Az esztergomi Előhegyen található egykori Babits-villa, ma a Babits Mihály Emlékház, amely 2013 óta a Magyar Nemzeti Múzeum egyik intézménye. Ez a hely nem csupán egy épület, hanem egy időutazás Babits Mihály, a magyar irodalom egyik legnagyobb költője, írója, esszéistája és műfordítója életébe és alkotói világába. A költő 1924. március 27-én vásárolta meg ezt a présházat, melyet feleségével, Tanner Ilonával (Török Sophie-val) és lányukkal, Ildikóval együtt, ha csak tehették, itt töltöttek a nyarakat. Esztergom ezzel a döntéssel nem csupán egy nyaralóhelyet kapott, hanem egy szellemi központtá vált, melynek kisugárzása a mai napig érezhető. A ház története, átalakulásai és az azt övező anekdoták mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Babits esztergomi öröksége „közös ügy” legyen, összekötve a múltat a jelennel, a költő Esztergomát Esztergom Babitsával, a mindenkori olvasókkal.
Az esztergomi vonzalom: a Dunától a fecskefészekig
Babits Mihály Esztergomhoz fűződő viszonya már az első pillanattól kezdve mély és meghatározó volt. Amikor először érkezett a városba, egy hajóról pillantotta meg az esztergomi tájat, a Várhegyet, rajta a Bazilika roppant tömegét. Ez az élmény rabul ejtette a költői lelkét. Később le is jegyezte ezt az érzést: „A valóságos, eleven Esztergomot hajóról pillantottam meg először, a Dunán: s ez csakugyan olyan volt, mintha valami fenséges és szent királyi székhelyre vonulnék be” - kezdi a Szent István városa című írásában. A táj, a történelmi múlt ismerete és a városban lelt barátok mind hozzájárultak ahhoz, hogy Babits rögtön el is döntse, itt lesz második otthona, mivel a táj a szekszárdi dombokra emlékeztette. „Kertem az egész táj, hol óriás csiga kétszarvú dómjával e bölcs bazilika" - írta Dal az esztergomi bazilikáról című versében Babits Mihály. Ez a mondat magában foglalja azt az inspirációt és mélységet, amelyet a környezet a költő számára jelentett.
A Duna „nagy varázsló”, kölcsönösen hat mindnyájunkra, titkon és nyilvánosan vele élünk, mint egy életosztó szeretővel. Szeretjük mi a Dunát nagyon. Mindnyájan emlékszünk arra a percre, amikor először pillantottuk meg a folyót. Az élet döntő látomásai ilyenek. A nagyság és erő, élet és álom, biztonság és hagyomány érzelmei fogták meg szívünket. Vizének tükrén felcsillant egyéni sorsunk s nemzetünk sorsa is erősen. A táj néha világnézet. Egy életre döntő hatással van a gyermekkori táj. Az első természeti kép alakítja ki alapszemléletünket, képzeletünk állandó színpadát.
A ház megvásárlásának története is izgalmas. Babits Mihályt felkérték, fordítsa le Dante Paradicsomát. A feladat teljesítése után a megrendelő által fizetett, jelentős összegű honoráriumot Babits ügyvéd barátja, dr. Nagy Zoltán értékpapírba fekteti. A szerencsének köszönhetően két hét alatt megduplázza annak értékét. Amikor Babits megkapja a banki értesítőt, felrohan hozzá, és megkéri, hogy helyezze a pénzt stabilabb pénznembe, nehogy elveszítsék annak értékét, hiszen a korona árfolyama akkoriban meglehetősen ingadozó. Ezek után Nagy Zoltán dollárba helyezi a pénzt - annak árfolyama pedig épp akkor megugrik. Így, néhány héten belül Babits szerencsésen megnégyszerezi az eredeti összeget.
Így merül fel újra Esztergom neve. Első útjuk Visegrádra, Gizellatelepre vezet, az ottani fürdőben töltenek néhány hetet, majd azt követően kezdenek Esztergomban ingatlanok után érdeklődni. Ekkor már vannak helyi barátaik, akik ismerik Babits Mihály ízlését: egyikük az esztergomi Előhegyen talál egy kis présházat verandával, hatalmas kerttel, amelyben szőlőtőkék vannak, és nagyon szép panorámával a városra. Ezt veszi meg aztán a költő 1924 márciusában Toldezsán Istvánnétól, a tulajdonostól 35 millió inflációs koronáért. A Dante-fordításért kapott honorárium volt a kulcs, hogy ezt, jobban mondva az akkor eléggé lepukkant állapotban lévő présházat meg tudják vásárolni maguknak - erről eleinte mindenki próbálta lebeszélni őket. Amikor a költő megkapta a viszonylag nagyobb összeget, felmerült bennük, hogy esetleg ruhát vesznek rajta Sophie-nak, de mivel már régóta motoszkált bennük, hogy milyen jó lenne egy kis ház tulajdonosának lenni, ügyvéd barátjukhoz fordultak segítségért.
A fecskefészek építése és szépítése
Babits a házat „fecskefészeknek” nevezte, utalva Arany János idézetére: „Nem is úgy épült, hogy századokig álljon,/ csak múló tanyául, mint a fecskefészek.” Az eredetileg szoba-konyhás házat Babitsék évről évre bővítették, újabb helyiségeket toldottak hozzá, épp úgy, ahogy a fecske építkezik. Amikor barátai levélben érdeklődtek, hogy hogy áll az esztergomi ház, akkor is azt írta: ez a fecskefészek épül, egyre szebb lesz. Amint egy kis pénzhez jutottak, mindig hozzáépítettek valamit a házhoz, vagy kibontottak egy korábbi falat, és átalakítottak vele egy szobát. A boldogság szigete volt ez ott fenn a hegyen, a tornáccal, a hatalmas kerttel és a panorámával, messze a nagyváros zajától és a bérházakkal teleépült, szürke Budapesttől. Amint beköszöntött a napsütés, úgy hagyták maguk mögött a VIII. kerületet.
A ház belső falait is különféle idézetekkel, freskókkal díszítették. Kedvenc íróktól, kedvenc művekből választottak hozzá mondatokat. A szobájába vezető boltívre Horatius A fösvényhez című ódájából választott idézetet: „Non ebur, neque aureum…" - áll a falon, azaz „Sem elefántcsont, sem arany”. Kardos László fordításában a teljes mondat így hangzik: „Ivor- és aranylapok / nem tündökölnek otthonom faláról". Ugyanennek a boltívnek a belső oldalán a Szigeti veszedelem sorai állnak: „Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet". Ezek a feliratok nemcsak díszítették az otthont, hanem Babits szellemi világába is betekintést engedtek. A freskókat Einczinger Ferenc bankár, az esztergomi Takarékpénztár igazgatója, tehetséges festőművész készítette, aki Babits 1924-es esztergomi letelepedésének legnagyobb segítőjeként életre szóló barátságot kötött a költővel. Einczinger Ferenc 1926-ban Babits Mihály portréját is megalkotta.
Az autogramfal: irodalmi találkozóhely a hegyen
Az esztergomi ház egyik legkülönlegesebb és legismertebb része a híres aláírásfal. A verandáról ma is pompás kilátás nyílik a Várhegyre, a Bazilikára, a Dunára. Itt található a méltán híres autogramfal, ahová a Babits-ház vendégei: a kor tekintélyes írói, költői, irodalmárai, művészei hagyták örökül kézjegyüket. Izgalmas beleveszni a legnagyobb írók és művészek (Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Szerb Antal, Kosztolányi Dezső stb.) neveinek bogarászásába, és felfedezni, hogy mennyi mindenki megfordult a költőnél.
A fal története Einczinger Ferenctől, Babits helyi barátjától származik, akinek borospincéjében egy fal őrizte a család vendégeinek kézjegyét. Babits Mihály úgy gondolta, nála is megfordul annyi neves vendég, hogy érdemes lenne aláírásaikat gyűjteni. Meg is kérte Einczinger Ferencet (aki a ház freskóit is készítette), hogy alapozza le a falat, és felül virágfüzérrel díszítse azt. Mivel pedig Babits maga szerette volna eldönteni, vendégei közül ki szerepeljen a falon, minden látogatónak egy puha szenet adott, hogy azzal írja fel oda a nevét. Amikor a vendég elment, feleségével kiültek a verandára, nézték az aláírásokat, és azon kezdtek el vitatkozni, kinek az autogramja maradhat a ház falán.
Volt azonban egy úriember, akit Nagy Endrének hívtak, őt a kabaréműfaj megteremtőjeként tartják számon Magyarországon. Ő már többször járt Babitsnál, hosszú-hosszú heteket töltött nála Esztergomban. Észrevette, hogy bár a vendégek szénnel írják alá a nevüket, legközelebb, amikor arra járt, már festve látja őket a falon - ráadásul csak jóval kevesebbet, mint azelőtt. Rájött így a turpisságra: mivel pedig ő maga nem akart lemaradni a falról, eldöntötte, hogy megkeresi azt a festéket, és azzal írja majd alá. Átkutatta az egész házat, majd, mikor megtalálta a freskó festéket tartalmazó vödröt, megkérte Babitsot, hogy hadd helyezze el kézjegyét a falon. Amikor Babits ráállt és elment szenet keresni, ő bement a házba, és előszedte a festéket. A falra azt írta: „Nagy Endrék”, utalva fiára is, akit szintén Nagy Endrének hívtak. Alá felfestette a fiát és önmagát, rajzolt egy nádfedeles házikót: az ajtóban Móricz Zsigmond áll, kezében két kőtáblával, amelyeken a parancsolatok vannak, mellette pedig Babits Mihály mint Szent Péter, glóriával, kezében a kulccsal. A ház felé egy irodalomra szomjazó vándor igyekszik. Amikor Babits ezt meglátta, pánikba esett: Nagy Endrével megbeszélték, hogy az ajtó melletti aláírás, és a két rajzolt alak megmaradhat, viszont a nádfedeles házikónak mennie kell.
A házigazda szerette „vizsgáztatni" látogatóit, akiknek általában ez fejtörést okozott. Szerb Antal egyik látogatása alkalmával azonban megfejtette a feladványt: a részlet a Szigeti veszedelemből származik, ahol a török ifjú énekében, az évszakvers-betét nyárra vonatkozó, láttató leírásában olvasható.
Alkotás és pihenés: a Babits-évek Esztergomban
Babits Mihály 1941-ig, egy év kivételével, tizenhét nyarat töltött itt - az utolsókat már rohamosan romló egészségi állapotával, súlyosodó betegségével küszködve. A ház megvételét követően tizenhárom nyarat töltöttek itt Babitsék. Tavasszal, amikor az idő már kellemes, és fűtés nélkül is a szobákban lehet tartózkodni, akkor költöztek ki a családdal, és az őszi fagyok kezdetével tértek vissza Budapestre.
Rengeteget dolgozott itt, Gellért Oszkár volt az egyik leggyakoribb vendég, hiszen közösen szerkesztették a Nyugatot itt fent. De a szerkesztés mellett rengeteget írt és fordított is itt. Itt született többek között Az Istenek halnak, az ember él kötet verseinek jelentős része, ahogy a Jónás könyve is. Babits Mihálynak számos kötetén dolgozott itt, többek között a Sziget és tenger, valamint Az Istenek halnak, az ember él című verseskötetekben található művek is jelentős része is itt készült. Esztergomban írta az Ildikó, a Búcsú a nyári naptól, az Esős nyár, az Ősz és tavasz között című verseket éppúgy, mint a Jónás könyvét és a Jónás imáját.A verseiben rendszeresen megjelent az esztergomi táj, a bazilika, az idill, a történelem - érdekes olvasni, hogyan érinti, hogy a házukból már egy másik ország partjait látja.
Az Előhegy már Babits életében is írói zarándokhely lesz: nem csak a család használja ezt a házat, attól fogva, hogy az lakhatóvá válik, hívva és hívatlanul egyaránt állítanak be vendégek. Velük együtt töltik itt a nyarakat, együtt is dolgoznak. Mivel nagyon sokszor pesti ügyeket is intéz Esztergomból, gyakran magukat a szerkesztőségi üléseket is itt tartják, a hegyen, vagy a város kávézóiban, így Babits Mihály törzshelyén, a Központi Kávéházban is.A kertet egyébként nemcsak szemlélődésre és pihenésre használták, de igyekeztek önellátók is lenni, maguknak termelni a zöldséget, gyümölcsöt.
Babits igényes volt, de nem szerette a magányt. A félreértést az szülte, hogy aki szenvedéllyel szavalja a horátiusi procul negotiist, az vallja is azt. Valóban Babitsnak van ilyen verse: „nyájas magasságban csüng dombtetőn a ház, de én zordon ülök benne mint Jeremiás.” De ő nem elvonuló próféta volt. Nemcsak a siránkozó nézője a lenti világnak. Őrszem inkább. A műveltség, az emberi világ magas figyelő posztján, ahogy szintén leírta: „egy írógéppel, mint tört vitéz egy rozzant gépfegyverrel”. Kevés művészi magányt látott közelről az, aki Babits hegyi házára az elefántcsont-torony szót kimondta. Az elefántcsont drága anyag, ára az ókorban az aranyéval vetekedett. Tornyot abból legfeljebb asztali díszül csináltatott, akinek volt módja még olyannal is ékeskedni. Babits elefántcsont-tornyában alulról beszivárgott, felülről becsöpögött a víz, a vakolat megpúposodott és lehullt a falról, a költő házaspár maga kente rá az aranyfestéket. A szél meghasaltatta a gyertyalángot, éjjelente megemelgette a függönyöket, a könnyebb takarót. Az esztergomi elefántcsont-torony olyan volt, mint általában a nem érvényesülésre, hanem a mesterségükre adó művészeké, akik dacolnak akár a szegénységgel is.
Török Sophie fotói és a költő portréja
Török Sophie-nak, a költő feleségének és több neves kortársuknak köszönhetően gazdag fényképanyag maradt fenn Babits esztergomi éveiről. Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött „VARÁZSGÖMB” Babits Mihályné Török Sophie fotóalbumát és azok üveg- és síknegatívjait rejti magában, mely közel ötszáz, főként saját maga által készített felvételt tartalmaz. Az albummá rendezett fotógyűjtemény jól mutatja, hogy az önkifejezés különféle területeivel - líra, kritika, rajz és fotóművészet - is ismerkedő művészfeleség miképpen tekintett végig saját életén, hogyan dokumentálta az irodalmi és kulturális élet középpontjában lévő férje életeseményeit, hogyan látta privát terüket.Tanner Ilona számos fényképet készített itt: ezek mintha magának az utókornak készültek volna, mintha az ott töltött éveket szerette volna velük dokumentálni. Olyan boldog pillanatokat is lefotózott, mint azt, amikor Babits Mihály kislányával beszélget, olyan képeket készített, amelyeken átjönnek az igazi érzelmek.
A ház terei legalább annyi érdekességet rejtenek, mint a kert meg a panoráma. A beüvegezett verandán látunk egy nagy asztalt, tele Babits- és róla szóló kötetekkel, archív fotókkal meg egy pasziánszkártyával. Babits halála után az eredeti tárgyak jó része eltűnt a házból, ami egyébként is mostoha körülmények között várta a jobb sorsot. Ám van azért itt néhány olyan tárgy vagy festmény, ami már akkor is itt volt, amikor a költő és Török Sophie a házban éltek. Különösen érdekes egy papírmasé szobor, amely Babitsot ábrázolja, amint írógépével együtt egy pegazus hátán ül. Azért is különös ez a papírmasé, mert Babitsról a tudós költő képe él bennünk, nem pedig egy olyan humoros valakié, aki megengedi, hogy az írógépével együtt ráültessék egy pegazus hátára. A jelenetet egyébként Török Sophie alakja öleli át, amint egy olajágat és egy fehér bárányt tart a kezében - utóbbi valójában a házaspár Ádáz nevű kutyája.
A ház sorsa Babits halála után: pusztulástól az emlékházig
Amikor Babits meghal, a család elhagyja a házat, nyaranta már nem járnak vissza: üresekké válnak a szobák, személyes tárgyaikat magukkal viszik. Ezt követően ideiglenesen lakatlanná válik az ingatlan. Ebben az időszakban örömlányok vették birtokba a házat, akik ott árulták a bájaikat. Özvegye később már nem szívesen látogatta az esztergomi házat. Török Sophie utoljára 1943 júniusában járt ott Einczinger Ferenccel, összeszedték és elszállították legfontosabb bútorokat, könyveket, tárgyakat. A háború után a ház örömlányok tanyája lett, később egy tanár vette bérbe, aztán szükséglakásként kapta meg egy gazdálkodó, aki kecskéket és baromfi állatokat tartott a lakószobákban.
Az önkormányzati beavatkozást követően éveken át szükséglakásként használják: arra rászoruló családok költöznek be ide, átmenetileg lakik ott rendőr, gazda, és tanár is. A pusztuló épületnek végül 1960-ban lett vége: az Országos Műemléki Felügyelőség védetté nyilvánította a házat, majd elkészültek a rekonstrukciós tervek. Az első helyreállítás után, 1961. augusztus 6-án nyitották meg emlékházként. A ház természetesen komoly felújításra szorult: ’61-ben ezek közül csak a legszükségesebbeket végzik el, hogy azt ismét látogathatóvá tehessék.
2008-ban, Babits Mihály születésének 125. évfordulójára kap az épület teljes körű felújítást: megújulnak a falak és a tetőzet is, restaurálják a freskókat, konzerválják a ház egyik különlegességét, az aláírás-falat. Az emlékház 2013 óta a Magyar Nemzeti Múzeum egyik intézménye.A kiállítás rendezői egy olyan komplex látogatói élmény megteremtésére törekedtek, amelyben a kép, a szöveg és a hang egységes egészet alkot. Különleges hangfelvételeket lehet itt végighallgatni: színészek előadásában egyedül itt hallhatók a költő bizonyos esztergomi versei, ezek a felvételek kifejezetten ide készültek. A falfreskók és az egyedülálló fotók is érdekesek lehetnek az ide látogatóknak. Megtekinthető itt egy film is, amelyen keresztül a költő kortársait ismerhetjük meg: ezek a hagyatékokból előkerült, fekete-fehér felvételek a hétköznapok történéseit rögzítették, így egy vacsorát is, ahol írók egymás társaságában, barátként beszélgettek.
Az emlékháznak nem az a célja, hogy felsorakoztassa itt az összes bútort és emléket, ami egykor körülvette Babitsot és Török Sophie-t, sokkal inkább a korszak hangulatát szerették volna megteremteni, és arra vállalkoztak, hogy a műhelytitkok és az alkotás hangulatát érzékeltessék a látogatóval. Bár kívül esik a központtól, a Babits Mihály Emlékházat semmiképp ne hagyjátok ki, ha Esztergomban jártok!
Babits szellemi öröksége Esztergomban
Babits Mihály Esztergomban „közös ügy, összeköt bennünket, Babits Esztergomát és Esztergom Babitsát, a mindenkori olvasókkal” - fogalmazott G. Tóth Franciska, a nemrégiben megjelent, bővített kötet szerkesztője. G. Tóth Franciska szerint Babits üzenete valamennyiünknek szól: egyetemes emberi összetartozásunk, a közösségért való felelősség, az én és a te kapcsolódási lehetőségei egy nálunk nagyobb rendszerben, ilyen vetületben képzelhetők el. Emberi kapcsolataink ebben a távlatosságban, szabadságban tudnak igazán kibontakozni. A könyv szerkesztője az Esztergomhoz fűződő igazi, személyes kötődés egyik titkának nevezte, hogy Babits Mihályt itt közel érezzük magunkhoz. Fölmehetünk a házába, láthatjuk lakhelyét, mindennapi közegét, az ő szemével nézhetünk le a városra. Ezek a fotók időutazásra invitálják nézőiket, és képi játékok is egyben, hiszen a mellettük olvasható Babits-idézetekkel együtt inspirálnak bennünket. A csoda és a derű, a szemlélődés szent ideje mégis-mégis megteremthető.A most megjelent kötet elején új szöveg olvasható, Babits Mihály Esztergom közönségéhez írt levele: „…Esztergom lélekben és kultúrában él: ez a hagyománya.
Hernádi Ádám, Esztergom Megyei Jogú Város polgármestere kiemelte: ami érték, az mindig aktuális, tehát örök jelen idő. A művészet ebbe az időtlenségbe iktatja be az embert. Megállásra, szemlélődésre int, elgondolkodtat és erőt ad. Kiemelte: Babits úgy tanít minket nézni és látni, hogy a szívünkből szól, térben és időben távlatokat ad.
Dévényi Iván és a művészeti örökség
Dévényi Iván (1929-1977) ugyancsak Esztergom büszkesége. Kitűnő művészettörténész, jeles műgyűjtő volt. Egyedülálló karakterével szellemi központtá formálta Esztergomot. Nevéhez köthető a több mint ötven évig Franciaországban élt és alkotott Vörös Béla (1899-1983) szobrászművész hagyatékának Esztergom városába kerülése. „Számomra ez egy üzenet: lássunk minél több esztergomi vonatkozású és kötődésű műalkotást itt, a kiállítóterekben, és halljunk minél több olyan előadást és értékelést a műalkotásokról, amelyek méltó módon illeszkednek Dévényi Iván személyiségéhez és művészeti hitvallásához” - fogalmazott a városvezető. Hozzátette: mindennek életre keltéséhez egy évtizedek óta húzódó ígéretet valósítanak meg, amikor ünnepélyesen megalapítják az Esztergom Megyei Jogú Város Dévényi Iván Galériáját.
Pusztaszeri Kornél színművész Babits verseiből és prózájából olvasott fel. Többek között az Esztergomi riport című írásából: „Ki őrizze a múlt lelkét, ki mentse meg a múlt lelkével beszédes emlékeket, hogyha nem a papság? De a Művész érdeke egy ebben a Papéval: őrizni kell annak is, ki gazdagítani akar… A múlt lelkét beitta ez a föld, s talán táplálni fogja vele fiatal festőkön és költőkön keresztül a jövő lelkét is. Épen olyanok mint otthoni dombjaim: alattam, fölöttem egy kis darab enyim. Hoc erat in votis… De túl már cseh határ… Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk, amit épúgy védjen a törvény és a rend? Ne bánd ma, lelkem! Óh ős Templom! azur architrávod alatt tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
Babits és a XX. század irodalma
Babits Mihály (1883-1941), a XX. század egyik meghatározó alakja. Ady Endre és Kosztolányi Dezső mellett Babits Mihály volt az impresszionista-szimbolista irány legtöbbre tartott művésze. 1883. november 26-án született Szekszárdon. 1901. őszétől kezdve a budapesti egyetem filozófiai karának hallgatója volt, négy évvel később megkezdte tanári pályáját a bajai cisztercirendi gimnáziumban. A magyar és latin nyelvből szerzett tanári oklevelet, ezt a két tárgyat tanította 1905-től 1916-ig. Tizenkét évi állami szolgálata után visszavonult az iskolától, s teljesen írói hivatásának élt.Bár meglehetősen visszahúzódott az élet hullámverésétől, igen sokszor szenvedélyesen támadták. Először a nagyváradi Holnap-antológia tette személyét ellenszenvessé a hagyományok védőinek szemében, később egyes verses és prózai nyilatkozatai indították ellene a keresztény-nemzeti irány híveit. A Kisfaludy-Társaságba történő beválasztása körül is elkeseredett világnézeti harcok zajlottak le. A Baumgarten-díjak odaítélésének joga nagyhatalommá tette az írók világában, ezzel a kivételes helyzettel azonban sok keserűség járt.
Babits halálának pillanatában Radnóti Miklós naplóbejegyzései fájdalmasan tanúskodnak a veszteségről. „Tegnap éjjel meghalt Babits. A Nyugat új számáért megyek fel a szerkesztőségbe, s ifjabb [Gellért] Oszkár mondja. Sokáig álltam ott. Hisz tudtam, tudtam, de annyiszor volt már „nagyon rosszul”. Tegnap a Ny[ugat]. összejövetelén Nagy Zoltán mesélte, hogy szombaton járt nála, már nem beszélt, megállt a bélműködés… s mégsem gondoltam arra, hogy… Szombaton éjjel hozták be a Sziesztába. A 8 Órai Újságban: B. M., az országos hírű költő hosszas szenvedés után ma reggel fél 6 órakor Bpesten a Siesta-szanatóriumban meghalt. Ennyi. Az országos hírű költő. A „nagy magyar költő” sok lett volna még gyászhírben is? Nagyon magánosnak érzem magam. Nem voltam „bizalmas barátja”, de a tudat, hogy él, ha betegen is, hogy él… ki védi most már azt (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!), azt, amit védeni kell. Kinek a tekintetét érezzük író jobb kezünkön? Egyetértve vele s ellentmondva Neki, ő volt mindig a mérték és a példa. „Túl szigorú voltál” - mondogatta néha egy-egy Nyugat-beli bírálatunk után, „X jobbat érdemelne, voltak érdemei…”, vagy „nagyon elnéző voltál…” „A másodban még egészen jól tanult…”, vagy „újabban nagyon hanyag…”, gondolom hirtelen, s valóban: tanár volt, a Nagy Tanár is ő volt, a versek „nagy tanárja”. „Még mindig olyan tanáros?” - kérdezte egyszer családi ebéd közben a sógorom, osztályfőnöke volt az első gimnáziumban. Tanáros? - tűnődtem akkor, s úgy emlékszem, nem válaszoltam. Igen - válaszolom elkésve most. Volt, akire „pikkelt”, volt, akit szeretett, volt, akinek megbocsátott, s szerette, ha óra után kérdeztek tőle. Egyest adott, kettest, hármast és - buktatott. Intett és rótt. Ez már a tanársággal jár.