Az irodalom és a művészet világa tele van anekdotákkal, melyek sokszor jobban megvilágítják egy-egy nagyság személyiségét vagy egy korszak hangulatát, mint a legaprólékosabb életrajzi leírások. A „anekdota szinesz mindenkinek maga marha” kifejezés, bár első hallásra talán nyersnek tűnik, mélységes igazságot rejt magában: mindenki a saját maga által látott, megélt és értelmezett valóságot képviseli. Ez az írás is ilyen mozaikokból építkezik, bemutatva a múlt nagyjait, életük apró, mégis meghatározó pillanatait, humorukat, fájdalmaikat és a kor kihívásait.
Színpadi nagyságok és titkolt szenvedélyek: Újházi Ede és Szilágyi Dezső
A színházi világ a pletykák és a különös szokások melegágya. Újházi Ede, a neves színész, egyszer örvendezve újságolta, hogy Szilágyi Dezső, a direktor, a hosszú asztalnál fog ebédelni náluk. Újházi nehezen beszélt rája, mert a direktor oroszlán-természet volt: nem szeretett publikum előtt enni. Ennek oka egyszerű és emberi volt: sokat evett és mindig marhahúst fogyasztott, amit szeretett eltitkolni az emberek elől.
Amikor Szilágyi megkérdezte, mi jót lehetne enni, Újházi egy kis főtt marhahúst ajánlott. Szilágyi, bár elsőre meghorkant örömében, és híres kegyetlen száját kéjesen összecsücsörítette, gyanakvás ült ki az arcára. Zöld szeme végigkémlelt az arcokon, hogy nem settenkedik-e valamelyiken visszafojtott vihogás. A direktor vonakodása ellenére elfogadta az ajánlatot, mire Vampetics két kézzel hozta rettentő ezüst tálon az étel-monstrumot: egy hízott ökörnek tetemes részét. A kövér húsok rengő tengeréből, mint segélykérő karok, nyúltak ki a bordacsontok. Ez a jelenet pontosan visszaadja azt a kettősséget, amely sok művész életét jellemezte: a nyilvános szereplés és a magánélet titkai közötti feszültséget.
Egy fiatal költő fogadtatása és a tarhosi zeneiskola csodája
A művészpalánták útja gyakran göröngyös, de olykor váratlan és felejthetetlen élményekben gazdag. Egy interjúban egy fiatal költő elevenítette fel találkozását Vas Istvánnal, aki hosszan fixírozta őt. A költő már marha ideges volt, amikor Vas István elmondta, hogy írt róla egy hexametert. Ez a fogadtatás, a fiatal tehetség iránti azonnali elismerés, mély nyomot hagyott benne.
Ez az anekdota elvezet bennünket egy másik, meghatározó élményhez: a tarhosi zeneiskolához. Az ‘54-ben Pestre került költő Tarhoson, a zeneiskolában érettségizett le becsülettel, zenei szaktárgyakból is vizsgázott. Bár 17 éves kora körül eldőlt, hogy nem hegedűművész akar lenni, a zeneiskola évei mélyen meghatározták. Nem hálátlanságból hagyta ott a zenét, hanem azért, mert egy művészképzőbe került, ahol fegyelemre és alázatra nevelték. Ahogy ő fogalmazott, a zene fegyelmet követel, és ez az alap, ha beállsz egy kórusba, ott nem dúdolhatsz összevissza.
A tarhosi iskola egy csoda volt, Gulyás György, egy csodálatos, elszánt, energikus ember alapította a háború után. Barátaival, a debreceni tanítóképzőben együtt, elhatározták, hogy létrehoznak egy olyan intézményt, ahol Kodály jelszava - „a zene mindenkié” - szerint tehetséges gyerekeket oktatnak. Gulyás, fiatalemberként, Békés községből feljött Budapestre, és a Művészeti Tanácsba ment, ahol Kodály Zoltán beajánlotta. Egy papírral, amin bélyegző és minden volt, de semmire nem kötelezett, eljutott a békéscsabai megyei hivatalhoz, és megkapta a Wenckheim-kastélyt Tarhoson.
Gulyás hihetetlen rátermettséggel gyűjtött tanárokat, és országszerte toborozta a tehetséges gyerekeket. A Zeneakadémia tanárai, mint Orozó, a kürtös, Jenei, a fuvolaművész, és Zathureczky, az Akadémia későbbi igazgatója, Magyarország leghíresebb hegedűművésze, heti rendszerességgel jártak le Tarhosra, repülővel Békéscsabáig, majd autóval. A költőt maga Zathureczky is meghallgatta 15-16 éves kora körül, és azt mondta, végezze el szépen az iskolát, majd ő felveszi az osztályába. Ilyen magas színvonalú volt az oktatás és a légkör. Sok gyerekből remek zenész lett, például Szokolay Sanyi zeneszerző. Ez a „lelki állapot, ha szabad így mondani, ez az érzelmi magasság hallatlan hatással volt rá”, és ekkor kezdett verseket írni.
A költői pálya kezdetei és a fővárosi forgatag
A zeneiskolai évek után a fiatal költő egy új szenvedélyre talált: az irodalomra. Gyerekkora óta szenvedélyesen olvasott, Petőfi verseit kívülről tudta, és minden könyvet kiolvasott, ami a kezébe került. A versek írása természetes folytatása volt ennek a lelkiállapotnak.
A Rádiónak akkoriban nagyon remek irodalmi osztálya volt, amely induló tehetségekkel foglalkozott. Egy diákköltő versenyt hirdettek, és a költő barátja, tudta és engedélye nélkül, elküldte a verseit. Az eredmény megdöbbentő volt: első díjat nyert. Tizenhét évesen borzasztóan büszke volt, és „vérszemet kapott”. A Rádió továbbította a verseket, és három vagy négy verse megjelent egy fővárosi folyóiratban.
Az Írószövetségnek is volt egy részlege a kezdő fiatal költőkkel. Napi rendszerességgel küldött be verseket, és rendszeresen kapott választ. Ekkor ismerkedett meg Réz Palival, akivel máig töretlen barátságot alapozott meg. Ez a korai elismerés és támogatás megerősítette abban, hogy a költői pálya az ő útja. Bár becsülettel leérettségizett a zenei dolgokból is, és akár hegedűművész is lehetett volna, ha Zathureczky felveszi tanítványának, mégis a bölcsészkarra jelentkezett Pesten, sőt, vakmerően francia szakra.
A nyelvtudás terén Tarhos is fantasztikus volt, hiszen oroszul kötelező volt, olaszul, németül és franciául is tanultak. Bár egyiket sem tudta igazán az ember, az alapokat megkapták. A bölcsészkarra nem vették fel, így jogásznak állt vendéghallgatóként. Indexet kapott, de ösztöndíjat és menzajegyet nem. Fél év után, miután levizsgázott, hivatalosan is jogásszá vált, és ösztöndíjat is kapott. Bár nem tanult, és nem érdekelte a dolog, Pesten akart lenni, és vizsgázgatott döcögve, megbukva, utóvizsgákkal.
Az igazi egyeteme, ahogy ő fogalmazott, a Hungária Kávéház volt. Egy sportbolt helyén létesült, miután valamelyik újságíró kiharcolta. A kávéházak akkor be voltak tiltva, de a New York épületében, ami most szálloda lett, a szerkesztőségek sorakoztak, így a Hungária Kávéház megnyitása logikus lépés volt. Itt találkozott Orbán Ottóval, majdnem napra egyidős barátjával, kollégájával, akivel szintén vendéghallgatóként osztozott a menzajegy-nélküliség sorsában.
Sztálinváros építése és a népdalgyűjtés paradoxonai
A költői pálya kezdetén, még mielőtt a fővárosi irodalmi életbe besodródott volna, a fiatalember egy másik „egyetemen” is megfordult: Sztálinváros építkezésén. Pénzük egy fillérjük sem volt, így nyaranta inkább Tarhoson maradtak, ahol lehetett maradni. Azonban kamaszodott, és apjától sem kapott, mert nekik sem volt pénzük. Ekkor szinte kötelező volt, hogy minden iskolából fiúk és lányok jelentkezzenek önként Sztálinváros építésére. Barátjával jelentkeztek, lányok nem jöttek, hála Istennek, ahogy ő mondja.
Ez az élmény nem irónia, hanem szó szerint így történt. Tizenhat-tizenhét éves, viszonylag erős fiúk voltak, akik elbírták a lapátot. Egy óriási csarnokban aludtak, egy nemzetközi brigáddal összevágva, kubaiak vagy más nemzetiségűek is voltak mellettük az ágyakon. A brigádjuk feladata, amit egész nyáron csináltak, hihetetlennek tűnhet: kiástak egy elég nagy gödröt, majd betemették. A művezetőnek volt egy létszám, mondjuk 50 vagy 60 gyerek, és munkát kellett adni nekik, hiszen nem kaphattak fizetést munka nélkül. Egy rendes fiatalember volt a művezető, aki elmondta: „Gyerekek, ez van! Most pedig temessétek be!” Ez a tapasztalat, bár abszurdnak tűnt, a pénzt becsületesen megkapták, és mégis volt építkezés mindennek dacára. Az volt a jó élmény, hogy „1000 vagy 5000 vagy nem tudom, hogy hány ezer ember mégis csak felépítette Penteléből azt, amit.”
A fiatalok önkéntes táboraiban való fizikai munka, esetleg pénzért, nem volt rossz ötlet. Nem ártott egy hónap, két hét, sem fiúnak, sem lánynak, és nagyon jó volt a társaság. Ehhez a korszakhoz fűződik a népdalgyűjtés története is. Az iskola példaértékű volt, és már akkor félig tudatosan megfogalmazódott benne az emberben, hogy „milyen paradicsomba kerültünk bele.” Grófi kastély, parketta, zongora, park, gyönyörű díszpark. Gulyásnak az első dolga az volt, hogy az egész huszonvalahány holdas parkot körbekerítette szögesdróttal, mert a környékbeli parasztok mindig bejártak gyümölcsöt, diót lopni. Ez a drótkerítés azt is jelentette, hogy ragyogóan éltek: reggelit, uzsonnát, ebédet, vacsorát, fűtést, tanárokat, nevelést kaptak, zongorázni tanultak, úri életük volt. A hazai levelek azonban megmutatták a rettenetes különbséget.
A népdalgyűjtés egy poénra kihegyezett, de valóban megtörtént akció volt. Nyilván valamelyik tanár találta ki, jó szándékkal, hogy megismerjék nagy elődeik, Vikár Béla, Kodály Zoltán, Bartók Béla munkáját. Akkor még nem volt magnó, de tudtak kottát írni, képzett zenészek voltak. Brigádokat alakítottak, mert szólóban nem lehet úgy beszélgetni. Bekopogtattak a környékbeli házakba, cselédekhez, akik az uradalom körül éltek. Amikor cselédek voltak, akkor is szegények voltak, amikor pedig betört a szocializmus, az elképzelhetetlen volt. Földes, üres szobák, ágy nélkül, piszok. A gyerek ezt látta és érezte a szagokat.
Egy alkalommal egy családhoz kopogtak be, ahol éppen ebédeltek. Elkezdték ártatlanul, kamaszosan mondani a szövegüket: „Tetszik tudni népdalt?” A válasz a gyűjtés szónál akadt el, mert addigra lesöpörtek minden padlást, begyűjtöttek mindent. Ez a meghasadt világ, a meghasadt lélek, a szülők és fiúk helyzete máig sincs feldolgozva. Bár Rákosiék szörnyű dolgokat csináltak, mégis volt egy óriási lélegzetvétel, egy óriási felhajtó erő, ami sokakat felkapott. Az, aki a Wenckheim-kastélyból olyan zeneiskolát csinált, ahol a tanyasi gyerekek tanultak, az valami volt.
A népi kollégiumok tragédiája és Kodály politikai szerepe
A tarhosi zeneiskola, mint az utolsó népi kollégiumok egyike, tragikus sorsra jutott. Az ‘54-es időszakban szüntették meg az utolsó népi kollégiumot, és ez a tény máig nincs sem feldolgozva, sem igazán a köztudatban bent. Itt kezdődött a „gyilkolás”, a népi kollégiumok erőszakos megszüntetésével. Pestről nyírták ki őket, hiába volt Kodály a hátuk mögött, ő sem tudta megmenteni őket. Egyszerűen nem fért a begyükbe és a fejükbe, hogy mi az, hogy tanyáról jönnek, és hegedűművész, vagy zenész akar lenni.
Kodály, mint jó politikus, az ország kirakatembere is volt. A szovjetek is jártak hozzá. Kodály annyira okos volt, hogy azokat a borzasztó erős embereket - mint Dunajevszkij és Miljutyin - mind lehozta Tarhosra. Nagy autókkal jöttek, ők pedig mint valami óriási kirakatban ültek ott. Voltak kanyarok és ravasz ajánlatok, tulajdonképpen csapdák, de Gulyás már okosabb és dörzsöltebb volt annál, hogy belesétáljon. Az egyik ilyen ajánlat és csapda az volt, hogy a pannonhalmi apátság üresen tátongó, kifosztott épületét ajánlották fel nekik. Egy gyönyörű épületet, de Gulyásnak már volt annyi esze, hogy nem szabad beköltözni.
A „Nagy nemzedék” és Ady Endre különös portréja
Ez az írás nem szabályos emlékirat és nem komoly emlékképek visszaidézése, hanem csillogó, derűs mozaiksorozat egy eltűnt korból, olyan nagyságokról, akik a ma szellemi épületének alapjait rakták le. Ha itt-ott egy-egy mozzanat léhábbnak, komolytalanabbnak tűnik, ne érezzünk ki belőle kegyeletsértést. Az élet nem válogatja össze eseményeit a későbbi irodalomtörténetre való tekintettel nehéz és könnyű fajsúlyúnak. Akikről itt szó lesz, azokat sokszor a „Nagy nemzedék” jelzővel illették, ami némileg csüggesztő, de körülbelül meghatározza, mi az irodalom, a művészet.
Tizenöt-húsz évvel ezelőtt a Nyugat folyóiratban visszaemlékezik egy akkori író, közíró és közgazdász kiválóságunk Ady Endrére. Azt írja Adyról, hogy nagyon szeretett tárgyilagos lenni, és még érdekei ellen is tudott hallgatni igazságérzete szavára. Persze, akadt kivétel is ez alól. Egyszer a Nyugat szerkesztőségében Tersánszky Józsi Jenő, mint kezdő írócska, sorban üdvözleteket cserélt a jelenlevőkkel. Ez az állítás teljesen paffá tette a beszélő irodalomtörténészt, hiszen Ady Endre mindig elismerőleg nyilatkozott irodalmi működéséről, sőt az első írásos bírálatot is ő írta dicsérőleg az első regényéről. A közgazda szemleíró állítása azért döbbentette meg, mert pontosan emlékezett Ady Endrével való megismerkedésére.
Tihanyi Lajos, a festő, Ady Endre legszűkebb baráti körébe tartozott. Tihanyit egy féktelen nagybányai italozás alkalmával igen megkapta az elbeszélő „hőstette”. Tihanyi ezt a nem annyira írói, mint inkább ivói tehetséget okvetlenül meg akarta mutatni Adynak. Ady Endre estéli tanyája az Opera melletti Trenk vendéglő volt. Tihanyi süketnéma volt eredetileg, csak a világos helyen értette meg a szavakat, a szájmozdulatról. De azt kitűnően, kivált attól, akit megszokott, mint őt is. Mindenesetre ő maga nem hallva saját magát, rémesen bömbölt az embernek, ha akarata átviteléről volt szó.
A vendéglő tele volt káprázatos hölgyekkel, nem éppen zárdanövendékek sorából. Csupa elegáns, bűbájos fiatal teremtés szállta meg színes pillangókként a helyiség asztalait. Az összes női pillantás egy szurokfekete négerre összpontosult, a divatos dzsiggtáncosra, aki vadul falta bécsi szeletjét. Furcsán, kissé messziről dobálta a szájába a krumplit, nem volt elutasító, de túlzottan barátságos sem.
Tihanyi hűhózását némi mérsékletre intette Ady, közölte is vele, hogy előző éjszaka erősebben hajlott el a szokottnál a szesz élvezetével. Szilvaízes derelyét hoztak eléje tésztának, de két villával sem evett. Elmélyedve tolta el maga elől a tányért. Tihanyi nagyobb palack borrendelését leintette Ady. Csendes, elég vontatott csevegés indult meg közöttük, Olaszországi utazásokról folyt szó. Ady beszélt arról, hogy már tartózkodott az olasz félsziget csizmájának a szárán, a Pó-síkságon, és ugyancsak a csizma orrában, Szicíliában. Erre számára egészen különös tartást vett Ady, úgy, ahogy a legismertebb Ady-kép ábrázolja, előbb lekönyökölt, és semmibe tűnődött.
Ez a válasz idegenül, megzavarólag hatott az elbeszélőre. Pedig az őszinte volt. A hiba benne volt, nem tudta eléggé érzékelni, hogy Ady roskadt, beteg ember. Schöpflin Aladár irodalomtörténész szava döntő, és Déry Tibor írótárs is hitelesítette nyilvános vallomásban ezt az Adyval való esetet. Tehát nem az elbeszélő tévedett, hanem a közgazdász, Fenyő Miksa a visszaemlékezésében, aki sajnos az Amerikában kiadott feljegyzéseiben megismétli téves cikkét róla.
Ady, az ember, talán tudott, legfőképpen a borosasztalnál, jókedvű és kedélyes is lenni. Ady, a költő, aztán teljességgel nélkülözi a derűt, a kedélyt. Pedig hogy ez nem készakarat volt nála, azt nagyon érdekesen megírja róla Nagy Endre, a kabarécsillaggá emelkedett író. Amikor Adytól nagy sikerrel adatott elő a kabaréban megzenésített dalokat, Ady nagyban fogadkozott, hogy írni fog még a kabaré számára édes, könnyed, nevettető kuplészövegeket is. És valóban ezzel a szándékkal fogant meg Adynak több kis remeke, amilyen a párizsi lányról írt, meg Katóról, a parasztlánykáról.
Az elbeszélő maga is, egész sor, legkülönbözőbb helyeken és helyzetekben való találkozásuk során, azt jegyezte meg Adyról, hogy igen szűkszavú, zárkózott és riadtságig bizalmatlan még baráti körben is. Nevetni alig hallotta.
A Palermo kávéház, a „ponyvaközlöny” és a humorista Ady
A Palermo kávéház egy másik ikonikus helyszín, ahol Ady Endre is gyakran megfordult. A kávéháznak többek között volt egy rézrudas, függönyös páholya. Kabos Ede, Ady atyai barátja, támogatója, pártfogója, ott a páholyban írta délutánonként a cikkeit, zajban, sürgés-forgásban, hallatlan nyugalommal és gyakorlattal. Ez a páholy éjjel-nappal mindig tele volt látogatókkal. Körülbelül mindenki megfordult benne, aki haladó szellemi kiválóságnak számíthatott. Politikusok, tudósok, szobrászok, festők, újságírók, írók, építészek, tanárok kisebb-nagyobb köre vitázott, tárgyalt, dolgozott ebben a páholyban.
Ady józan, szófukar, mint rendesen. Ha megszólítják, összerezzen. Köhécsel, és furcsa, rekedtes, hadri beszédmodorában ejt egy-két mondatot, azt is csak köznapi ügyekről. Például arról, hogy Budapesten csak két embernek van még a párizsi új divat szerinti, lapos keménykalapja: Tihanyinak és Adynak. Tihanyi joggal keresztelte az új kalapformát „entellektüel pincsinek”. Ha komoly irodalmi vagy művészeti vagy politikai kérdés dobódott fel a páholyban, Adyt nem lehetett nyilatkozatra, sőt, látszólag, érdeklődésre sem bírni.
Egyszer a széthúzott függöny előtt a verhetetlen népszerűségű író, Szomaházy István jelent meg. Valakit keresett? Kabos Ede is fölfigyel. „Szervusz, Pistukám!” Szomaházy elvigyorodott erre, de láthatólag némi feszély csillogott a szemében. Magyarázatra szorul, miről van szó. Ebben a társaságban a Pesti Hírlapról, a leghatalmasabb sajtószervünkről, úgy beszéltek csak, hogy „a ponyvaközlöny!” Valaki „lórumlapnak” keresztelte el, mert a lórum kártyajáték sok figurája közül csak a legutolsót szokták játszani. Viszont Szomaházy István volt a Pesti Hírlap dicsősége. Éveken át folyt „Lila test és sárga sapka” című zsokéregénye, szinte lehetetlen tömegsikerrel. Szomaházy három szőrhegyét, a hegyes bajuszát és szakállát, a legtehetségtelenebb torzképrajzoló is papírra vetette néhány vonallal, mint később a nácicsászár Hitler Adolf kis bajuszát és homloktincsét.
Be kellett természetesen mutatkoznia Kabos Edén kívül mindenkinek. A tündökletes írócsillag nem titkolt önérzetével vagy esetleg zavarában, gyorsan, szinte dobálta odafelé mindnyájuknak a kezét. „Szomaházy! Szomaházy!” Üres hely csak egy kínálkozott neki a páholyban, ez Csáktornyai Zoltán festőművész mellett volt. Csáktornyai rosszmájúságáról hírhedett alak volt, nagybányai élharcos, a fiatalok csoportjából. Csáktornyai utánozhatatlan kaján bárgyúságot alakított ki képén. Szomaházy vérvörös lesz. Őróla nem tudni: kicsoda, mi a foglalkozása? „Szomaházy vagyok!” - ejti ki hangosan, tagolva. Önérzettől villog csíptetője mögül a szeme. De Csáktornyai mestere az alakoskodásnak. Rémülten, segélykérően néz körül. A páholy már kékül-zöldül az elfojtott pukkadozástól. Kabos Ede szigorúan mered Csáktornyaira. „Értem! Ez a neve.” Szomaházy kárhozatos nevetség tárgya. Érzi! Hörgésszerűen köhécsel. Válaszra sem méltatja Csáktornyait. „Író!” „Ja?… Utóbb sokat járok külföldön!” Ezzel az eset fölött napirendre térne a páholy, a külső látszat szerint. De a keblek a röhögéstől repedeznek. Szomaházy merő feszély. Szórakozottan vált néhány mondatot Kabossal. Végre is a páholy kínpad neki. Akkor aztán hiába tart Kabos Ede vad leckéztetést a tisztelt jelenlevőknek. Ilyen volt ennek a páholynak a levegője.
Egyszer az elbeszélőnek is alkalma nyílt hangos-jóízű kacajra fakasztania Ady Endrét. A Nyugat folyóirat akkor kezdett nagyobb szabású terjeszkedésbe. Véletlenül éppen az első ilyen vidékre való kiruccanás idején tartózkodott a szerkesztőségben. Busás fellépési díj, elsőosztályú fülke a vonaton. A pályaudvaron a város polgármestere fogadta üdvözlő beszéddel. A városba elegáns kétfogatúakon robogtak. Épp Adyval ült egy kocsin. Soha ennyire ideges embert el nem tudott képzelni. A szállásukra érve máris öltözni kellett át az ünnepségre. Ady kapkodásában elszakította nyakkendőjét. Az elbeszélő nyakkendője véletlenül kettő volt. De a frakkját ugyanaz a Kurtay Ernő nevű rajztanár cimborája adta kölcsön, aki első kéziratát elvitte a Nyugathoz. A frakk az ő véznább termetére lett szabva. Megint valami helyi nagyság üdvözölt. Aztán Ignotus főszerkesztő tartott bevezetőt. Valljuk meg, unalmas és hosszadalmas volt az indulás, főleg az éretlen ifjonc lelkiség magyarázta. Ady megrázóan szavalta el néhány versét. Két szakaszban búcsúzik benne a további írástól. A sikerét, a ráadások követelését a közönségtől, ifjonti elfogultsággal is elsöprőnek kellett tartani.
Persze, hogy humoreszket olvasott föl. Az elbeszélő eléggé mulatott rajta. Előző éjjel a fellépési díj előlegéből hajnalig ricsajozott pajtásával. A közönség a tizedik mondatánál már hangosan kacagott. Ez csak fokozódott az olvasás folyamán. Bele is tapsoltak itt-ott. Az irodalmi estet pompás díszvacsora koronázta meg. Az asztalnál szemközt ült vele Ady Endre. A kérdés, ami felmerült, hihetetlennek tűnt: „Hát az asztalterítő!” „Hogy?” „Igen!” - bólintott a hölgy finom mosollyal. - „Mert rövid asztalterítőt tettek a felolvasó asztalra. Magának hosszúak a lábai, messze kilógtak alóla. Maga nagyon ideges volt. Elkezdte rázni a lábát. A közönség ezen elkezdett nevetni. Maga azt vélte, a felolvasásán nevetnek, és még jobban kezdte rázni a lábát.” Ajjaj! Ady, félfüllel odahallgatva a hölgyre, nevetésre fakadt. Jó lecke volt.
Ady mint humorista is szerepelt, erről szemtanútól, együttszereplőtől értesült az elbeszélő, Ady puszipajtásától, egy polgármestertől. Ady mint ifjú újságíró és költő működött Nagyváradon. Sokat jártak együtt a Pöce-parti bodegákba. Egyszer a rendőrkapitány, aki mindkettőjük jó barátja volt, megrótta őket, mert éjjeli, tilos csendháborítással illetik a békés lakókat. „De gyerekek! Ne húzzátok le az orcámról a bőrt. Két ilyen tekintélyes egyén. És úgy viselkedtek, mint két kanász.” Húsz korona büntetést kaptak. Ady gazdag barátja rögtön leszúrta. Csak hát az ördög megint beléjük bújt egy éjjel a szesz alakjában. Megint kornyikáláson kezdtek. „Hát ez az ígéret? Etye-petye-lefetye! Nem akarlak látni többet itt benneteket!” „Nem-nem-nem rendetlenkedünk többet!” Jól van! Újabb mulatás, újabb utcai üvöltözés. Jön a rendőr. „Ne zörögjön, biztos úr!” Nincsen olyan gyötrelmes, komor sors, amelyiknek ne akadnának enyhületes, vidám, kedélyes órái is. Ady Endréről minden életrajzírója csupa sötét, érzelmes vagy éppen érzelgős színt vetít elénk.
Ady és a New York kávéház: barátságok és félreértések
Egy éjjel, azaz már hajnalfelé, az elbeszélő benézett a New York kávéházba, ahol Ady Endrét látta konyakoskupicával és szódavízzel. Amikor megkérdezte: „Mi az, Józsika?”, Ady Endre arckifejezése bizonyos riadtságot öltött. Az elbeszélő megbánta ostoba válaszát, és Bölöni Györgyre gondolt, Adynak talán legbensőbb barátjára. Ady arca megenyhült, és újra felvetette rá nyájas tekintetét. „Isten vele, Nagymesterem!” „Ja?… Hát isten áldja, Józsikám!” Nem úgy festett az egész, hogy Ady megsértődött a viselkedésén. Ő tudta a Palermóból, Kaffkától, Tihanyitól, akik leveleztek vele szülőhelyére, hogy kétlaki életet folytat Budapest és Nagybánya között.
Az elbeszélő azonban lemondott arról, hogy Ady Endrével töltsön pohár mellett néhány órát, mert sok pletykát hallott róla. Bölönivel aztán egész sereg, csöndes és duhajkodó órát töltött. Bölönit ott közlékenységi roham érte utol, Adyval foglalkozott főleg mint olyan barátjával, aki voltaképp nem tud a világon senkivel osztozni a kölcsönös szeretetben. Bár Bölöni könyvét Adyról nem bújták át a megillető alapossággal, de Bölöni nevén nevezett egy csomó embert, akikkel szemben Ady Endre heves félelmet és irtózatot titkolt. Mindezeket jól megjegyezték, és nem akartak azok közé tartozni, akik bármi vonatkozásban kellemetlen érzést keltenek Ady Endrében. Ezért aggódott az elbeszélő, hogy az első buta mondata zavarba ejtette Adyt ott a New York-i hajnalban.
Rágondolt első regényéről, a „Viszontlátásra, drágá…”-ról írt bírálatának egy-két mondatára. Hálás akart lenni valamiképpen Ady Endrének, és ha már ő írta róla, hogy felkelti írását, hát egy verset írt hozzá. A Nyugathoz küldte. Hirtelenében azt sem tudja, a Nyugat közölte-e, de valószínűleg igen. Szemtanú szerint Ady Endre, amikor kezébe adták a verset, előbb felcsillanó szemmel, sőt némileg megilletődve olvasta el. „Látod!” És keserűen, csüggedten tette le a költeményt. Bár nyilvánvaló, hogy nem rá vonatkozott megrovólag a megjegyzése, hanem azokra a kontár utánzóira, akikről elhitte, hogy kisajátíthatják zsenijét is.
József Attiláról halála után egyre-másra jelentek meg emlékezések, közöttük hiteles és kitűnő írások is. Ugyanez áll Ady Endrére is, ha nem akkora mérvűleg, mint József Attilára. Papp Viktor, ahogy mondják, a porban játszott együtt Ady Endrével a Szilágyságban. Az elbeszélő szégyenkezne, ha Papp Viktor is írt volna Adyról nagyobb lélegzetű, jelentékeny emlékezést, és ezt nem ismerné. Mint legfiatalabb tag, ő is ahhoz a kis társasághoz tartozott, amelyet Kabos-páholy néven tartottak számon a Palermo kávéházban. Papp Viktor itt nagyon elvétve jelent meg. Ady Endre sűrűbben. Adynak másik esti, italozásos tanyáján, a Három hollóban vagy Trenkben, nem tudni, vajon Papp Viktor mulató társa volt-e. Rendszerint a Kaffka Margit Márvány utcai lakásának közelében vacsoráztak. Az Alkotás utca sarkán, ahol most gyógyszertár működik, hatalmas terjedelmű vendéglő terpeszkedett.
Megesett egyszer vagy talán többször is, hogy Papp Viktor, nem kényúrilag, csak jóbarátilag kivette a cigánybanda prímásának kezéből a hegedűt, és ő vezényelte a zenekart! Ady énekelt is vagy dúdolt. Érdekes, hogy mindkét éneket a legtökéletesebb népi alkotásnak tartotta Ady, sőt a cigányok is annak tartották. Az ugrós dal tényleg az is volt. Hódmezővásárhely szülötte, egy javíthatatlan iszákos marhakupec, aki ott is halt meg az útfélen, egy télen, szerezte szövegestől, zenéstől Ady kedvenc dalát. De sokkal több dala is terjedt szájról szájra a részeges Nótás Szabónak. Csak ezek már szűkebb hazájában rekedtek, nem ismerték őket országszerte. Ady dalának mi sem bizonyítja jobban a népszerűségét, hogy a paródiája is megszületett a nép körében.
tags: #anekdota #szinesz #mindenkinek #maga #marha