, még akkor is, ha hosszú távon számára a továbbtanulás hasznosabb volna. De ha a kisebb gyerekek éhen halnak közben, akkor ez az út nem választható. Kivéve persze akkor, ha társadalmi szintű beavatkozás történik. De e nélkül, nincs valódi döntés-helyzet. A „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” - szép magyar közmondásában is felismerhetjük ezt a fajta gondolkodást, ami arról szól, hogy a biztos, kiszámítható kevés jobb, mint az, amit a bizonytalan holnap hozhat. Ebben a gondolatban az is megjelenik, hogy a kiszámítható jövőnek óriási szerepe van abban, hogy tudunk-e várni. Ha bizonytalanságban élünk, ha fogalmunk sincs, mit hoz a holnap, akkor lehetetlenné válik, hogy a jövő esélyeiben gondolkodjunk.
Számtalan történelmi példát is tudnánk erre mondani, a háború utáni hiperinfláció korszakát, amikor egyik napról a másikra vesztették el az emberek sokéves megtakarításaikat. Ha mondani kellene valamit, hogy mi a családokra és párokra nézve a mályvacukor teszt tanulsága, akkor leginkább azt mondanám, hogy nincs olyan, hogy a mályvacukrot megenni helytelen, és nem megenni pedig helyes. Sokkal inkább élethelyzetekben kell gondolkodnunk, amelyekhez különféle stratégiák tartozhatnak. Néha az lesz a helyes, ha megesszük az elénk tett mályvacukrot. Számtalan olyan párral is találkozom, ahol mindig csak „félreteszik a mályvacukrot”, soha nem tudják megenni. Mindig a jövőben gondolkodnak, és ez szinte lehetetlenné teszi, hogy élvezzék a közösen töltött pillanatokat, nincsenek csak úgy kettesben, nem mennek el sehová együtt, és a gyerekeikkel sem töltenek „haszontalan” időt, ami lehetőséget adna a valódi kapcsolódásra, a mályvacukor adta örömteli pillanatokra. Legtöbbször azért, mert a gyerekeknek tanulni, sportolni kell, különórákra járni, gondolni a jövőre, a felnőtteknek pénzt keresni, dolgozni vagy azért, hogy nehogy kirúgják őket holnap, vagy azért, hogy még több pénzünk legyen. Máskor viszont valóban érdemes várni, és valóban érdemes gondolni a jövőre. Rendszerszemléletben gondolkodva azt tekinteném károsnak, ha valaki csak az egyik, vagy csak a másik stratégiát tudja alkalmazni, és nincs ebben rugalmasság. Igenis meggondolhatjuk, hogy megéri-e nekünk most megenni a cukorkát, és végiggondolhatjuk, hogy mikor éri meg és legfőképp mennyi áldozatot kell hozni ebben a várakozásban? Vajon tizenöt percet várni egy plusz cukorkáért cserébe jó üzlet-e, valóban? Felnőtt fejjel például azt gondolom, hogy én megettem volna azt a pillecukrot. Leginkább azért, mert számomra tizenöt hosszú percet biztos nem éri meg várni egy darab plusz cukorkáért. És egyébként is épp elég egy darab, pláne ha nem látom azt a plusz egyet, mert akkor nem is esem kísértésbe.
A Milgram-kísérlet és a hatalmi szó hatása: Engedelmesség és morális határok
2015-ben megismételték a Milgram-kísérletet, amely a szociálpszichológia leghíresebb kísérlete. Erre leginkább azért volt szükség, mert Milgram eredményeit nagyon sokan vitatták, sőt megkérdőjelezték a hitelességét is. Az újabb kísérlet azonban hasonló válaszokat hozott, mint az eredeti, annak ellenére, hogy a kísérleti alanyok fele ezúttal nő volt. Az eredeti Milgram-kísérlet úgy zajlott, hogy a kísérleti alanyoknak azt mondták, hogy tanulási céllal szópárokat kell megjegyezniük a tanulóknak. Ha a „tanulók” nem jól válaszolnak, akkor a kísérleti alany áramütéssel büntetheti őket. A tanuló valójában egy beépített ember volt, egy színész, aki eljátszotta, hogy az áramütések hatására fájdalmat él át, de a kísérleti alanyok ebbe nem voltak beavatva, vagyis a fájdalmat valósnak élhették át.
Az eredeti kísérletnek van egy nagyon érdekes, újabb változata is, amikor két „tanár” áll a kísérleti alany mellett. Mert megrázó szembesülni azzal, mennyire félünk szembeszállni a hatalmi szóval még akkor is, ha ezzel másokat bántunk. Másrészt nagyon tanulságos az is, hogy mennyire nem tudjuk magunkról, hogy az engedelmesség, a megfelelni vágyás még a morális határokat is áttöri. A kísérletnek volt olyan változata is, ahol külső szemlélőknek kellett megbecsülniük, hogy hányan fognak áramütéssel büntetni, és a megfigyelők rendre alábecsülték ezt az értéket. Ez azt is jelenti, hogy azt feltételezzük másokról, hogy majd nem fognak bántani minket, és talán saját magunkról is azt feltételezzük, hogy nem fogunk másokat bántani, még külső nyomásra sem és még akkor sem, ha erre utasítást kapunk. Ez azonban nincs így.
Nagyon erős hatása van, ha egy felettünk álló személy utasít bennünket. Párkapcsolati és családi működés szempontjából azért érdekes kérdés ez, mert ebből látszik, hogy egyáltalán nem mindegy, mi a felülről képviselt elvárás. Ez a felülről érkező sugallat akár egyfajta kimondott vagy kimondatlan szülői vagy társadalmi szintű elvárás is lehet. A kísélet egyik tanulsága lehet az is, hogy a szülő-gyerek viszonyban meghatározó lehet, hogy a szülő mire ad felhatalmazást a gyereknek. A bennünk élő agresszió párkapcsolati szinten is megjelenhet és meg is jelenik. Olykor anélkül, hogy tudatosan ránéznénk erre. Ott van a düh, a harag formájában. Ezek teljesen természetes érzéseink, akkor jelentkeznek, ha valamifajta frusztráció ér bennünket. A párkapcsolatban (is) érdemes figyelni ezekre a könnyen elnyomott érzéseinkre, mert leginkább akkor okoz problémát, ha tudattalan marad. A Milgram-kísérlet rávilágít az emberi engedelmesség és a hatalommal való visszaélés veszélyeire, és arra, hogy mennyire fontos a kritikus gondolkodás és az egyéni felelősségvállalás.
Gondolatok, szavak, tettek: A teremtés ereje és a negatív energiák elengedése
A világon minden rezgésekből áll, a gondolatok, a szavak, a tettek, a kívánságok, az érzések által képes vagy a teremtésre. Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, hogy nap mint nap miket gondolsz, cselekszel, kívánsz. Lehet, hogy eddig nem gondoltál rá, de a világodat te magad teremted meg, mégpedig a saját gondolataid által. A külső és belső kommunikáció által jelentős hatással vagy az életed eseményeinek alakulására. Bármit is teszel, visszaszáll rád, ezért jól gondold meg mindig, mielőtt valamit cselekednél.
Ahányszor valakiről rosszat gondolsz, összpontosíts a testi és lelki egészségedre. Minden rossz gondolat ugyanis negatív energiákat vonz be, éppen ezért gondolataid ereje visszaszáll rád. Akárhányszor valakire gondolsz, egy energetikai híd képződik köztetek. Egy kapcsolatban a meg nem értettség abból adódik, hogy nem tudod állandóan irányítani, és saját képedre formálni a partnered. A kapcsolat kihűlése, a viszony megváltozása, a belső agresszió elhatalmasodása miatt is kialakulhat. A kommunikáció hiánya egy másik nagyon fontos tényező a kapcsolatok megromlásában, emiatt nem csak a szeretet múlhat el, hanem átfordulhat a dolog akár gyűlöletbe is. Bármilyen negatív szó, egy emelkedett hangnem, egy kiborulás sokkal károsabb hatással van arra, aki „küldi” az üzenetet, mint arra, akinek címezte. A veszekedés, a harag, a türelmetlenség egy romboló erőt indít be. Csupán a szeretet képes arra, hogy semlegesítse a rosszat.
Mindig bocsáss meg annak, aki megbántott, soha ne táplálj haragot tartósan senki iránt. Tisztítsd meg a lelked és a gondolatod azoktól a dolgoktól, amelyek negatív hatással lehetnek rád, és betegséget okozhatnak. Ne öleld magadhoz a problémáidat, ne tápláld őket azáltal, hogy állandóan róluk beszélsz, mert különben sosem fogsz tudni megszabadulni tőlük. Ha nem beszélsz róluk, könnyebben el tudsz távolodni tőlük. Ha szomorú, netán dühös vagy, semmiképp ne vidd haza magaddal ezt az állapotot, próbálj meg a lehető legnyugodtabb környezetet teremteni a saját otthonodban. A munkába nem szabad belehalni, a munkád élvezettel kell eltöltsön, látnod kell az értelmét, fejlődnöd kell általa. Abban a pillanatban, amikor a munkád nem egy kötelesség már többé, az egészségi állapotod is teljesen ki fog virágozni. Minél nagyobb szenvedéllyel és élvezettel végzed a napi tevékenységeidet, annál boldogabb és elégedettebb leszel. A bosszú helyett mindig inkább a megbocsátás lebegjen a szemed előtt. A megbocsátás hatására szárnyalni fogsz, a bosszú csak egy olyan béklyót köt a lábadra, amit te okoztál saját magadnak. A pozitív gondolkodás, a megbocsátás és a problémák elengedése kulcsfontosságú a testi és lelki egészség megőrzésében.
A "rontás" jelei és a manipuláció felismerése
Úgy érzed, hogy minden különösebb ok nélkül egyre több negatív dolog történik veled? A megérzéseid nem tévednek, nagy a valószínűsége annak, hogy rontás van rajtad - elmondjuk, mik a jelei, hogy valaki a háttérben áskálódik! Mi az a rontás? A rontás olyan energia, aminek a célja a másik ember életének megnehezítése, tönkretétele. Egyfajta mágikus támadásként kell gondolni rá, ami arra a feltételezésre épül, hogy mivel minden élőlény egy közös erőből táplálkozik, könnyű őket irányítani - már annak, aki ért hozzá. Tévedés ne essék, sokan értenek hozzá! Csupán közkeletű tévhit, hogy kizárólag boszorkányok és varázslók lehetnek képesek rontást "szórni"! Nagyon körültekintőnek kell lenni, főleg úgy, hogy általában olyantól jönnek az ártások, akiket ismerünk. A manipuláció és a negatív energiák felismerése és kezelése elengedhetetlen az önvédelemhez és a lelki békéhez.
A család dinamikája és a visszaköltözés kihívásai
Valóban belekerültél egy rossz spirálba, ahol egyre rosszabb a feszültségtűrésed, egyre könnyebben kikelsz magadból, bántod azokat, akiket szeretsz, és ezzel el is távolítod őket magadtól. Édesanyáddal biztosan nem alkottok „jó párost”, sok az ellentmondás, ki nem mondott vád és harag köztetek, ami napi szinten mérgezi az életüket. Sok családban előfordul, hogy munkanélküliség, szakítás, válás miatt visszaköltöznek a felnőtt gyerekek a szülői házba. Még ha átmeneti időszakról van is szó, nem folytathatjuk gyermeki életünket ott, ahol az elköltözés előtt abbahagytuk. Valójában új szerződést kell kötnünk a befogadó szülőkkel annak érdekében, hogy élhető legyen a közös életünk.
Ennek mindenképpen fontos része az időtartam, legalább hozzávetőleg. Ha azért költöztél vissza, mert munkanélküli lettél, akkor pl. az lehet a határ, ameddig elhelyezkedsz és összegyűjtöd a kauciót egy albérlethez. Amikor a gyerekek elhagyják a szülői házat, nemcsak a gyerekek, de a szülők élete is megváltozik. Üres fészek szindrómának nevezik a pszichológiában ezt a helyzetet. Az egyedül maradt szülők új élethelyzetben találják magukat, amihez alkalmazkodniuk kell. Ezzel együtt új lehetőségek is megnyílnak az életükben, egyre többet gondolhatnak magukra is. A hazaköltözéssel ezt a folyamatot akasztjuk meg. A szülő, akinek már „leállt" a szülői programja, egyszerre ismét szülői helyzetbe kerül, ami komoly visszalépés az életében. Sok esetben ez áll a kialakuló konfliktusok mögött. Ön is azért költözött haza, mert elvesztette az állását. Most már dolgozik, de otthon ragadt. Hosszú időn át össze voltak zárva, ezalatt elengedte önálló terveit. Ha kicsit tovább lép, pl. albérletbe költözik, kapcsolatuk sokat javulhat. A családi dinamika megértése és a felnőtt gyerekek visszaköltözésének kezelése kulcsfontosságú a harmonikus családi kapcsolatok fenntartásához.
A "rossz" értelmezése a magyar közmondásokban és a mindennapi életben
A magyar nyelv számos közmondással és szólással rendelkezik, amelyek a "rossz" fogalmát járják körül, különböző aspektusokból megvilágítva annak jelentését és hatását az emberi életre és kapcsolatokra. Ezek a mondások nem csupán nyelvi örökségek, hanem mélyreható bölcsességet is hordoznak az emberi természetről és a társadalmi viselkedésről.
A "Rossz. A disznónak is a rossza rágja ki a zsákot" mondás például arra utal, hogy a belső romlottság vagy hiba az, ami a leginkább kárt okozza. Nem feltétlenül külső ellenségre van szükség, ha az ember önmaga okozza a bajt. Ez a gondolat kapcsolódik a megfelelési kényszerhez is, hiszen a belső feszültség, az önmagunkkal való elégedetlenség belülről bomlasztja az életünket.
A "A halál a jót elragadja és a rosszat itt hagyja" vagy a "A jók között a rossz legrosszabb" azt sugallja, hogy a rossz a halandó élet része, és gyakran a jóval együtt, sőt, annak árnyékában létezik. A "rossz" nem abszolút kategória, hanem gyakran a kontextustól függ, és az emberi tapasztalatok sokszínűségét tükrözi. A közmondások általános bölcsessége, mint például "A henyélés minden rossznak anyja" vagy "Harag rossz tanácsadó", mind azt emelik ki, hogy a negatív tulajdonságok és érzelmek hogyan vezethetnek további nehézségekhez.
A "Könnyen tanulják a rosszat, nehezen a jót" és a "Mester nélkül is megtanulják a rosszat" azt hangsúlyozza, hogy az ember hajlamosabb a rosszra, és kevesebb erőfeszítést igényel a negatív minták elsajátítása. Ez is visszavezethető a megfelelési kényszerre, ahol a könnyebb utat, a konfliktuskerülést választjuk, ahelyett, hogy kiállnánk magunkért.
Ezek a közmondások és a mindennapi tapasztalatok mind azt mutatják, hogy a "rossz" fogalma komplex, és sokféleképpen nyilvánulhat meg az életünkben. Azonban az önismeret, a tudatosság és a felelősségvállalás segíthet abban, hogy a "rossz" ne uralkodjon el rajtunk, és képesek legyünk a negatív helyzetekből is pozitív kimenetelt faragni. Ahogy Stephen King mondja, a legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Az önmagunk megértése és elfogadása az első lépés afelé, hogy a rosszakarók szándékai ellenére is jól süljenek el a dolgok az életünkben.
