Ázsia, a Föld legnagyobb kontinense, számos természeti csodát rejt, amelyek közül kiemelkednek a sós tavak. Ezek a lefolyástalan víztömegek, melyek gyakran szélsőséges környezeti adottságok között helyezkednek el, nem csupán lenyűgöző látványt nyújtanak, hanem egyedülálló ökoszisztémáknak és fontos geológiai folyamatoknak is otthont adnak. A „sós tó” gyűjtőfogalomba beletartoznak a változatos kémiai karakterű vizek, a nátrium-hidrogénkarbonát/karbonát dominanciájú szikesektől a kloridokban és szulfátokban gazdag tengermelléki lagúnákig. Ezen tavak száma és mérete rendkívül változatos, a hatalmas Kaszpi-tengertől a csupán időszakosan megjelenő, sekély medencékig. Az alábbiakban részletesebben megvizsgáljuk Ázsia legjelentősebb sós tavait, kiemelve a Tibeti-fennsík, Irán, Közép-Ázsia és a Közel-Kelet különleges víztömegeit.
A Tibeti-fennsík - A „Világ víztornya” és sóstó rendszere
A Tibeti-fennsík, melynek átlagos tengerszint feletti magassága meghaladja a 4500 métert, területe pedig 2,5 millió km², méltán rászolgálhatna az „ezer tó országa” névre. Észak-déli irányban mintegy 1000 km, kelet-nyugati irányban pedig 2500 km kiterjedésével ez a régió ad otthont a világ legnagyobb és legmagasabban fekvő magashegységi tórendszerének. Gyakran „a világ legnagyobb víztornyának” is nevezik, hiszen itt ered Ázsia több nagy folyója, mint például a Brahmaputra, az Indus, a Gangesz, a Szalven, a Mekong, a Jangce és a Sárga-folyó. A fennsíkon körülbelül 1500 kisebb-nagyobb tó található, melyek együttesen 24 183 km² területűek.
A NASA Terra műholdjának MODIS sugárzásmérőjével 2008. december 18-án készült felvétel is tanúsítja a régió kiterjedt tórendszerét. A nagyobb, tengerészkék színűnek látszó tavak többnyire jégmentesek, míg a kisebb, türkiz színűeket jég borítja. A képen jobbra lent jól látható a Cangpo áttörése a Himalája vonulatán, a hegységtől délre pedig a folyó szétterülése - immár Brahmaputra néven - a síkságon. A képen balra lent, a Himalája gerincétől északra látható a Paiku-tó.
Ezek a tavak általában lefolyástalanok, vizük a felhalmozódó ásványi anyagok miatt enyhén sós (brakk). A térség két legnagyobb tava a Siling Co és a Nam Co. Utóbbi a Föld legmagasabban fekvő sós tava, vízfelszíne 4718 méter magasan helyezkedik el a tengerszint fölött. Hossza mintegy 79 km, legnagyobb szélessége 25 km. 2006-ban végzett mérésekkel megállapították, hogy területének felén 90 méternél mélyebb, és a tavat gleccserek táplálják. A 4530 méter magasan fekvő Siling Co alig valamivel kisebb, nyúlványaival együtt valaha egy nagyobb tó része lehetett.
A Tibeti-fennsík
A NASA Aqua műholdjának MODIS spektrométerével 2010. november 10-én készült felvételen a Cangpótól északra fekvő tavak láthatók. A tavak eltérő színárnyalata eltérő mélységüknek, a bennük található üledék mennyiségének és a mikroszkopikus élőlényeknek köszönhető.
A Himalája gleccsereinek szerepe a tórendszerben
A harmadik felvételen a Himalája hófödte csúcsai láthatók. A hegyeket egész évben hó borítja, az utánpótlás két időszakban érkezik. A téli hó decembertől májusig rakódik a hegyekre, elsősorban a hegyvonulat nyugati részén. Május végén kezdődik a nyári monszun, amely nedves levegőt szállít a Himalája keleti része felé, és ott szeptemberig eső vagy hó formájában okoz csapadékot.
A Himaláját az ázsiai és az indiai kéreglemezeket egymás felé nyomó tektonikus erők hozták létre. Ez a folyamat 40-50 millió évvel ezelőtt kezdődött, a Himalája egésze 25-30 millió éve kezdett felfelé nyomulni, míg a hegység fő gerince 2,6 millió éves. Az ISS fedélzetéről készített felvételen észak felől látható a Himalája 2300 km hosszú vonulata, előtérben a Paiku-tóval. A 6100 méter átlagos magasságú Himalájából kiemelkedik a Mount Everest és a világ harmadik legmagasabb hegycsúcsa, a 8586 méteres Kancsendzönga. Az ISS053-E-357550 jelű felvételt az ISS 53. állandó személyzetének egyik tagja 2017. december 11-én készítette Nikon D5 digitális kamerával, 500 mm fókuszú objektívvel.
A tektonikus erők működésén kívül a Himalája térségének másik geológiai jellemzője az aktív gleccserek jelenléte, amelyek a hegycsúcsok folyamatos erózióját okozzák. A gleccserek olvadékvize a tavakban gyűlik össze, például a Paiku-tóban, mely részben jéggel borított. A tó déli felében fokozatosan mélyül, 60 méter mélységig, míg az északi felében hirtelen 70 méternél mélyebbé válik. Átlagos mélysége 41 méter, ezért a Paiku-tó több hőt tárol a környék sekélyebb tavainál. A monszun időszakban, júliustól szeptemberig csekély a párolgás, a csapadéknak és az olvadó gleccsereknek köszönhetően a vízszint gyorsan emelkedik. Októbertől decemberig az erős párolgás és a csekély vízutánpótlás következtében viszont a vízszint számottevően csökken. Amikor télen teljesen jég borítja a tavat, a vízszint nem változik, azonban a szakemberek kimutatták, hogy a víz lencseként összegyűjti az erős magashegységi napsugárzást. Amikor a jégtakaró felszakadozik, a víz átadja az összegyűjtött hőt a környező levegőnek, aminek a hőmérsékletre és a csapadék mennyiségére gyakorolt hatása kimutatható. Az ISS fedélzetéről 2022. február 19-én készített felvételen a részben befagyott Paiku-tó részlete látható. Az ISS066-E-150477 jelű felvételt az ISS 66. állandó személyzetének egyik tagja Nikon D5 digitális kamerával, 1150 mm fókuszú objektívvel készítette.
A Paiku-tó 4591 méter magasan fekszik, a nepáli határ közelében, a Cangpo és a Himalája fő vonulata között. Hossza 27 km, a képen látható legkeskenyebb részén csupán 6 km széles. A lefolyástalan tavat 5700-6000 méter magas hegyek veszik körül, ezek gleccsereinek olvadékvize táplálja, bár a víz nagyobb része elnyelődik a laza szerkezetű talajban, még mielőtt elérné a tavat. Ha a tó vízszintje elérné a körülbelül 1200 métert, akkor kiöntene, és a kiömlő víz a Cangpóba jutna.
Az iráni sós tavak pusztulása és a globális tanulságok
Irán bonyolult geomorfológiai helyzetéből adódik, hogy folyóinak csak egy kis része ömlik a világtengerekbe. Az ország területének döntő hányada lefolyástalan terület, amely részét képezi Földünk legnagyobb lefolyástalan területének. Ez a terület a Volga folyó vízgyűjtőjétől egészen Mongóliáig húzódik. Az iráni hegyvidék zegzugos vízgyűjtőjének kialakulása összefügg az Afrikai és Indiai kontinenslemezek északra vándorlásával, így a Tethys és Paratethys tengerek részmedencékre tagolódásával és megszűnésével. A felgyűrődő hegységek láncolatai között sok apró lefolyástalan medence képződött, mint például az Urmia-, Bakhtegān-, Namak-tavak medencéi, a világ 26. legnagyobb sivataga, a Dasht-e Kavir, vagy éppen a 27. (az agyag- és sós-sivatagok általában a száraz, lefolyástalan területek legmélyebb pontjain alakulnak ki, ahol a lefutó vizek időszakosan összegyűlnek).
A Bakhtegān-tó, mely egykor Irán második legnagyobb tava volt (bár az iráni tavakat vízfelszínük területe alapján nincs túl sok értelme rangsorolni, mivel teljesen évszakfüggő a méretük), 2017 októberére teljesen kiszáradt. Ez a Perszepolisztól keletre, egy lefolyástalan terület mélyedésében elterülő tó egykor 3500 négyzetkilométeres víztükrével, megannyi flamingó és vándormadár otthonával az elmúlt évtizedben fokozatosan eltűnt. Iránban ez sajnos nem egy elszigetelt eset, hanem általános jelenség. Ha jelképet kellene választani a száraz területek tavainak eltűnéséhez, az Aral-tó sorsa lenne a legmegfelelőbb. Iránban és Afganisztánban is hasonló, de kevésbé közismert esetekkel találkozhatunk, ráadásul mindegyik tó eltűnése hasonló okokra vezethető vissza.
Szemfüles földrajzos olvasóink már a kezdő mondatba beleköthetnének, hiszen Irán legnagyobb tava a Kaszpi-tó, második az Urmia-, és csak harmadik a Bakhtegān-tó. Iráni tavakat vízfelszínük területe alapján amúgy nincs túl sok értelme rangsorolni, teljesen évszakfüggő, hogy egy adott időpontban melyik tó éppen mekkora.
Agyag- és sós-sivatagok általában a száraz, lefolyástalan területek legmélyebb pontjain alakulnak ki, ahol a lefutó vizek időszakosan összegyűlnek. A vízfolyások a szállított hordalékot szemcseméret alapján a medence alján lerakják, közülük a legkisebb szemcseméret, az agyag jut el a legtávolabb. Lerakódva sima felszínt képez, egyben meggátolja a víz elszivárgását. Az elszivárogni képtelen víz felhalmozódik, kialakul a tó. Az intenzív párolgás miatt ez a víz utánpótlás hiányában időszakosan teljesen elpárolog, maga után hagyva az oldott ásványokat és sókat. Egyensúlyi állapotban, ha a hozzáfolyás és a párolgás kiegyenlíti egymást, a tó hosszabb távon fennmaradhat. Ha azonban a klíma szárazabbá válik, a sós tó bepárlódik, azaz a sótartalom olyannyira megnő (320 g/L), hogy a víz az élővilág számára halálossá válik.
A lefolyástalan területen nem csupán a tavak, de a beléjük ömlő folyók is javarészt időszakosak. Az általunk tárgyalt terület két említésre méltó állandó folyója Afganisztánban a Hindukus déli lejtőjén eredő Helmand, amely a Szisztáni-medence mélyén található Hámun-tóba ömlik, valamint Iszfahán folyója, az "életadó" Zāyanderūd.
A kiszáradás okai és következményei
Iránban a csapadék eloszlása térben és időben egyaránt egyenlőtlen. Nyugat-Iránban sok helyen meghaladja a csapadék mennyisége az évi 500 millimétert, de jellemzően 300 milliméter felett van. A középső és keleti országrészben mindenhol 150 milliméter alatt marad, a medencék legmélyebb részén azonban az 50 millimétert sem éri el. Nem véletlenül ebben az országrészben találjuk a legtöbb kiszáradó tavat. A legcsapadékosabb hónapok télen fordulnak elő, nyáron, júniustól szeptember végéig szinte alig hullik csapadék. A hegyekben (Elburz, Zagrosz, Hindukus) télen elraktározott hó kedvezően befolyásolja a folyók vízutánpótlását. A napsütéses órák magas száma, valamint a rendkívül magas nappali hőmérséklet - a Dasht-e Lut sivatagban a 70 fok is előfordul - pillanatok alatt képes felszárítani a nyáron vízutánpótlásukat vesztő sós tavakat.
A posztglaciális időszakban, körülbelül 10 ezer évvel ezelőtt a táj még egészen más arcát mutatta. A hegyekből lecsorgó olvadékvíz, valamint az ázsiai monszunok által szállított csapadék kiterjedt tóvidékeket táplált, amely változatos élővilágnak adott otthont. Ékírásos feliratok tengerként írják le ezeket a tavakat, méretük és nyilvánvalóan sótartalmuk miatt. Ami azonban meglepő, hogy ezeken akkoriban hajóztak is, tehát a nagyobb vízfelszín mellett rendelkeztek a hajózáshoz szükséges vízmélységgel is. A korabeli tavi színlők nyomozhatók a tavak partján, különböző magasságokban. A kiszáradás gyakorlatilag kisebb-nagyobb ingadozásokkal a jégkorszak vége óta tart. Ahogy az éghajlati övek észak felé vándorolnak, úgy szűnt meg előbb a csapadék utánpótlása és vált egyre szárazabbá az éghajlat. Ilyen száraz környezetben az élet csak úgy maradhat fenn, ha egy köldökzsinóron - időszakos folyón vízutánpótláshoz jut. A tavasszal érkező csapadék és olvadékvizekből táplálkozó vízrendszerek lehetőséget biztosítanak az élővilágnak és az emberi megtelepedésnek. Ha azonban a vízutánpótlás akadozik, vagy megszűnik, ez az élet könnyen eltűnhet.
Az időszakos sós tavak vízfelülete jó hatással van a környező területek éghajlatára, a párolgás csökkenti a hőséget és csökken a porviharok kialakulásának lehetősége. Otthont és szaporodó helyet biztosítanak a vándormadarak számára. Az utóbbi fél évszázad szárazabb és melegebb periódusai nem kímélték ezeket a sós tavakat. 1960 óta több elhúzódó aszály sújtotta Irán tavait. Jellemzően januártól áprilisig tart a tavak feltöltődése, ezután a párolgás szinte azonnal átveszi a szerepet a hozzáfolyástól. Áprilistól januárig folyamatosan apad a tavak vize, szerencsésebb esetben azonban a medencék legmélyebb részein mindvégig marad némi víz. Szerencsétlenebb időszakban már júliusban kiszáradnak, mint például 2017 őszén a Bakhtegān-tó. Ekkor a Bakhtegān Nemzeti Park munkatársai és a környékbeli falvak lakói körülbelül 1000 flamingócsibét mentettek ki a biztos halálból, ugyanis a fészkelőhelyük előbb száradt ki, minthogy megtanultak volna repülni. A madarakat a tó nyugati részébe szállították el, ahol a nemzeti park vizet vásárolt a helybéliektől, hogy legalább a tó egy részét újra megtölthessék vízzel, ahol a flamingók felnőhettek.
Északnyugat-Irán legnagyobb, a világ egykor hatodik legnagyobb sós tava az Urmia napjainkra elveszítette 1970-ben mért 5500 négyzetkilométeres vízfelszínének 90%-át, mindössze a tó északi medencéjében maradt némi nyílt vízfelület. A Szisztáni-medence tavai 2000-2004 között teljesen kiszáradtak, a part menti vegetáció 99%-a elpusztult, a mezőgazdaság összeomlott, a lakosság elveszítette mindenét és elköltözött.
A tavak kiszáradásának okai között fel lehet sorolni az időjárási viszonyokban bekövetkezett változásokat. 1985 és 2010 között eltelt negyed évszázad alatt csökkent az éves átlagos csapadékmennyiség - az Urmia-tó medencéjén konkrétan évi 40 milliméterrel (1967-2006). Nőtt az átlaghőmérséklet, csökkent a havas napok száma, nőtt a párolgás üteme, valamint drasztikusan nőtt a napsütéses órák száma. Egyedül a levegő páratartalmában nem történt változás. Ezek közül akár egy tényező romlása is negatív hatással lehet a lefolyástalan területek mélyén fekvő sekély, általában 1 méter mély tavakra.
Az éghajlati elemek változásán túl az emberi hatásokat is ki kell emelni. A vízgyűjtő területeken emelt duzzasztóművek és víztározók, a szabályozatlan és korszerűtlen öntözéses földművelés, a lakosság számának növekedése és az ezzel szorosan összefüggő lakossági vízfogyasztás jelentősen csökkentette a tavak vízutánpótlását. Az Urmia-tó katasztrófájához kellett egy forradalom is. 1979 előtt a környező dombokon szőlőt termesztettek és bort készítettek. A forradalom után az alkohol tiltólistára került és a gazdálkodók "szomjasabb" növényeket kezdtek termeszteni; napraforgót, búzát, almát, cukorrépát. Az öntözés érdekében duzzasztották a tó vízgyűjtőjén lefutó vízfolyásokat.
Irán majdnem mindegyik sós tava a Ramsari egyezmény hatálya alá tartozó védett élőhely. A vándormadarak számára létfontosságú, hogy a vándorútjukon valahol megpihenhessenek, élelmet találjanak. Ilyen vándormadár a Magyarországon is élő gólya is például. De kihalás fenyegeti az iráni gepárdokat (Acinonyx jubatus venaticus) is, egyedszámuk már alig éri el a 100-200 példányt Horaszán tartományban. Remélhetőleg nem jut az 1950-es években kihalt Kaszpi-tigris sorsára. Ahogy a Szisztáni-medence katasztrófája is példázza, nem kell ahhoz háború, hogy tízezrek kerekedjenek fel Európa felé, elég két-három aszályos év, amikor a szárazság miatt egész megyék élővilága pusztul ki. Mindez rengeteg anyagi kárt okoz az országnak, bár a GDP-ben pozitív oldalon jelennek meg a helyreállítási költségek. Az iráni elnök, Hasszan Róháni választási programjába is belekerült a tó megmentése. Irán milliárd dollárokat fog elkölteni egyedül az Urmia-tó újjáélesztésére, ez a tíz éves környezetvédelmi terv lesz a legnagyobb az ország történelmében. 2015-ben már elköltöttek 660 millió dollárt, hogy korszerűsítsék a vízgyűjtő terület elavult öntözőberendezéseit, hogy lehetőleg csökkenjen a vízveszteség.
Közép-Ázsia és a lefolyástalan tavak
Közép-Ázsiáról a legtöbbünknek két lefolyástalan tó jut eszébe: a Kaszpi és az Aral. Pedig több is van, és azok sem kevésbé érdekesek. Tekintsünk most kicsit keletebbre; Kazahsztán, Kirgizisztán és Kína határvidékére. Bolygónkon Közép-Ázsia a világtengertől legtávolabb eső terület, ahol ráadásul igen magas hegyláncok is húzódnak. Nem csoda hát, ha a lefolyástalan tavak és medencék legfontosabb régiója. Képünkön két ilyen területet is találunk: északnyugaton a Kaszpi-tengertől idáig nyúló medencét, délkeleten pedig a Takla-makán sivatagnak helyet adó Tarim-medencét. A kettő között húzódik az óriási Tien San-hegység (magyarul: az Égi hegyvidék), melynek csúcsa, a Jengish Chokusu majdnem 7500 méteres magasságig emelkedik.
Az Amu-darja és Szir-darja szerepe a régió tavainak életében
Közép-Ázsia óriás folyói az Amu-darja (ókori görög nevén Oxus) és a Szir-darja (ókori görög nevén Jaxartes) évezredek óta környezetük, és az ott élő kultúrák, államok vagy birodalmak legfőbb életadói - éltetői. A „Világ tetején” (a Pamírban), 4.525 m magasságban, a jégmezőkből eredő „Amu-tenger” (a perzsa darja szó jelentése tenger) a mai modern Türkmenisztán legfontosabb vízforrása, míg a Tien-sanból alázúduló „Szir-tenger” Üzbegisztán legnagyobb sivatagi tava, a Balatonnál 20x (húszszor) nagyobb vízkészletű Ajdar-kul (Ajdar-tó) táplálója.
Az összességében 2.620 km hosszúságú folyó a „Világ tetején”, a Pamírban ered, „valahogyan” 4.500 m magasságban. A „valahogyan” kifejezés a forrása körüli bizonytalanságot jelöli: A területtel foglalkozó geográfusok legalább négy különböző helyszínt határoztak meg, mint a jégmezők, vagy gleccserek jegének olvadékvizéből összegyűlt „kezdővíz”. A két leginkább elfogadott eredet az 1./ 4.130 m magasan lévő Zorkul-tó, s az abból kiömlő Pamír folyó (Tádzsikisztán), illetve 2./ az Alaj-völgyében eredő Kizil forrása, 4.525 m magasságban (Kirgizisztán). A folyó a Vahs és a Pandzs összefolyásától viseli az Amu-darja (üzbégül Amudaryo) elnevezést, így medencéje 4 mai modern országot köt össze: Tádzsikisztánt, Afganisztánt, Türkmenisztánt és Üzbegisztánt. Az ókori görög-római geográfusok Oxus néven emlegették a titokzatos folyót, aminek magashegységi szakaszai akkor még teljesen elérhetetlenek és így ismeretlenek voltak. John Wood brit expedíciója „találta meg” s írta le először a Zorkul-t és vidékét, 1838-ban. Az első térképeken a tó a nem túl egyszerű „Lake Victoria in the Pamirs” nevet kapta, annak érdekében, hogy ne keverjék esetleg össze Kelet-Afrika óriás tavával, a Lake Victoriával. A jégsapkákkal takart hegyekkel körbeölelt Zorkul-tó, a „Világ tetejének” egyik legtöbbet emlegetett rejtett kincsévé vált, az „elérhetetlen határok” szimbólumává. Az Oxus - Amu-darja felső szakaszának felkutatásában, feltérképezésében a magyar Stein Aurél játszott úttörő szerepet az 1900-as évek első harmadában. A folyó ma elterjedt neve az Amu - Türkmenabad városának régi neve, Amul; és a darja - tenger perzsa nyelven - szavak összetételéből adódik. Az „Amu tenger” sárga víztömege az örök hó világából érkezett Közép-Ázsia napégette alföldi tájaira, s megállíthatatlanul hömpölygött a Kara-kum és Kizil-kum sivatagok vidékén át az Aral-tóba.
A perzsa Sáhnáme (Királyok könyve), Abul Kászim Manszúr Firdauszí Kr. u. 1.000 körül írott verses eposza az Amu-darján túli (a folyó jobb partja) területeket jelölte „Tur földje”-ként, vagyis Turánként. A mitikus múlt történeteiben, legendáiban használt Turán kifejezés a VII. század végétől egyre többször került át a mindennapi szóhasználatba: Az ÉK-i sztyeppékről mind nagyobb tömegekben költöztek a folyó mellé azok a nagyállattartó türk népek, akik a letelepedett perzsáktól eltérő nomád életformát hoztak magukkal. A „Tur földje” elnevezés az idők folyamán a „Türkök földje” értelmezéssé módosult. A Turáni-alföld (angolul Turanian Basin) elnevezés a XIX. század derekától jelent meg a térképeken.
Az Aral-tó tragédiája és az Ajdar-kul születése
A Tibeti-fennsík
A szovjet tervgazdálkodás mindig óriási célokat jelölt meg a dolgozó nép számára - ahogy akkor tartották, dolgozó nép érdekében. Voltak olyan célok is, amiknek volt valami értelme - de a legtöbbnek inkább nem… s csak tisztességesen soha meg nem fizetett erőfeszítésekbe kerültek. A Karakum-csatorna (türkménül Garagum kanaly) építését 1954-ben kezdték meg. Neve az első években természetesen Lenin géniuszát hirdette, elsődleges célja a rizs- és gyapot termesztő állami gazdaságok felvirágoztatása volt. Az 1988-ban lezárult mega-építkezés lezárásakor 1.375 km hajózható csatornát adtak át a dolgozó népnek. A sivatagi öntözési célok mellett ez a csatorna kellett, hogy ellássa ivóvízzel a gyorsan fejlődő türkmén főváros, Ashabád lakosságát. A mai, független Üzbegisztán és Türkmenisztán vízgazdálkodásában is kulcsszerepet játszó „Amu-tenger” vízkészletét a végletekig kiaknázták - kiaknázzák. A Karakum-csatorna kiágazása és a folyó deltája közötti, alsó szakaszon olykor rendkívül alacsony a vízszint. A „régi módon”, végeláthatatlan tömegben hömpölygött előttünk a Pamír jégmezőinek édes vize. A túlpartot (a folyó bal partja, vagyis a türkmenisztáni oldal) csak távcsővel lehetett látni… Hogy mi történhetett?
Az Aral-tó kiszáradása, eltűnése az elmúlt 3 évtized egyik legteljesebben feldolgozott, legismertebb ökológiai témája, a szakirodalomban- és a bulvársajtóban (közösségi médiában) egyaránt. Tanulmányok, cikkek ezrei születtek / születnek a témakörben, szorgosan átvéve egymástól a sivatagban az oldalukra billent néhai halászhajók szomorú fotóit. Mi lehet ennek az oka? A Mennyei-hegyekben (Tien-san) eredő, több mint 2.200 km hosszú Szir-darja „megregulázását” az 1960-as években gyorsította fel a szovjet tervgazdálkodás… Egyszerre munkálkodtak a folyó védőgát rendszerének kialakításán, illetve Sardara vízerőmű (ma Kazahsztánhoz tartozik) építésén. A Nura-tau hegység északi előterében elterülő, mélyen fekvő Arnaszaj-síkság sós-és agyagos medencéi hihetetlen változáson estek át néhány hónap alatt: 1970 februárjára egy 250 km hosszú, 15 km széles tó keletkezett. Ez lett az Ajdar-kul (üzbégül Aydar Ko’li). Mintha mindez nem lett volna elég… az Aydar-tó mellé két további, frissen feltöltődő víztömeg és „kinőtt”, név szerint az Arnaszaj- és a Tuzkan tavak. A Kizil-kum sivatag délkeleti, mélyebb fekvésű területei így 18 hónap leforgása alatt afféle beltengerré váltak. Megszületett egy új földrajzi fogalom: Az Ajdar-Arnaszaj-tórendszer.
Az élet nagyon gyorsan keresi új helyét, nagyon gyorsan „töri útját” a sokasodás felé. Ez történt a mi Balatonunknál 20 X nagyobb víztömegű (A Balaton víztömege 1,9 km³ - az Ajdar-kul-tóé 44,3 km³; a „Magyar tenger” vízfelülete 592 km² - az Ajdar-tóé /két testvértava nélkül!/ 3.000 km²) Ajdar-kul esetén- és vidékén is. A sivatagban akár egyetlen hal kifogása is világra szóló csoda. Az Ajdar-kul vízkészlete kiegyensúlyozottabbá teszi a Szir-darja éves vízjárását is, ezzel is segítve az Északi-Aral méretének növelését, természeti körülményeinek rehabilitálását. Az „Új-Aral” Üzbegisztán turisztikai kínálatának rendkívüli (és rendkívüli méretű) színfoltja, adottsága. A szinte lakatlan Kizil-kum sivatagban hullámzó végtelen, és kristálytiszta víz áprilistól - október végéig (7 hónapon át) várja a strandolókat. Partjain több jurta-tábor működik, a sivatagi öko-programok teljes vertikumát kínálva. „Ez a mi tengerünk sokkal jobb, mint Európa vagy a Karib-térség bármelyik agyonreklámozott, túlárazott nyaralóhelye” fogalmaz nyugodt meggyőződéssel Murat, angolul is elég jól beszélő sofőrünk.
A Balhas-tó, az Isszik-Kul és a Turfan-mélyedés
A Tien San-hegyvidéktől északra találjuk a megközelítőleg 17 000 négyzetkilométeres Balhas-tavat. Igazi sztyepptó: átlagmélysége alig hat méter, legmélyebb pontja 26 méter, így a területéhez viszonyított átlagos mélysége a Balatonénál is kisebb. Az Aralhoz hasonlóan ez is apadóban van: a hegyvidék felől érkező fő tápláló folyóinak egy részét öntözésre használják, ez a vízmennyiség hiányzik a tóból. A középkor és az újkor nagy részében, a XIX. századi orosz-kínai határszerződésig ez volt a Kínai Birodalom északnyugati határa, a hegyvidék felé eső terület. A nagyított képen különösen szép az Ili folyó deltája a tó nyugati szakaszának déli oldalán.
Lényegesen kisebb, mintegy 12 balatonnyi a délebbre fekvő, mélykék színű Isszik-Kul felszíne. Az 1600 méter magasan, a Tien San völgyében található sós tó nagyon mély: 600 métert meghaladó mélysége miatt köbtartalma igen nagy; e szempontból a világ kilencedik tava. A tótól keletre láthatjuk a Tien San legmagasabb, havas gerinceit, a völgyek magasabb részein gleccserekkel.
A Tien San keleti végénél nem is annyira a Bosten-tó a vidék fő nevezetessége, hanem az úgynevezett Turfan-mélyedés. Itt a felszín 155 méterrel süllyed a tengerszint alá, ez a Földön (a Holt-tenger árka után) a második legmélyebb szárazföldi pont, mélyföld. A legmélyebb ponton az éghajlat miatt nincs állandó sóstó, a felvételen csak egy fehér foltot, sólerakódást láthatunk itt, a kivágat északkeleti sarkában látható felhőktől délre húzódó völgyben. A Bosten-tavat is a hegyvidék, itt nyugat felől tölti fel egy, a növényzettől zöldes színű folyódelta.
A Kaszpi-tenger - A világ legnagyobb sós tava
A világ legnagyobb sós tava a Kaszpi-tenger vagy Kaszpi-tó, Európa és Ázsia találkozásánál, Oroszország, Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Kazahsztán és Irán között. Sótartalma körülbelül 12 ezrelék, ami a tengerek vizének egyharmada. 2018-ban a környező országok megállapodása értelmében tengerré nyilvánították, pedig igazából tó.
Sós tavak a Közel-Keleten és Európában
A kontinensek mindegyikén találunk sós tavakat, amelyek becsült össztérfogata (104 000 km³) csaknem eléri az édesvizekét (125 000 km³). Számos nagy kiterjedésű tó van közöttük (pl. Kaszpi-tenger), de döntő többségük sekély, többnyire időszakos vizes élőhely.
Abu Dhabi külvárosában fekvő rezervátum több mint 200 vándormadárfajnak ad átmeneti otthont. A legnagyobb sztárok természetesen itt is a flamingók, akik jelentős populációval képviseltetik magukat. Több ezer példányuk él itt, olyan nagy a számuk, hogy a rezervátumot Flamingóvárosnak is szokták nevezni. A védett terület egyébként számos élőhelyet foglal magába, az édesvízi és sós tavaktól kezdve a dűnéken át, a bokros és fás területekig bezáróan.
Ha a Dubai-Hatta autópályán a sivatag felé vesszük az irányt, olyan, mintha nem is a Földön járnánk. A Mars felszínét idéző táj látványa egészen lenyűgöző. A Big Red névre keresztelt homokdűne pedig a koronája mindennek. Az Al Hamar rendkívül népszerű a helyiek és a természeti látnivalók iránt érdeklődő külföldiek körében. A 100 méter magas dűne tökéletes helyszínt biztosít a homokdeszkázók számára.
Amikor a hőség átveszi az uralmat a városban, Hatta az egyik olyan hely, ahová a helyiek visszahúzódnak. Keleti fekvése miatt a forróság itt általában enyhébb. Hattába érkezve a fenséges sivatagokat hegyek váltják fel. Kicsit délebbre fekszik a Hatta-gát, itt nyugodt, türkizkék víz öleli körül a zord hegyeket. Hatta a természet és a szabadtéri sportok rajongói számára tökéletes választás.
Mangrove erdők az Egyesült Arab Emírségekben sokfelé előfordulnak, de Abu Dhabihoz közel eső Mangrove Nemzeti Park az egyik legszebb közülük. A nagyszabású építkezések az itteni mangrove állomány jelentős részét veszélybe sodorták, ezért a kormányzat jelentős erőfeszítéseket tett a megmaradt erdőségek megóvásáért. Ennek részeként tették látogathatóvá ezt a területet is, bízva abban, hogy az ide érkezők felismerik, ezek a természetes ökoszisztémák megóvásra szorulnak. A területet legjobban a víz felől tudjuk felfedezni ezért érdemes csónakba pattanni, amit a helyszínen bérelhetünk is.
Nem teljesen természetes, viszont lenyűgöző a koncepció: trópusi esőerdő egy üvegházban, egy modern metropolisz kellős közepén. A hőmérséklet és a páratartalom a trópusi esőerdőt idézi. Sétánk közben teljes mértékben ott is érezhetjük magunkat. Gyíkok, lajhárok, kígyók, madarak és más vadon élő állatok népesítik be a parkot, amelyek a biodóm mind az öt szintjén együtt élnek. Szintről szintre bejárhatunk egy-egy ökoszisztémát, megfigyelhetjük az állatokat, sőt olykor még interakcióba is kerülhetünk velük.
Mindössze 30 perces autóútra Dubai-tól fekszik ez az ember alkotta sivatagi oázis. Több mint 200 madárfajnak ad otthont, köztük a veszélyeztetett sztyeppei sas és az ázsiai houbarának! A tavak a piknikezők kedvelt célpontjai, így számítanunk kell némi forgalomra is. Sokan még sátrat is vernek itt, hogy szemtanúi lehessenek a különlegesen szép sivatagi naplementének is. A Love Lake kivételével itt nincsenek kényelmi létesítmények, magunknak kell gondoskodnunk az élelemről és a megfelelő mennyiségű vízről.
Sós tavak Romániában és Ukrajnában
Romániában a legnagyobb ilyen tó a Techirghiol-tó, amely a Fekete-tenger partján, Techirghiol, Eforie Nord és Eforie Sud települések között található. Hossza 7500 m, maximális mélysége 9 m, sótartalma pedig meghaladja a 90 g/l-t. Az átlagos vízhőmérséklete általában közel áll a levegő hőmérsékletéhez. A magas mineralizáció miatt a Techirghiol-tó vízhőmérséklete fagyás nélkül 0 ° C alá süllyedhet. Már a 19. században ismert volt gyógyító iszapja. Egy másik hasonló tó a Siutghiol-tó, amelyet a köznyelvben Mamaiai-tónak is neveznek, hossza 7,5 km, legnagyobb szélessége 2,5 km és legmélyebb pontja eléri a 17 métert. Az 1900 hektár területű állóvizet egy 300 méter széles homokpad választja el a Fekete-tengertől, ezen a homokpadon helyezkedik el Mamaia. A tavon egy sziget is található, az Ovidiu-sziget.
A belföldi és nemzetközi turizmus egyik fontos célpontja a szovátai Medve-tó, amely a világ legnagyobb heliotermikus tava. Erdély Holt-tengerének is nevezik, sókarszton jött létre 1875-ben. Alakja kiterített medvebőrre hasonlít, ezért lett Medve-tó a neve. Sótartalma a felszínen 100 g/l, mélyebben 220-300 g/l. Vize a helioterm (hőtározó) jelenség következtében 35°C-ra is felmelegszik 2 méter mélységig; a tó kialakulásakor egyébként a legmelegebb rétegében 80°C-ot is mértek. Hőmérséklete az utóbbi évtizedekben a beömlő édesvíz megcsappanása és a fürdőzők miatt csökkent: a tó vize ugyanis állandóan keveredik, ami meggátolja, hogy a felszíni édesvízréteg megakadályozza az alatta lévő sós víz kihűlését. A legnagyobb hőmérsékleti értéket a szezon elején, júliusban mérik, mely augusztus végére jelentősen lecsökken. A Medve-tó különleges összetételű sós vize és a tóparton található iszap számos betegség gyógyítására alkalmas.
Ukrajnában, Aknaszlatinán az egykori sóbánya helyén van egy sós tó, amelynek vizét magánvállalkozások rekreációs fürdőmedencékhez használják fel. A Fekete-tenger ukrajnai partvidékén is vannak sós vizű lagúnák, például a Tuzly-lagúnák, melyek összterülete 206 km², mélységük pedig legtöbb 1,6-2,5 m. A lagúnákat a Fekete-tengertől egy 29 km hosszúságú, 60-400 m széles homokföveny választja el. Ugyancsak a Fekete-tenger partján, közel a Duna-deltához található Ukrajna területén a Sasik-lagúna, ennek területe 215 km².
Sós tavak Cipruson és Görögországban
A híres európai sós tavak közül érdemes még megemlíteni Cipruson a lárnakai tórendszert, amelyen tavasszal több ezer flamingót figyelhetünk meg. Cipruson több sóstó található, amelyek általában a madarak számára kedvelt költőhelyet, táplálékforrást jelentenek. A görögországi Kilkisben található a Pikrolimni sós tó, amely csak mintegy félméteres mélységű, és az ország egyetlen sós tava.
A szikes tavak sajátosságai és jelentősége
A szikes vizek kémiai karakterét a nátrium-hidrogénkarbonát/karbonát dominancia, az alacsony, vagy közepes szalinitás, viszont erős lúgosság (pH> 9) jellemzi, amely egyértelműen megkülönbözteti őket a sósvizektől. A szikes tavak megtalálhatók minden kontinensen, de elterjedésük világszerte csak szűkebb földrajzi régiókra korlátozódik. A jellegzetes szikes tavak általában nagyon sekély (1 méternél sekélyebb) és változó kiterjedésű, lefolyástalan időszakos, vagy ingadozó nyílt vizű vizes élőhelyek, melyek különböző geológiai üledékrétegeken alakultak ki a Kárpát-medence sajátos hidrogeológiai és kontinentális klimatikus adottságai között, a földtörténeti közel jelen (pleisztocén) végén és a jelenkor (holocén) elején. Állapotukat és elterjedésüket jelentősen befolyásolják az antropogén hatások az utóbbi két évszázadban.
A szikes tavak a felszín alatti vízrendszerek felszíni kiáramlási területeinek zárt vízrajzi medencéiben találhatók. A hazai szikes vizek között leggyakoribb a szódás (NaHCO3) alaptípus, de emellett az anionokat tekintve a szódás-kloridos és szódás-szulfátos altípusok is előfordulnak. A szalinitás (oldott sótartalom) széles tartományban (1−50 g/l) változik (a tengervíz átlagos szalinitása 35 g/l), míg a pH-t tekintve állandóan lúgos környezet (8−10). A sziki lebegőkandics egy néhány milliméteres, karotinoidoktól élénk piros színű evezőlábú rák, amely a szürkés-fehér zavaros vizű szikes tavak zooplanktonjának jellegzetes karakterfaja. A fenéklakó és planktonikus közösség, a jellegzetes növény- és állatvilág összetétele tükrözi a szódatartalom, a zavarosság és trofitás erős strukturáló szerepét, valamint az időszakos tavakban állandó halpopuláció nem tud kialakulni.
A Kárpát-medence ökorégió természetföldrajzi sajátosságaiból adódóan Európa egyik legmagasabb biodiverzitású térségei közé tartozik, mellyel összefüggésben kiemelt jelentősége van a vizes élőhelyeknek és ezen belül a szikes tavaknak. A szikes tavak Eurázsiában területarányosan legnagyobb számban a Kárpát-medencében találhatók, ami megerősíti a különleges ökoszisztéma funkciójuk jelentőségét a térségben, így megismerésük és megőrzésük érdekében Magyarországnak jelentős nemzetközi lehetőségei és kötelezettségei is vannak. A szikes tavak az EU élőhelyvédelmi irányelv (92/43 / EGK) szerint kialakított Natura 2000 hálózatban a kiemelt jelentőségű élőhelyek közé tartoznak, és jelentős részük az EU madárvédelmi direktíva (79/409/EGK) szerint kijelölt különleges madárvédelmi terület, továbbá a legfontosabb szikes tavi madárgyülekező helyek a „Ramsari Egyezmény” jegyzékében is szerepelnek. Sekély, időszakos jellegük, sajátos hidrogeológiai rendszerük miatt különösen érzékenyek a vízgazdálkodási beavatkozásokra és a klímaváltozással járó kiszáradási folyamatokra, ezért ma már a legveszélyeztetettebb vizes élőhelyek közé tartoznak. A szikeseket káros és felszámolandó területeknek tekintették a XIX‒XX. században, elsősorban mező- és halgazdasági hasznosítás alá próbálták vonni több-kevesebb sikerrel.
A legnagyobb kiterjedésű szikes állóvizünk a Fertő (315 km²), melyet a „legnyugatibb sztyepptó” (a sztyeppterületeken előforduló különféle jellegű állóvizeket felölelő természetföldrajzi gyűjtőfogalom) elnevezéssel is illetnek. További nagyobb természetes szikes jellegű állóvíz még a Velencei-tó (27 km²). Egy igazi, nem vizes élőhely típusú szikes tavunk is van: a Szelidi-tó (elszikesedett dunai morotvató). Az időszakosan kiszáradó, sekély, egy hektárnál nagyobb nyílt vízfelületű természetközeli állapotú szikes tavak száma 77, vízfelületük kiterjedése 4489 hektár volt a Kárpát-medencében 2010-ben. A felső-kiskunsági Zab-szék a Kárpát-medence legjellegzetesebb, fehér vizű időszakos szikes tava.
A szikes tavak megítélése és hasznosítása jelentősen változott az elmúlt másfél évszázad során. Hajdanában a kiszáradt tómedrekből kézi erővel összesöpört, biológiailag aktív természetes sziksót sziksógyárakban tisztították, majd mosásra használták, és a szappangyártás egyik alapanyaga volt. A természetes szikes tavi szóda tisztító hatása felülmúlja a szintetikus szódáét amellett, hogy önmagában a szóda (Na2CO3) lúgos oldódásának is van tisztító hatása. Kevesen tudják, de ezért a szikes tavakból izolált mikroszervezeteknek meghatározó szerepe volt a bioaktív mosóporok biotechnológiai kifejlesztésében is. Mivel a mikrobiológusok már régóta felfigyeltek arra, hogy a szikes tavakat benépesítő baktériumoknak igen magas a fejlődéstörténeti és funkcionális anyagcsere diverzitása, ezért az evolúciókutatás, valamint a biotechnológiai terén is nagy jelentőséggel bírnak ezek az élő „laboratóriumok”. Emellett a szintetikus szódagyártás feltalálása (1793) óta a szóda az egyik legnagyobb mennyiségben gyártott vegyi anyag a világon, valamint jelentős élelmiszeradalék (szódabikarbóna: E 500) is. A szikes tavakat sokáig gyógyvizeknek tartották hazánkban és aktív fürdőélet folyt, illetve helyenként még folyik (pl. Szelidi-tó) a lúgosságuk miatt kellemes selymes tapintású alföldi szikes vizekben. A gyógyászati felhasználás is helyenként még fellelhető, például a szerbiai Ruszanda-tónál működő állami rehabilitációs intézetben a szikes iszapot alkalmazzák orvosi kezelésre, melynek gyógyhatásában a sziksó és a lúgosság mellett a különféle szerves és biológiailag aktív anyagoknak is szerepe van. Magyarországnak még jelentős kihasználatlan tartalékai vannak a balneológia terén a szikesek vonatkozásában.